… Éjfélután egy óra lehetett, mikor János visszaérkezett a faluba.
A falu csöndes volt és holdas. A torony árnyéka hosszú fekete
szőnyegként nyúlt keresztül a homokos úton. A ló átugrotta. Azt
gondolta, hogy árok.
János a templom árnyékába vezette a lovát. Megkötötte a néhai Kömley
báró keresztjéhez. Hadd legeljen.
Az éjszaka világos volt. Csak egy vékony felhőfátyol terült el hosszan
az ég alján, mintha a holdnak elhagyott fátyola volna. Az augusztusi
csillagok szeliden pislogtak.
János várakozott. A hold megtalálta a fátyolát és beleburkolódzott.
Akkor árnyék borult az útra is, amely a templomtól a kántorházhoz
viszen.
János odaballagott.
Fölmászott a keritésre. Hallgatódzott.
Semmi nesz. Csak az öreg Keresztes kakasa kukorít egyet álmosan,
valamelyik távol-sötétlő eperfán.
Aztán ujra csendes az éjszaka.
János átsiet a kerten, és a szélső ablak alatt a padra áll. Halkan kopog
az üvegen.
Egy perc mulva megjelenik ott a Juliska bontott haju szőke feje. Az
ablak kinyílik.
János megfogja az ablak-nyitó kezet, és nem bocsátja el a tenyere alól.
– Juliska, – mondja halkan, és szivdobogás minden szava, – letettem a
reverendát. Elváltam az apámtól.
– Haraggal?
– Nem: szeretettel. És most búcsúzunk kis virágom. Óh ha együtt
mehetnénk, mint két szálló galamb…
– Ha együtt itt-maradhatnánk.
– Érted megyek el, érted jövök vissza. Talán egy év mulva.
– Egy év!…
– Egy örökkévalóság! De azalatt megbirkózok a pedagógiával. Apám is
hozzászokik ahhoz a gondolathoz, hogy tanitó legyek. Jobb szerettem
volna itthon tanulgatni, dehát apám… ő is akaratos, én meg a fia vagyok…
– Dehát hogy élsz meg? Miből élsz meg? Várj: nekem van egynehány
forintom…
– Nem, nem fogadom el. Van pénzem elég, sok is. Félévig is elég. Semmit
se kivánok, csak azt az egyet, hogy hű maradj hozzám.
– Micsoda beszéd ez János?
– … hogy ha netalántán megkér valaki…
– János… János…
A fiu ráhajtotta az arcát a Juliska kezére.
– Te kedves! Te angyal!
Juliska gyöngéden megsimogatta a fiatal ember fejét.
– Te kedves, te hős…
– Nem feledsz el?
– Mindig rád gondolok.
Átölelte a János nyakát és megcsókolták egymást, miközben könny áztatta
az arcukat.
– Áldjon meg az Isten!
– Áldjon meg az Isten!
Mikor a hajnal lilaszinü szürkesége földerengett az égen, János már
messzejárt a falujától. Valami nagy mezőn ballagdált a lova.
Gilice-bokrok piroslottak itt-ott. Gyönge szél rázogatta a gyalogbodzát.
Aztán a szél megerősödött. János arra ocsúdott föl a gondolataiból,
mikor a lova egy előtte elguruló ördögszekértől visszatorpant.
János megállitotta a lovat, és a nyakára veregetett.
A ló megcsillapodott. János utána mélázott az ördögszekérnek, amit
láthatatlan kezekkel mozgatott, hempergetett ide-oda a szél; s az meg
gurult, gurult, futott által a mezőn, a hepe-hupás gyepeken, mignem a
földnek szürke sötét párázatában elveszett.