Az egész úton hallgattak. Az apa komor volt. A fiu sápadt. A kocsi
egyhangu zörgedezéssel haladt az országút fái között. Az István legény
néha lebbentett egyet a lovak fölött.
Az országúton két parasztember ballagott szembe velök.
Mind a kettő megállott. Utána néztek a kocsinak.
– Kispap, – mondta az egyik.
– Beteg, – vélekedett a másik.
A kocsi pedig ment-ment az országúton tovább. Vitte a kékreverendás
kispapot. Belevitte a vörös alkonyatba, bele a fekete estébe.
Végre megállottak a Cincogó előtt. Régi csárda az. Szoba is van benne. A
szoba ma Jánosé lesz, mert Jánosból még püspök is lehet. Az apja pedig
kint fog hálni a kocsin, mert őbelőle nem lesz püspök soha.
– Vacsorát! – rendelkezett röviden Pöhöly Máté.
A kocsmáros, – egy balszemmel pislogó göndör keleti, – ismeri már őket.
Tudja, hogy csak egy vacsora kell. Pöhöly Máténak a tarisznyájában van a
vacsorája.
Míg a kocsmáros künn jár, Pöhöly Máté belenyul az ingébe, a nyaka alá, s
kihúz onnan egy zacskót. A zacskóban bugyelláris van, a bugyellárisban
pedig bankó. Pöhöly Máté előválaszt egy százast és odatolja fiának.
Fizessen az. Lássák, hogy úr.
János tisztelendő egykedvüen nyúl a százasért. Begyűri a belső zsebébe.
A vacsora végén cigarettát vesz elő. Rágyujt. A gerendára méláz.
Füstölget.
Pöhöly Máté odakocintja akkor a poharát a János poharához, s megszólal
gyöngéden és melegen:
– Igyál fiam.
Ez volt az első szava fiához, mióta megrázta.
János nem engedett föl. Hideg, fáradt arccal ivott. Aztán féloldalt
könyökölve nézte tovább merően, gondolkodva a mestergerendát.
Pöhöly Máté is pipára gyujtott, és szintén felkönyökölve eregette a
füstöt. A szeme szögletéből olykor a fiára pillantott.
Igy üldögéltek ott.
A kocsmáros a söntés sarkához támaszkodva szívta a hosszu száru
selmecit, s hogy a vendégei hallgattak, beszédet kezdett velök:
– Volt-e jó termés Máté gazda?
És pislogott a balszemével.
Pöhöly Máté csak hosszu hallgatás után felelt reá:
– Volt.
A kocsmáros megértette, hogy a vendégei otthon hagyták a jókedvüket.
Ásitott, hogy csaknem széjjelment tőle a feje. Azután befordult a
söntésbe, és a faggyúgyertyához hajolt: olvasta a pénzét.
– Lefekszem, – szólalt meg végre János.
S fölkelt.
Ez volt az első szava, mióta az apja megrázta.
Lehajolt az apjához, és megcsókolta annak az arcát.
S kiment.
Pöhöly Máté összevont szemöldökkel nézett az előtte álló gyertya
lángjába. Az ő familiájában nem szoktak mindennap csókolódzni.
Ott tünődött, gondolkodott. Ivott olykor egy kortyot, s megint csak
gondolkodott. Ki tudja meddig gondolkodott volna ott, ha egyszercsak be
nem lép az István. (Egy vasszög-bajszu nagyfejü vén legény.
Gyerekkorától szolgálja Pöhöly Mátét.)
– Betöttem, – mondja a hüvelykujjával oldalt intve.
Pöhöly Máté megfordul.
– Mi az?
– Betöttem, – ismétli István, – különben még ellopja valaki.
– Mirül beszélsz?
– Mirül beszélök? Hát mirül beszélnék: a reberendárúl.
– Micsoda reverendárúl?
– Micsoda reberendárúl? Hát micsoda reberendárúl? A tisztelendő úr
reberendájárúl.
Aztán, hogy Pöhöly Máté leesett állal bámult rá, hát ő is rábámult
Pöhöly Mátéra.
– Mi? – kiáltotta Pöhöly Máté.
István vállat vont, s mentegetődző hangon felelt:
– Nem tudom mi jutott az eszébe: azt mondta, hogy lovagol egyet. Mondtam
hogy fáradt a ló…
Pöhöly Máté meghördült:
– Elmönt?
– El.
Pöhöly Máté az ég felé emelte borzas ősz fejét, mintha kiáltani akart
volna.
De nem kiáltott, csak hörgött, mint az állat.