Ott evett, ivott a fogadóban naphosszant, mert mindig jóétvágyú, jótorkú
ember volt, de meg az unalomtól se tudott egyebet csinálni. Valahogyan
nemzeti mártirnak kezdte magát érezni, a kinek rejtőzködni kell a
császár haragja elől. És jól esett neki a mártiromság. A szobáját
czellának nevezte, a «Vörös ökör» fogadót pedig Kufsteinnak vagy
Olmütznek képzelte, a hol a magyar hazafiak sinylődnek. Egy napon
Kolpát, a fogadóst «porkoláb úr»-nak szólította és megkérte, hogy
szerezzen neki lánczokat valahonnan, a melyeket magára vehet, ha a
felsőbb hatóság a várbörtönt vizsgálja. Kolpa szerzett is neki egy
rozsdás lánczot, a melyet a fogoly éjjelente keservesen zörgetett.
Boldog, határozottan boldog volt Fátyol Kázmér a «Vörös ökör»-ben,
mialatt a hazáért szenvedett. A mikor a magával hozott pénze fogyatékán
volt, levelet irt haza pénzért, de Kolpa tanácsára elhallgatta azt, hogy
fogságban van.
Később már annyira beleélte magát helyzetébe Fátyol Kázmér, hogy a
szobájából se mozdult ki. Pókokat tenyésztett és egereket szelidített.
Kolpa ellátta bőven itallal, étellel, meghízott, meggömbölyödött a
fogságban.
Három esztendeig volt Fátyol Kázmér a «Vörös ökör» lakója; három évig
csörgette a rablánczot és irogatta haza a leveleket pénzért. A rabság
sok pénzt megemésztett; annyi pénzért akár a legendás Iff vár földalatti
helységében is ülhetett volna. Az elkényeztetett Kolpa pénzért mérte a
levegőt is és egy napon, mikor a fogoly azon alázatos kérelemmel állott
elő, hogy szeretne új szalmazsákot a régi helyébe, a vörös Kolpa jóizűen
felkaczagott:
– Új szalmazsákot parancsol? Talán bizony valami korcsmába képzeli
magát, hogy úgy parancsolgat?
Fátyol Kázmér búsan hajtotta le fejét és nem szólt semmit.
Három esztendő múlva odahaza Csákány vármegyében türelmetlenkedni
kezdett az atyafiság és az az érdekeltség, a mely a nagy pört vitte, a
mely pör kedvéért Fátyol Kázmér Bécsbe utazott. Különböző verziók keltek
szárnyra arról, hogy mért nem jöhet haza Bécsből Fátyol. Némelyek tudni
vélték, hogy a császár nem engedi haza, mert megkedvelte, mások – és ez
volt a valószinűbb feltevés, – kihagyták a császárt a kombináczióból és
egész egyszerűen úgy magyarázták Fátyol Kázmér hosszadalmas bécsi
tartózkodását, hogy szépen meg van kötve a két keze és a két lába, még
pedig asszonyi hajszállal. Azért kellett a töméntelen pénz minduntalan,
mert egy asszony öltöztetése, csinosítása nagyon sokba kerűl.
– Így lett volna helyes a dolog, így kellett volna lenni minden raison
szerint, – mondta később, évek múlva Baracskay bácsi, a kit az atyafiak
és az érdekeltség felkért, hogy nézzen utána Fátyolnak. Azt mondta
később Baracskay bácsi, hogy az lett volna az igazság, ha szoknyadolog
miatt késlekedik Kázmér, de akkor, midőn elindult, nagyon csikorgatta a
fogát.
– Kitekerem a nyakát, de még ő nagyságának is, – fogadkozott Baracskay
bácsi az atyafiság és az érdekeltség nagy megnyugtatására és mint régi
módi emberhez való, a brassói gyorskocsit várta be Debreczenben, de a
gyorskocsi nem jött, mert nem is jöhetett. Vonat járt már akkor
réges-régen. Baracskay bácsi is tudta azt nagyon jól, csak a multat
szerető, jelent megvető öreg urak naivságával mórikálta magát, hogy ő
még nem ismeri a vasutat. A hogy némely öreg úr még manapság is taplót
és kovát hord zsebében, pedig Irinyi régen feltalálta a gyufát, de az
öreg urak ragaszkodnak a taplóhoz és igen nagy az örömük, ha a
szabadban, szélben nem egykönnyen tud pipára gyujtani a gyufás ember,
míg a taplós a legnagyobb szélben is könnyen jut tűzhöz.
Baracskay bácsi a taplós öreg urak közül való volt, bizonyos volt arról,
hogy már nem láthat, nem tapasztalhat semmi olyasmit a jelenben, a mi
meglephetné őt, a minél százszor különb példa elő ne fordulna a múltban,
de a Fátyol Kázmér esete még őt is kihozta a rendes flegmájából.
– Olyant még nem láttam, mióta kétágú vagyok, – mesélte később évek
múlva a kaszinóban, – egy rozsdás vasszöggel ásta a falat Kázmér és
addig nem akart elmozdulni, a míg a falat keresztül nem ássa. Láttam,
hogy tisztára megbolondult szegény atyámfia, a bolondokkal pedig bolond
módra kell bánni. Kibéreltem a szomszédos szobát a fogadóban és egy
éjszaka áttörettem a falat a Johannal, a hausknechttel. Bedugtam a
fejemet a lyukon és így szóltam: «Bajtárs, fogolytárs, nekem már
sikerűlt az, a miben te fáradozol, megtaláltam az utat a meneküléshez.
Egy drótdarabból sikerűlt kulcsot csiszolni a tömlöczöm ajtajához, a
legközelebbi éjjel menekülök. Tarts velem.» Fátyol Kázmér felcsapott,
átmászott a lyukon és éjjel elszöktünk a «Vörös ökör»-ből, miután az
utolsó, legborsosabb számlát kifizettem Kázmérért…
… Körülbelől ez volt a története annak, hogy a nagy tölgyfák az egykori
Fátyol-tanyán ma olyan szomorúan zúgnak, így ment tönkre Fátyol Kázmér.
Viczky Gábor, a ki pesti diákéveiben a Fátyol-családnál lakott,
számtalan variáczióban hallotta az öreg Fátyoltól a bécsi fogság
történetét. Egyebekben egészen normális ember volt az öreg Fátyol, a
józan esze csak akkor hagyta el, ha a bécsi fogságra emlékezett. Mint
mikor egy ék hiányzik az óra fogaskerekéből és a hiányzó éknél megbotlik
az egész szerkezet, úgy botlott meg a Fátyol Kázmér rendes észjárása
annál az időpontnál, a mikor annó… annórum Bécsbe utazott… Aztán már
mindenről egészen helyes fogalma volt, a fogaskerék rendesen forgott
tovább.
Az Ibolya-utczában, a hosszú sárga házban, a hol még kert is volt az
udvaron, a melyben a Fátyol-kisasszonyok virágokat neveltek,
köztiszteletben állott az öreg Fátyol. Hosszú fehér haja, patriárkális
szakálla és bécsi fogsága tekintélyt szerzett neki a Józsefvárosban.
Senkisem tudta, hogy Fátyol Kázmér igen alantas hivatalt tölt be csupán
Budán a minisztériumban és a szomszédok szivesen hitelt adtak annak a
feltevésnek, hogy az öreg Fátyol csupán passzióból jár a hivatalába.
A kisasszonyok nagy mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a családnak
megfelelő tekintélye legyen.
Hárman voltak a leányok. Marietta, a legidősebb és az utána következő
Janka abban az időben már lemondtak arról, hogy férjhezmenjenek valami
milliomoshoz, emígy segítvén imádott atyjukon. Ha gondoltak is a
férjhezmenésre, nagyon titokban cselekedték azt, titkolva még egymás
előtt is a lehetetlennek látszó gondolatot. Mariettának néhány fehér
szál vegyült már barna hajába és asszonyos, telt termeténél fogva a
környéken «tekintetes asszonynak» hivták. Marietta lassan megszokta azt,
hogy ő már asszony, holott leány volt és épen ezért furcsának tetszett
volna előtte, ha valaki udvarolgatni kezdett volna neki. Sőt olykor, ha
röpke bókot hallott a szomszédoktól, boltosoktól, hol megfordult, kedves
szomorúsággal legyintett a kezével:
– Ugyan ne gúnyolódjanak már az ilyen vénasszonynyal, a milyen én
vagyok!
Még az öreg Fátyol is elismerte Marietta asszony voltát, mert ha olykor
valami rosz fát tett a tűzre, – elmaradozott a józsefvárosi korcsmákban,
vagy elkártyázta elsején a fizetését, mindig bizonyos bűnbánattal
fordult Mariettához:
– Bocsáss meg, asszony, sohasem teszem többé.
Marietta – mit tehetett szegény egyebet, – nevetni kezdett könnyei
mögött és úgy felelt, a hogyan egykor az anyjától hallotta:
– Javíthatatlan vagy, kedvesem.
A háztartás tulajdonképeni feje igazában Janka volt. Ez a kissé
himlőhelyes, tagbaszakadt, hallgatag leány dolgozott két cseléd helyett,
főzött, mosott, gazdálkodott a család rendelkezésére álló csekély
pénzzel és szerényen átengedte a háziasszonyi dicsőséget a nénjének.
Mariettának voltak nagyúri hajlamai, szerette a finom keztyűket, jó
ruhákat. És Janka mindig gondoskodott arról, hogy Marietta kielégíthesse
passzióját. És boldog volt, ha Marietta megajándékozta elhasznált
keztyűivel, ruháival. Míg reggeltől estig a konyhán dolgozott, egész
hajnalig pörgette a varrógépet a himlőhelyes Janka és varrta azokat a
fehérneműket, a melyeket aztán hordárral küldtek el a megrendelőkhöz.
Viczky Gábor a hat esztendő alatt, a melyet a Fátyol-családnál töltött,
sohasem hallott arról beszélni, hogy Janka miért és kinek varr
éjjelenként. Mintha egymás között is titkolták volna a dolgot, Janka
addig sohasem ült a nappal letakart varrógéphez, a míg az egész család
nem tért nyugalomra. Meglehet, azt hitték, hogy sem Viczky, sem a
szomszédok nem hallják a varrógép pergését, miután ők maguk nem akarták
hallani. Janka sohasem ült addig az asztalhoz, a míg mindenki nem evett,
mert a tálalást csak nem bízhatta a cselédre! A cselédre, a kiről mindig
beszéltek, a kit Viczky Gábor hat esztendő alatt sohasem látott. Könnyen
meglehet, hogy az idők folyamán ők maguk is elhitték, hogy van valahol
valami cselédjük, hisz annyit beszéltek róla! Ugyancsak Janka volt az, a
ki a hónap vége felé gyomrát panaszolta és nem vacsorázott. Az örökös
munka, szakadatlan foglalkozás nem ártott meg Jankának, még szép is volt
ez az erős, komoly leány. Tiszta, csinos háziruhájában, ha a csengetésre
ajtót nyitott valami idegen előtt, szolgálatkészen kérdezte:
– Kit tetszik keresni? A tekintetes asszonyt vagy a tekintetes urat?
Ugyancsak Jankával történt meg az a szégyen, hogy a pék, a ki
reggelenkint a kiflit hordta, egy napon beállított Mariettához és annak
módja szerint megkérte a tekintetes asszony szobalányának a kezét…
Később, ha Marietta szeszélyes kedvében volt, néha gúnyolódva emlegette
ezt a péket, Janka pedig lesütötte a szemét.
A harmadik leány, Rózsa, volt a család szemefénye. Az öreg Fátyol
egyszer kitalálta, hogy Rózsa az a sorsjegy, a melyet ha egyszer
kihúznak, főnyereményt üt, és azóta Rózsának a neve otthon «sorsjegy»
lett.
– A mi családi reskontónk ma ismét meghódította a lóvasúti kondoktort, –
jelentette félig tréfásan, félig komolyan Rózsa, a mikor déltájban a
szinésziskolából hazajött.
Majd máskor:
– A családi reskontónak új czipő kell. Mert micsoda szégyen volna, ha
lyukas czipőben húznák ki!
Egyszer azt jelentette:
– A sorsjegyet szerződtetni akarta egy vidéki direktor. De a sorsjegy
csak pesti primadonna akar lenni.
Vidám, nagyhajú, lángoló szemű gyermekleány volt Rózsa. De a
vidámságából hiányzott a szeles pajzánság, a melylyel az ifjú
szinészleányok rendesen tüntetőleg megkülönböztetni akarják magukat a
rendes «házi-lányoktól», inkább valami bájos, csendes szomorúság érzett
ki mindig a hangjából, nevetéséből. Valami olyan komoly szomorúság, a
mely önkéntelenül rokonszenvet keltett mindenkiben, a ki a leánynyal
érintkezett. Sőt még azzal is tisztában volt, hogy pályáján ezer
veszedelem leskelődik reá és már elég veszedelem magábanvéve az is, ha
mindegyik veszedelmet szerencsésen elkerülte. Húsz esztendős volt Rózsa,
de néha gyermekebb volt a süldő leánynál, míg máskor komolyság,
életfelfogás dolgában még Mariettán is túltett. Egyszer azt beszélték
róla, hogy igen nagy tehetsége van a szinjátszáshoz, máskor a legkisebb
rátermettséget is megtagadták tőle. Olyan volt ez a leány, mint az
áprilisi napsugár; szomorúsága és vidámsága, magábavonúlt csöndessége,
majd kitörő jókedve arról beszélt, hogy odabenn egy szeszélyes,
hangulatos, változatos kis lélek rejtőzik, a kiben a szinek és az
árnyékok úgy váltogatják egymást, mint az áprilisi napsugár fénye és
borulata.
Viczky Gábor az első években, a melyet a Fátyol-családnál töltött,
Mariettába volt szerelmes, ha ugyan szerelemnek lehet nevezni egy fiatal
diákgyerek rajongását valamely nálánál sokkal idősebb, műveltebb kedves
asszony iránt, a ki ártatlan kaczérsággal jön reá a rajongó szerelemre,
a melyet a gyermekifjúban ébresztett. A mikor Marietta gyermek volt, a
híres tölgyek még olyan büszkén zúgtak az ősi birtokon, mintha még ezer
esztendeig mindég a Fátyoloknak zúgnának. Az anyja, született Csáky
bárónő, nagyralátó asszony volt és Marietta süldő leány korában már
francziául beszélt az egri püspökkel, a ki bérmáló útjában a Fátyolék
falujába is elvetődik, míg ugyanakkor Jankának angol nevelőnőt fogadtak.
A hosszú téli estéken, a mikor a három Fátyol-leány kézimunka vagy
regény mellett ülte körűl a kerek asztalt a függőlámpa alatt, Viczky
Gábor is odahurczolkodott könyveivel és csendesen tanúlgatott a leányok
között. Marietta olykor elmélázva dőlt hátra a széken és míg
megigazította asszonyos pongyoláján a csipkéket, megszólalt:
– Elfelejtek francziául, ha nem beszélhetek senkivel.
Viczky Gábor egy esztendő alatt szépen, játszva megtanúlt francziául a
kerek asztal mellett.
Marietta nagyon jó tanárnő volt és ártatlan kaczérsággal igért csókot
Gábornak, a mint az első franczia levelet intézi hozzá.
Naiv, gyermekes szerelem volt az, a mely az idős leány és a gyermekifjú
között sokáig lappangott. Marietta, ha ábrándos napja volt, az ujjain
kiszámította, hogy hány esztendő múlva lesz Gábor abban a korban, a
mikor megnősülhet és titkon azt gondolta, hogy ő akkor még nem is lesz
olyan nagyon öreg.
Lappangott a szerelem, de lángra sohasem gyúlt, mert Marietta nemes,
tisztalelkű nő volt, a ki talán inkább meghalt volna, mintsem valami
tisztátalanságot kövessen el.
Viczky Gábor, midőn egy őszszel visszatért Pestre, Baracskay úrtól, a
hol a nyári vakácziót töltötte, valahogyan úgy érezte, hogy a két hónap
alatt kiszeretett szerelméből. Elégette a verseket, a melyeket
Mariettához irogatott és naplójában, a melyet diákos pontossággal,
szeretettel irt, ezen sorokat irta be:
«Mától fogva új életet kezdek, szakítok könnyelmű szenvedélyeimmel, mert
én szegény ember vagyok, a kinek nem lehetnek szenvedélyei…»
A szenvedélyek alatt titokban a szegény Mariettát gondolta, a ki
ártatlan, vénleányos vágyódással várta vissza egész nyáron a
Bayard-frizurás diákot. Sőt egyszer levelet is irt neki, a melyben
anyáskodó gonddal ajánlotta figyelmébe, hogy vigyázzon Gábor az
egészségére és óvakodjon a rosz emberektől, mert akkor mindnyájukat
nagyon megszomorítaná.
Viczky Gábor őszszel, a midőn könyveivel letelepedett a kerek asztal
mellett, észrevétlenűl cserélt helyet. Eddig szemben ült a régi kakukos
órával, a melynek megsárgult lapján gyakran nézte aggódva, mint
közeledik a lefekvés órája, a mikor meg kell válni a kerek asztaltól,
Mariettától és mindentől, a mit addig az életben kedvesnek ismert, most
hátat fordított az órának és a Janka szomszédságába jutott. A hallgatag,
komoly leányra különös hatással volt a fiatalember szomszédsága. Vannak
olyan magános, bezárt lelkek, «Mimosa pudicá»-k, a melyek titokteljesek,
ismeretlenek és a legteljesebb mértékben zárkózottak mindaddig, a míg a
legkisebb érintés nem jut zárjukhoz. Akkor egyszerre megnyilnak,
szégyenkezve, de boldogan tárják fel kincseiket, tartalmukat, mintha
alig várták volna azt az időt, hogy előadhassák azt, a mijük van.
A himlőhelyes Jankával eddig még nem igen beszélt fiatalember, vagy ha
beszélt is, hát nem sokra ment vele. A leány a konyhában vagy varrógépje
mellett érezte magát legjobban. Félt, kerülte az embereket, mert azt
hitte magáról, hogy roppant csúnya azokkal a foltocskákkal az arczán.
Pedig nem volt csúnya, sőt talán szép volt, a mint szemérmes pirulással,
visszafojtott lélegzettel ült helyén, a míg Gábor könyveibe mélyedt.
Látszott rajta, hogy mindig azon töri a fejét, vajjon milyen ürügy alatt
vonúlhatna vissza kedves konyhájába, a hol senkisem látja a szegény
mimosa pudicát.
Egyszer Gábor véletlenűl felpillantott a könyvből, a mely előtte volt és
úgy érezte, hogy valaki erősen nézi oldalról. Hirtelen arra fordította a
fejét és a Janka becsületes két barna szemét látta magával szemben.
Látta azt a két szemet, a mely rajongással, odaadással pihent a fején, a
míg ő tanúlt. De látta az esdeklő tekintetet is, a melyet később reá
vetett a leány. Mintha csak azt mondta volna:
– Kérlek, nagyon kérlek, ne vedd észre, hogy az előbb néztelek. Igazán
nem tudom, hogyan lehettem olyan ostoba, hogy elárultam magam…
Viczky Gábor ettől az estétől fogva nagyobb figyelmet szentelt Jankának,
mint addig. Apró bókokat mondogatott neki, ha napközben találkoztak.
Egyszer megdicsérte a kezét, máskor a főztjétől volt elragadtatva.
Janka hálás boldogsággal fogadta, hogy Gábornak méltóztatik vele
foglalkozni és egy napon nagy pirulással előadta, hogy ő már régen
tervezi azt, hogy Gábort megtanítja angolul. Mert nem felejtett ám el
angolul Janka. Vasárnaponkint – ez volt minden szórakozása a leánynak, –
ellátogatott az anglikán templomba, a hol angol szót hallott. Egyszer
véletlenűl bevallotta azt is, – a mikor már beszédesebb lett, – hogy
számos ismerőse van a budapesti angolok között, a kikkel a misén szokott
találkozni. Több előkelő asszony hivta már házához, de ő nem mert sehová
se elmenni.
És Viczky Gábor angolul tanult. Bejegyezte a naplójába, a melyet egy
kereskedő pontosságával és lelkiismeretességével irt, hogy:
«Azt hiszem, hogy a Vénusz csillag jegyében születtem. A nők által fogok
boldogulni az életben. Eddig, a mit még tanúltam és eltettem a
tarisznyámba, hogy majd az életben elővehessem, mindent a nőktől
kaptam…»
Szép, sugár fiatalember volt Viczky Gábor, ábrándos tekintete,
hajviselete és csendes viselkedése bizonyos romantikus külsőt
kölcsönzött neki. Épen nem csodálkozott azon, hogy hatással van a női
szivekre, sőt bizonyos tekintetben számított arra, hogy a nők nem fognak
idegenkedni tőle az életben. És szorgalmasan tanúlt angolul a
himlőhelyes Jankától.
Az erős, szélesvállú leányt, a kinek kezében egy férfi határozottsága,
erélye rejtőzött, a ki azelőtt hetekig nem nyitotta szóra az ajkát,
csodálatos metamorfózison ment keresztül. Beszédes, víghangú teremtés
lett, a ki esténkint olyan bohókás történeteket mesélt el, a melyeknek
eredetéről maga sem tudott számot adni. Olvasta őket, vagy hallotta?
Csupán a szemérmes arczpirulás maradt meg a régi Jankából, a mely
pirulás mindig elöntötte arczát, ha a tekintetek reászegeződtek.
Marietta nem is mulasztott el egy csipős megjegyzést, a melyre még Gábor
is elmosolyodott és a mely megjegyzésnek szomorú következménye lett.
Egyszer ugyanis, a mint Janka azt beszélte el épen, hogy miről prédikált
az angol pap, nem csekély utánzási tehetséggel mímelve a papnak lapos,
vontatott hangját, Marietta hirtelen előrehajolt és könyökére
támaszkodva, a Janka szemébe nézett:
– Már régen gondolkozom azon, hogy kihez is hasonlítasz te voltaképen,
Janka. Most, ebben a perczben eszembe jutott. Te vagy a Münchausen báró
postakürtje, a melybe a téli hidegben belefagytak a hangok, de a mint a
meleg postaállomásra értek, a kürt magától megszólalt, mert a hangok
benne felengedtek. Te vagy a Münchausen kürtje!
Rózsa, a ki valami regényt lapozgatott, felütötte a fejét és a
legtermészetesebb hangon így szólt:
– Magam is azt hiszem.
A diák csaknem hangosan nevetett és Fátyol bácsi, a ki ezen az estén
kivételesen odahaza volt és egy sarokban üldögélve, órákig bámulta a
fénykarikát, a melyet a lámpa fénye a menyezetre vetett, köhintett:
– A Münchausen kürtje?…
Aztán nagyot sóhajtott:
– A Münchausen kürtje?… Azt mondjátok meg inkább, hová tette Viczky
Eduárd a bűvös zöld selyem erszényt és akkor van értelme az egész
beszédnek.
Levette tekintetét a mennyezetről és olyanformán nyögött fel, mintha az
igen nagy nehézségbe kerűlt volna. A lángpirossá vált Jankára szegezte a
szemét és gyöngéden mormogta:
– Ne törődj az ostobaságokkal, Janka lányom… Csupán két rejtély van a
világon. Az egyik rejtély az, hogy miért üldözi Fátyol Kázmért a
makk-király, a másik pedig az, hová tette Viczky Eduárd a zöld selyem
erszényt? Ezek a megfejthetetlen dolgok.
Ezek voltak rendesen azok a szavak, a melyekkel Fátyol bácsi a vitát
bezárni szokta. A leányok sokkal jobban tisztelték öreg apjukat, semhogy
tovább folytatták volna a vitatkozást, ha az öreg közbeszólt. Régi
szokás szerint úgy szimulálták valamennyien, mintha csakugyan a
megfejthetetlen rejtélyeken gondolkoznának, a míg az apjuk fürkésző
tekintete rajtuk nyugodott. Az öreg lassan fordította tekintetét a
megszokott mennyezet felé, de olykor a bolondok ravaszságával még
visszapillantott: vajjon csakugyan a feladott rejtélyeken gondolkoznak-e
a leányok, nem valami léhaságon-e. A leányoknak az arcza be volt tanulva
a leskelődésekre és sohasem árúlták el magukat.
Most is elhallgattak, csupán Rózsa kunczogott belé a regénybe egy
negyedóra múlva:
– A Münchausen kürtje!
Marietta szigorú, feddő pillantást vetett a leányra és a szemével intett
Janka felé, a ki haloványan, szomorúan ült helyén.
És ezen az éjszakán csak késő éjfél felé kezdett el berregni a varrógép.
Viczky, hogy nem hallotta a megszokott zajt, nem tudott elaludni és
hallgatózva emelte fel párnájáról fejét. Lassan-lassan kivehette az
éjszaka csöndjében a visszafojtott, keserves zokogást, a mely a leányok
szobája felől hallatszott. Hallotta a leányok kérlelő, halk susogását.
Könnyen kitalálhatta, hogy a megbántott Jankát kérlelik, vigasztalják.
Hanem a mimóza pudika bezárúlt ezzel. Az angol leczkék elmaradtak és
Janka sokáig tartózkodott a konyhában esténkint, főfájás ürügye alatt.
Viczky Gábor sohasem tanúlt meg tökéletesen angolul és később, ha eszébe
jutott neki a dolog, mérgelődve dünnyögte:
– Egy ostoba röhejnek köszönhetem, hogy nem tudok angolul.
Tavaszszal egyszer délben Rózsa nagy ujjongással jött haza a
szinésziskolából.
Marietta, a ki költeményeket olvasott, csudálkozva állott fel a
kanapéról, míg Rózsa a szalmakalapját a sarokba hajította.
– Talán szerződtettek? – kérdezte Marietta.
Rózsa legyintett a kezével.
– Több, sokkal több.
– Talán megkért valami néger király?
– Még annál is több.
Körültánczolta a szobát és vidám volt, mint már régen a szomorkás leány.
– Beszélj már! – faggatta Marietta, a ki méltóságteljes magatartását
lassan elveszítette. Szinte reszketett a kiváncsiságtól. Hogy könnyítsen
magán, kinyitotta az előszoba ajtót és kiszólt:
– Janka, gyere be, ez a leány megbolondúlt.
Janka, a ki még mindig duzzogott egy kicsit a Münchausen kürtjeért,
letörölte a kezét és bedugta a fejét az ajtón.
– Én tudom, mi a baja, – szólt csendesen, – szabad lesz neki a Julia
szerepét eljátszani a vizsgán.
Rózsa olyan mozdulatot tett a kezével, mint a ki megveti az egész
világot, különösen benne Julia szerepét. Azután megszólalt:
– Ti úgy éltek itthon, mint a medvék barlangjukban. Nem tudtok semmit
arról, a mi odakünn a világban történik. Marietta, a nagyvilági hölgy
még ujságot sem szokott olvasni hétszámra.
Marietta az ajkába harapott:
– Nem érdekelnek a magyar lapok. Francziát meg nem olvashatok. Különben
mi történt? Nyomban mondd meg!
Rózsa ártatlan arczot vágott:
– Nem történt semmi. Csak épen az, hogy ma kezdődnek a pesti
lóversenyek.
Mintha valami varázsigét ejtett volna ki Rózsa. Janka a konyhából a
szobába lépett, hogy hirtelen visszahúzódjon, mert észrevette, hogy
fehér köténye nem a legkifogástalanabb; Marietta szinte elpirult az
izgalomtól és önfeledten hebegte:
– És nincs új fehér keztyűm! Fehér keztyűt kell vennem mindjárt. Janka,
adj pénzt.
Rózsa azonban nyomban a konyhaajtó elé lépett és védőleg terjesztette ki
a karját:
– Olyan nincs. Nem fogjuk most keztyűre kidobni a pénzt,
lóverseny-időben.
Marietta toppantott a lábával:
– Fehér keztyű nélkül pedig nem megyek.
Janka, a ki maga is izgatott volt a fenyegető pénzpazarlás gondolatára,
hirtelen közbeszólt:
– Majd én kitisztítom a keztyűdet. Olyan lesz, mintha új volna. Tudod,
ha én igérem…
Nem kellett befejezni a mondatot, Marietta megnyugodva ült vissza a
kanapéra. Rózsa pedig vígan kiáltotta Jankának:
– És most, vérszopó uzsorás, elő a maravédivel. Lássuk, mennyi pénzünk
van a tavaszi lóverseny első napján.
Bolondos, víg hangulat támadt a szobában. A falakról az aranyrámás ősök,
merev tekintetű asszonyságok és nyirott bajuszú urak szinte csodálkozva
néztek alá a vidám társaságra. Pedig megszokhatták volna már a
vidámságot, a mely a tavaszi lóversenyek első napjain rendesen
beköltözött az ibolya-utczai lakásba.