A konyhaajtó nyilik. Nehéz csizmák topognak a konyha kövén. Bizonyosan a
szenes-ember.
– Itt lakik Pöhöly János úr? – kérdi egy mély öreg hang.
János megrezzen. Elsápad. A feje a mellére konyul.
Az ajtón az apja lép be.
Nem látta, mert nem nézett rá. Hallotta, hogy a nehéz falusi csizmák
_kop-kop_ belépnek a szobába. S megállnak.
Egy percnyi csend következik. Egy perc, amit valami láthatatlan kéz
felfüggeszt, hogy az idő folyása megálljon, és a helyét tompa, velőbe
hatoló zúgás töltse be.
János eldermedten ül.
Mi következik?
Megragadja-e az apja, s viszi magával a szemináriumba? Vagy fölemeli a
botját és agyonüti?
Érezi, hogy nem védekezhetik.
Pöhöly Máté azonban sem az egyiket, sem a másikat nem cselekszi.
Belenyúl a kebelébe és elővon onnan egy tenyérnyi papiros-csomólékot.
Az asztalra teszi. Ránéz a fiára megvetőn, komoran:
– Az örökséged.
Egy minutányi csöndesség. Aztán a nagy nehéz csizmák megindulnak ujra
kifelé. _Kop-kop_, egyre halkabban elhangzanak a lépések a folyosón.
*
János mintha mély álomból ocsudott volna föl. Az asztalra bámult.
Az öröksége?
Egy kis négyszögletes ujságpapiros-csomó: fonállal van átkötve.
Feltépi. Csupa ötvenes meg százas.
A szeme káprázott.
Összehajtotta ujra ujságpapirosostól, és a zsebébe gyömöszölte.
S fölkapta a kalapját. Az apja után futott. Jobbra-balra sietett az
útcán. Nekiütődött az embereknek. A hó már akkor sűrűn omlott: nem
látott öt lépésnyire.
– Meg kell találnom, – mondotta fuldokolva, – meg kell találnom!
Fölugrott egy bérkocsira, és kidugta a fejét az ablakon. Dugta jobbról,
dugta balról. Majd a bakra ült a kocsis mellé, és úgy hajtatott
vendéglőtől-vendéglőig. Kiment a vasuti állomásra is.
Az öreg parasztot nem találta meg.
*
Akkor az Aranysashoz hajtatott. Ott kifizette a kocsit. Benézett az
ebédlőbe.
Üres. Az óra éjfélt mutat.
János azt kérdezte, kaphat-e szobát?
Kaphat.
– A 17-est vagy a 15-öst?
– A 15-ös üres.
Lábujjhegyen ment el a 16-ik számu ajtó előtt. Ott fog hálni. Reggel
meghivja őket ebédre. Előre örült, hogy a barátainak örömet szerezhet.
Hát reggel föl is ébredt, de az álom olyan teherrel nehezkedett ujból
reá, hogy nem birt fölkelni.
Dél volt, mikor fölnyitotta a szemét, akkor is beszéd zajára ébredt.
– Takarodjál! – rikoltott egy női hang a szomszéd szobában, –
takarodjál! Gyáva!
Ajtónyilás hangzott. Valaki takarodott.
János sietve felöltözött, és kopogott a Lázárék ajtaján.
– Szabad! – hangzott a Katica szava.
– Jó, hogy jösz, – mondotta a leány fölpattanva, – kiadtam neki az útat.
– Kinek?
– Lázárnak.
– Dehát miért?
– Azért mert nem férfi! Nem férfi! Gyere ebédeljünk.
Az ebédnél aztán elmondta, hogy Lázár az apjától levelet kapott. Azt
írta neki az apja, hogy térjen haza, és folytassa a teológiát, különben
kitagadja, megátkozza.
– Hiszen az apja beleegyezett abba, hogy jogász legyen. Nekem azt
mondta, hogy hatvan forintot kap havonkint.
– Hazudott! Mindig hazudott. Csak addig volt hős, mig beszélt. Mikor
hallgatott, gyáva volt. Óh a nyomorult!
S a boros poharat úgy vágta a falhoz, hogy ezer darabra csörrent.
Gyönyörü volt ebben a tüzes haragjában!
János uj pohárért intett, és megtöltötte azt villányival.
Katica fölemelte a gyöngyöző poharat:
– Éljen az élet! Én nem térek vissza! Égek, mig éghetek! Mint az üstökös
csillag! Aztán belehullok a sötétségbe! Akarsz-e velem együtt-égni?
János pezsgőt rendelt.