Parasztembernek legnagyobb úr a pap. A pap az Isten bizalmasa. Szent.
Mindenki kezet csókol neki. A báróné is, mikor gyónik. Pedig a báróné
méltóságos asszony, és az ura a királynak barátja. Minden faluban az
Isten háza a legszebb ház. A pap az úr az Isten házában is. Aranyos
ruhákban cselekszi ott a tiszteleteket. Az ostyát Krisztus testévé
változtatja. A Krisztus testét a kezébe veheti és felmutathatja. Apja,
anyja, ott ülhet az első padban, és a hivek mögötte tisztelettel
susognak:
– Azok ni… ott az első sorban. Az az öreg ember a papunk apja; az
öregasszony meg az anyja.
Még a Jézus is úgy néz rájok a keresztről, mintha mondaná:
– Ismerlek benneteket: a fiatok a papom.
Mikor Pöhöly János elhagyta a reverendát, kilépett abból az aranyrámából
is, amely a nevét a faluban környezte.
Pöhöly Máté komoran és sárgán érkezett haza. A szemöldöke sötéten
ereszkedett beesett szeme fölé.
Péter előfutott a pajtából a kocsizörgésre, de csak elhőkölt:
– Hol a pej?
István vállat vont.
Pöhöly Máté se felelt. Ledobta magáról a szűrt, és bement a házba.
– Ilyen hamar visszajött kend? – kérdezte az asszony. Hát János?
– Micsoda János? – mordult meg a fejét fölemelve Pöhöly Máté.
– Hát a kend fia…
Pöhöly Máté megrázta a fejét:
– Nekem olyan nevü fiam nincsen.
*
Nem volt szabad többé emliteni előtte a fiut.
Az István szolgától megtudták, hogy a tisztelendő úr éjjel elvitte a
lovat. Reverenda nélkül ment el. Hova ment? Azt nem tudta senki.
Egy hét mulva levelet hozott a kisbiró. Pöhöly Máté a tüzhely mellett
ült, és a parázsra bámulva pipázott.
– Mi az? – kérdezte fölforranva.
– Levél, – felelte a kisbiró.
És szokása szerint rátámaszkodott a botjára. Várta, hogy mit olvasnak ki
a levélből?
Pöhöly Máté átvette a levelet, és a beledobta a tüzbe.
– Mondd meg a póstamesternek, – szólott, – hogy máskor, ha levél jön,
küldje vissza.
A levél ajánlott volt.
A póstamester-kisasszony másnap sokaknak ujságolta, hogy a Pöhöly-kispap
Pesten van, az Árok-utcában a 13-ik szám alatt.
– Ennek rossz vége lesz! – mondogatták a faluban.
Ez a numerus tán hetek, hónapok mulva a fülébe jutott Pöhöly Máténak is.
Éjszaka fölült az ágyában, és hangosan mormogta:
– Árok… tizenhárom…
Másnap tarisznyát vetett a vállára és eltünt. Négy napig nem látták.
Mikor hazatért épp olyan komor volt, mint azelőtt. A vacsoránál csak
ennyit mondott:
– Mától kezdve kétezer forint teher van a földeken.
Kis idő mulva hozzátette:
– A föld pedig az asszonyé, meg Péteré. Másnak nincs benne jussa.
Aznaptól a Péter gyerek volt a mindene. Azzal járt ki a földekre.
Tanitotta szántani vetni, gazdálkodni.
– A föld nem csal meg senkit, – mondotta Péternek a mutatóujját
fölemelve. Aki a földön jár, jó helyen jár. Aki a kövön jár, rossz
helyen jár.
*
Néhány év mult el igy. Jánosról semmit se tudtak. Elszállott, elmúlt.
Egyszer az a hire terjedt, hogy meghalt, egyszer meg az, hogy nagy úr,
meg is házasodott. Az öregnek azonban nem mertek szólni semmi hirről.
Csak egyszer, karácson estéjén bátorkodott az asszony egy tányérral
többet tenni az asztalra. Régi jámbor szokás ez olyan házaknál, ahonnan
élő családtag hiányzik.
– Minek az? – kérdezte Pöhöly Máté felhörkenve.
– Ha valaki jönne, – mentegetődzött az asszony, – valami szegény utas…
És könybe lábadt a szeme.
Pöhöly Máté lesöpörte a karjával a tányért úgy, hogy csörömpölve hullott
a szoba szögletébe.
– Nem várok senkit.
*
János volt, nincs. Azt lehetne vélni, nem is volt.
Hanem azért valaki mégis várta őt mindennap. A mester leánya. Nyári
estéken kitárta az ablakát és nézte a csillagokat. A csillagok az Isten
betüi. Aki lélekkel nézi az ég kitárt könyvét, reménységet olvas ki
abból.
Négy éve mult, hogy János eltünt. Levél nem jött tőle, ő sem irhatott.
Faluhelyen a leány nem kaphat levelet és nem küldhet. Faluhelyen nincs
titok, csak amit két ember tud. Amit már hárman tudnak, az nem titok, –
kivált ha a harmadik a póstamester-kisasszony.
Csak egy-egy hirlap érkezett olykor az öreg tanitónak a cimére. Az
ilyesmi nem fog szemet. A lapok gyakorta küldenek mutatványszámokat.
Maga az öreg mester se tudta, mért érkeznek azok a hirlapok?