Note: Images of the original pages are available through
HathiTrust Digital Library. See
https://hdl.handle.net/2027/uc1.c093359660
A BŰVÖS ERSZÉNY
ÉS EGYÉB
ELBESZÉLÉSEK.
IRTA
KRÚDY GYULA.
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1909
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
TARTALOM.
A bűvös erszény.
Az erszény eltünik 7
A Fátyol-lányok 46
Az erszény csalogat 103
Vidámság az élet sója 143
Az asszonyt az ördög találta ki 180
Az erszény megjelen 196
Elbeszélések.
Vad vizek mentén 207
Egy különös fiatal emberről 221
A BŰVÖS ERSZÉNY.
AZ ERSZÉNY ELTÜNIK.
Az én gyerekkoromban két gazdag ember volt a világon. Az egyik
Rothschild, a másik Eduárd Viczky de Viczkó. Lehet, könnyen lehet, hogy
még más gazdag emberek is voltak a világon e kettőn kívül, de mi,
vidékünkön nem ismertünk másokat. No hisz igaz, hogy Rothschildot se
ismertük személyesen, mint Eduárd Viczkyt, de bizonyos, hogy Rothschild
nem sokkal volt szegényebb Viczkynél. Közmondásos volt a Viczky
gazdagsága, pedig ezt a gazdagságot valójában sohasem látta senki.
Földjei, erdői, bányái nem voltak Viczkynek. A telekjegyzőkönyvben is
csupán egy húszholdas kis ősiség emlegette Viczkyt, a mely birtokocskát
már az ősök megterheltek annyira, a mennyire az épen lehetséges volt.
Ugyan mibe kerűlt volna Viczky Edének letörölni a terheket az ősi
földről? A legkisebb mellényzsebéből is kifizethetett volna tizszer
annyit, a mennyi Viczkót nyomta. De Viczky nem nyúlt a mellényzsebébe,
mert tiszteletben tartotta az őseit.
– A mit ők csináltak, jól csinálták! – mondogatta. – Talán pihenni sem
tudnának többé a viczkói homokban, ha kamatokat nem kellene fizetni.
Így beszélt Viczky Ede és körülbelül ez jellemezte őt legjobban. Minden
úgy volt jól, a hogyan addig volt. Sohasem változtatott azon, a mit
egyszer elhatározott. Nem azért, mintha különösen szilárd karakter lett
volna, a ki megállott sarkain az élet változatai közepette. Nem, Viczky
Ede korántsem volt szilárd karakter; lustasága és makacssága vezette őt
minden lépésénél.
Nem engedte még csak a házát sem tataroztatni, mert ha a viharnak úgy
tetszik, hogy egy szép napon leszakítsa a zsindelytetőt, ám tegye azt a
vihar, Viczky Ede még a viharral sem törődik. Pedig építhetett volna
magának kastélyt, a milyen talán még a világon se volt. De Viczky nem
akarta.
Lehetett volna a legelső úr a vármegyében. Mindenki tudta, hogy
könyörögve kérték, vállalná el a főispánságot, de Viczky nem ült a
főispáni székbe.
Még csak kamarás sem akart lenni, pedig abban az időben a vidékünkbeli
urak csupán ezt a méltóságot tartották olyannak, a mit a királytól
elfogadhatnak. Elfogadják, mert jár nekik. «Dukál nekünk a kamarásság!»
– mondogatták, mert a féltuczatnyi nemes ősön kívül mindegyik akár
harminczhárom őst is fel tudott volna sorolni.
A mikor már a legfiatalabb vármegyei aljegyző is beadta folyamodását a
kamarásságért, Viczky szégyenkezve kiáltott fel:
– Nem érdemes, hogy az embernek ősei legyenek!
Ki és mi volt tehát ez a Viczky, a ki már olyan büszke volt, hogy még
arra sem volt büszke, hogy ősei vannak? – kérdezheti a nyájas olvasó.
Ki is volt hát Viczky?
Tulajdonképen semmi és senki se volt; egyszerű köznemes ember volt, a ki
állítólag a nevét sem tudta helyesen leirni, de volt neki egy erszénye,
a mely kifogyhatatlan volt. S ezzel mindene megvolt.
Kifogyhatatlan erszény? Ilyen is volt a világon? Bizony volt.
Mintha az ezeregyéjszaka tündérregéi elevenednének meg, a midőn a Viczky
Ede erszényéről irok. Félig legenda volt az, félig való: az erszény
mindig tele volt ezüsttel, aranynyal. Nagy zöld selyem erszény volt az,
a milyent a lovagkorban hordoztak az urak a derekukra kötve. Himzett
bársonyszalagok erősítették az erszényt a Viczky derekára és az
erszénybe aranyfonállal volt belévarrva a Viczkyek czímere, a koronás
medve. Volt annak az erszénynek tán tiz rekesze is, bizonyára telve
valamennyi kincsekkel, aranyakkal. A sok használatban megkopott,
elrongyolódott az erszény, – mert hisz a Viczky apja is azt hordta már a
kabátja alatt, – de Viczky nem javíttatta meg az erszényt. Nem adta
volna ki a kezéből semmiért. Éjjel-nappal a derekára erősítve viselte és
ha pénzre volt szüksége, gondtalanúl, teli marokkal nyúlt az erszénybe.
Néha egy-két arany-, ezüstpénz kicsúszott az újjai között és a földre
pottyant.
– Oda se neki, – mondta Viczky.
Ha társaságban, mulatságban, kártyázó-asztalnál nyúlt az erszényébe,
mindig elgurított néhány aranyat. Vadonatúj körmöczi csikók voltak azok
és pengve, csengve hullottak a földre a bálterem közepén. A tánczoló
párok félreugrottak és minden szem a gördülő aranyra szegeződött. Viczky
nevetve ment tovább.
– Hagyjuk, hagyjuk. A sepergető legénynek is jusson valami.
Mulatságokon, bálokon a rendezők külön tételbe foglalták a
számadásaikban a Viczky Ede – vagy mint ő magát nevezte: Eduárd –
elgurított aranyait. A világítás, czigány és kotillion-költségekre jó
fedezet voltak az elhullajtott pénzdarabok.
És Viczky bárhol fordult meg, mindenütt elszórt néhányat az aranyaiból.
Arra nem emlékezik senki, hogy valaha adott volna valakinek pénzt.
Rettentő keményszivű ember volt, semmiféle szegénység, nyomorúság nem
hatotta meg. Még a boltosait is úgy fizette, hogy véletlenűl elment a
boltjuk előtt és a földre hullajtott az aranyakból. Több volt, kevesebb
volt az aranyak száma, azzal nem törődött. Bizonyosan el hagyta volna
árvereztetni a párnáját is, de akkor sem fizetett volna, ha
kényszerítik.
A bűvös erszény a Viczky Eduárd derekán ilyenformán keveredett legendás
hírbe. Senki sem tudta az eredetét az aranyaknak, de annyi bizonyos,
hogy megvoltak. Nem emlékeztek reá, hogy Viczkynek, vagy akár az apjának
valaha pénzcsináló foglalkozása lett volna. A Viczkyek sohasem csináltak
semmit. De hát mit is csináltak volna? Egy-két kiváncsi ember eleinte
kutatott az aranyak eredete után. Eleinte azt rebesgették, hogy a Viczky
apja, a kinek a derekán először látták a zöld erszényt, valami
rettenetes bűnt követett el. Az öreg Barcsáky bácsi, a ki minden
dolgoknak az eredetét a forradalomra vezette vissza, néha, rosz
kedvében, esküdözött, hogy Viczky annak idején ellopta az állampénztárt.
Elrejtette a tiszai füzesekbe és innen erednek a kincsek. Mások, a kik
szerették a fantasztikumokat, azt beszélték, hogy az öreg Viczky abban
az időben, a mikor bujdosó honvéd volt, egy éjszakán Leányvár romjai
között hajtotta fejét pihenőre. A hold bekandikált a leomlott
bástyafalak között és az öreg Viczky egyszerre csak arra ébredt, hogy
kisértetek járnak körülötte. Az öreg Viczky ravasz ember volt, tovább
tetteté az alvást, de félszemével figyelte az éjjeli látogatókat. Ekkor
leste volna ki az öreg, hogy hol vannak elrejtve a leányvári kincsek…
Megjelölte a helyet és évek múlva szépen rá kezdett járni a kincsre.
Titkát örökségbe hagyta a fiának és innen van a Viczkyek gazdagsága.
Akadtak olyanok, a kik ezt a mesét épen olyan könnyen elhitték, mint a
Barcsáky szavait. Utóvégre tündérek, dzsinnek nincsenek, a kik
éjszakának idején aranynyal töltsék meg a zöld erszényt, még pedig
valódi, ujonnan vert körmöcziekkel, a melyeknek tiszta ragyogása azt
mutatja, hogy nem sok kézen mentek még keresztül… Nincsenek jó szellemek
és ha vannak, akkor is érdemesebb emberre pazarolnák jóságukat, mint a
korhely, istentagadó Viczkyre!
Pedig hát kell, hogy a tündérek jártak volt közben e zöld erszénynél,
mert a legtöbb, a mit teljes bizonyossággal megállapítani tudtak a
Viczky aranyai felől, annyi volt csupán, hogy Viczky minden második,
harmadik hónapban Bécsbe vagy Pestre utazott, a hol törvényes pénzét az
aranyakra beváltotta. Egy iszáknyi aranyat hozott ilyenkor magával és
hullajtotta őket az ujjai közűl.
Ha még elgondoljuk azt, hogy Viczky Eduárd külsejére nézvést törpe,
nagyfejű, rút arczú ember volt, a kinek mindig valami gúnyos, kötekedő
mosolygás lappangott vékonyra sodort bajusza alatt, míg a szemét
állandóan lesütötte és csupán kémlelő pillantásokat vetett maga köré, de
azt is csak ritkán, – akkor körülbelől tudni fogjuk, hogy miért nem
szerette senki Viczky Eduárdot a zöld erszényével sem. A legtöbbször
gonosz, gyűlölködő kifejezés ült az arczán és csak akkor mosolygott
szivesen, ha a tükörbe nézett. A sánta Birzsák, a ki nálunk az urakat
borotválta, gyakran pletykázta a városban, hogy Viczky Eduárd úgy
mosolyog otthon a tükör előtt, mintha szerelmes volna önmagába. A
kedvencz témája az volt borotválás közben, hogy ha ő borbély volna,
minden ellenségének elnyisszantaná a nyakát. Olyan rémes szinekkel tudta
ecsetelni ezt a műveletet, hogy a különben jókedvű figaró hideglelősen
jött el tőle délutánonkint.
Egyébként néha hétszámra nem ment az emberek közé Viczky, mert volt neki
otthon elég mulatsága.
Tágas, nagy ház volt az, a hol lakott. A ház kapuja, mintha ostromot
várna, örökké zárva volt és esténkint hallani lehetett a lánczaikról
elbocsátott nagy kutyák tompa ugatását. A kapu mellett puskás ember
állott éjjelenkint és a czigánybanda, a melyet néha éjszaka házához
hivatott Viczky Eduárd, fogvaczogva ment végig a visszhangos, üres
udvaron.
Az udvar hátulsó részében állott egy nagy felczérfalú pajta, a hol
Viczky mulatni szokott. A pajta ormára ékes betűkkel volt fölpingálva ez
a szó: Académia. A falat pedig mindenféle verses fölirások ékesítették.
A hagyomány szerint Csokonai vitéz mulatozott itt a század elején
valamelyik Viczky társaságában és a Lillák és trillák költője irta az
első sorokat a fehér falra. Azóta minden sehonnai korhely Csokonainak
képzelte magát és ostoba rigmusait az Académia falára firkantotta. Így
pártolták a Viczkyek az irodalmat.
Az Académiában szokott udvarával Viczky Eduárd mulatni. Mert udvart
tartott, mint valami kiskirály. Barátja nem volt, tartott tehát magának
bolondokat, a kikkel jókedvében elmulathatott. Valamelyik régi Viczky
építette még a hosszú, földszintes házat a szálló mellé, a mely viszont
ezt a felirást viselte: Asylum. Menedékhelye volt ez mindenféle
léhűtőnek, csavargónak, a ki a Viczkyek udvarába vetődött. A régi
Viczkyek – a szegények – még ingyen kapták a komédiásokat, költőket és
diákokat, a kik az Asylumot lakták. A vándorköltők száma megfogyatkozott
és Viczky Eduárd már csupán fizetség fejében kaphatott egy Bimbó nevű
fiatalembert, a ki az alkalmi költeményeket szerkesztette. Hosszú hajú,
sáppadt arczú legény volt Bimbó, a ki egy ép rigmust nem tudott leirni,
de Viczkynek az mindegy volt.
Állandóan mellette volt Blásik János, a kit a borosasztal mellett
jószágkormányzónak nevezett. Blásik János – nagy, mahomet ember volt, a
ki már a Viczky apjánál inaskodott, – annyiban vállalta a hivatalt, hogy
ő osztotta ki azokat a pofonokat, a melyeket gazdája boros fővel az
udvartartás tagjai részére utalványozott. Viczky előtt mindig
olyanformán állott, mint urasági hajdu korában, de részeg fővel a
gazdájával is összeverekedett. Különben is a pajtabeli dáridók vége az
szokott lenni, hogy Viczky Eduárdot alaposan eldöngette az udvartartása.
Viczky már ezt megszokta és addig kötekedett, ingerkedett udvarával, a
míg azok megfeledkeztek a köteles tiszteletről. Viczky a mulatság után
hetekig nyomta az ágyat, de semmi haragot nem tartott eldöngetőivel.
Az udvartartást kiegészítette még Hamza, a czigányból lett udvari bolond
és egy Rigó nevű vándorszinész, a kinek semmi különösebben meghatározott
foglalkozási köre nem volt, csupán az evésben és ivásban jeleskedett.
Bámulatos mennyiséget tudott megenni Rigó, de a mit megivott, az már
emberfeletti volt. Viczky tetszelegve mondta néha:
– Viczkynek kellett lenni, a ki ezt az embert jól tartsa!
Az asztalfőn pedig ott ült Viczkynek az egyetlen fia, a tiz esztendős
Gábor.
Gáborka nélkül nem eshetett meg semmi mulatság. A kis gyermeknek kellett
elnökölni annál az asztalnál, a hol apja a félbolondok és gonoszok
társaságában mulatozott. Idegen ember sohasem kerűlt az akadémiai
összejövetelekre és Viczky ilyenkor kedve szerint mulattathatta a fiát.
Apa és fiú között ritkán volt akkora különbség, mint Viczky Eduárd és a
fia között. Selymes hajú, szelid tekintetű, sápadt fiúcska volt a kis
Viczky, a ki a magányos lelkű, boldogtalan gyermekeknél szokásos szomorú
bölcseséggel kezelte azt a társaságot, a mely az ő mulattatására a
legbolondabb dolgokat követte el az akadémiában.
Ritkaság volt mosolya és ha el is nevette magát, mindjárt fáradtan
dörzsölte össze a kezét, mint valami öreg ember és unottan nézett maga
elé.
Viczky Eduárd pedig mindent – bolondot és okosat, – csupán azért
csinált, hogy felvidítsa a szomorú gyermeket.
Mondják, hogy ezen igyekezetében része volt a lelkiismeretének, ha ugyan
volt valamikor lelkiismerete Viczky Eduárdnak. De ha volt lelkiismerete,
akkor az bizvást bánthatta őt azért az asszonyért, a kinek az arczképe
mindenünnen száműzve volt a házból, csupán egyetlen szobácskában függött
a falon, a mely szobának ajtaja mindörökre zárva volt. Az egykori
Viczkyné egy zivataros, fájdalmas éjszakán búcsú nélkül volt kénytelen
elhagyni a házat, még gyermekétől sem búcsúzhatott. A rosz nyelvek sok
mindenfélét szeretnek összehordani a nők és férfiak csalfaságáról, de
környékünkön senkisem volt mégsem, a ki Viczkyné ártatlanságában
kételkedett volna. Elhagyta az urát, mert nem szerette. Hisz nem is
lehetett szeretni azt a rettenetes embert. Az asszonynak nyoma veszett.
Talán Viczky sem tudja már ma, hogy hová, merre vetette a sors gyermeke
anyját. De itt maradt Gábor és midőn félig gyűlölettel, félig
szerelemmel belenézett a gyermek anyjától örökölt kék szemébe,
búbánatosan hajtotta le a fejét a fehér asztalra:
– Nem tudom, – nyögött fel, – hogy ördög vagy-e, angyal vagy-e, csak azt
tudom, hogy boldogtalan vagyok!
Viczky Gábor egy öreg ember nyugalmával simogatta meg az apja kender
fürteit és csendesen szólott rá Blásik Jánosra:
– Blásik, mért nem hozattok az apámnak czigányokat? Nem látjátok, hogy
mulatni akar?
Blásik János, a ki, mióta urasági hajdúból mulató czimborává lépett elő,
azt a rosz szokást vette föl, hogy megjegyzés nélkül sohasem fogadta
gazdája parancsait, a kis Viczkynek ellentmondás nélkül
engedelmeskedett. Általában a tiz esztendős gyermek volt az egyetlen
tekintély a házban. A két-három napos tivornyáknak az akadémián az
szokott véget vetni, hogy a kis Viczky megjelent a pajtában és
szétkergette a duhajkodókat. Az apja ilyenkor valósággal menekült a
gyermek elől és könyörögve függesztette rá zavaros szemét:
– Ne bánts, Gábor, ezentúl jól viselem magam.
Talán annak az eltűnt asszonynak az árnya lebegett a kis fiú mögött, a
ki megoltalmazta őt mindentől. Hamza, a czigányból lett bolond
égre-földre esküdözött, hogy egy éjszakán, a mikor Gáborkát már aludni
küldték és az akadémiabeli társaság új mulatság gyanánt azt fundálta ki,
hogy felgyújtják a pajtát, a melybe bezárták a muzsikáló czigányokat, és
a szövétnek lángja már a pajta ereszét érintette, míg odabévülről a
halálraitélt muzsikások kétségbeesett ordítása hangzott, – azon az
éjszakán egy fehér árnyék suhant végig az udvaron és megállott azon
ablak alatt, a mely mögött Gáborka aludt.
– Kelj fel, kis fiam, apád megbolondult! – mondta egy szellemhang és
Gáborka nyomban kisietett az udvarra és rendet csinált az őrült
társaságban.
Ezt a fehér alakot azon az éjszakán a bolondon kívül a kapunál őrködő
hajdu is látta, ám mindnyájan tudjuk, hogy kisértetek nincsenek, s az
éjjeli látogató ilyenformán nem lehetett más, mint özvegy Viczky
Lászlóné, az Eduárd sógornője, a ki egy kis házikóban a kert alatt
lakott és bizonyosan felébredt a muzsikázók ordítására. Habár másrészt
özvegy Viczkyné sohasem szokta átlépni a sógora küszöbét, mert nem
voltak a legbarátságosabb viszonyban. Ki volt hát a fehérruhás asszony,
a ki Viczky Gábort felköltötte, a mikor az apja a legnagyobb bolondságot
készűlt elkövetni?
Akárki volt, annyi bizonyos, hogy ettől az éjszakától fogva még nagyobb
respektusa volt Gáborkának az apja és az udvartartás előtt. Mintha
igazán ott lebegett volna gyermeki feje felett a láthatatlan árnyéka az
édes anyának, a ki megoltalmazta a fiát még attól is, hogy gonosz
erkölcsök ébredjenek a szivében az apja társaságában.
Az akadémiai összejövetelek idővel, midőn a fiúcska növekedett, nem
mindig végződtek általános verekedéssel. Viczky Eduárdban sohasem ébredt
fel ősei kegyetlen szelleme, a midőn kirohant szolgáival a kapun és
szétverte a hetivásárosokat a piaczon. Sőt a mulatságok sem voltak többé
olyan jóizűek, mint azelőtt. A gyermek, a ki szomorú bölcseségével
csendesen gunnyasztott az asztalfőn, egyetlen tekintettel meg tudta
fékezni apját és annak cselédeit. Viczky néha magánkívül rohant ki a
pajtából és felhördült az éjszakában:
– Ez a gyerek megöl a szemével. Szeretném megfojtani!
Lassan-lassan gyűlölni kezdte a fiát, míg máskor szinte megadással
roskadt a gyermek lábaihoz. Csókolgatta a kezét és hízelkedve mormogta:
– Te szerencsésebb, boldogabb leszel, mint én, mert te szép vagy és jó
vagy. Olyan szép vagy, mint az angyal.
A következő pillanatban fogcsikorgatva emelte a levegőbe a fiút és vadúl
ordította:
– Félsz-e tőlem? Félj tőlem, mert nem én vagyok az apád.
A kis Viczky nyugodtan nézett az apja szemébe:
– Nem félek tőled, mert te vagy az apám.
Viczky Eduárd leeresztette a gyermeket a földre és megtörten, lehajtott
fővel kullogott tova.
– Olyan bátor, mint én. De mégse… mégse az én fiam.
A mikor ilyen hangulatban volt, akkor búbánatosan ment végig a városon
és aranyakat potyogtatott arra, a merre elment. Pengtek nyomában a
körmöczi csikók, míg az utcza népe csapatban szaladt utána.
– Kinek hagyjam, kinek gyűjtsem? – mormogta magában. – Nincs nékem
senkim, semmim…
Napokig nem tért magához letargiájából és az Asylum lakói ilyenkor nem
merészeltek a szeme elé kerülni. Az Asylumnak volt egy gyékénynyel
letakart nagy szobája, a hol semmiféle elmozdítható bútordarab nem volt
a kitörő veszekedés esetére. Mert az udvar, ha a gazda távol volt,
kártyázással töltötte az időt. A földön ülve kártyáztak és a mikor
pénzük elfogyott, a játék különböző testi büntetésekben folyt tovább.
Blásik János, a ki fiatalkorában huszár volt, a kikötést is belevette az
elveszíthető, illetőleg megnyerhető tételek közé. Rendesen Hamza, a
czigány kerűlt e rettenetes büntetés alá, mert a bolond szenvedélyes
kitartással próbált csalni a csalhatatlan társaságban. Olykor annyira
felszaporodott a kitöltendő büntetések száma, hogy az ajtó megtelt
krétarovással. A czigánynak egy-két esztendőre előre voltak kikötései,
míg Rigó gyakran sétálgatott félbajúszszal, a melyet kártyaveszteség
fejében levágtak társai. Így tartott az addig, a míg Viczky Eduárdnak
egyszer megint jó kedve kerekedett és a társaság élve az alkalommal,
leakasztotta sarkáról az ajtót és bemutatta a följegyzett rovásokat a
gazdának. Viczky kaczagva nyúlt erszényébe és kifizette mindenkinek a
veszteségét.
Az udvartartás tagjait ilyenkor napokig nem lehetett otthon látni a
Viczky-házban. Éjjel-nappal az «Arany Bárány»-ban ültek, a míg utolsó
huszasukat is eljátszották. Akkor szomorúan tértek vissza az Asylumba és
kezdődött a játék újra előlről a testi büntetésekben, midőn a legutolsó
ruhadarabot is elnyerték egymástól.
… A mikor ez történt, akkor a kis Viczky Gábor már a debreczeni
kollégiumnak volt a növendéke. Az apja kibérelt neki egy egész házat
Péterfián és berendezte úgy, mintha egy királyfi számára rendezné be.
Hátaslovat vett neki és három nevelő is buzgólkodott a kis Viczky
mellett.
– Hadd tanuljon a gyerek, – mondogatta otthon a megyei kaszinóban, –
legyen okosabb ember, mint az apja.
Az akadémiai mulatságokon pedig így emlegette a fiát:
– Gáborka francziául tanul! Hamza, tudsz-e te francziául?
– Az öregapám sem tudott, – felelt a czigány vigyorogva.
Blásik Jánosnak nem tetszett a dolog.
– Minek az a sok tudomány az úrfinak? Rontja vele az egészségét. Mikor
van neki miből megélni!
Viczky Eduárd titokzatosan mosolygott.
– Ki tudja? Hátha nem lesz neki miből megélni. A pénz nem boldogít.
Majd komoran lehajtotta a fejét, mint mikor elgondolkozott és öklével a
derekán függő zöld erszényre csapott:
– Ez nem boldogít magában. Néha olyan a pénz, mintha átok tapadna hozzá…
Én például sohasem voltam boldog.
Felkapott egy kupát és a falhoz csapta, hogy behorpadt az oldala:
– De nem is akartam boldog lenni soha! – kiáltotta vadul és a szeme
vérben forgott.
Blásik, a ki már ismerte urának a hangulatait, szolgálatkészen kérdezte:
– Elküldjek a czigányokért?
– Nem, – intett lehajtott fejjel Viczky Eduárd. – A fiúnak megigértem,
hogy nem… Sohasem.
Blásik mérgesen kiáltott fel:
– Hát akkor mi az ördögöt fogunk ezután csinálni?
Rigó letette a kupát, a melyből épen ivott és csufondárosan kérdezte:
– Talán bizony azt is megtiltotta az úrfi, hogy igyunk?
– Így bánnak a régi hűséges cselédekkel! – tódította a bolond és
méltatlankodva fordított hátat gazdájának.
Vészes fény csillant fel Viczky szemében, a keze ökölbe szorúlt… De ez
volt energiájának utolsó fellobbanása. Hiányzott a látóhatárról az a
selymes hajú, szomorú gyermek, a ki erőt adott volna neki ahhoz, hogy
kiverje házából az egész társaságot. Ijedten nézett a Blásik János
haragos arczába:
– No, ne haragudj, édes Jánoskám, – mormogta. – Hivasd a czigányokat és
mulassunk, ha nektek is úgy tetszik.
Ezen az éjszakán ismét verekedéssel végződött az akadémiai összejövetel.
A házigazdát alaposan helybenhagyták cselédei. Özvegy Viczky Lászlónénak
kellett átkiabálni a kerítésen, hogy az ütlegelést abbahagyják a hűséges
szolgák.
– Úgy kell az ilyen csúnya czigánynak! – kiabálta felháborodva a bolond
és Viczky Eduárd szomorúan bólintott.
A mint a kis Gábor elkerűlt a háztól, azóta a dinom-dánom egy napig sem
szüntelt. Viczky Eduárd már jóformán tehetetlen volt magával. Valami
belső kór rohamosan őrölte az életerejét. Mintha fogyatékán lett volna
mécsesében az olaj. Az élete lángja már csak pislogott, hamvadozott,
minden nappal közelebb lépett a sírhoz. Mintha annak a gyermeknek a
távozása magával vitte volna mindazokat a kötelékeket, a melyek a
világhoz kötötték Viczky Eduárdot. Csak a zöld erszényhez ragaszkodott
még. Arra vigyázott éjjel-nappal és a legvadabb mulatságban sem
feledkezett meg róla.
Karácsony tájékán már nem tudott az ágyból felkelni. Befogatott és
szánkót küldött Debreczenbe, hogy jönne haza a gyerek az ünnepekre.
Másnap már otthon volt Gábris.
Megnyúlt, megnövekedett a gyerek, a mióta nem látta. Az iskolai élet
bizonyos férfiasságot kölcsönzött lényének és Blásik János önkéntelenűl
kezet csókolt neki, a mikor a szánból kilépett.
– Jól viseltük magunkat, kis úrfi, mióta el tetszett menni, – sunnyogta
bátortalanúl.
Viczky Gábor szürkéskék szemével hidegen mérte végig az udvarmestert.
– Az apám azt irta, hogy bántottátok. Azért meglakoltok.
Aztán hátat fordított az alázatos Blásiknak.
Az apa és fiú között meleg, szeretetteljes volt a viszontlátás. Gábor
leült az ágy mellé és megfogta az apja kezét.
– Hogy vagy? – kérdezte, mintha épen olyan felnőtt ember lett volna,
mint az apja.
Viczky Eduárd csóválgatta a fejét:
– Nem a legjobban vagyok. Az éjjel a fekete kakassal álmodtam, a mely az
apámat is elvitte. Minden Viczkyt a fekete kakas visz el. Benne van a
család történetében. Majd egyszer te is álmodni fogsz vele…
– A fekete kakassal?
Viczky felnyitotta bágyadt szemeit.
– Azzal. Egy régi családi legenda emlegeti először a fekete kakast. Egy
Viczky, ha jól emlékszem, Kázmér, Zsigmond király udvarában szolgált,
mert abban az időben a Viczkyek még jó barátságban voltak a királyokkal.
Mások is szolgáltak a király udvarában, nemcsak Viczky Kázmér, de Viczky
volt közöttük a legnevezetesebb. Neki volt a legtöbb pénze, néha még a
királynak is adott kölcsönt, ha az megszorúlt; ő volt a legdaliásabb,
legszebb lovag Budán. Nem volt olyan asszonysziv, a mely a látására meg
ne remegett volna, mint a falevél a szél sóhajtására. Viczky Kázmér
azonban nem törődött az asszonyokkal. Hej, boldog, hatalmas emberek
voltak abban az időben még a Viczkyek. Pénzük, boldogságuk, mindenük
megvolt, mert nem tudtak erőt venni rajtuk az asszonyok, az ördög
őrszemei. Az ördög, ha valakit meg akar fogni rabszolgájának, szép
asszonyt küld elébe. Óvakodj a szép asszonyoktól, Gáborkám. Inkább
keresd a kevésbbé szépét, mert annak kevesebb hatalmat kölcsönzött az
ördög a magáéból. Viczky Kázmér, a kiről most beszélek, olyan okos ember
volt, hogy az asszonyféléből még csak a csúnya se kellett neki, a szépre
meg épen rá nem nézett. Törték a fejüket a budai asszonyok, az ördög
törette velük, hogyan vehetnék birtokukba a jeles vitézt. Az asszony
mindig azt kivánja meg, a mit nem szabad, a mi lehetetlen. Sokáig semmit
sem tudtak kitalálni a vitéz legyőzetésére. Végtére az egyik asszony, a
ki félig-meddig boszorkány volt, fekete kakas alakjában látogatta meg a
vitézt. Odaszállott minden reggel a Viczky ablakába és ott kukorékolt
neki, a míg csak fölébredt. Viczky későn fekvő ember volt és így
módfelett boszantotta a kakas korai megjelenése. Próbálta karddal,
buzogánynyal elnémítani a kakast, de az sérthetetlen volt. Egy hajnalon
aztán hálót vetett a fekete kakasnak és elfogta.
– No, most megsütlek és megeszlek, beste lelke, – kiáltott fel Viczky
Kázmér. – Az én álmomat többé nem háborgatod.
Összekötözte a kakas lábát és ment tüzet rakni, hogy majd megsüti a
kakast.
A mikor legjavában élesztgetné a tüzet, egyszer csak megszólal a háta
mögött a fekete kakas.
– Ne süss meg engem, édes Viczkym, mert én vagyok a szép Holubánné.
– De bizony megsütlek. Épen azért sütlek meg, mert te vagy a szép
Holubánné.
Így beszéltek még akkor a Viczkyek.
A fekete kakas csak tovább könyörgött:
– Ne bánts engem, édes Viczkym, rabszolganőd leszek egész életemben.
Soha el nem hagylak, jó étellel traktállak és puha ágyat vetek neked, a
mikor nyugodni térsz.
– Nem kell nekem sem a főzted, sem az ágyad. Nekem a te halálod kell,
mért, mert nem hagysz sohasem aludni.
– Azért nem tudsz aludni, mert szerelmes vagy belém, Viczky Kázmér.
Olyan szerelmes, mint én beléd.
Erre csak ránézett Viczky a fekete kakasra.
– Igaz biz’ a, mintha egy kicsit szerelmes volnék a szép Holubánnéba. De
az nem baj. Épen azért kell meghalnod, mert az apám arra tanított, hogy
sohase legyek szerelmes asszonyba. Vagy ha mégis az lennék, tépjem ki a
szivem darabonkint. Tépjem ki addig, a míg egyetlen ízzel is asszonyé.
– Jaj, be bolondra tanított az apád, Viczky öcsém, – kiáltotta a fekete
kakas. – Nem tudta a te apád, hogy mi az asszonynak szerelme…
– Sohasem akarták azt tudni a Viczkyek.
– No hát én majd megtanítlak reá. Az asszony szerelme olyan, mint az idő
napszállat idején, midőn a hold és a nap az égboltozat két oldaláról
néznek egymásra. Már félig besötétedett, de mégis világos van; már
fölébredt az esti szél a bokrok között, de még langyos fuvalma; a
fülemile már megszólalt, de a baglyok még hallgatnak. Olyan ez az idő,
mintha álmodná az ember. Az ég itt rózsaszinű, amott ezüstszürke. A föld
néma és mégis csókok, sóhajtások hangzanak a szélben. És a parton a nagy
Duna felett halkan énekelni kezdi egy halász az ő nótáját. És midőn
elhallgatott, akkor a távolból, egy messzi csónakból felel valaki a
dalra. A habok csendesen surrannak tova… Hallottad-e már a dunai halászt
énekelni, Viczky?
– Sohasem hallottam.
– Ezentúl mindig fogod hallani, mert reá figyelsz. Hát a fülemile
furulyázott-e már kerted bokrai között?
– Soha.
– Pedig minden este énekel neked, jó Viczky, csak eddig nem hallottad. A
csillagokat ismered-e?
– Csupán a Medvét, mert az királyom csillaga.
– Ezentúl neked is lesz csillagod és bámulni fogod a csillagos eget.
Ismerni fogod az asszony szerelmét. És az elfelejtet veled mindent.
– No már igazán kiváncsivá teszel ostobaságaiddal, – felelt Viczky
Kázmér. – Nem bántalak, fekete kakas.
A fekete kakas csak ezt várta. Nyomban asszony lett belőle, a jó Viczky
Kázmérnak pedig ekkor vége lett. Gazdag ember volt addig is, de most
kétszeresen gazdag lett. Az asszony neki adta minden vagyonát, neki adta
kincseit. Viczky lett a leggazdagabb ember az országban.
Persze ebbe sehogyse tudott belenyugodni se Holubán, se a király.
Megfogdosták Viczky Kázmért és a fejét leütötték. A rengeteg kincseket
azonban nem találták meg. Azokat elrejtette átok alá a fekete kakas. És
a fekete kakas őrizte azóta a kincset, az elátkozottat. A Viczkyek pedig
sohasem merték keresni ősi kincsüket. Féltek a fekete kakastól. A míg az
apám… De ugyan hol járnak a gondolataid, te fiú?
Gáborka összerezzent. Az apjára szögezte a szemét és csendesen mondta:
– Azon gondolkozom, hogy mit kérjek tőled karácsonyi ajándékba. Ott
Debreczenben mindenki tudja, hogy te nagyon gazdag ember vagy és a fiúk
azt tanácsolták, hogy kérjek tőled egy eleven czirkuszt…
– Megkapod, ha akarod, – felelt Viczky a fiú fejét simogatva.
– De nekem nem kell a czirkusz. Nekem valami olyan kell, a mi neked nem
kerűl pénzbe, nekem pedig többet ér a világ minden kincsénél.
– Ugyan mi lehet az, te kis bohó, a mi Viczkynek nem kerűl pénzbe?
Gáborka lesütötte a szemét és ajkai rángatóztak.
– No, mondjad már! – biztatta Viczky, de a hangjában aggodalom csengett.
A fiú most felvetette a szemét:
– Az anyámat akarom. A karácsonyt vele, nála szeretném tölteni, mert még
sohasem láttam. Pedig tudom, hogy él, hogy imádkozik érettem és azért
szeretnék a keblére borúlni…
A fiúnak halálsápadt volt az arcza, mire szavait befejezte, míg Viczky
Eduárdnak lassan valami ijesztő sötétpirosság lepte be a homlokát. Egy
perczig lehunyt szemmel feküdt, aztán rekedten mormogta:
– Itt van már a fekete kakas.
A fiú ijedten fordult meg.
– Hol? – kiáltotta.
És mintha valami varázslat lett volna az egész: az udvar felé eső ablak
külső részében egy nagy fekete kakas állott. Ijesztő nyugalommal nézett
a szobába, aztán hirtelen leröppent az ablakpárkányról.
– Fogjátok meg, – lihegte a beteg lázasan. – Viszi a zöld erszényt a
fekete kakas. Most visszaveszi…
Gáborka rémülten ugrott talpra. Kiszaladt a szobából és fellármázta a
cselédeket.
– Fogjátok meg a fekete kakast! – kiáltotta.
A fekete kakast? Az udvaron nem volt fekete kakas, de még a
szomszédokéban sem. (Habár mintha özvegy Viczky Lászlónénál a kert
végében fekete kakast látott volna a napokban a czigány bolond.) De
Gáborka látta a fekete kakast, bizonyosan látta. Itt kell lenni annak az
átkozott jószágnak valahol, a ki elragadta az apja erszényét, elragadja
talán az életét is. Blásik János töltött pisztolylyal vágtatott az
orgonabokrok között és lövöldözött jobbra-balra. A czigány felmászott a
háztetőre, onnan kémlelte a kakast. Futott az egész cselédség a fekete
kakas után.
Viczky Eduárd az ablakból szemlélte a hajszát. Beesett, szomorú volt az
arcza, mint a haldoklóé. Intett Gáborkának. Behivta a szobába és halkan
így szólt hozzá:
– Hiába keresitek. Te talán egyszer még megtalálod az életben, a hogyan
én is megtaláltam. Csupán arra figyelmeztetlek, hogy ha lehet, térj ki
előle, fordíts neki hátat… Most pedig készülj az útra. Blásik János
elvisz oda, a hol az anyád van.
Gáborka később sokszor gondolt vissza e perczre, nem látta már ekkor az
apja derekán a hagyományos zöld erszényt. Csakugyan elvitte volna a
fekete kakas? Sőt később, a mikor az útravaló pénzt Blásiknak átadta, a
tekercs aranyat a kezében tartotta előre. Olyan egykedvűen, csendesen
búcsúzott el a fiától, mintha az csupán a szomszédba menne szánkázni,
pedig Bécsbe készültek, a hol Viczkyné, született Brillan bárónő, a
rokonainál meghúzódott.
Milyen volt a találkozás anya és fia között, azt mindenki elgondolhatja,
a ki a szivével gondolkozik. A bárónő nyulánk, sápadt arczú, csendes
asszonyka volt, abban az időben azzal foglalkozott, hogy a bőkezűbben
fizető polgárcsaládoknál tánczleczkéket adott a család ifjú nőtagjainak.
– Nem lehet mindenki postáskisasszony, kedves Blásik úr, – magyarázta a
jószágkormányzónak, a ki sehogysem tudta elérteni, hogy Viczkyné azért
hagyta el az urát, hogy tánczórákat adjon.
– Persze, persze, – bólongatott Blásik a nagy fejével, majd a maga
parasztos észjárásával azt is hozzátette. – De Viczky Eduárdné se
lehetne mindenki, méltóságos asszony.
A bárónő megvetése jeléül hátat fordított az egykori hajdunak, aztán a
fiát kezdte kikérdezni, hogy miféle tánczokat tanúlt meg eddig. A kis
Viczky szégyenszemre azt vallotta be, hogy eddig csupán a rókatánczot
tudja elrakni, a melyre otthon Hamza tanította. A bárónő érdeklődött a
sohasem hallott táncz iránt és midőn Gáborka azt bemutatta neki,
kaczagva, meg sirva ölelgette a fiát.
– Ez Viczky, ilyenek a Viczkyek. Még csak valczerozni sem tanította meg
a fiát! – kiáltott fel. – No majd én megtanítalak a legdivatosabb
tánczokra.
Az a három nap, a melyet Bécsben töltött az ifjú Viczky, azzal telt el,
hogy egész nap valczerozott az anyjával a szalónban, míg a zongorát egy
vén kisasszony verte. A harmadik napon feldúlt arczczal rontott a házhoz
szállásáról, a «Vörös ökör»-ből Blásik János. Szinte bebukott az ajtón
és beroskadt egy fotelbe.
– Végünk van! – nyögte. – A tekintetes úr már tegnap óta halott és azok
a gazemberek kifosztották azóta az egész házat…
A tánczoló pár megállott, míg a zongora tovább szólt egy darabig. Mikor
a zene elhallgatott, Blásik János keservesen kiáltott fel:
– De mi a manónak is kellett nekem Bécsbe jönni?
A bárónő megsimogatta a Gáborka fejét.
– Fiacskám, – rebegte, – a táncztanulást abbahagyjuk, menj az atyád
koporsójához.
*
Blásik Jánosnak igaza volt.
Ha a mindenre ügyelő özvegy Viczky Lászlóné észre nem veszi, talán még a
halálesetet is eltitkolja a jeles udvartartás, hogy munkájukban senki se
zavarja meg őket. A hány cseléd, szolga volt a háznál, az mind teli
batyúval futott el a szélrózsa minden irányába a gazda nélkül maradt
házból. Blásik János az öklével verdeste a fejét, a mikor a kiürített
szekrényeket, felfordított fiókokat meglátta.
– Ó, én hatökör, én hat bécsi ökör, – csikorgatta a fogait, – kutyákra
bíztam a hájat.
Özvegy Viczkyné, egy sovány, fekete szemű asszonyság, a ki épen
gyászruháját, a melyet elhalt férje után viselt, alakította át az
alkalomhoz mért fél-gyászt jelentő ruhára, bár már eléggé kisirhatta
magát, fájdalmában a Blásik nyakába borúlt.
– Bizony innen mindent elvittek azok a gaz pernahájderek, a mi helyéből
elmozdítható volt. Pedig talán mi is itt volnánk, rokonok…
Blásik kegyetlen haraggal forgatta vasvillaszemét jobbra-balra a
szobákban.
– Eh, mit a rokonok! – kiáltotta. – Itt van Blásik, a hűséges szolga, a
ki harmincz évig szolgálta a Viczkyeket. Blásik talán kutya?
Özvegy Viczkyné sértődötten vont vállat:
– Kend szerezhetett magának életében, mindig mellette volt, ha az
aranyakat potyogtatta…
– Azok az átkozott aranyak! – kiáltotta Blásik. – Egyet sem tudtam
közülük megfogni. Úgy látszik, az volt a természetük, hogy mindig-mindig
csak guruljanak… Hát a selyem-erszény hol van?
Gáborka, a ki addig csendesen térdepelt az apja koporsójánál, most
megszólalt:
– Azt ne keressék. Azt elvitte a fekete kakas.
– Hát az miféle tolvaj? – ordította megriadva Blásik.
– A fekete kakas, a mely a minap itt volt az ablakon. Az apám akkor
felkiáltott, hogy viszi a kakas az erszényt. A kakast nem tudtuk
elfogni.
Blásik János, mint sebzett farkas ordított fel:
– No, akkor el is viszi az ördög az egész világot. Mindnyájunkat
becsuknak, ha az erszény nem kerül elő.
Az öklével fenyegetőzött láthatatlan alakok után:
– Megállj, czigány! Megállj, Rigó! Hát ez a becsület? Itt hagytátok az
öreg Blásikot a havon?
Olyan keserves zokogásra fakadt, hogy reszketett belé az egész teste. A
nagy mahomet ember sirása meghatotta a kis Viczky Gábort. A vállára
tette a kezét.
– Ne sirjon, Blásik bácsi, mindnyájan meghalunk.
– Hiszen épen az a baj! – felelt Blásik.
A temetés után, a mikor a Viczky Eduárd végrendeletét felbontották,
mindenkinek nagy ámulatára azt találták benne, hogy az elhunyt
végakarata az volt, hogy a kis fia, Gábor, ne legyen gazdag ember.
Ugyanezért ne keressék, ne kutassák a zöld selyem-erszényt, eltette ő
azt olyan helyre, a hol senki sem találhatja meg. A pénz csak
boldogtalanságot szül, akarja, hogy a fia boldog ember legyen…
Baracsky bácsi, a kit az elhúnyt a fia tútorául rendelt, savanyú
arczczal tette a kezét Gáborka vállára:
– No, amicze, most már te is épen olyan szegény gyerek lettél, mint más
közönséges halandónak a fia.
– De az apám azt mondja, hogy így leszek boldog, – felelt Gáborka.
Baracsky bácsi, a ki eleinte igen büszke volt a tútorságra, a míg a zöld
erszény eltűnése nem derűlt ki, kedvetlenűl vonogatta a vállait:
– Az én Viczky barátom igen jó czimbora lehetett, de az életet nem
ismerte. Hogyan lehetséges pénz nélkül elképzelni a boldogságot?
Fantaszta volt az édes apád, amicze, semmi egyéb, mint fantaszta, ezt
becsületem szentségére mondom.
A magyarruhás kis öregúr, a ki olyanformán jutott a tútorsághoz, hogy a
Viczky apjának valamikor honvéd bajtársa volt, elégedetlenűl csóválta a
fejét. Nagy családú ember volt, az ügyvédi iroda kerekei nyikorogtak,
meg aztán a sok fiatalabb fiskális bizony hátranyomta az öreg urat.
– A mai világban, – dohogta, – a mikor egy becsületes csőd nem akad,
bizony a legjobb időben jött volna ez a kis gondnokság. De ez is olyan,
mint a nesze semmi, fogd meg jól. Mindig megtréfált az élet. Sokat
igért, semmit sem adott.
Mindazonáltal görbe botocskájával elzavarta Gáborka mellől a kunyoráló
Blásik Jánost, a ki épen azon mesterkedett, hogy a fiúcska ezüstóráját
elkérje emlékbe.
– Elmenj innen, te semmirevaló, – kiáltá, – mert becsukatlak az ezüst
evőeszközökért!
Blásik János keserves könnyhullajtások között átkozta meg azt, a ki csak
egy ezüstkanalat is látott.
– Világéletemben szerencsétlen voltam, jó uram. A balsors most is Bécsbe
szólított, a mikor az én jó uram lehúnyta a szemét. Most már nem marad
egyéb hátra, mint keresni a zöld erszényt. Mert meg kell annak lenni
valahol.
Barcsay bácsinak felvillant a szeme. A Gáborka feje felett odasúgta a
Blásik fülébe:
– Kend sok mindent tud. Esténkint mindig otthon vagyok. Legyen
szerencsém egy ital borra – a hazáért.
A FÁTYOL-LÁNYOK.
A Fátyol-kisasszonyok az Ibolya-utczában laktak egy hosszú, sárga,
földszintes házban. Ebben a házban töltötte Viczky Gábor pesti
diákéveit.
Fátyolék amolyan elszegényedett vidéki urak voltak, a kik a szégyen és a
szegénység elől menekültek a vidékről a fővárosba. Abban az időben, a
mikor a vidéki úri osztály rohamosan kezdett tönkremenni, a forradalom
utáni időben, minden tönkrement családnak egy a reménysége: a főváros.
Budapest igéri a megélhetést, a boldogulást, a jövőt. A férfiak
hivatalhoz jutnak, pompás, kényelmes hivatalhoz, – mert ugyan kinek
találták volna ki a jó hivatalokat, ha nem az elszegényedett nemes
embereknek? Az állam tartozik gondoskodni arról az osztályról, a melyet
ezer esztendő óta az államfentartó osztálynak neveztek. A vármegye már
megtette a magáét, most az államon a sor, hogy honorálja az ősök
érdemeit az unokáknak adott kenyér formájában. Aztán a lányok itt
könnyebben férjhezmehetnek, nagyobb a választék a gazdag emberekben, a
kik nem a hozományt nézik, hanem a jó erkölcsöt és az úri származást.
Pest gazdag város volt. Meggazdagodott kereskedők, bankárok és háziurak
laktak benne, a kik a vidéki fantázia szerint egytől-egyig nemtelen
származású németek, svábok voltak. A kiknek nagy dicsőség lehetne
beleházasodhatni például egy gyóni és vadaskürthi Fátyol-familiába.
Rauffangkherernek, a leggazdagabb pesti polgárnak lehet harminczhárom
háza Pesten, de czímere még akkora sincs, mint Bujin a kisbirónak, a ki
a ns. Gaálok származéka. És Rauffangkherer odaadná mind a harminczhárom
házát, ha csak egy akkora nemes kisasszonyt kaphatna feleségül, mint az
ökle. De Rauffangkherer, a meggazdagodott sváb nem kaphat nemes
kisasszonyt, mert a nemes kisasszonyok csak nemes emberhez mennek
férjhez.
És az egész Pest csupa Rauffangkhererből áll, mondta a vidéki fantázia,
vigyük tehát a férjhez adandó lányokat Pestre, mert hátha akad a
Rauffangkhererek között kedélyes, nobilis, úri gyerek, a kihez érdemes
hozzáadni a leányt.
Jöttek-jöttek sorban a vidéki familiák és elárasztották Pestet. Egy
darabig hűségesen ápolgatták a reménységeket, a melyeket podgyászukban
hoztak, a férfiak várták a nagy hivatalt, a leányok a milliomos kérőket,
az asszonyok a selyemruhát és ékszert, a míg lassan-lassan lekopott
róluk a falusi szín, a falusi színnel együtt elhagyogatták kedves
szokásaikat, a mulatságkedvelést, vendégeskedést, úrhatnámságot és
beleszürkültek a pesti flaszterbe. Az urak czilinderkalapokat hordtak,
mint a többi svábok és otthon a háziasszony elbújt a vendégek elől. A
kisasszonyok most már bárkihez hozzámentek volna feleségnek, de nem
akadt senki és a mindent megváltó gazdag házasság helyett azon
imádkoztak a barátok templomában, bár kinevezést nyerhetnének a
póstához. A családok fiatal tagjai még névjegyükre nyomatták családi
czímerüket, de az öregek már nemességüket is eltagadták, elfeledték.
Pesti polgárok lettek, a kik belevegyülve a városi élet zajgásába,
elfeledték a falut, az ősi birtokot, az agarat és mindent, a miért apáik
éltek.
A Fátyol-kisasszonyok hárman voltak és otthon, Csákány vármegyében a
szólás-mondás azt tartotta róluk, hogy szebb, jobb, feleségnek valóbb
leányok nem akadnak seholse a magyar szent korona országaiban, csak az
öreg Fátyol ne haragudott volna a királyra…
Minden bajnak az volt az okozója, hogy Fátyol Kázmér haragot tartott az
uralkodóházzal és semmi áron nem akart kibékülni. Ezért mentek tönkre,
ezért veszett el Fehér-Monostor, ezért zúgnak olyan szomorúan a
háromházi tölgyek.
Mert Fátyol Kázmér engesztelhetetlen volt. Lehet, hogy félig legenda,
félig igaz, csupán annyi a bizonyosság, hogy a forradalmat követő
esztendőkben Fátyol Kázmér épen úgy megtagadta az adófizetést, mint a
környékben minden jóravaló magyar ember. Nohát ebbe senkise ment tönkre,
elküldték a cserepárokat a renitens hazafiak nyakára és a világ forgott
tovább tengelye körűl. Az igazi nagy baj az volt, hogy Fátyol Kázmérnak
ebben az időben Bécsben dolga akadt. Régi nagy pöre volt a familiának, a
melynek ágas-bogas szálai Bécsig nyúltak. Fátyol Kázmér Bécsbe utazott,
hogy pörét előbbre vigye. A pörösködés kedvéért még a gyűlöletét is a
szegre akasztotta, a mely gyűlöletet a császárváros iránt érzett.
Bécsbe utazott tehát Fátyol Kázmér és mint odahaza hallotta, legjobbnak
vélte megszállni a «Vörös ökör» fogadóban, a melynek vagy harmincz
esztendő előtt egy Kolpa nevű magyar ember volt a gazdája. Kolpa a maga
idejében híres volt a főztjéről, boráról, no meg arról is, hogy kitünően
elmulattatta a fogadójába vetődő magyar urakat. Még a Burgba is elvitte
őket, persze csak titokban, hogy senki meg ne tudja. Sőt idősebb Bugáry
Pál egy eleven főherczegasszonynyal is beszélt az öreg Kolpa révén és a
főherczegasszony nagyon belebolondult idősebb Bugáry Pál szemébe… A
mikor Fátyol Kázmér a «Vörös ökörbe» szállott, a híres Kolpának már csak
az unokája élt. Kolpa volt az is, de magyarul egy kukkot sem tudott az
istenadta. Ócska, széljárta, düledező fogadó volt a «Vörös ökör»,
valahol a város vége felé, de Fátyol Kázmérnak nagyon megtetszett az a
hely. Hiába, az ősök jártak itt, tán még a Rákóczi kalandos vitézei is
betértek a «Vörös ökörbe», a mikor hébe-korba ellátogattak Bécsbe.
Fátyol Kázmér a «Vörös ökör» falai között úgy érezte magát, mintha egy
darab hazai földön lenne, a mi nagy dolog volt abban az időben.
Bekvártélyozta magát a fogadóba és három hónapig nem mozdult ki belőle.
Nem jutott tovább, mint a «Vörös ökör» kapujáig, pedig sokszor feltette
magába, hogy nekiindul a városnak, a melyből idáig csupán a Szent István
tornya látszott. De valami érthetetlen félelem mindig visszatartotta.
Nem mert kilépni az utczára, mert attól tartott, hogy a császár talán
elfogatná és börtönbe vettetné. Mert ludas volt Fátyol Kázmér sok
mindenféle csínynek az elkövetésében, a mely csínyek a császári királyi
hatóság rovására követődtek el és valami azt súgta neki, hogy a császár
tudja, hogy mennyi borsot tört az emberei orra alá otthon a pátriájában.
Az ifjabb Kolpa, a kinek egyszer bizalmasan elmondta aggodalmait,
először nagyot nevetett az ijedt magyaron, aztán észbe kapva, bólongatni
kezdett hunczut fejével.
– A császár haragszik a magyarokra, – mondta fontoskodva. – A Burgban
van egy nagy könyv, a melybe minden olyan magyarnak be van irva a neve,
a kinek apja, nagyapja, vagy valamelyik őse kellemetlenséget csinált a
császári háznak. De benne vannak a könyvben azok a magyarok is, a kik
maguk vétkeztek.
– Vajjon benne vagyok-e én is? – mormogta aggodalmasan Fátyol Kázmér.
Az ifjabb Kolpa, a ki épen olyan rövidhajú, holdvilágképű férfiú volt,
mint a legendákba kerűlt nagyapja, hunyorított a szemével:
– Azt meg lehetne tudni. Egész bizonyosan meg lehet tudni. Én ismerem
azt az őrmestert, a ki éjjel-nappal őrzi a magyarok könyvét a Burg egy
szobájában, csakhogy pénzbe kerül a dolog.
– Mennyibe kerül?
– Száz forintba, – felelt szemtelen nyugalommal Kolpa. – Ennyit kell
adni az őrmesternek, Fráncznak. De ezt is csak azért teszi meg, mert a
tekintetes úr nálam lakik.
Fátyol Kázmér belenyúlt a tárczájába:
– Itt a száz forint. Bizonyosságot akarok tudni. Haragszik-e reám a
császár, vagy nem haragszik. A bizonytalanság megöl.
Kolpa eltette a százast és másnap este ijedt, aggodalmas arczczal
érkezett meg a város felől.
– Nagy baj van, – susogta. – A tekintetes úr a háromkeresztesek között
van felsorolva.
Fátyol riadtan nézett a fogadósra:
– Kik azok a háromkeresztesek?
– Én se tudtam, de a Fránczl megmondta, hogy a háromkeresztesek a
legveszedelmesebb magyarok, a kiket tűzzel-vassal kell elpusztítani.
Saját szememmel láttam a három vörös keresztet a tekintetes úr neve
mellett a magyarok könyvében.
– Három vörös keresztet! – kiáltott fel Fátyol Kázmér és a haja égnek
meredt. – Sohasem látom többé hazámat.
Kolpa protektori mozdulattal veregette meg Fátyol uram vállát:
– No, azért nem kell kétségbeesni. Nálam biztonságban van a tekintetes
úr. Itt nem bántják, mert nekem sok jó barátom van a rendőrségnél. Meg
aztán van annak is módja, hogy az a három kereszt eltűnjön a tekintetes
úr neve mellől a magyarok könyvéből. Pénzzel mindent meg lehet csinálni.
Fátyol Kázmér, a milyen naiv, épen olyan becsületes ember volt. Elhárító
mozdulatot tett a kezével:
– Nem, azt nem. Az okmányhamisítás volna. És annál nagyobb volna a
krímen, mert országos okmányt hamisítanánk.
Kolpa vállatvont.
– Akkor a császár mindig haragudni fog; de még a tekintetes úr unokáit
sem szívelheti, mert ha egy magyarnak a neve szóba kerűl a császár
előtt, legelsőbben is a nagy könyvet ütik fel. Még háromszáz esztendő
múlva is tudni fogják a Habsburgok, hogy a Fátyol-nemzetség veszedelmes
fajta.
Fátyol Kázmér kidüllesztette a mellét. Olyan volt a természete, hogy
hamar esett egyik végletből a másikba. Gyáva volt az egyik perczben,
majd vakmerő lett hirtelen. Nem hiába van a Fátyolok czímerében nyúl a
medvével. Fölemelte a fejét és gőgösen megszólalt:
– Csak hadd tudják a Habsburgok, hogy mi kik vagyunk. Nem félünk tőlük.
Kolpa megvakarta a vörös fejét:
– De legalább egy keresztecskét jó volna letöröltetni.
– Egy fiát sem, – válaszolt büszkén Fátyol. – Sőt hadd csináljon oda a
Fránczl még egy keresztet. Adok neki száz forintot.
– Az is lehetséges, – kapott a szón a fogadós.
Fátyol Kázmér már megbánta, a mit mondott, de a szavát nem vonhatta
vissza. Kivette tehát a százast, de szemlesütve azt mormogta:
– No, azért nem kell nagyon sietni azzal a negyedik kereszttel. Elég egy
magyarnak három kereszt.