birtokon robogott keresztül. Esterházy két óra hosszat a maga földjén
jár a gyorsvonaton, de talán ő se lehet büszkébb, mint Viczky Gábor
volt, a mikor a viczinális a vezérhalom felé kanyarodott. Megemelte a
kalapját és köszönt az ősöknek:
– Jó napot, urak!
Ott fekszik a halom mélyében a nagyszakállú Tóbiás, a ki a hagyomány
szerint olyan goromba ember volt, hogy még József császárnak is
odamondogatott, a mikor a császár sárga nadrágban, kékgombos zöld
kabátban és lovászsapkában ezen a vidéken is megfordult. Ott van Mátyás,
a nagyerejű és Simon, a kinek három felesége volt. A magyar családok
hagyományai fölérnek a görög mitologiával. Az elmúlt ó-emberek a
familiáris szemüvegen át rendesen félisteni magasságba emelkednek.
Legutolsónak a Viczky Eduárd diófakoporsóját vitték ide a pákászok
csónakjaikon, a míg a ködös estében a régi kálvinista zsoltár hangzott a
nádak felett… Gábornak hirtelen egy gondolat villant meg az agyában. És
az a gondolat lassan bontakozott, növekedett, míg végűl világosan vélte
látni, hogy ha az apja, Viczky Eduárd, elrejtette valahol a bűvös
erszényt, nem rejthette el máshol, csak ezen a helyen, a hol nem jár
más, mint vadmadár. Igen, seholse lehet olyan biztonságban az erszény,
mint ezen a nádvilágbeli szigeten, a melyre nem ad kölcsönt semmiféle
bank, a melynek pénzértékben kifejezhető ára nincs, a mit tehát a
Viczkyektől sohasem vehet el senki. A vezérhalom a macskának se kell,
mert hiszen minek is kéne? A Viczkyek csontja nem éri meg azt a
fáradságot, hogy érte bárki a szigetet felkeresse. Biztosabb helyre nem
rejthette el az apja az erszényt. Ide csak a halottak szoktak már járni.
És a pénzt még egy halott Viczky sem tudja elkölteni.
A míg a vonat ablakából a vezérhalmot látta Gábor, mindinkább
megerősödött gyanuja. Eszébe jutottak megjegyzések, a melyeket az apja
elejtett; egyszer azt mondta:
– Ha minden elvész, a Viczkyeknek akkor is megmarad eredendő földjük, a
Nyilas. A Nyilas adta nekik az életet. És ha rákerül a sor, a Nyilas
újra kiteszen magáért hűségességében.
Nyilas volt a vezérhalom neve.
Máskor azt mondta:
A Viczkyek titkát soha senki sem fogja megtudni, mert a vadkacsák nem
árulják el.
Viczky Gábor mélyen elgondolkozva érkezett haza. Már besötétedett, a
mikor a vasló köhögve, fáradtan beporoszkált az állomásra. A legelső
ember, a ki útjába kerűlt, nem volt más, mint Blásik János.
Blásik uram nagyon megváltozott azon esztendők óta, mióta nem láttuk. A
tagbaszakadt, kövér ember lesoványodott, leromlott. Az ádámcsutkája
szokatlanúl kidudorodott gallérjából és sápadt, vértelen arczában
emésztő, lázas tűzben égett beesett szeme. A ruhája is nagyon fogyatékos
volt. Olyanforma ruha volt rajta, a milyenben a jobbfajta vidéki
koldusok szoktak járni. Itt egy ócska kabátot ajándékoznak neki, amott
egy régi kalapot. A saruja felett vásott macskanadrág feszűlt, a melyre
két vármegyében ráismertek, hogy azt Baracskay bácsi viselte valamikor.
Mert, anno, hires volt az a czitromsárga macskanadrág.
Blásik erőszakkal kezet akart csókolni Gábornak és mert minden erejét
megfeszítette, sikerűlt neki. A szájából erős pálinkaszag dőlt és a
nyelve nehézkesen forgott.
– Nem felejtettük el a mi áldott kis gazdánkat. Már nagyon vártuk haza.
Mit ér az élet Viczky nélkül? A nap se igazi nap, ha nem Viczkyre süt.
Az öreg Baracskay úr az utolsókat rúgja, aztán beköltözhetünk a
kastélyba…
Elkapta a Gábor felöltőjét és ajkához szorítva, könnyes szemmel
lépkedett utána.
– Csakhogy újra látok egy Viczkyt! – sóhajtotta őszinte meghatottsággal.
– Csak egy úr van Magyarországon és az is Viczky.
Az állomás előtt egy hórihorgas, borotvált képű, nagyon rongyos ember
kapta el a Gábor kezét és nagyot csókolt rajta, miközben csaknem
letérdepelt.
– Isten hozta, méltóságos úr.
Gábor hátraugrott, míg Blásik János kedveskedve dörmögé a válla felett:
– A Bimbó! Nem tetszik emlékezni a Bimbóra? A mi megdicsőült urunknak
udvari költője volt a Bimbó.
Egy sárga homokfutó várt az állomás előtt, a melyet Blásik János nagy
szertartásossággal dirigált előre. Buzgólkodásában észre sem vette, hogy
Bimbó, az imént bemutatott poéta alattomosan settenkedik Gábor körül és
a fülébe suttog. Gábor a zsebébe nyúlt, de akkorára már ott termett
Blásik János és megkapta azt a rongyos frakkot, a mely Bimbó testét
födte.
– Szégyeld magad, pálinkás-hordó! – dörmögte és a frakk egyik szárnya a
kezében maradt.
Az egykori udvari poéta siránkozva, alkoholista csuklással nyöszörögte:
– Meg fogod fizetni… Meg fogod fizetni a ruhámat!
A homokfutó már régen elindult, Gábor még mindig hallani vélte a Bimbó
hangját:
– Meg fogod fizetni!
A kisvároska olajmécsesei feltünedeztek a távolban és barátságosan
pislogtak Viczky Gábor felé:
– Jó ómen, csupa jó ómen, – gondolta magában Viczky. – Baracskai bácsi
mégsem lopta el az egész hagyatékot.
A kocsi végigdöczögött a rettenetes kisvárosi kövezeten, Blásik a kocsis
mellett ülve, jobbra-balra mutogatott a sötétbe és magyarázatokkal
szolgált:
– A sánta Grosz felhúzatta a házat. Telik a kutyának a pálinkából!…
Emitt meg Fáncsiné, tetszik tudni, az a föstött arczú, épített új házat.
Hej, be szép asszony volt a kutya. Egy pár tégla a mi vagyonunkból is
kerűlt az új házba. Tetszik tudni, megdicsőült urunk…
Hosszú földszintes ház előtt állottak meg, a mely a sötétben szinte a
földhöz látszott lapulni. A vasrostélyos ablakokon át gyertyavilág
szüremlett ki, odabenn a szobában Baracskay bácsi ült a pohos zöld
kályha előtt és iráscsomókat dobált a tűzbe.
– Az öreg készül a másvilágra, elégeti bűneit, – dörmögte félhalkkal
Blásik, a míg Gábort a kocsiról lesegítette.
A taplósapkás, ősz fejet vöröslő fénynyel világította meg a tűz. Mintha
egy kis darab pokol égett volna ott; egy kis darab pokol, a mely minden
vén fiskális irodájában található; emberi bűnök, szenvedélyek,
roszaságok gyűjteménye. Az öreg Baracskaynak sohasem volt olyan pöre, a
melyben az igazság az ő pártján lett volna. A kinek igazsága volt, az
nem Baracskayt kereste fel. Sopánkodott is egész életében az öreg azon,
hogy neki nagyobb mesterség egyetlen pörét megnyerni, mint más
fiskálisnak tizet. A bűnbe esett falusi parasztok között közmondásossá
vált a veszettnek látszó pör megnevezése:
– Ez a gólyáé!
Tudniillik a Baracskay uram kapuján a családi czímer függött csupán – a
fiait etető gólyamadár, – és alatta a jelzés: ügyvédi iroda.
A mikor Gábor a szobába lépett, az öreg abbahagyta a tüzelést, bár nagy
garmada poros irás feküdt még előtte a földön. Megrúgta a papucsa
orrával a papirosokat:
– De bolond is vagyok! – kiáltott fel. – Még a másvilágról is védelmezem
a klienseimet, pedig sohasem fizettek meg.
Az öregnek csak szokatlanúl beesett szemén, sárga arczán látszott, hogy
valami hiba van a gépezetben, de egyébként nyugodtnak és vidámnak
látszott. Összeaszott, sárga kezét Gábor felé nyújtotta:
– No, fráter… Haragszol tán, hogy hiába fárasztottalak. Biztosítlak, nem
jöttél hiába. Meg fogok halni.
A vörös hálóköntöst, a mely legalább is száz esztendősnek látszott,
fázósan szorította testéhez. A kályhában hamvadó papirosokra mutatott:
– A pöreim még egyszer felmelegítettek utoljára. Hűséges, derék pörök
voltak, el lehetett velük mulatni egy egész életen át. Sok gazságot,
komiszságot, hunczutságot láttam, de a legnagyobb gazember mégis csak én
vagyok, öcsém.
– Nono, Samu bácsi! – mormogta Viczky. – Ne legyünk olyan szigorúak.
Baracskay bácsi akaratoskodva ütötte fel a fejét:
– De bizony én vagyok a legnagyobb gazember. Már ezt az egyet nem
engedem magamtól elvitatni. Mindjárt igazat adsz nekem, öcsém, csak egy
kicsinykét idefigyelj.
Viczky idegesen nézett körűl a szobában. Jobb szerette volna elkerülni
ezt a jelenetet a gyámapjával. Valahogy azt remélte, hogy már el is
temetik az öreget, mire ő hazaérkezik. És az öreg itt van, lábait
egymásra veti, hátradől a tintaszagú, vén székben és ravaszkásan
hunyorít a szemével:
– Majd mindjárt, – biztatta Viczkyt. – Mindjárt meghallod, milyen nagy
gazember voltam. Mert most már beszélhetek múlt időben. Reggel mi már
aligha találkozunk. Előlről kell kezdeni, – mondta mesélő hangon, – hogy
jól megérthesd a dolgokat. Volt nekem három pöröm… Azokat nem égettem
el, ott vannak abban a ládában, ott van a te örökséged, fiam; pöriratok
alakjában kapod tőlem vissza édesapád örökségét…
Viczky talpraállott és szédülve nézett az öreg fiskálisra. Az jókedvűen
legyintett kezével:
– Nem kell mindjárt megijedni, fiam, – mondta atyailag. – Fel a fejjel
és bátran a veszélyben! Mikor én ilyen fiatal legény voltam, mint most
te, a hétfejű sárkánytól sem ijedtem meg. Azért mondom, bátorság.
– Nem értem, Samu bátyám, – mormogta Viczky megzavarodva.
Baracskay felállott és gyöngéden lenyomta Viczkyt a székbe.
– Csak nyugalom, fiam, – szólt és a zsebéből kulcsot keresett elő és
felnyitotta a sarokban álló vaspántos láda zárját. A míg a láda fedelét
felemelte, olyan várakozólag nézett Viczkyre, mintha az ezeregyéjszaka
csodáját mutatná meg neki.
A ládában nagy halomban feküdtek új és ócskaságtól avas iratok.
Baracskay kivette a legfelső iratcsomót és gyönyörködve szemlélte, mint
valamely drágakövet.
– Ez a Tass kontra Tass…
Két kezébe fogta az irást és sóhajtva mondta:
– Ha még egy kis időm volna, az enyém lehetne a Csermely-köz, ezer hold
televényföld, szeszgyártási és dohánytermelési engedélylyel…
A irást sóhajtva visszahelyezte a ládába és másikat vett elő.
– Birto kontra egri káptalan… Ötven éves. Ha csak valamivel többet
hagyományoz reád édesapád, hogy kitartásom legyen, elvertem volna a
káptalanon a port. De hát bolond volt az öreg. A vagyonának a nagy
részét eldugta. A macska tudná, hová dugta.
Új iráscsomó kerűlt ki a ládából. Szinte ajkához emelte Baracskay bácsi
a papirosköteget, a mint áhítatosan mormogta:
– Ez itt két kerek millió, fiam. Egy kopogó forinttal sem kevesebb.
Bánovszky kontra magyar állam. Ez a legfiatalabb, tán azért a
legkedvesebb.
Az irást a ládába tette, gondosan elzárta, majd a ládára ülve, egy
darabig mosolyogva nézett farkasszemet Viczkyvel.
– Fráter, te most azt gondolod magadban, hogy Samu bátyád csendesen
megbolondult, a mióta nem láttad. Nos, ha bolond vagyok, akkor egész
életemben bolond voltam, mert ennek a három pörnek éltem. Ezért a három
pörért dolgoztam, csaltam, loptam és ezért halok meg, mert a pöreim nem
engedik, hogy életben maradjak. Nincsen ilyen három pör Magyarországon.
Ha el akarod őket adni, megcsalnak. Azért én azt mondom, ne add el őket.
Fölér ez a három pör az Esterházy-vagyonnal. Hogy szeretem őket. Hát
vettem őket… Azaz, hogy talán nem is egészen vettem, mert a pörösködők
nagyrésze már régen a föld alatt van, de a pör folyik tovább.
Megfogadtam a leghiresebb fiskálisokat Budapesten, Bécsben és Berlinben,
a hol a pörök lejátszódnak. Utaztam, fáradoztam, beléöregedtem.
Kielégítettem türelmetlen örökösöket és a tanukat esztendőkig tartottam
és fizettem, hogy meg ne vehessék őket. És most, még kérded, hová lett
édesapád hagyatéka? Itt van megtizszerezve ebben a ládában, a melynek
kulcsát átnyújtom neked.
Viczky nem vette át a kulcsot, hanem így szólt:
– Nyissa ki Samu bátyám azt a kincsládát.
A míg az öreg a láda zárával bajlódott, Viczky megpiszkálta a pohos
kályhában hamvadó tüzet. A hamu alól láng csapott, aztán mikor nyitva
volt a láda, kivette belőle az irásokat és egyenkint beledobálta a
tűzbe. A láng felcsapott, meg elhamvadt, piszkos korom szállott ki a
kályha ajtaján…
Baracskay Sámuel megdermedve, szinte öntudatlanúl nézte pöreinek
elhamvasztását.
– Szerencsétlen, – nyögte és eltakarta az arczát, – most már semmid
sincs a világon.
Viczky vállat vont és keserűen mondta:
– Samu bátyám semmi roszat nem tett, csupán az örökhagyó intézkedéséhez
ragaszkodott. Az apám azt akarta, hogy szegény ember legyek. Nos,
Baracskay bácsi ezt megcselekedte.
– Ne vádolj, – emelte fel a kezét a megtört öreg ember. – Én jót
akartam.
– Tudom, – felelt egykedvűen Viczky. – Tudom, hogy másképen gondolta a
végét, Samu bátyám. Gyerekkoromban sokszor hallottam az apámtól, mikor
aranyait szórta: valahogy csak tönkre kell menni! Ha kártyás ember lett
volna a gyámom, elkártyázta volna az örökségem. Elverte volna asszonyra
egy másik gyámom. Samu bácsi a pörökre költötte. Gombház. Megvan még a
bűvös erszény.
Az öreg fiskális tagadólag rázta a fejét:
– Nincs meg. Tűvé tettünk mindent. Blásik félig megbolondult tiz
esztendő alatt. Az erszény nincs. Elvitte apád a másvilágra.
Viczky nyugodtan mondta:
– Én azt hiszem, ha keresni fogom, én megtalálom. De nem is keresem…
Baracskay bácsi, látván gyámfiának a nyugodtságát, a melylyel a váratlan
csapást fogadta, halkan megkérdezte:
– Nos és kivánod, hogy agyonlőjjem magam? Mert én már csak golyót
érdemlek.
– Azt a bolondot csak nem teszi, Samu bácsi! – kiáltott fel Viczky. –
Érdemes is volna! A Viczky vagyona veszett el; arra való az, hogy
elvesszen.
– De mégis, édes fiam, – mormogta reménykedve Baracskay bácsi. – Gondold
meg jól a dolgot. Én már számot vetettem mindennel. Nekem most már jobb
volna, ha nem kellene megmásítani elhatározásomat.
Viczky az öreg fiskális vállára tette a kezét, a szemébe nézett és
őszinte hangon mondta:
– Kedves bátyám, én előre tudtam azt, hogy ez fog történni. Higyje el,
nem haragszom. Egy csöppet sem haragszom. No, béküljünk ki, Samu bácsi.
Az öreg vonakodva nyújtotta a kezét, mint a ki valami bizonytalan alkuba
bocsátkozik, aztán felsóhajtott:
– Nos, jól van, megteszem. De csupán neked teszem. Jöhetne hozzám a
nádorispán maga, annak se engednék. Olyan igaz, mint hogy Baracskay a
nevem, – fűzte hozzá erősködve.
Megpiszkálta a kályhát, hogy a hamvadó tűz ismét lángra kapjon.
– Az ördög vigye el a pöröket. Csakhogy már ezen is túlestünk, –
kiáltott fel és jókedvűen dörzsölgette a kezét. Hátát a kályhának
támasztotta és vidáman nézett az előtte álló fiatalemberre:
– Hm, csinos fiú vagy… Azt hiszem, egy jó házassággal reperálhatnánk a
dolgot. Van is egy pártim. No ne csinálj olyan fancsali arczot.
Becsületemre mondom, hogy nem tréfálok. Viczky de Viczkó még mindig
megélhet a neve után is, habár a mai világban igen roszak a pénzügyi
konjunkturák és a kutyabőr nem sokat ér.
– Ráérek még a házasságra, – felelt kitérőleg Gábor.
Baracskay bácsi összecsapta a kezét:
– Bolond beszéd! A házasságra tulajdonképen sohasem ér rá az ember. Én
például… No de hagyjuk az én dolgomat. Az ember akkor házasodik meg, a
mikor az esze azt parancsolja. Mind bolond az, a ki a szivére hallgat. A
boldog házasság olyan, mint a pezsgő. Bor is, meg nem is bor. Bor is van
benne. Nos hát a jó házasságnál beszélhet a sziv is, de nem szabad
csupán a szivre hallgatni.
Viczky azzal vélte legkönnyebben elnémítani az öreget, hogy nyugodtan
elmondta neki, hogy Pesten már van valaki, a kit kiszemelt magának, az
öreg Fátyol lánya…
Baracskay bácsi türelmesen végighallgatta a gyámfia szavait. Csöppet sem
lepte meg őt a dolgok állapota. Vidáman bólingatott a fejével és
csettintett az ujjával:
– Kutya-teremtette! Magam is keresztülestem a bárányhimlőn; minden
egészséges ember keresztül megy rajta. Magam is… De hagyjuk az én
dolgomat. Persze, persze, csinos a fruska. Hej, azok a fruskák, azok a
fruskák!… Habár én abban a korban, a melyben te vagy, az öreganyámba
voltam szerelmes. No, nem épen az igaziba, de lehetett volna akár az
öreganyám is az illető. A mai fiatalságnak mások a virtusai, mint a
régié. Tempora mutantur.
Viczky tréfás komolysággal kérdezte:
– Talán azt akarja, Samu bátyám, hogy én is az öreganyámba legyek
szerelmes?
– Világért se! – tüzelt az öreg. – Csak szeresd te mindig a fruskákat,
mert hidd el nekem, hogy addig ér valamit az asszonyféle, a míg rövid a
szoknyája. Magam is… No de hagyjuk az én dolgomat. De feleségül mégis
csak azt vedd, a kit én választok ki a számodra. A vén szem többet lát,
mint a fiatal szem, mert a vén szemben kevesebb már a szines anyag, a
mely rózsaszinűnek mutatja az életet.
Felemelte a kezét, csettintett a nyelvével:
– Remek pártim van számodra.
Viczky kedvetlenűl fordított hátat:
– Nyugodjon bele, Samu bácsi, a megváltoztathatlanba. Én csak azt veszem
el, a kit szeretek.
Az ajtón kopogtattak és Blásik János dugta be a fejét. Hivatalos hangon
jelentette:
– Az óra már éjfélre jár. Tekintetes ügyvéd úr, fejezzük be a
hazudozást. A kisgazdámnak aludni is kell.
Viczky meglepődve nézett Blásikra.
– Hát kend engem vár?
– Igenis, – felelt az egykori udvarmester, – én a megdicsőült urunk fiát
nem hagyom el se földön, se égen.
Viczky elbucsúzott a gyámapjától.
– Édes fiam, – mondta Baracskay bácsi szinte meghatottan, – verd ki a
fejedből Fátyol Rózsikát. Én mondom neked, a ki az életet ismerem, hogy
az egész tervet a vén Fátyol eszelte ki, mert nagy gazember az öreg.
Nyakadba akarja sózni egyik lányát. Szinészkedés az egész. Minden
fiatalembernek kivetnek ilyesféle hálót. Sok belebukik, némely elkerüli.
Ne higyjél azoknak a lányoknak, a kiknek semmijük sincs. Azok mindig
komédiáznak. Fiatalság: bolondság. A szerelem elmúlik és marad a
szegénység. No, aludj jól. A «Griff»-ben jó szobák vannak. Aludt benne
az apád is.
A míg Viczky a Blásik János kiséretében – a ki lámpát vitt előtte, – a
«Griff» felé ballagott, mindenféle zavaros gondolatok és érzelmek
torlódtak össze benne. Most már bizonyos, hogy a mi vagyonkája volt, az
elúszott a gyámapja kezén, a mint az előrelátható volt. Nem is nagyon
haragudott az öregre. Természetesnek találta, hogy elköltötte a
gondjaira bízott pénzt. Ismerte már az embereket annyira, hogy meg
tudott nekik bocsátani. De már most mi lesz tovább. Azzal állítson be
Rózsához, hogy még egy szoknyát sem vehet neki a vagyonából? Mert ha a
zöld erszényt nem találja meg, akkor semmije, semmije nincs. A zöld
erszény pedig mind bizonytalanabbá válik, hisz Baracskay bácsi a föld
alól is előkerítette volna a pörei folytatásához.
Egy utczakeresztezésnél a vak éjszakában megállott Blásik János a
lámpával és az utat mutatta:
– Vigyázzunk a kanálisra, kisgazdám. Sok ember kitörte már itt a lábát.
Mikor a veszedelmes ponton átjutottak, Viczky így szólt Blásikhoz:
– Tudja-e, János, hogy egy kis baj van az apai jussommal?
– Tudom, tudom, – felelt Blásik. – Az egész város tudja régen. A szegény
tekintetes úr nem tehet róla. Kutyaszenvedély a pörösködés.
– Hát azt az erszényt, a mit a fekete kakas elvitt, keresték-e?
Blásik megállott a lámpással. Suttogó, szenvedélyes hangon válaszolt:
– Kerestük, de hiába kerestük. Jó helyen van az!
Viczkynek megdobbant a szive.
– Hol van, János?
Blásik a szájára tette a kezét és a fejét rázta. Egy darabig küzködött
magával, aztán kimondta:
– Az erszény nem lehet máshol, mint özvegy Viczkynénél, a ki a kertünk
végében lakott. De most már nem mondok többet.
Elérték a «Griff»-et. A régi, tisztújítás-korabeli szálló, mint egy
nagy, fekete sírdomb emelkedett ki az éjszakából. A földszinten világos
volt és czigánymuzsika hangzott ki a vasrostélyos ablakok megől. A
nagybőgő morgásába hangos pohárcsengés vegyült.
– Ugyan kinek van olyan széles kedve? – kérdezte Viczky Gábor. – Itt nem
igen lehet majd aludni az éjszaka.
Blásik János felkapaszkodott a sarokkőre és bepislogott a szines
függönyökön, a melyekre Kossuth és Rákóczy képe volt festve. Nevetve
tért vissza:
– Ugyan ki mulatna más, mint Zathureczky tekintetes úr. Nincs ebben a
vármegyében másnak pénze a mulatozásra.
Viczky emlékezett Zathureczkyre még a gyermekkorából. Akkor is
országraszóló lump volt az öreg Zathureczky és ő volt a leghíresebb
tánczos. Eszébe jutottak a bolondnál bolondabb tréfák, a melyeket
atyjával együtt követett el a híres tréfacsináló. Egyszer csaknem
felgyújtották a házat jókedvükben. De az sem volt az utolsó dolog, a
mikor Zathureczky egy szakajtó új krajczárt szórt ki a Viczky-ház
ablakából a hetivásáros nép közé. Olyan dulakodást, marakodást se látott
azóta a világ. «Viczkyre rájött a bolondja!» – kiabálták az emberek és
az egész város összecsődült kapkodni az «aranyak» után. Igaz, hogy a
félrevezetett utczai nép sorban beverte a Viczky-ház ablakait, de Viczky
Ede csaknem halálra kaczagta magát.
– Köszönöm, Zathureczky. Igazi aranyakkal sem csinálhattunk volna
nagyobb kutyakomédiát.
– Látod, hogy olcsón is lehet mulatni, – mondta Zathureczky és azóta
vált szokásává Viczky Eduárdnak, hogy az aranypénzei közé új
krajczárokat kevert. Zathureczky megtanította takarékoskodni.
Az emlékezésre Gábornak felmelegedett a szive és felkiáltott:
– Ejnye, hát él még az öreg, meg kellene nézni.
Az étkező-szoba kilincsére tette a kezét, de Blásik János elébe ugrott:
– Majd én megyek előre, kisgazdám. Nem igen tanácsos ide belépni akkor,
ha az urak mulatnak. Néha pisztolylövéssel fogadják a hivatlan vendéget,
de a borosüveg: az biztos.
Egy percz múlva, amint Blásik János bement, felpattant az ajtó és egy
szikár, őszbecsavarodott, pirosképű férfiú lépett ki rajta. Az egyik
lába kissé biczegett, de azt ügyesen rejtegette, hogy szinte
affektácziónak látszott a sántasága. Két karját ölelésre tárta:
– Viczky! – kiáltotta. – Egy igazi Viczky van a szemhatáron és ezt mi
csak most tudjuk meg! Ezer ördög. Még tán a mozsarak sem pukkantak, a
mikor jöttél? Ejnye, ejnye, mért nem irtad meg előre a jöveteledet?
Megölelte Viczky Gábort és kétoldalról megcsókolta az arczát.
Tetőtől-talpig végignézte.
– Megemberesedtél, – mondta elismerőleg. – De az apádhoz nem
hasonlítasz. Inkább az anyádhoz. Ezek az ábrándos tekintetü szemek, ez a
beszédes kis száj az édesanyádé… Engedd meg, fiam, hogy megmondjam
neked, szebb asszony, mint az édesanyád, nem volt három vármegyében. Mit
csinál, egészséges?
Viczkynek eszébe jutott, hogy már régen kapott levelet az édesanyjától
Bécsből, a hol azóta a bárónőnek szegénynek sora jobbra fordult és
alapítványi hölgy lett.
– Nincs semmi baja, – felelt.
– Kérlek, el ne felejtsd hódoló kézcsókomat átadni, ha véle találkozol.
Bizonyosan emlékezni fog a bolondos Zathureczkyre. Én mindig olyan jó
bolond voltam a hölgyek körűl.
A tágas étteremben a középső részt a czigánybanda foglalta el. Ott
muzsikált a Kövér Benczi Gyula, a ki három aranyórát hordott mindig a
mellényében és az ingeit Bécsben mosatta. A híres Benczi czigányba
ojtott úr volt. Dehogy is fogadott volna el pénzt a régi világban,
tönkrement gavalléroktól. Minek? Neki több volt, valóságos czigányprimás
volt. Házai, földjei voltak. De ha Zathureczkytől öt forintot kapott,
jobban örült annak, mint ha valamely meggazdagodott lócsiszár százasokat
dobott a tányérjára. Ismerte, hogyne ismerte volna az öreg Viczkyt.
Egyszer ezerforintost ragasztott a homlokára. Az ilyesmit nem szokás
elfelejteni. Tussal fogadta Viczky Gábort és Zathureczky oly büszkén
kapaszkodott a fiatalember karjába, mintha a trónörököst vezette volna.
– Nini, ezek talán nem tudják, hogy semmim sincs? – kérdezte magában
Viczky, a mikor az alázatosan mosolygó czigányok, pinczérek sorfala
között elhaladt.
A sarokban egy kis asztalka állott, rajta egy félliter lőre, a míg a
czigányok körűl ezüstvedrekben pezsgő állott. Az asztalkához vezette
Zathureczky Gábort és ott nagy szertartásosan helylyel kinálta:
– Ne vesd meg szerény asztalomat. Mit parancsolsz? Pezsgőt vagy
szilvoriumot. Én sohasem iszom pezsgőt, csak kocsisbort.
Viczky tapintatosan felelt:
– Veled tartok.
Zathureczky megtöltötte a poharakat.
– Isten hozott, fiam, csakhogy már egyszer mi is eszedbe jutottunk.
Remélem, most már itt maradsz nálunk. A homok csak a homok mellett érzi
jól magát. A hol egyedül van a homok, ott elfújja a szél, de a sok
homokkal a vihar sem birt. Mi homokok vagyunk. Még egyszer: Isten
hozott. És ha valami hivatal kell, csak nekem szólj.
– Egyelőre nem szándékozom hivatalt vállalni, – felelt Viczky
röstelkedve.
– Nono, valamiből csak kell élned, fiam. Nem hiszem, hogy az öreg
Baracskaytól húsz krajczárt visszavasalhass. Könnyelmű ember, de meg
kell neki bocsátani, mert vannak jó tulajdonságai is. Igyunk, Gábor.