az ember zsebében. Zathureczky észrevette, hogy Gábornak nem izlik az
ital.
– Parancsolsz pezsgőt? Van annyi, a mennyi kell. Hé, Barkó úr!
Rákiáltott a fogadósra, a ki a Viczky Gábor megbámulására szintén a
szobába sompolygott. A vörösképű emberke ügyetlen hajlongással
közeledett.
– Hány üveg pezsgőm van még a pinczében?
Barkó előrántotta könyvecskéjét és hadarva felelt:
– Ha a mai fogyasztást is beleszámítjuk, még hatszázötvenhárom üveg áll
odalenn, vagy legalább is kell állnia.
Zathureczky fejedelmi kézmozdulattal elbocsátotta a fogadóst és Gáborhoz
fordult:
– A mint láthatod, pezsgőnk van elég, ha pénzünk nincs is. Kiváncsi
vagy, hogy honnan van annyi pezsgőm. Hát a múltkoriban nyertem ezer üveg
pezsgőt.
– Jeles ember lehet, a ki ezer üveg pezsgőbe fogad.
Zathureczky nevetve fújta a füstöt a mennyezet felé:
– Koránsem jeles ember. A ragyás Bunkó bácsi, a nyugalomba vonúlt
uzsorás az illető. A vén gazember, a ki hosszú életében még az
elhasznált gyufaszálakat is összegyűjtögette fűtőanyagnak télire,
vénségére megengedte magának azt a luxust, hogy idejárjon a
Griff-kávéházába egy pohár tejecskére. El szokott üldögélni egész
éjszaka, mert aludni nem tud és a világosságot ingyen kapja. A minap
aztán éjszakai unaloműzésből egy kis bűvészeti előadást tartottam a
fiúknak a billiárd-asztal felett. Ezüstforintosokat varázsoltam elő a
fülekből, gallérokból, zsebekből. Az öreg Bunkó csakhamar érdeklődni
kezdett és a sarokból odatipegett. Villogó szemmel kisérte az
ezüstforintosok bűvös vándorlását, eltűnését és a midőn az ő zsebében
találtuk meg az eltűnt forintost, magánkívül volt az öreg a
meglepetéstől:
– Becsületemre, – dadogta, – sohasem hordok magamnál többet tiz
krajczárnál, mert félek a rosz emberektől…
– Pedig ott, a honnan ez a forint kikerűlt, van még több is, – mondtam,
«visszaadván» neki az ezüstforintosát.
– De bizony nincsen, – esküdözött az öreg. – Hisz csak ismerem a
kabátomat, – kiáltott fel, össze-vissza forgatva a megzöldült, ezerfoltú
alkotmányt, a mely tagjait födte.
– Hát én mernék fogadni, hogy legalább tiz ezüstforint van a zsebeiben.
Száz forintot teszek tiz üveg franczia pezsgő ellen. (Mert épen
szomjasak voltak a fiúk.)
A ragyás Bunkó nem szólt semmit; kiment az udvarra és miután mégegyszer
alaposan keresztül-kasul vizsgálta zsebeit, vigyorogva tért vissza.
– Tartom a fogadást! – kiáltotta.
Nyomban papirost, tintát hozattam és Fabula fiskálist felállítottuk a
piquet mellől.
– Húzd fel az eszed, pörvesztő, – mondtam neki, – olyan legyen az az
irás, hogy akár a törvény előtt is foganatja legyen.
– Nono, – dörmögte a vén Bunkó, mert a törvényről nem szeret hallani.
A tanuk aláirták az irást, én pedig Bosco nyomdokain haladva, kiráztam
az ezüstforintosokat az öreg kabátjának a belső zsebéből.
A vén gazember kékült-zöldült, de fizetett.
Másnapra már el is felejtettem az egész históriát, a mikor a kávéházban
a hátam mögé lopózik a vén Bunkó és a fülembe súgja:
– Tekintetes uram, fogadnék ám ma is.
Linneburg kapitány, a partnerem, épen tricc-et irt ellenem, roszkedvűen
feleltem:
– Hagyjon békét, ma nem játszunk.
Az uzsorás szemtelenűl felelt:
– A tekintetes úr revanche-sal tartozik.
Erre elfogyott a béketűrésem, pedig fát lehet vágni a hátamon, olyan
türelmes ember vagyok. Felugrottam.
– Szedte-vedte, vén gazember. Én neked revanche-sal tartozom? Hát te
ugyan miféle revanche-ot adtál nekem a kiuzsorázott nagyanyai jussomért?
– Pardon, – felelt Bunkó. – Az régen volt, elévült. De ez csak tegnap
volt.
– Helyes, – mondtam, – fogadok, de csak száz üveg pezsgőbe.
– Tartom! – kiáltott fel a ragyás Bunkó.
Fabula ügyvédet megint felállították a piquet mellől és az ügyvéd
megirta a kontraktust. Bunkó diadalmasan állott ki a kávéház közepére.
– No, tekintetes úr, most lássuk a forintosokat. Minden zsebemet
bevarrtam.
Csakhogy az öreg Boscónak erre is volt módszere. A forintosok bizony
csak kipotyogtak az ócska kabátból, mire a varázsszavak elhangzottak.
Bunkó Mihály csaknem összerogyott ijedtségében.
– Vizet! – hörögte és homlokán kidagadtak az erek. – Csalók, haramiák
körmei közé kerültem. Zsiványok! Segítség!
Tombolt dühében a kávéház közepén és a nézők harsogó kaczagása kisérte a
vén gazember kétségbeesett üvöltését. Szép is, a mikor a hóhért
akasztják.
– Nem fizetek! – jelentette ki végtére.
– Fabula, holnap add be a keresetet.
– Egyezkedem, – esdekelt az uzsorás.
Fabula jóizű ember, de nem szereti, ha piquet-nél zavarják. Hátat
fordított a vén gazembernek.
– Legyen szerencsém holnap irodámban, Bunkó úr, a kishíd mellett, balra…
– Csak nem viszem az irhám a vágóhídra! – üvöltött Bunkó. – Inkább
fizetek. De én is veletek iszom.
– Az nincs a szerződésben, – feleltem. – Én csak urakkal iszom.
És most jön a java a történetnek, öcsém, Viczky Gábor. A vén gazember
uzsorás, a ki ötven esztendeig túljárt a birák, ügyvédek eszén, a kitől
harapófogóval nem lehetett kihúzni egy lyukas krajczárt sem, azóta
minden este ott ül a kávéházban és esdekelve kéri, hogy fogadjak vele…
Új ruhát csináltatott már azóta, – talán az első új ruhát életében. De
Bosco csalhatatlan… Szivarozik és egész éjjel pezsgőt iszik, a mit külön
rendel és egyedül iszsza a kávéház sarkában. Teljesen belebolondult a
bűvészetbe és a múltkoriban már Fánnikát, a kassza tündérét is
megkinálta pezsgőjéből. Hisz úgyis mindegy. Mert – ez a morálja a
történetnek, – nincsen olyan lakat a világon, a melyet ki ne tudna
nyitni egy ügyes lakatos. A lakatot Zathureczky kinyitotta és a tréfa
tökéletesen sikerűlt.
Viczky Gábor nevetve hallgatta végig a Zathureczky előadását.
– Jer, megmutatom az öreg Bunkót!
Felállottak az asztaltól és az üvegajtóhoz mentek, a mely a kávéházi
helyiségbe nyilott. Az üvegajtót felnyitotta Zathureczky és a sarokba
mutatott. Egy torzonborz vén ember ült a kávéházi asztalnál és kezében
vastag szivart tartott. A mikor megpillantotta Zathureczkyt, dühösen
állott talpra és fenyegetőleg közeledett. De egyszerre lekapta a kerek
kalapot a fejéről, a mikor Viczky Gábort megpillantotta:
– Tekintetes úrfi, nagyságos uram, engedje meg, hogy az öreg Bunkó
Mihály alázatosan bemutassa tiszteletét.
Viczky meglepetten nézett a hajlongó vén emberre.
Zathureczky felemelte a kezét és félig tréfásan, félig komolyan
felkiáltott:
– Távozz, vámpír.
Bunkó kedélyeskedve dörzsölte a kezét:
– Vámpír? A Bunkó bácsi jó ember. Majd meglátja a fiatal úr. Meglátja…
Zathureczky karonfogta Viczkyt:
– Hagyjuk a vén gazembert. Reméljük a legjobbat; azt, hogy nem lesz
szükségünk a barátságára.
A mikor az asztalhoz letelepedtek, a czigány közelebb húzódott Viczkyhez
és a fülébe súgta:
– Az édesapja nótája! Hallgassa csak, tekintetes úr.
Víg, muzsikás hangulat telepedett a mulatókra. Egyik nóta a másikat
kergette. Zathureczky kitünően tudta dirigálni a czigányt, –
megtanulhatta annyi esztendő alatt, – míg Gyula prímás az ország legjobb
czigánya volt. Hajlongott, alázatoskodott a kopott gavallér előtt és
fel-felragyogott a szeme, a mikor Zathureczkynek egy-egy nagyon régi,
elfeledett nóta jutott az eszébe. Mert a czigány is azt a nótát szereti,
a mi nagyon régi.
Mulatságközben Viczky egyszerre a barátja vállára tette a kezét:
– Mondd, Gazsi, itt nem tudják ez emberek, hogy nekem semmim sincsen?
Mit gondol a vén Bunkó magában?
Zathureczky nagyot nevetett:
– Tudja azt, öcsém, mindenki, hogy Baracskay elspekulálta a vagyonodat,
de azzal egyelőre nem törődnek. Te egy darabig a régi, a milliomos
Viczky leszel, a míg le nem kopik rólad az egész dicsőség és az emberek
megszokják, hogy épen olyan közönséges halandó vagy, mint a többi. A mi
környékünkön tiszteletben tartják az emlékeket: addig, a meddig.
Viczkynek kipirosodott az arcza:
– Hátha csakugyan az igazi Viczky volnék, a milliomos Viczky? Hiszen
tudod, hogy van bizonyos legenda az apám eltűnt vagyonáról?
– Hallottam róla, csakhogy ahhoz az eltűnt vagyonhoz nehéz lesz
hozzájutni. Melánie jól vigyáz rá.
– Ki az a Melánie?
Zathureczky csodálkozva nézett rá:
– Nem ismered az unokatestvéredet, Viczky Melániet? A legszebb lány, a
legjobb párti a vármegyében. Minden gyerek tudja, hogy özvegy Viczkyné
kerítette magához azt a bűvös erszényt. Sokáig titkolta a ravasz
asszony. Évekig tudta rejtegetni, palástolni gazdagságát. Nem mozdultak
ki a kis házból, pedig abba már a viz is befolyt. De mióta Melánie nagy
leány lett, azóta ereszt valamicskét a vén sárkány. De most is jobban
szereti, ha kölcsönpénzzel manipulálhat. A rejtett vagyonhoz nem akar
nyúlni. Épen a vén gazember Bunkó a bankárja.
Viczky hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Nos és látta valaki azt az erszényt, azt a vagyont?
– Nem bolond az öregasszony, hogy mutogassa. De hát minek is mutogatná,
a mikor mindenki tudja, hogy megvan. Ott őrzi a szalmazsákja alatt. Van
abban az erszényben egy bankutalvány, a mely Angol-bankra szól.
Viczky ámulva hallgatta a Zathureczky szavait:
– Nekem azt soha senki se mondta. Hisz akkor visszakövetelhetném özvegy
Viczkynétől az eltűnt vagyonomat?
– Hát pöröld, – nevetett nagyvigan Zathureczky, – pöröld öcsém, de nem
hiszem, hogy fiskálist találsz, a ki a pörödet elvállalja. Még tán
Baracskay bácsi is kinevetne ezzel a pörrel. Pörölni csak ott lehet, a
hol látható, megfogható vagyon van. Viczkyné pedig nem bolondult meg,
hogy házakba, földekbe verje a pénzét, hogy arra rátehessed majd egyszer
a kezed. Ravasz asszony az. A legravaszabb az országban. Egyebekben mi
már régen szépen megállapítottuk magunkban, hogyan fog végződni ez a
dolog. A horoskóp szerint eljön Viczky Gábor, már mint te, belészeret
Melánieba, Melánie a felesége lesz és az eltűnt vagyon visszakerűl jogos
tulajdonosához, sőt még egy világszép leányt is kapsz ráadásul. Az
erkölcsi világrend helyre lesz állítva és olyan hosszú, boldog életkort
értek, mint a mesében.
– Hm, – mormogta Viczky, – nekem okvetetlenűl el kell venni Melániet, a
kit nem is ismerek.
– Fiacskám, ezen már nem lehet változtatni. Réges-régen elhatároztuk már
ezt egymás között, a mikor a dolog tapétra kerűlt kaszinóban,
korcsmában… Sőt, ha a fáma igazat mond, özvegy Viczkyné is azért
utasítgatta volna vissza eddig a kérőket, mert számít rá, hogy elveszed
a lányát.
Viczky nevetni kezdett:
– De hiszen nem is ismerem a lányt!
– Hogyne ismernéd! És ha nem is ismered, majd megismered. Erről most már
ne is beszéljünk. Mulassunk! Gyula, azt a Beleznay-nótát.
Viczky Gábor, a mikor reggel felé zúgó fejjel ágyára vetette magát, így
szólt magában:
– Most nem tudom, én bolondultam-e meg, vagy az idevaló emberek!
Aludjunk rá egyet. Minden esetre meg van valahol az erszény. És én
megtalálom.
VIDÁMSÁG AZ ÉLET SÓJA.
Csak délfelé ébredt fel Viczky Gábor és míg az ablaka alatt lefolyó
hetivásárt nézte nagyálmosan, fejében a tegnapi est eseményei
kavarogtak. Az elégetett örökség, Zathureczky szavai, később a vad
valczerezés asztalokon és székeken keresztül. Az egészen áthangzott a
Gyula muzsikája.
A hetivásár itt éppen olyan volt, mint más vidéki városban, azzal a
különbséggel, hogy nem az asszonyok jártak a piaczra, hanem a férfiak.
Viczky hiába kereste szemével azokat a félig fésületlen, félig
felöltözött úriasszonyokat, a kik más vidéki városkában a maguk kedves
pongyolaságában, álmos arczukkal láthatók a hetipiaczon. Az arczok még
nélkülözik a rizsport és a festéket; valamint a fűzők és díszes
toalettek is hibáznak, s ilyenkor lehet biztos itéletet mondani a
városkabeli asszonyok fiatalságáról, szépségéről. Nem, az idevaló
asszonyok nem leplezték le magukat a hetivásáron. A férfiak jártak
bevásárolni.
A zöldséges kofák között éppen megpillantotta az öreg Baracskayt, a mint
nagyban alkudozott egy kosár burgonyára. Az előbbi est izgalmaiból mi
sem maradt meg az ügyvéd úr arczán; nyugodtan alkudozott, mintha a
legnagyobb gondja a kosár burgonya volna.
Nini, ott van Hankovszky János, a főkapitány is, a kit előző este a
kávéházban látott. Egy rendőr viszi utána a zöldséges kosarat és a
főkapitány bevásárol. Később megpillantja Viczky régi ismerőseit sorban,
egyenkint. Az arczok nem igen változtak, csupán a hajak és bajuszok
szürkültek meg azóta, hogy utóljára látta őket.
Kovács János városi tanácsos egy pár csirkét visz a kezében, míg
Balonyai, a fess főjegyző pepitanadrágjában óvatosan lépked a kofák
között. Az árok-utcza sarkán felbukkan Szuszterics doktor. Mielőtt a
betegei látogatására indúlna sárga kocsijával, egy véka tengerit vesz a
malaczoknak. Széles gesztusok kiséretében szidja a kapzsi falusiakat, a
kik oly drágán adják a tengerit, mintha gyémántot árulnának.
Most találkozik Hankovszky főkapitány a doktorral. Láthatólag az éj
eseményeit beszélik meg. A doktor referál a betegeiről, melyik halt meg
az éj folyamán, míg a főkapitány a Griff felé mutogat az ujjával.
Nyilván Zathureczky mulatságáról beszél, a melynek legapróbb részleteit
már korán reggel tudja az egész város. A nyitott ablakon át Viczky
hallja a saját nevét említeni, – mert éppen az ablak alatt álltak meg a
beszélgetők és kedélyesen kiabálnak, mert a doktor nagyot hall. Most
csatlakozik a beszélgetőkhöz Pipera tanító úr és Viczky világosan
hallja, a mint a főkapitány így szól:
– Fidélis ficzkónak látszik a kis Viczky. Jó kezekbe került, ha
Zathureczkyvel fog össze. A vén korhely megtanítja a mizi-mázira.
Viczky tudja, hogy a mizi-mázi alatt az ivást értik az urak, de a
főkapitány a kezével is jelzi a pohárnak szájhoz való emelését.
A doktor szigorúan csóválja szürke fejét;
– Nem értlek benneteket, hatóságot! – kiáltja. – Annyi mindenféle
szabályrendeleteket csináltok kövezésről, köztisztaságról, egyébről,
csupán Zathureczkyt hagyjátok békén, hogy megmételyezze a fiatalságot.
Elrontja a legszolidabb ifjakat.
Hankovszky vállat von:
– Mit tegyünk? Így van ez már húsz esztendeje.
– Tudom, tudom, – zsörtölődik a doktor, – de másképen beszélnétek, ha
mindazt tudnátok, a mit én. A betegségi és halálozási statisztika
évről-évre nő… Zathureczky városunk ifjúságának az életére tör. Fogadni
merek, hogy bort sem innának a fiatalok, ha ő nem volna. Az meg régi
dolog, hogy ő miatta égnek egész éjszaka a lámpások a Griffben.
Pipera tanító úr szerényen megkoczkáztatja:
– Az éjjel is felforgatta a várost.
A főkapitány szigorú pillantást vet a tanítóra:
– Engedelmet, tanár úr, arról már csak én is tudnék valamit. A
főkapitányság tudja legjobban a dolgot. Igen szolidan, szabályszerüen
viselkedett Zathureczky barátunk.
A fiatal tanító elpirult a hatósági rendreutasításra.
– Éjfélkor a Griff előtt mentem el és ugyancsak muzsikáltak.
Hankovszky az ég felé fordította a szemeit.
– Uram-istenkém, muzsikáltak? Hát mire valók a czigányok? Azoknak nem
lehet megtiltani a muzsikálást. Különben hol járt tanító úr éjfélkor? –
tette hozzá szigorúan a főkapitány.
A vádlóból lett vádlott elvörösödve védekezett:
– Kapránszky úréknál voltam vacsorán. Amolyan kis tollfosztogatás volt
az egész, megittunk néhány pohár bort és valaki hírül hozta, hogy a kis
Viczky megérkezett a városba és Zathureczkyvel mulat a Griffben. A
Kapránszky kisasszonyok, tetszik tudni milyen kiváncsi teremtések,
nyomban felszólítottak, hogy menjek a Griffbe és hozzam hírül, hogy mi
történik ott. Így kerültem éjfélkor a Griff elébe… No de be nem mentem,
elég volt nekem hallani, hogy miféle nótákat muzsikálnak.
A főkapitány helyeslőleg bólintott fejével:
– Úgy már értem… Magam is ilyenformán jártam. A feleségem őnagysága se
hagyott engem nyugodni vacsora után. Mindenáron meg kellett neki tudni,
hogy mit csinál Viczky és Zathureczky a Griffben. Ezek az asszonyok!
mindent kell nekik tudni.
A bodzafa-utcza felől a polgármester, Hencs Szaniszló szikár alakja
bontakozott ki a porból. A város fejének elefántcsont pálczája
öntudatosan koczogott a girbe-görbe kövezeten és vígan üdvözölte az
urakat.
– Quid novi? – kiáltotta messziről.
A főkapitány referált az éj eseményeiről, Hencs Szaniszló nagy
érdeklődéssel hallgatta a mulatság részleteit.
– Hallottam, magam is hallottam már valamit – félfüllel.
A városban mindenki tudta, hogy félfüllel a feleségétől szokott hallani
a polgárnagy.
– Tehát való, – mormogta Hencs Szaniszló szokott ájtatos hangján. – A mi
Zathureczky barátunk javíthatlan. Mondd, Hankovszky barátom, igaz volna,
hogy beleugrottak a nagybögőbe?
– Azt nem tették!
– Kár, kár, – mondta fejcsóválva a polgármester. – Azaz, hogy a hirek
mindig túloznak…
A Viczky ajtaján ebben a perczben kopogtattak. Ott kellett hagyni az
ablakot. Az ajtó előtt egy fehérköpenyes, csinosarczú kis szobaleány
állott.
– A nagysága tisztelteti, – mondta és levélkét nyujtott át.
Viczky felbontotta a levelet. Ez volt benne: «Kedves rokon, ma délben
szivesen látjuk ebédre. Özvegy Viczkyné. Krajsik-ház, a kishídtól balra,
a ház sárga, hatablakos, szerdán. Dezsőné: 1 óra.»
Viczky figyelmesen végigolvasta a vastag papirosra irott levelet, a
melynek sarkában hétágú korona díszelgett. Mire az ablakhoz lépett
ismét, a kupaktanácsot nagy izgalomban találta. A fogadó kapuján épen
akkor lépett ki a fehérfőkötős szobaleány és szoknyáját megemelve,
kisasszonyosan lépkedett tova.
– A Viczkyné szobalánya! – kiáltott fel a főkapitány.
A polgárnagy a szemüvegét a szeméhez illesztette.
– Valóban az.
– A Birike, – szólt közbe szerényen, de öntudatosan a tanító.
Csak a doktor csóválta szürke, nagy fejét:
– De urak, nagyérdemű hatóság, egy szobalány miatt ilyen izgalomba
jönni!
A polgárnagy, a ki szeretett tüntetni azzal, hogy cseppet sem fél a
feleségétől, felkiáltott:
– Benned, doktor, semmi artisztikus érzés nincs. Egy szobalány néha
kedvesebb lehet a szemnek, mint egy vérbeli öreg grófné.
– Meg aztán, – vágott közbe a főkapitány, – mert azt is megtudtuk, hogy
özvegy Viczkyné már kinyujtotta a kezét az ifjú Viczky után. Nyilván
meghívást hozott a kis fruska. Ebéd után odanézek Viczkyékhez.
– Helyes, nagyon helyes, – bólongatott a polgármester és megindultak az
ablak alól. Elől a polgárnagy a doktorral. Szuszterics doktor azt kezdte
magyarázni, hogy mi mindenféle betegségek származhatnak abból, ha az
ember a szobalányok után pislog. Viczky még hallotta Hencs Szaniszló
ájtatos hangon mondott megjegyzését:
– Barátom, bizonyos korban az ember azt se bánná, ha megbetegedne a nők
miatt.
Pipera tanító úr tiszteletteljesen nevetett a háttérben, míg a
főkapitány láthatólag elgondolkozott az eseményeken.
Viczky pedig leült az asztalához és hosszú-hosszú levelet irt Budapestre
Rózsának. A szerelmes ember sok mindenféléről tud írni, a mi másnak még
csak eszébe se jutna. Viczky egyik oldalt a másik után irta és csak
midőn a levelet befejezte, akkor vette észre, hogy a legfontosabbat, a
Baracskay bácsi pöreit kifelejtette. Egy pillanatig elgondolkozott:
– Ki tudja, tán jobb így, – gondolta magában. – Még mindig elég ideje
lesz megtudni szegénynek az igazságot.
Mikor a levelet leragasztotta, éppen egy órát ütött a vén torony a piacz
közepén. Hamarosan rendbeszedte a ruházatát és kalapját a fejébe nyomta.
A félhomályos folyosón egy ődöngő alakba ütközött.
– Kezét csókolom. Egészségére kivánom az éjszakai nyugodalmat.
– Nem sok volt, – felelt Viczky.
– Tudom, tekintetes uram. Itt voltam. Most pedig siessünk az özvegyhez.
Még szardinia is lesz ebédre, – tette hozzá sokatmondólag.
– Hát azt már honnan tudja Blázsik uram?
– Én mindent tudok – felelt titokzatosan Blázsik. – Mire való volna a
két szemem és a két fülem?
Végigmentek a városkán. Blázsik tiszteletteljes távolból ballagott a kis
gazdája után és a tenyerén át kiáltotta:
– Balra parancsoljon… Most jobbfelé.
Zöld zsalugáteres házak alatt mentek tova. A zsaluk felnyilottak, mint
valami szemek, a mikor alattuk haladtak és a zsaluk mögül halk suttogás,
leány- és asszonykaczagás hallatszott. – Lesték mindenütt Viczky Gábort,
a merre ment, valaki – bizonyosan egy kis fruska, – hangosan kiáltotta a
háta mögött:
– Görbe a lába!
Viczky önkéntelenül a lábára pillantott, amire a háta mögött nevettek.
A kis hídon túl akáczfák közül egy sárga földszintes ház bontakozott ki,
a melyen ragyogtak a tükörablakok a májusi verőfényben. Láthatólag ez
volt a legszebb ház a városban és a kapun, a hol addig leselkedett,
besurrant a délelőtti szobaleány.
Blázsik a ház előtt elmaradt, miután még ezt súgta a tenyerén át:
– Csak bátran, tessék!
Viczky üveges verandán találta magát, a melyet virágcserepek és kalitkák
töltöttek meg. A világos szőnyeg közepén özvegy Viczkyné állott és a
karjába Melánia kamaszkodott.
Viczkynek egyszerre eszébe jutott, hogy ő látta, ismeri azt a sugárrá
nőtt, karcsú teremtést, a kinek hosszú hajfonata, mint egy sötét kígyó
omlott le vállán. Látta már ezt az arczot, de akkor nem rizspor volt az
arczán, hanem baraczklekvár. A nagy éjfekete szemek bizonyosan azért
voltak olyan kerekre nyilva, mert tulajdonosuk tudta, hogy a szemek
szépek. Alig lehetett több tizenhat esztendősnél a leány, de öntudatos,
büszke arcza szinte asszonyosan okos volt. Fiatal menyecskék, a kik még
csak hetekre és napokra számíthatják asszony voltukat, szoktak ilyen
kedvesen gőgös, diadalmas arczczal járni-kelni.
Özvegy Viczkynére is valahogyan másként emlékezett Gábor. A haja most
aranyszőke volt, holott a Gábor emlékezetében barnásszürkén volt eltéve.
Uszályos selyemruhája, villogó fogsora, kivágott ruháju nyaka arról
beszélt, hogy az anya épen úgy akar hódítani, mint a lánya.
Mily változások néhány esztendő alatt. Gondtalan jókedvvel nevetnek az
asztal felett a vendéglátók és úri pajtáskodással tegezik Gábort.
Melánia jobbról ül, Viczkyné balról és minden figyelmükkel,
kedvességükkel elhalmozzák a fiatalembert. És hiába, Viczkyt is mintha
kicserélték volna a gondtalan, jókedvű házban. Temérdek pesti pletyka
jut eszébe, a melyekről eddig sejtelme sem volt. A Melánia szeme még
kerekebbre nyílik és szinte megadással csüng a Viczky ajkán. A rövidujjú
ruhából kivillan hófehér karja és mintha valami kellemes illat áradna a
felhajló újjfodrok közül Gábor felé. Tisztaság, rend és csinosság
mindenfelé. A butorok szinte ragyogni látszanak, a fehérköpenyes
szobaleány olyan csendesen lépked, mint a hogy a regényekben olvashatni.
Özvegy Viczkyné hirtelen megszorítja a Gábor kezét az asztal felett. Az
ujjainak olyan az érintése, mint a bársonyé:
– Gáborkám, kedves unokaöcsém, remélem, ezentúl sokszor itt leszel
nálunk.
– Mindig, – mondja kedveskedő akaratossággal Melánia.
– Úgy van, – mondja Viczkyné mosolyogva. – Már intézkedtem is, hogy a
holmidat a Griffből idehozzák. Minek laknál a rideg fogadóban, a mikor
rokonaid szeretettel látnak vendégül?
Melánia összecsapta két rózsaszinű kezét:
– Bravó, mama, ezt jól csináltad. Meg vagyok veled elégedve.
Blázsik Jánosnak igaza volt. Valóban pompás ebédet tálaltak Viczkyéknél.
Az asszony láthatólag nagy gondot fordított a konyhára, mert bizonyosan
tudta, hogy az emberek szivét a gyomrukon keresztül a legkönnyebb
meghódítani. Finom sültek és pompás borok kerültek terítékre. Jó volt az
étel, de ha kevésbbé lett volna jó, a Viczkyné és leánya szeretetreméltó
kinálása jóvá tette volna.
Ebéd után Gábor végigjártatta a tekintetét az ebédlő falán. A legelső, a
mi figyelmét megragadta, az atyja nagy olajfestésű, aranyrámás képe
volt.
– Hogyan került ide az apám? – kérdezte meglepetve. Viczkyné csudálkozva
felelt:
– Nos, hát megfestettem az Eduárd képét. Én nagyon szerettem a
boldogultat. Ó, ha Eduárd élne, sok minden másképen volna.
– Lehet, – bólintott Gábor és perczekig nézte az atyja arczképét. Viczky
Edén díszmagyar ruha volt, a melyre ökölnyi drágaköveket pingált a
festő. A láncza beillett volna kerékkötőnek és az ujjai ragyogtak a
gyűrűktől.
– Az én apám soha sem viselt ékszert, – mormogta Gábor.