Az iskolában csend volt. A gyerekek meredten ültek. Mintha nem is
lélekzenének.
Bodrogi professzornak ugyanis az a furfangos szokása volt, hogy előbb a
kérdést vetette fel, és csak annakutána mondta meg, hogy kitől kiván rá
feleletet? De ekközben egy két percet várt, s ezalatt a tekintete úgy
kóválygott a diáksereg fölött, mint a vércse, mikor lecsapni készül.
– Hol keresztelték meg Vajkot?
A mult órán magyarázta ezt, s még abban az órában el is feledte minden
diák. A nevek és dátumok sehogyse ragadnak meg a diáki elmékben. De arra
valók az elődök jegyzetei, hogy azokat átolvassák a süldők, s
ragasszanak belőle, amit csak lehet. János is olvasott, ragasztott
otthon, de most, hogy a kérdés elhangzott, megzúdult a feje, – nem
emlékezett semmire. A szive szinte hangosan dobogott. Az iskolát
sűlyedni érezte maga körül. Nem látott egyebet, csak a Bodrogi
professzor két zöld szemét. Azt is úgy látta, mint a háromkirályozó
gyerekek csillagát, amely néha egy ölnyire is előre jön, meg
visszahúzódik, de mindenképpen félelmetes.
Ne mondja azt senki, hogy az idő folytonosan halad. Az idő néha megáll.
Úgy megáll, mint a csökönyös ló.
– Pöhöly János! – szólal meg végre a tanár.
Általános lélekzetvétel. János fölkel. Érzi, hogy nincs feje. Hová lett
a feje? Megsemmisült.
Csak nézett bambán. Most szólitották fel először. A pillanat súlyos és
ünnepi. És íme ő gyámoltalan és néma. Istenem, Istenem! bárcsak soha meg
ne keresztelték volna azt a Vajkot!
S e szivet-nyomó pillanatban egy alattomos halk súgás érkezik hozzá, egy
Isten-küldötte segitség:
– Vélhetőleg Esztergomban, – súgja Lázár Náci.
Lázár Náci csupa-ész kis barna gyerek. Mindent tud. Tavaly is az elsőbe
járt.
János életre kap. Bátran és kinyujtott nyakkal vágja ki:
– Vélhetőleg Esztergomban.
Áll ujra a világ. A nap süt. Az élet kedves. Áldott a jópajtás!
– Helyes, – mondja a professzor.
És uj kérdést vet föl.
De János túl van már a veszedelmen. Örömmel pislog maga elé. A
professzor azt mondta: _helyes_. Milyen szépen mondta! Ha ezt az apja
hallotta volna! meg Péterke, meg Juliska, meg az egész falu!
*
A kisbíró szokatlanul komoly és méltóságos ábrázattal lépked a házak
mellett. A furkósbottal alig legyint hátra a kutyáknak.
Belép a Pöhöly Máté portájára. A pitar előtt van egy pad. Arra leteszi a
botját.
– No mi az? – mondja Pöhöly Máté, előkerülve a hátsó udvarból, ahol
vermet ás a bérese.
– Levél, – feleli a kisbíró, – lapos levél.
Az oldalán függő tarisznya egy rántással előre kerül. Abba beléereszti a
kezét. Jobbra-balra nyulkál benne. Az ereszetre néz.
– Elveszett volna? – kérdi hangosan önmagától.
És meg is felel rá:
– Nem, nem veszett el: ihol vagyon.
S visszatolja oldalra a tarisznyát és a belső zsebébe nyul: átnyujtja a
levelezőlapot.
Pöhöly Máté megnézi a levelezőlapot elől is, hátul is.
– A János irta, – mondja büszkén.
A kisbiró ráint a fejével, és a botjára támaszkodik: várja, hogy a
levelet elolvassák.
Pöhöly Máté hangosan, minden szóban megvergődve, olvassa:
_Kedves apám ur_… (hallod, anyjuk?) … _am tisztelem kendet is,
édesanyámat is_ (Jaj a lelkem! – mondja Pöhölyné a köténye sarkát a
szeméhez emelve), _meg Péterkét, meg a tanitó urat, már megszöktem_…
(Micsoda? Nem:) _megszoktam, és kérdezték is, hogy hol keresztelték
Lajost_… (Nem:) _Vajkot_. (Ki az a Vajk? kisbiró. Valami nagy úr lehet.)
_mondtam, hogy vélhetőleg Esztergomban és dicsért a tanár úr és jó
egészséget kivánok Pöhöly János I. gumi_ (nem gumi, megáll.) _gymn.
tan._