János hét évig nem volt otthon.
Az apja azt akarta, hogy beleszokjon, belenevelődjön az úri ruhába. Meg
is változott a fiu. Az arca gyönge, városi szinü; a haja rövidre
nyírott; a keze vékony és fehér. Illik neki a kékposztós kispapi
reverenda, akárcsak az oltárképből lépett volna ki. Mikor először ment
végig a falun, a kis gyerekek hozzászaladtak s kezet csókoltak neki. Az
asszonyok pedig megsimitották a reverendáját:
– De finom! de puha!
Péter mezitláb és gatyában lépdegélt a bátyja mellett. Tizenhat éves
kamasz volt már akkor. Vállas és erős, mint az apja, s olyan magas mint
János. Napon barnult arcáról büszkeség sugárzott, hogy kispap a bátyja.
Az úton leszakitott az akácfáról két virágfürtöt. Az egyiket a maga
kalapja mellé tűzte. A másikat a bátyjának szerette volna adni, de az
nem pillantott a virágra. Hát Péternek mást kellett kitalálnia, hogy
kedveskedhessen.
– Tudok egy szarkafészket, – mondotta fontoskodva. Már tollasok.
– Ne bántsuk szegényeket, – felelte János, – inkább a mester úrhoz
menjünk.
A mester úr bizony megöregedett a hét esztendő alatt. A felesége halála
meg egy nehéz tüdőgyulladás harminc esztendőt vénitett rajta. Bizony már
nem huzza ki a nyakát a gallérjából, mikor temet. Csak ugy nyugodtan
eregeti az éneket, mint mikor az orgona mellett ül. Ezelőtt hét évvel
nem volt egy szál ősz haja sem, ma meg barna nincsen. Fehér a bajusza
is.
– Juliska, Juliska! – kiáltotta az öregség reszkető hangján. Gyere csak,
ki van itt?
A szobából egy tizenhatéves rózsaszinruhás leányka futott elő. Benzines
üveg a kezében. Bizonyosan az apja kabátját tisztogatta vele. Egy
pillanatig tétovázva állott meg az ajtóban. A szeme elnyilott. Aztán
elmosolyodva nyujtotta a kezét:
– Én megismerem, – szólott, – de… _ön_… ön megismer-e?
Olyan mellet-szorítón furcsa volt, hogy magázták egymást. Gyerekkorukban
tegeződtek.
Péter pirultan állott a tornácon. Nem mert volna bemenni a szobába, ha a
mester be nem húzza.
– Gyere, – mondotta az öreg, – ha már itt van a bátyád.
A mester erővel a diványra ültette Jánost. Péter az ajtó mellett a
székre ült. Csak a lábujjai érték a tarka posztószél-szőnyeget. És
csodálkozva nézett a bátyjára: micsoda úr az, hogy a diványra ültetik!
– Bizony kisasszony, – mondotta János, – ha másutt találkozunk, meg nem
ismertem volna.
– Én pedig, – felelte Juliska meleg szembenézéssel, – megismertem volna…
_önt_ ezer ember között is.
Pillanatnyi csönd támadt, amibe belehallatszott az útcáról a Garibáldi
nóta.
Ezen mindnyájan elmosolyodtak.
– Még mindig korhely az öreg? – kérdezte János.
S az ablakhoz lépett.
S valamennyien az ablakhoz mentek, hogy lássák, amit a János tisztelendő
lát. Csak Péter maradt a szoba közepén. Lábujjhegyre állva nézett az
útcára a három úri személy háta mögött.
Pataky András csakúgy tántorgott hazafelé, mint azelőtt. A haját,
szakálát nem nyiratta azóta. Kalapot nem viselt. Olyan volt a feje, mint
valami fehér oroszláné. A keze emelgetésével kisérte a nótát, s nagyokat
lódult közben. A kutyája hiven ballagott utána. A tántorgásban is hol
jobbra, hol balra kisérte a gazdáját, mintha ő is részeg volna.
Egyszer azonban valami csontot vagy kenyérhéjat talál a Maros az úton:
Eléje kanyarodik a gazdájának, s a lába közé keveredik. Pataky András
uram végigvágódik a porban, s a Garibáldi nóta abbamarad.
A Maros egy két harapásra belül helyezi a kenyérhéjat. S megtér ismét a
gazdájához. Tudja, hogy ott szokott maradni, ahol elbukott, hát szépen
odafekszik melléje a fejéhez.
Pataky András azonban korállotta az elbukást. Négykézlábra igazodott,
aztán két lábra. Az arca eltorzult. Ahogy a szeme kimeredt, olyan volt,
mint a vadketrec oroszlánja mikor a gazdája ostorral lép be hozzá.
Fölemelte a botját, s végigvágott a kutyáján.
A Maros kutya kínos sikítással szaladt odább.
– Szegény állat! – sajnálkozott Juliska.
A mester is a fejét rázta:
– Különb gazdát is lelhetne.
– De ha egymáshoz tartoznak, – vélekedett János.
Ezalatt a Maros alázatosan sompolygott vissza a gazdája lábához, s a
fejét nyöszörögve kérlelőn forgatta Pataky előtt.
Aztán hogy Pataky tovább vonult a kutyájával, Juliska megmutatta
Jánosnak a kertet. Az egres-sor végén egy bokor liliom állott. Juliska
leszakított egyet.
– Nézze, – szólott, – milyen fehér.
És ahogy a kezében tartotta a liliomot, olyan volt, mint az egyik
szentkép a János breviáriumában, ahogy a názáreti Máriát ábrázolta meg
azon a képfestő, a názáreti Máriát leány-korában.
*
Pöhöly Máté még a fia hazajövetele előtt egy új szobát rakatott a
házához. Berendeztette azt a boltossal városiasan. Volt benne divány,
iróasztal, az ablakon csipkekárpit és két ágy. Ha a fiát valamelyik
barátja meglátogatja, annak is legyen. Hanem János nem akart maga lakni
a szobában: háljon ott Péter is.
Az öccsét csakúgy szerette, mint kicsikorában. De már nem járhattak
mindig együtt. Péter a gazdaságban foglalatoskodott: aratott az apjával,
meg a részes aratókkal. János is vélekedett, hogy megpróbálja, de csak
ellegyintették a szavát:
– Nem úrnak való az.
János hát otthon lézengett. Mindennap eljárt a misére, és minisztrált a
papnak. Délutánonkint meg eljárt mesterékhez. Igen szerette a régi
tanitóját!
Péter persze csak szombatonkint járt haza az aratás idejében. Akkor
megfürdött és ott hált a bátyja szobájában.
Egy éjjel arra érez fel, hogy a holdvilág a szemébe süt. Fölnyitja a
szemét. Látja, hogy a holdvilág besugárzik az ablakon az iróasztalra is,
és hogy a bátyja ott ül. A homlokát a tenyerébe fogja és ír valamit. Az
írás csak egy-két minutáig tartott. János ráhajtotta a fejét a két
karjára és mozdulatlanul feküdt ott az iróasztalra ráborulva. A fejére
rásütött a holdvilág.
– Alszik-e vagy sír? – tünődött Péter.
Fölkelt. Odalopódzott az asztalhoz. A bátyja vállán át elolvasta az
írást:
_Holdvilágos csöndes éjjel_
_Kerül engem az álom._
_Mindig te vagy az eszemben,_
_Szép Juliskám, virágom._
_Ablakomon szelid fénynyel_
_Ezer csillag beragyog._
_A te szelid kék szemedre,_
_Kék szemedre gondolok._
Péter kerekre nyilt szemmel nézte az írást, s a bátyját.
Az egyszercsak fölemeli a fejét, és Péterre bámul:
– Hát te mért vagy fenn?
S a tenyerét az irásra ejti. Összemarkolja a papirost.
– Azt gondoltam, hogy elaludtál, – hebegett Péter. Fel akartalak
költeni.
– Fekszem már, – felelte János.
És összetépte a papirost. Beledobta a kályhába.
*
Augusztus is vége felé járt. A gabonát már betakaritották. Az utolsó
nyári vasárnapon együtt ültek a ház előtt.
Egyszer ahogy elhallgatnak a beszédben, János megérinti a tenyerével az
apja karját:
– Valamit szeretnék mondani édesapám. De odabent.
A fiu hangja fojtott volt. Érzett rajta, hogy valami szokatlan a közleni
valója. Máté beballagott vele. Leült a diványra. Az állát a botjára
támasztotta, és nyugtalanul nézett a fiának az arcára.
A fiu megállott előtte komoran. A karját összefonta.
– Nem akarok pap lenni, – mondotta röviden.
Máté csak bámult rá.
A fiu hevesen, föl és alá járva folytatta:
– Nem születtem papnak! Unom már a tanulást. Minek költene rám többet?
Péternek is kell valami. Tanitó leszek.
– Mit mondana a falu! – fakadt ki elképedve Pöhöly Máté.
– Bánom is én a falut, – felelte hevesen János. Nem a falunak élek én,
hanem magamnak. Engedelmes fia voltam, apám, mindig. Most már eléggé
érett vagyok arra, hogy a magam akaratán járjak. Tanitó leszek. Punktum.
Máté gazda meghördült.
– De én meg azt akarom, hogy pap légy!
És ahogy fölemelte a fejét, abban a pillanatban hasonlított Pataky
Andráshoz, amikor az a kutyájára ütött.
És fölkelt.
– _Én_ akarom!
És amikor azt mondta _én_, a mellére csapott.
A fiu dacosan nézett szembe az apjával. Látszott a szemén, hogy el van
szánva minden ellenállásra.
Máté gazda látta ezt a nézést. Megkapta a reverendát a fiu nyakán, s
megrázta a fiut. Megrázta és a szeme közé dörgött:
– Én az apád vagyok!
Azzal ellökte magától, hogy a fiu a falnak zuhant. Kitaszitotta az ajtót
és elment, mint a mennydörgő zivatar.
János kábultan nézett maga elé. A nyilt ajtón behallatszott hozzá, amint
az apja azt mondta az István szolgának, hogy azonnal fogjon kocsiba.