valami különös kedvezése volt az, a midőn a Fátyol-kisasszonyokat
megsegítette a lóverseny-játékban. Évek óta játszottak és állandóan
nyertek. Persze kicsiny, szóra alig érdemes összegeket, de a leányoknak
minden krajczár jól esett, a melyet szerezhettek. A toalett-gondok
nyomban elsimúltak és Janka olyan ebédeket főzött, hogy bankettnek is
beillett volna. Rendesen csak Marietta és Rózsa látogatták a
versenyteret, persze a legolcsóbb helyet, – azon ürügy alatt, hogy ott
ismerőssel, a ki megszólíthatná őket, nem találkoznak. De ha jól
futottak a lovacskák, rábeszélték Jankát is a kirándulásra, a mit Janka
utólag mindig megbánt, megsajnálta a kiadott pénzt.
– Jobb a templomba járni, – mondta, – ott nem kell belépődíjat fizetni.
De nem kevésbbé volt szenvedélyes játékos Janka, mint testvérei, azért
gondolkozás nélkül hozta elő valami rejtekhelyről a cserépperselyt, a
melyet nagy ünnepélyességgel feltörtek. Összekuporgatott krajczárkák,
hatoskák, itt-ott egy forintocska rejtőzött a perselyben és a leányok
nagy figyelemmel olvasták meg a pénzt. Janka olyan könnyű szivvel állott
az asztal mellett, mintha nem a keservesen összerakosgatott pénzecskéről
volna most szó, hanem valami talált kincsről, a melynek lehet
könnyelműen a hátára verni. De hisz nyernek. Bizonyosan nyernek, mert az
nem is lehet másképen. A jó Isten, a ki mindeneket igen jól elintéz,
számtalan gondja között bizonyosan gondolt a szegény Fátyol-leányokra,
hogy nem engedte a pénzecskéjüket elveszni. Mert ha egyszer elvesztenék
a pénzüket, abból olyan nagy baj lenne, hogy azt előre el sem lehet
gondolni. A kisasszonyok tudták, hogy a jó Isten vigyáz rájuk s ezért
nem féltek a lóversenyjátéktól.
*
Hanem ezen a napon nem volt szerencséjük a játékban.
Viczky Gábor, a ki hűséges kisérője volt a kisasszonyoknak szárazon és
vizen, hiába vigasztalta a vesztes leányokat. Marietta aránylag hősiesen
viselte a sors csapását. Kissé elcsodálkozva, meglepetve nézett maga
elé, mint a ki valami váratlan lehetetlenséggel találkozott útjában és a
gondolataiból is elárult annyit, halkan mondván:
– Teljesen mindegy lett volna, ha megveszszük a fehér keztyűt. Az
legalább megmaradt volna.
Továbbá egy-két lépéssel mindig elől ment, a mint a tavaszi estéken a
versenytérről az Ibolya-utcza felé ballagtak. Megvető pillantásokat
vetett a mellettük elrobogó fiákerekre, fogatokra. Mintha csak azt
akarta volna pillantásával kifejezni, hogy ők is mehetnének kocsin haza,
de egészségesebb dolognak tartják a gyaloglást.
Viczky, a ki Rózsa oldalán hátul ballagott, egy darabig szintén
szomorúan horgasztotta le a fejét. Nem azon búsúlt, hogy zsebpénzét
elveszítette, hanem Baracskay bácsira, a gyámjára dühöngött előre, a ki
csupán az ötödik express-levélre fog majd új pénzt küldeni. Egyébként is
mindig dühös volt, ha Baracskay bácsi jutott eszébe. Semmi tisztelettel
nem viselkedett a gyámapja iránt; meg volt győződve arról, hogy az öreg
úr lelkiismeretlenűl lopkodja a gondjaira bízott örökséget. Félfüllel
hallotta otthon, hogy Baracskay bácsi Viczkón, az ősi birtokon, olyan
sertésólat építtetett a gyámfia költségére, a melybe lépcsőkön kellett
felmenni és tizezer forintba kerűlt.
– Az öreg Viczky halálra kaczagja magát a másvilágon, ha ezt az ólat
látja, – mondogatta Baracskay bácsi. – Teljesen az ő intencziói szerint
épűlt.
Azonkívül tudomása volt arról is Gábornak, hogy gyámapja az árvaszékhez
benyujtott számláiban hetenkint öt forintot számít fel a gyámfia
hajnyirására. De legmulatságosabb volt a zsebóra-javítás czimű tétel.
Ezen aztán az egész vármegye kaczagott. Az ifjú Viczky zsebórajavításra
költötte a jövedelme tekintélyes részét. Legalább is így volt a gyámapja
előadása szerint.
– A vén gazember! – kiáltott fel Viczky Gábor, gondolatai közepette,
mert hisz az ember rosz kedvében szokott megfeledkezni magáról.
Rózsa, a ki még mindig a verseny-programmon tanúlmányozta azt, hogy
hogyan is kellett volna játszani, élénken felkiáltott:
– Igaza van! Ez a Huxtable egy vén gazember. Nem lovagolta ki a lovat.
Ezeknek a vén jockey-knak mindig csaláson jár az eszük. Ha kellő
erélylyel szólította volna fel a lovat, a Cascarade-mén hűségesen eleget
tesz kötelességének.
Rózsa, mint a Fátyol-családnak azon tagja, ki legtöbbet forgott a
világban, úgy dobálózott a turf-kifejezésekkel, mintha egész életét
istállókban, jockeyk között töltötte volna.
Marietta a Rózsa megjegyzésére félig hátrafordult és fájdalmas gúnynyal
kérdezte:
– Kiváncsi vagyok, hogy odahaza Jankát is meg tudod-e majd vigasztalni a
jockeyk hunczutságával? – szólt és nyomban hátat fordított.
– Janka! – kiáltott fel önfeledten Rózsa. Őszinte rémület látszott az
arczán. – Valóban Jankára eddig nem is gondoltunk. Legjobb volna tán
haza se menni.
– Formálisan szerelmes voltál a Cascarade-ménbe, – jegyezte meg csípősen
Marietta.
Rózsa elpirultan védte az igazát.
– Ha ismernéd egyáltalában a sportot, te is esküt tettél volna a
győzelmére.
– Én nem ismerem a sportot, csupán annyit tudok, hogy a mint befordulunk
az Ibolya-utczába, Jankát látni fogjuk a kapuban várni, – mormogta
Marietta és csaknem könnyek szöktek a szemébe.
– Szegény Janka, – sóhajtotta Rózsa. – Ő sem érti a sportot.
A két leány között most csendes, de annál izgalmasabb vita kerekedett
azon, hogy voltaképen melyikük is oka a veszteségnek. Ez a vita fontos
volt azért, mert a vesztesnek kellett otthon a Janka előreláthatóan
keserves szemrehányásait vállalni. Marietta erősen védelmezte a maga
igazát, míg Rózsa egyszerre vállat vont és elszántan mondta:
– Eh bien! Legyek én az oka. Juliusban ugyis itt hagylak benneteket.
Elmegyek vidéki szinésznőnek.
Marietta nem felelt. Ismerte már Rózsának ezt a fenyegetését. Ha
valamiért megkorholták odahaza, elsősorban Tespis kordéjához akart
szegődni. De Viczky, a ki a leány mellett lépkedett, látta a Rózsa
arczán, kivette hangjából, hogy elhatározása komoly és csak az alkalmat
várta, hogy szándékát előadhassa.
– Bizony itt hagylak benneteket, kedveseim, – folytatta napernyőjét
himbálva Rózsa. – Nem mondom, hogy ha majd egyedül leszek, nem fogok
sirni utánatok, mert hisz alapjában véve mégis szerettetek engem. De
elmegyek, mert így már unom az életemet, úgy unom, hogy szinte fáj…
Viczky Gábor meglepetve nézett a leányra. Nem a szavak lepték meg, hanem
a hang, a melyen a szavakat mondta. Fájdalmas, elkeseredett, szinte
kétségbeesett hang volt az. És a leány azután tompa szomorúsággal nézett
a lába elé a porba. A külvárosi fák, a melyek fejük felett virágoztak,
esti illattal töltötték el a csendes utczácskát, a melynek mind a két
oldala végnélküli palánknak látszott. Mintha ezer mértföldnyire lettek
volna a fővárostól. Az ég felettük vöröses és tágas volt, mint
kisvárosokban. Csend volt, szekér nem zörgött, valamelyik közeli kertben
viola nyilott és a violaillat átszállott a palánkokon. Valami névtelen
utcza volt ez, a melyet még eddig elkerült a főváros építkező kedve.
Rózsa megrúgta czipője orrával a port:
– Itt éljek talán egész életemben? – kérdezte mintegy önmagától. – Ki
tudja? Odakünn az életben talán a dicsőség, siker vár, én pedig elbúvok
előlük az Ibolya-utczába, a nénjeim köténye mellé. Szabad akarok lenni,
– folytatta szavaló hangon, – hogy élvezhessem az életet. Nem a szinpad
varázsa vonz, – ó, a szinpad csak a félbolondokat és eszelősöket vonzza,
– az élet, a nagy, virágzó, illatos élet csal magához. A szinpad csupán
a kapukulcsa annak az életnek, a melyre én vágyakozom.
Viczky, maga sem tudta miért, zokon vette a leány szavait. Azt vette
észre, hogy egy kissé haragszik azért, a miért a leány el mer kivánkozni
közülük. Idegen emberek közé megy, a kik gonosz szándékú bókokkal,
dicséretekkel halmozzák el, a melyben otthon sohasem volt része.
Bizonyosan sokan nyújtják majd ki bűnös kezüket a virágszál után, ha
annak őrizője nem lesz. Tudja Isten, valami különös érzés vett rajta
erőt, a melyet idáig sohasem érzett. Félszemmel végigmérte a leányt, a
ki mellette lehajtott fejjel, mozdulatlan arczczal lépkedett és
fájdalmasan szeretett volna felkiáltani arra a gondolatra, hogy e tiszta
arczot, nemes homlokot, finom árnyékolású szemeket, – a melyek fölött
mintha a mesék, álmok sejtelemszerű árnya borongott volna, – nem fogja
többé olyannak láthatni, mint most látja. A leány álmatag, halk lépései
másfelé fognak vezetni és a finom körvonalú mell, a mely lágyan
domborúlt, mint egy aranyfáczáné, az élet indulatai, szenvedélyei alatt
fog lihegni. Egy pillanat alatt látni vélte a gyermekded nőcskét évek
multán. A kis fekete, némileg kopottas félczipő, a melynek szallagcsokra
olyan szende volt, mint egy zárdanövendéké, eltűnik és helyette
aranysarukat lát, a melyeket szikrázó csattok ékesítenek. Az olcsó fehér
ruhácskát, a mely a tiszta szegénység hűségével simúl most a leány
álomszerű termetére, nehéz selymek és bársonyok váltják fel. Egy régi
német képes ujságban egy este a kisasszonyok megtalálták Pompadour
asszony ruháját. Rózsa könnyű szivvel mutatott a képre s így szólt:
– Nekem is lesz majd ilyen ruhám!
És Viczky képzeletében már ama hires maitresse hattyúprémes,
hosszúderekú ruháját látta a mellette lépkedő leányon. Fejéről
kócsagtollak lengtek, mint a mágnásasszonyok kalapjáról a lóversenytéren
és Viczky rajtakapta magát, hogy sóhajtott és az ökle összeszorúlt.
Száraz volt a torka, a mint tréfás gúnynyal kérdezte:
– Ugyan mire is vágyakozik az életben, kedves Rózsa?
A leány felemelte a fejét, a Viczky szemébe nézett és határozott hangon
mondta:
– Legelsőbben is gazdag szeretnék lenni!
Szegény, szűkös viszonyok között élő nők és férfiak gyakran mondják ezt,
de annak nem tulajdonítanak annyi jelentőséget, mint Viczky Gábor húsz
esztendős szivével. Szinte meglepődött azon, a mit a leány mondott és
csak frázis jutott az eszébe:
– A gazdagság nem minden!
– Körülbelül minden, – felelt nyugodtan a leány. – Én ismerem a
szegénységet. Tudom, hogy az szerfölött rosz. A gazdagság nem lehet
roszabb…
Viczky Gábor ekkor először életében feledkezett meg arról, hogy a
higgadtság és a nyugalom a legnagyobb darab gyémántok közűl való.
Szenvedélyes, meg-megcsukló hangon szólalt meg:
– Ha nem hallott volna róla, most megmondom magának, hogy én apai
örökségbe azt kaptam, hogy mindig szegény ember legyek, mert csak így
leszek boldog…
– Az apám beszélt néha ilyesmit. Az ön atyja filozófus volt.
– Csak mondja ki bátran: bolond volt. Már életében ezt mondták róla, a
mikor pedig meghalt, akkor mindenki meggyőződött arról, hogy a
közvéleménynek igaza volt. Viczky Eduárd bolond volt! – Pedig dehogy is
volt az! Az én apám volt a legokosabb ember, a kit ismertem. A
legokosabb akkor volt, a mikor úgy végrendelkezett, hogy én aránylag
szegény emberként nőjjek föl és szegény embernek érezzem magamat mindig.
Az apámnak annyi pénze volt, mint a pelyva. És sohasem volt boldog, sőt
boldogtalanabb volt a legutolsó embernél. Én tudom, mert én ismertem őt.
Vad mulatságai, őrjöngő tivornyái, a melyekben életének legnagyobb
részét eltöltötte, eléggé bizonyították, hogy valami nem volt rendben a
gépezetében, de ha látta volna őt búskomoran, fáradtan és boldogtalanúl
üldögélni csendes estéken, lehajtott fejjel, magányosan, míg homlokán
bánatos gondolatoknak árnyai látszottak; – ha látta volna, milyen
undorral és megvetéssel szórta el aranyait úton-útfélen, mintha a
boldogtalanságot és a bajt hajította volna magától; – ha látta volna
embergyűlöletét és emberfélelmét mindenkitől, a ki hozzá közeledett, a
ki véleménye szerint csupán tömött tárczáját akarja elorozni; ha látta
volna, mint én láttam, meghalni e jobb sorsra érdemes embert, – akkor
bizonyára nem tulajdonítana a gazdagságnak, a pénznek olyan
jelentőséget, kedves Rózsa, mint tulajdonít. A pénznek semmi, semmi
értéke nincs, mikor megvan. A pénznek csak addig van értéke, a mig
nincs.
– Ön erkölcsös mesékkel traktál engem, kedves Gábor, mintha valami rosz,
elvetemedett személy volnék, – felelt csendesen a leány. – Pedig sem
rosz, sem elvetemedett nem vagyok.
– Tudom, – felelt meleg hangon Viczky. – Maga a legjobb leány. Szeretem
magát.
A leány rávetette a szemét és hosszasan nézett a Viczky arczába. Aztán
megzavarodva sütötte le a tekintetét a Viczky szeme előtt. Szórakozottan
mormogta:
– A legjobb leány… Nem, az sem vagyok…
A végtelen palánkok mellett csendesen ballagtak. Az ég olyan volt
felettük, mintha aranyfüstös volna és ismét érzett a violaillat, a mely
időközben valahol elmaradt. Viczky önkéntelenűl kinyújtotta a kezét és
természetesnek találta, hogy keze a leány kezével találkozik. Kicsi volt
ez a tenyér és meleg, mint egy madárka fészke. A vékony czérnakeztyűn át
a leány vérének lüktetése érzett.
– Szeretem magát, – ismételte Viczky és a hangja tompa volt az elfojtott
szenvedélytől. – Nem merem kérdezni, hogy maga is szeret-e engem, hiszen
ha még nem szeretne, szeretni fog egyszer. Mert én mindent megteszek,
hogy maga engem szeressen. Még gazdaggá is teszem… mert maga gazdag akar
lenni. Csak hagyjon fel azokkal a gondolatokkal, hogy elhágy minket,
engem…
A leányok mindig higgadtabbak, mint a férfiak. Bizonyos perczekben
hamarébb nyerik vissza a józanságukat, mint a férfi. Ez édes perczek
mámorító varázsa, a mely a májusi estében aranyködként borongott fejük
körűl: legelsőbben a leányról szállott el. Ő tudott legelőször
megszólalni. És a hangja olyan volt, mint még soha, zengő és búskomoly.
– Most már nem kell sem a pénz, sem a gazdagság, Gábor… Csupán azt
szeretném, ha az Ibolya-utcza még nagyon messzire volna. A város másik
oldalán volna.
Viczky megszorította a kezében fekvő kezet. Áradozva felelt:
– Ha akarja, egyáltalában eltűnik az Ibolya-utcza a föld szinéről. Csak
magától függ, Rózsa. Én majd megkérem a kezét, a mint szokás, aztán
elvégzem a dolgom a gyámapámmal – és nincs, többé nincs Ibolya-utcza.
Sőt megigérek magának még valamit. Hogy soha nélkülözést ne szenvedjünk,
megkeresem azt a legendabeli zöld erszényt, a melybe az apám a vagyonát
rejtette. Annak meg kell lenni valahol és bizonyos, hogy én megtalálom.
Én jól ismertem az apám szokásait, bolondságait. Eddig nem jutott
eszembe keresni az erszényt. Szinte féltem tőle, ha megtalálom. Babonás,
gyermekesen naiv hittel azt képzeltem néha, hogy valami átok fűződik a
bűvös erszényhez, a mely átok rajtam is megfoganna, ha kezembe jutna az
erszény. Most már látom, hogy ez a hit ostobaság volt. Az erszényt
megkeresem, mert szükségünk lesz reá.
Rózsa hirtelen megállott és a Viczky szemébe nézett. Kezét karjára tette
és mozdulatlan arczán félelem tükröződött.
– Gábor, igérjen meg nekem valamit. Most, ebben a szent, soha vissza nem
térő, boldog pillanatban!
Viczky esküvésre emelte a kezét, de Rózsa gyöngéden lenyomta a karját.
– Ne esküdjön; elég, ha megigéri. Igérje meg nekem azt, – mondta
csöndes, meggondolt hangon a leány, – hogy a bűvös erszényt sohasem
fogja keresni. Soha-soha egyetlen lépést nem tesz, hogy az erszényt
megtalálja.
Viczky meglepetten nézett a leányra.
– Nem értem, – mormogta. – Az előbb másképen szólott, Rózsa.
Rózsa elpirúlt és a kezét a Viczky nyaka köré csúsztatta:
– Igérd meg, Gábor… Én babonás vagyok, mindig nagyon babonás voltam.
Valami azt súgja nekem, hogy az az erszény nagy, igen nagy
szerencsétlenséget rejt magában.
– Vagyon van benne, – felelt nevetve Viczky. – Vagyon, a melyre maga
vágyakozik.
A leány összekulcsolta a kezét.
– Kérlek, Gábor… Nekem nem kell semmi. Csupán az elkeseredés beszélt
belőlem. Hadd a legendákat, hadd födje be őket a por. A legendák nem
mondanak igazat. Abban az erszényben nem kincs van, hanem átok, a mely
üldözte az atyádat és üldözőbe vesz tégedet is. Hagyd pihenni a
legendákat…
Szinte fátumszerűen hangzottak a leány szavai a csendes estében. Látnoki
tekintettel nézett a Viczky arczába és két kezét óvólag emelte fel.
Viczky megnyugtatni próbálta:
– Ne beszéljünk most az erszényről, Rózsa… Nem olyan könnyű dolog azt
megtalálni, sokan kereshették azt már az apám halála óta.
– Ne keressed az erszényt! – ismételte a leány.
Már csaknem sötétség vette őket körűl. A nap letűnt a távoli kertek
mögött és egy helyen a jegenyék ijesztő árnyakat vetettek a földre. A
palánk olyan sötét és félelmetes volt mellettük, mintha a temető
kerítése volna. Csak messze, messze pislogott egy lámpa, a melyet az
esti párák lebegtek körűl. Megfogták egymás kezét és sietve mentek
tovább.
A sötétben megszólalt a Marietta hangja, a ki észrevétlenűl jó messzire
elhagyta őket:
– Hol jártatok, gyerekek? – kérdezte. – A hol az a lámpás van, ott
kezdődik a mi utczánk. Szegény Janka! – tette hozzá sóhajtva. –
Belebetegszik az izgatottságba.
Legnagyobb csodálkozására az ijesztgetésekre sem a leány, sem Viczky nem
válaszolt. Jókedvűen mentek egymás mellett és lóbázták a kezüket, mint a
vasárnapi kirándulók. Rózsa, a ki úgy tudott fütyülni, mint egy juhász,
egy indulót fütyült, a melyet a versenytéren játszott a katonabanda. A
füttyszó mellett értek hazáig.
A kapuban csakugyan várta őket valaki, de nem Janka, hanem az öreg
Fátyol Kázmér. Az öregúr húsz esztendő óta nem volt ilyen tájban
odahaza, valami nagy dolognak kellett történni, hogy mellőzte a
külvárosi asztaltársaságokat. Bojtos házisapka volt a fején és a kezében
hosszúszárú pipa, mintha saját falusi kuriája előtt álldogálna.
– Servus humillimus! – kiáltott fel szokatlan élénkséggel és megemelte
bojtos sapkáját. – Van szerencsém üdvözölni Viczkó és a hozzátartozók
urát és fejedelmét. Adja az ég kegyelme…
– Kérlek, atyus! – vágott közbe türelmetlenűl Marietta. – Mondd el
gyorsan. Megtalálták tán az erszényt?
Az öreg Fátyol megzavarodva meredt maga elé, mint mindig, ha rendes
kerékvágásából kizökkentették.
– Az erszényt? – motyogta. – Azt valóban meg kellene találni. Magam is
azt hittem, hogy megvan, a mikor délután a sürgönyt hozták. Húsz éve nem
láttam sürgönyt…
– Miféle sürgönyről beszél, Kázmér bácsi? – kérdezte Viczky.
Az öregúr megzavarodva kotorászott a zsebében:
– Bocsáss meg, fiam. Nem tudtam ellentállani és felbontottam. Bocsáss
meg öreg bátyádnak. Csupán csak az van benne, hogy Baracskay, a vén
gazember gyámapád haldoklik. Menj hozzá sietve.
Viczky megszorította a Rózsa kezét és vigan felkiáltott:
– Jó szelet kaptunk. Föl a vitorlákkal!
Aztán Rózsát hirtelen mozdulattal atyja elé vezette és gyors
elhatározással megszólalt:
– Kedves bátyám, most már körülbelől nagykorú leszek, szabadon
rendelkezhetem akaratommal. Van szerencsém megkérni a Rózsa kisasszony
kezét.
A míg Marietta szinte kővé meredt a meglepetéstől, az öreg Fátyol Kázmér
cseppet sem látszott csodálkozni a hirtelen leánykérésen. A házisapkáját
jókedvűen vágta félre a fején és isteni derűltséggel csapott a Viczky
vállára:
– Helyes, öcsém… Rendben van a dolog. Tudtam, hogy az lesz a vége,
elveszed valamelyik leányomat. Ha Rózsa a választottad, légy boldog
Rózsával, – így szólt az öreg és a külvárosi bérház kapujában kedélyesen
áldását adta a jegyespárra.
Ezen az estén Jankának csak lefekvés előtt jutott eszébe kérdezősködni a
lóverseny-játék eredményéről és csöppet sem látszott boldogtalannak a
balsiker miatt. Igen boldogok voltak mindnyájan, csak Marietta
könnyezett csendesen. De csakhamar letörölte könnyeit és kedves, izgató
ábrándozásokat folytatott arról, hogy milyen is legyen a Rózsa
menyasszonyi ruhája. Janka egész éjjel számolt, kalkulált és egy régi
szakácskönyvet lapozgatott. S még álmában is az esküvői ebéd fogásaival
foglalkozott.
Hajnalban Viczky útrakészen megállott az egyik udvari ablak előtt, a
melyet szűziesen takart el a zsenillia-függöny. Gyönyörű májusi hajnal
volt. A külvárosi udvar sovány akáczfái szinte kinyújtózkodtak a felkelő
nap felé, mint hálaadó kezek. A házfödél ragyogott piros-rózsaszinben és
az égen felébredtek a május hófehér bárányfelhői, a melyek mint kedves
reggeli álmok úsztak tova a messzeségbe. Viczky halkan megkopogtatta az
ablakot.
A zsenillia-függöny nyomban megmozdult. A ki a függöny mögött volt, az
már régen, felöltözve várta ezt a kopogtatást.
Rózsa kinyitotta az ablakot és félretolta a mályvás cserepeket. Sokáig
szótlanúl néztek egymásra, sohasem érzett boldogsággal és szerelemmel.
Egymásba kapcsolódott a tekintetük és nem tudtak szólni. Boldogok,
nagyon boldogok voltak.
– Édes vőlegényem, – susogta Rózsa és a homlokát kinyújtotta a mályvák
között.
– Édes menyasszonyom!
Viczky egy szűzies, boldog csókot lehelt arra a nemes, tiszta homlokra,
aztán még sokáig, nagyon sokáig nézték egymást, mintha minden vonásukat,
arczuknak legparányibb részecskéjét emlékezetükbe akarták volna vésni,
mint a kik nagyon hosszú időre bucsút mondanak egymásnak.
Rózsa csendesen visszahúzódott.
– Maradj még! – szólt Viczky.
És a leány maradt és tovább nézték egymást ifjúságuknak első, boldog,
fenséges szerelmében, mintha csak érezték volna, hogy sokáig, nagyon
sokáig nem fogják egymást így látni.
– Isten veled! – mondta Rózsa és bezárta az ablakot.
Viczky végigment az udvaron és az udvar közepén csaknem belebotlott egy
nagy fekete kakasba, a melyet idáig sohasem látott a házban.
– Nini, az apám fekete kakasa! – kiáltott fel önkéntelenűl.
Úgy érezte, hogy a hideg fut a hátán keresztül. Mire körülnézett, a nagy
fekete kakas már nyomtalanúl eltünt.
Megfordult és az ablaknál megpillantotta Rózsát, a mint elmerengve
kisérte tekintetével a távozót.
– Látta a fekete kakast? – kiáltott fel Viczky elsápadva.
Rózsa tagadólag rázta a fejét. És Viczky Gábor lehajtott fővel,
baljóslatú gondolatokkal eltelve hagyta el a sárga házat, hol sok boldog
esztendőt töltött.
AZ ERSZÉNY CSALOGAT.
Vitte a vonat Viczky Gábort hazafelé. A kávédarálónak csúfolt viczinális
ott futott el magas töltésén a viczkói ősi birtok mellett. Gábor
megpillantotta a jegenyéket, a melyek már az ő gyermekségében is nagy
fák voltak, de most mintha még nagyobbak lettek volna. A jegenyék mögött
látta az ősi házat, a melyet zsindelylyel födöttnek hivtak, pedig csak
eresze volt zsindelyből, a házfödél maga becsületes nád volt. A kúrián
túl pedig ott emelkedett az az ormótlan nagy disznóól, a hová létrán
vitték volna fel a sertéseket, ha a Baracskay bácsi gazdasági tervei
megvalósulnak. Az öregúr ugyanis nagyszabású sertéshizlalást akart
kezdeni a viczkói birtokon. De im a halál közbelép és a hízók nem jutnak
be a tiszteletükre épített kastélyba. Egy kanyarodónál megpillantotta a
híres viczkói nádast, a melyről a legenda azt tartotta, hogy Béla király
bujdosott benne a tatárjárás idejében. Az egész környéken seholsem volt
már nádas, csupán Viczkón. A híres tiszai nádasok eltűntek. Az unokáknak
mindig több és több szükségük van a földre, kiszárítják a vadvizeket,
kiirtják az ingoványokat. De a viczkói nádas még mindig a maga ősi
szépségében terűlt el a vasúti töltés mellett. A míg a vonat kattogva
futott tova, a beláthatlan nádas tavaszi pompájában rengett, hajladozott
a szélben.
A szél néhol viharmadárként csapott bele a nádak közé és ott kivillant
egy-egy vakítóan ragyogó zöld tavacska, mint valami drágakő a
napsugárban. A nádas felett, a vonat zörgésétől megriadva, mint valami
másvilági fehér lélek, lassú szárnyalással repűlt tova egy kócsagmadár.
Viczky Gábornak megdobbant a szive, a mikor a ritka szárnyast
megpillantotta:
– Kócsag sincs már máshol, csak Viczkón, – gondolta hirtelen támadó
büszkeséggel.
Lenn a ragyogó zöld tavacskák, fenn a hófehér madár, közbűl a rengő,
virágzó nádasrengeteg, míg igen nagy távolságban, mint valami túlvilági
kép, a Tisza ezüstszalagja húzódott, kanyargott: ez volt a Viczkyek ősi
birtoka.
És a nádas közepén, ott, a hol most a kócsag repült épen, egy zöld halom
emelkedett ki a nádas egyeneséből. Ez a vezérhalom, a melyről azt
tartották, hogy honfoglaló ősök pihentek rajta, volt a Viczkyek
temetkező helye. A vezérhalom mélyében hajdanában ősi czölöp-sírt
fedeztek fel a Viczkyek. A czölöp-sírban pihenő pogányt szépen
kilakoltatták a halomból és azontúl maguk temetkeztek az ezeresztendős
sírboltba. Ilyen sírboltja se igen volt másnak Magyarországon, csak a
Viczkyeknek.