János eladta a lovát az egyik vasuti állomáson. Nem könnyen adta el, de
olcsón. Írás nélkül járó lónak ne nézd az árát.
Délre járt az idő, mikor János a fővárosba érkezett és megindult befelé.
Mennyi ház! és mennyi ember! S minden ház bolt, és minden ember idegen.
Ő mindenkit megnéz: őt nem nézi meg senki. Ebben az órában nem gondolt
haza, és nem gondolkodott semmiről. A sok nyüzsgő ember, a sok lóvonatu
kocsi, bérkocsi elkábította.
Egy kékruhás munkást megszólitott, hogy merre talál valami fogadót? A
munkás ránézett, vállat vont:
– Mindenütt.
S tovább ment.
– Ejnye de barátságtalan ember! – gondolja János.
Egy ott álldogáló hordár készségesen ajánlkozik, hogy elvezeti a
Hattyúba.
– Ez már derék ember, – gondolja János.
Mikor a fogadó kapujához érnek, János megköszöni a szivességét, és be
akar menni, azonban a hordár utána szól:
– Kérem, kérem…
És a tenyerét tartja.
– Ejnye de szemtelen! – gondolja János.
*
Egy hónap nem telt belé, János már megszokta a fővárosnak örökös
morajlását és ember-sokaságát.
Csak a kövek között nem szeretett lenni. Valahányszor a nap sütött,
lesietett az útcára és őgyelgett.
Kedve telt abban, hogy a kirakatokat meg az arcokat nézte. Az arcok is
kirakatok.
A Hatvani-útcán egy karcsu kis barna kirakat jött vele szembe.
Tegethof-szatinba volt öltözve, s katonás járással sétált. Tetszett
Jánosnak.
Egyszercsak a leány megfordul és visszatér. János akkor jobban megnézi.
Fekete szem, bársonyos fehér arc. Mintha remekbe alkotta volna a
Teremtő!
A leány is rápillantott Jánosra. A tekintete hideg volt. János mégis
fölmelegedett tőle.
Ejnye de furcsa! – gondolta.
Megfordult és utána nézett. Egész délután az a leány forgott az
elméjében.
Másnap ismét a Hatvani-útcára ment sétálni. Összerezzent, mikor a leányt
meglátta. Ujra megbámulta. S hogy a leány elhaladt mellette, követte őt.
Mért követte? Nem volt semmi célja. Láthatatlan kötelek vonták utána.
Gyönyörködött a járásában, a hátraomló fekete hajában, a szoknyája
hullámzásában, formás kis gömbölyü bokáiban.
János akkor tizennyolc éves volt. Ebben a korban gyakran vonják az
embert a láthatatlan kötelek!
A leány befordult az Ujvilág-útcába, és az Aranysas kapuja alatt tünt
el.
János oda is bement. Belépett az ebédlőbe. Ott nem volt senki. A
kiskelner egy ásítást veregetett el a száján, aztán Jánoshoz lépdelt:
– Mit parancsol?
– Sört, egy pohárral.
Valami szokatlan bágyadtság lepte meg. Minek jött ő ide? Bolondság, amit
cselekszik. Hát megfeledkezett-e az ő szelid, kékszemü Juliskájáról?
Talán Juliska is épp e pillanatban gondol reá. A kis diófa asztal
mellett varr, és az öltések között azt mondja magában: Hol vagy én
kedvesem? Gondolsz-e rám én szerelmesem?
János elérzékenyedett, és elmenni készült. Akkor egy sárgakabátos
gömbölyü képü barna fiatal ember lépett be az ajtón, és nagy
szervuszszal a János vállára csapott.
János egy kispap társát látta maga előtt: Lázár Nácit.
– Szervusz! – kiáltott örömmel. Te vagy?
– Persze, hogy én vagyok. Megismertelek az ablakon át.
– Hogy kerülsz ide? – kérdezték egyszerre mind a ketten.
– Én itt lakom már egy hét óta, – felelte Lázár.
– Én meg egy hónap óta.
– No ez pompás! Nekünk sok mondani valónk lesz egymásnak. Bort fiu!
Villányit!
És leült János mellé.
Péter-Pálkor kék reverendában váltak el egymástól. Egyikük se gondolta,
hogy világi öltözetben találkoznak, s éppen Budapesten.
– Hogy kerülsz ide? – kérdezte Lázár.
– Megszöktem, – feleli a söréből kortyintva János. Tudod, hogy az apám
láncon tartott. Hát te?
– Én is úgy szöktem meg.
– Szervusz!
Mosolyogtak. Kocintottak. János fölvette a Lázár szivarját, és annak
tüzénél ő is rágyujtott.
– Mi leszel? – kérdezte jókedvüen.
– Jogász. Hát te?
– Én tanitó leszek.
– Tanitó?
– Az. Tudom, hogy nem sokat ér, de nekem éppen jó. Egy év mulva álláson
vagyok. De hát ni: te miért ugrottál ki a reverendából?
– Meggondoltam barátom. Minek komédiázzak? Én nem tudom gyémántgyürüvel
gesztikulálva hirdetni az evangéliumi szegénységet. Ha pap lennék, a
koldusokat kellene az ágyamba fektetnem és a vándorló legényekkel
kellene ebédelnem. A lelkiismeretem kényszeritene rá, hogy én legyek a
községemben a legszegényebb, amilyen Jézus volt. A Mester nem gyüjtött
tajtékpipákat és tallérokat, s nem beszélt latinul; nem méltóságoltatta
magát; nem viselt aranylánczot; nem hagyta temetetlenül a halottat, mig
a stólát le nem fizetik érte; sattöbbi, sattöbbi. Mutass nekem egyetlen
papot, akit Krisztus megölelne!
A szivarját a sarokba csapta, és haragosan összefonta a karját.
– Nono, – felelte mosolyogva János, – Jézus isten volt. A papok nem
istenek.
– De ha arra vállalkoznak…
János vállat vont.
– Nem fogad evangéliumi szegénységet, csak a barát. Az is megbánja.
Szegénynek nehéz lenni, ha nem muszáj.
– Hát te mentegeted a papokat? Nem értelek. Hát akkor minek léptél ki?
– Minek? Hm. Hát te?
– Én? Hát… izé…
– Lány miatt.
Lázár elmosolyodott, vállat rántott.
– Hát persze. De valld meg, hogy te is.
– Hát én is.
– No és, hol a tied?
– Hol volna? Otthon az apjánál. És a tied?
– Az enyém itt van.
János elbámult.
Lázár másik szivarra gyujtott.
– Az nem közönséges leány. Csupa ész, csupa élet! Egy kasznárnak a
leánya. Gyermekkorom óta ismerem.
– Éppugy, mint én.
– Amint én nőttem, úgy nőtt bennem a vonzalom is a leány iránt. Mindig ő
forgott az eszemben. Láttam, hogy papnak csak az való, akinek Katicája
nincsen.
– Épp ez az én történetem is. Csakhogy az én Katicámat Juliskának
hivják.
– A nyáron aztán azt mondtam neki: Kedves kis bogaram, a haldoklás nem
lehet oly nehéz, mint az a gondolat, hogy én pap leszek, maga pedig
máshoz megy feleségül. Sirt. Én is sirtam.
– Ugyanigy volt. No aztán, mi történt?
– Az, hogy azt mondtam neki: jőjjön velem. Ha apámtól pénzt kapok,
gondoltam, akkor elvégzem a jogot, ha pedig nem, akkor valami állást
keresek.
– És elhoztad magaddal?
– Elhoztam. Kapok az apámtól havonkint hatvan forintot.
– És a leány szülői?
– Nem tudják, hogy én szöktettem el. Katica irt nekik, hogy ne
aggódjanak, egészséges.
János életében először érezte, mi az irigység.
– E szerint ő feleséged?
– A természet törvényei szerint.
– Ez elég?
– Nekünk elég. Vagy azt hiszed jobban szeretjük egymást, ha valami
káplán elmondja fölöttünk a János evangéliumának első fejezetét. De
gyere velem. Nézd meg, hogy érdemes volt-e érte elugrani?
Karonragadta Jánost, és fölvezette a lépcsőkön.
A szobában egy fiatal leány ült az asztalnál. Levelet irt és
cigarettázott.
Mikor fölpillantott, János megismerte benne a hatvani-utcai
feketeszemüt.
– Katica, – mondotta Lázár, – bemutatom magának Pöhöly János barátomat.
Ez is kivetkezett, mint mink. És idejött, mint mink. Csakhogy ez egyedül
jött a jámbor.
– Miért egyedül? – kérdezte a leány a kezét nyujtva. Akik szeretik
egymást, azoknak együtt kell élniök.
János nyomást érzett a mellén. Nem birt szóhoz jutni.
– A természet, – folytatta a leány, – a nőt meg a férfit egymásnak
teremtette. Ez nyilvánvaló igazság. Minden, ami elválasztja a két
szerető szivet, hazugság. A társadalmi szabályok hazugságok. Csak a
szeretet, az igazság!
Odatette a cigarettás dobozt János elé, azután Lázárt kinálta meg.
– Ha én rendezhetném a világot, – mondotta büszkén fölvetve a fejét, –
akkor minden nő együtt élne azzal, akit szeret. Ön is. Mit _ön_…
tegezzük egymást… te is boldog volnál. Szép?
– Gondolhatod, – rebegte János káprázó szemmel.
– Szebb mint én? Megmondhatod bátran.
– Az szőke…
– Akkor szebb lehet. Kár hogy nem hoztad el. Tik is jó barátok vagytok,
mink is azok lennénk. De kár, de kár!… Gyere el estére, meghivunk
ezennel vacsorára.
– No ugye furcsa kis ördög ez? – kérdezte Lázár, mikor lekisérte Jánost
a lépcsőn.
Azután húsz forintot kért kölcsönbe Jánostól. János adott szivesen.
*
Mindenszentek dele. János búsan ül a szobácskájában. A Bárány Ignác
Tanitók könyve van előtte. De hiába nézi: nem mozditja az őt egy
mozdulattal se a tanitóságra. Már második napja nincs egy krajcárja se.
Milyen bolond volt, hogy olyan jószivvel adogatott Lázárnak! Most aztán
nevet cserélhetnek!
Már három hete nem járt nálok. Pedig mindig felvidult a társaságukban.
Csak ne kisérte volna le mindig Lázár a lépcsőn! Szinte megszokottá vált
már:
– Pajtás adj egy forintocskát: ezekben a napokban kapok a nénémtől…
Most már neki kellett volna a forint.
Katica előtt restelte az állapotát, hát csak ott csavargott az
Ujvilág-útcán. Ha Katicát pillantja meg, elinal. Ha Lázárt, hozzásiet.
S órák multával előtünt Lázár.
– Pajtás…
Még ki se mondta a végét, Lázár búsan legyintett:
– A néném is megtagadott. Gyerekeket tanitok, egy ruhafestőnek a
kölykeit. Két hét mulva már leróhatok valamit.