Alig olvasható apró írások voltak mindenikben.
Az elsőben ez:
_Mindig rád gondolok._
Az utána valóban:
_A világon sok szép leány van, de te vagy az egyetlen!_
Aztán:
_Bocsáss meg, hogy sokáig nem irtam. Visszatér mindig hozzád szivem,
mint az égi nap az én virágos falumhoz. Akarva se tudnálak elfelejteni._
Az utolsóban:
_Kaliforniába megyek. Meggazdagodva kell hazatérnem. Néhány hónap és
boldogok leszünk._
*
Egy áprilisi estén, mikor Pöhöly Máté a konyhába lépett, a szoba ajtaját
nyitva látta. A szobában Péter gyerek valami levelet olvasott bakogva a
lámpásnál. Hosszu haja előre omlott a lehajlásban és félig eltakarta az
arcát. Pöhölyné a szemét törülgetve hallgatta.
Pöhöly Máté megállott ott a sötétben. Megállott, mintha kőfalba ütközött
volna.
Péter olvasott:
_… nem volt senkim, aki egy ital vizet adott volna. A kunyhóm az erdő
belsejében. Ember nincs közel. Az ágyam fűágy. Takaróm egy zsák. A föld
hideg. Az ég vigasztalan. Éjjelenkint rátok gondolok, a mi kis falunkra,
rád kedves Péter öcsém, meg az én öreg haragos apámra; a mi csöndes
szalmafödeles házunkra. Látlak benneteket. Látom az Istvánt is, amint
itatja a szomjas lovakat. Látom a földünket, amint hullámzanak rajta a
kalászok, míg te apámmal ott állsz derékig a búzában, és beszélgetitek,
hogy az idén megáldotta a földet az Isten. Óh te jó föld, te édes
anyaföldem! Úgy szeretnék leborulni reád, mint a gyermek az anyja
kebelére. Hiszen én is belőled nőttem, mint a búzakalász. Apám, apám,
mért szakitottál el ettől a földtől? miért akartad,_ _hogy én úrrá
legyek. Az úr csak mostoha gyermeke a földnek, vándor ördögszekér. A
sors vihara ide oda fujja. Az úr nem szereti a földet. Nem tudja, mi az
otthon. Óh bár én se tudnám, hogy ne vinné el minden hazaszálló
gondolatom a nyugalmamat! Óh milyen boldog lehettem volna az én kis
falum jámbor világában. Az én lelkem abban a levegőben nőtt fel, abban
is kellett volna élnem, és meghalnom. Óh ha letéphetném ezt az úri
ruhát; ha mégegyszer fölvehetném a mezei ember egyszerü köntösét! Ha
mégegyszer végigszánthatnám a földünket, és a munka után mégegyszer
odaülhetnék a tüzhely mellé, és láthatnálak téged, és apámnak ősz, fehér
fejét…_
Pöhöly Máté kifordult a konyhából és néhány lépést járt az udvaron.
Nagyokat lélekzett, mint aki fulladozik.
Azután az ajtófélfának támasztotta a fejét, és úgy hallgatta tovább a
Péter olvasását:
_… Itt csupa angolok vannak, akikkel beszélni nem tudok. Nincs társam,
csak a jóreménység. Folytatom az ásást egyedül és nem pihenek addig,
amíg aranyra nem találok. Gazdagon akarok visszatérni. Földet_ _veszek
otthon és megmutatom apámnak, hogy nem az a derék sor, ha valaki úr
lehet, hanem az, ha boldog tud lenni…_
_… Péterkém, mondd meg Juliskának, hogy ne menjen férjhez…_
Azon az éjszakán Pöhölyék nagy-öreg aranybuckákkal álmodtak.
*
Nem mindig igaz az, hogy a gólya áldás a házon. A gólya boszuálló madár.
Lám, hogy Pöhölyék ujra zsuppoltatták a házukat, s lerontatták a
gólyafészket, mit tett a gólya? Tüzes gallyat vitt a kertek aljáról.
Szél fujt. Az oltásra gondolni se lehetett. Pöhölyék háza másnapra
kormos düledék volt.
Pöhöly Mátét szinte megbetegitette ez a csapás. A biztositó intézet
megtériti majd a kárát, de az öregember már megszokta a régit. Lovak is
lesznek ujak, de a Szellőt, Sárit nem adta volna az egész Bábolnai
ménesért. A tehenek is… Hogy bőgött a tüzben a szegény Szegfü! Érteni
lehetett, hogy a gazdáját hivja: _Segits rajtam, segits!_
Péter vigasztalta az anyját:
– Ne búsúljon kend, majd hazajön a…
Elhallgatott.
Az apja lecsüggedt fővel állott mellettök.
Az öreg ránézett:
– Ide ne győjjön!
*
A szőlőbe vonultak. Ott is volt egy kis házuk. A régi házat majd őszszel
felépítik. Szebb lesz, nagyobb lesz, mint volt. Cseréppel födik. Az
egyik szobát meg is padlóztatják.
Egy nyári éjjelen Pöhöly Máté fölkelt és puskát vetett a vállára. Az
omladékház gyümölcsös kertjébe igyekezett. Alma érik ottan. Egy-egy
lövés jó figyelmeztető a tolvajoknak.
A teli hold akkor emelkedett föl a rét füzfái mögül, és fehér
világossággal árasztotta el az alvó falut.
Pöhöly Máté a házak sötét árnyékán ballagott csöndesen.
Az egyik kezében bot. Kell az már az öreg embernek.
Egyszercsak megáll és visszafordul.
A parasztember megérzi az idegent, mint a kutya.
A poros út közepén egy toprongyos csavargó vánszorog. Kétszer olyan
hosszu árnyék imbolyog előtte, mint amilyen hosszu ő maga. A nyomaiban
meg, mintha füstölne a föld, ahogy a port szántja.
Az égett ház irányában megáll. És csak áll.
– Hé! – kurjant rekedten Pöhöly Mátéra, amint meglátja a tulsó soron, –
melyik a Pöhölyék háza?
Pöhöly Mátén, mintha hideg viz ömlött volna végig. Megállott.
Kinyujtotta a botját az omladék felé:
– Az.
A rongyos ember odavánszorgott. Megállott a kormos düledék előtt.
Megállott. Aztán a térdére esett, és ráborult a kövekre.
Pöhöly Máté odaballagott. Leült melléje a kőre. Az állát a botjára
támasztva nézte a porban síró embert.
Aztán, mikor az fölemelte a fejét és az ő lábához borult, az öreg is
megmozdult. Vén szemében egy könycsepp jelent meg. Belenyúlt a
tarisznyájába: kenyeret vett belőle elő. És odanyujtotta a csavargónak:
– Ögyél.