Milyen furcsa, ha delet harangoznak, aztán nincsen ebéd.
János az iskolában ült. Egyedül ült ottan. Nyáron ki is volna még más az
iskolában? hiszen más gyerek nem nevelődik úrnak. Más gyereknek elég, ha
írni, meg olvasni tud, aztán élhet kedve szerint. A föld terem neki
kenyeret; a disznó növeszt neki szalonnát; a sok szür, meg suba közül,
ami készül a világon, neki is jut egy-egy. És másra nincs is szükség;
legfeljebb télen egy pár csizmára, amit kölcsön is kaphat, ha valahova
menni akar.
De Jánosból úr lesz. Az úrság pedig azon kezdődik, hogy az ember tudja a
_menzát_. Mi az a _menza_? Rugja meg a bagoly, aki kitalálta, annyit
tesz az, hogy _asztal_. Aztán hol _m_-et, hol _e_-t kell ragasztani
hozzá, hogy értelme legyen. Furcsa nép volt az a latin, de nem okos!
Miért raktak a latinok mindenre más nevet? Hát nem könnyebb-e azt
mondani: _asztal_, mint azt, hogy _menza_? Persze ezt azért találták ki,
hogy ne lehessen úr mindenkiből. Bárcsak ne is lenne úr senki a világon!
Az ablakok nyitva vannak nyáron. Az útcáról behallatszik a lovazó
gyermekek boldog lármája. Azok lovazhatnak. Azoknak nem kell tudniok,
hogy a latinok hogyan mondták az asztalt. A kert felől csendes a világ.
Csupán a méhek zümmögnek. Zimmegnek, zümmögnek. Elkeringőznek az ablak
előtt. És mintha segiteni akarnának Jánosnak, ők is azt zümmögik:
… _menza_…
… _menze_…
… _menza_…
János azonban most már inkább a magyar menzára gondol, mint a latinra. A
világ minden tudományánál mélyebben érdekli az a kérdés, hogy vajjon mit
főztek otthon?
Ha az apja nem akarná, hogy ő úr legyen, most otthon ülhetne.
A kert kavicsos utján lépések hersegnek.
Vagy Juliska, vagy a mester úr, – gondolja János.
És a fejét a két tenyere közé szoritja: neki-búsultan hajtja a menzákat.
Az ablakban megjelenik egy szöszke leányka-fej. Kék szem, vállig érő
haj. A hajban egy lenvirágszin selyem-csokor.
– Jancsi! – susog be mosolyogva.
Jancsi felkapja a fejét.
– Apuka lefeküdt. Egy órát alszik. Kinyissam az ajtót?
– Ki!
– Mit adsz?
– Verebet.
– Mikor?
– Délután.
– Bizonyos?
– Bizonyos.
A kulcs egyet fordul, Jancsi kiugrik, mint a kutya a ládából, és
haza-gyorsalkodik.
*
Egy szeptemberi napon a szokottnál vastagabban füstölt a Pöhölyék
kéménye.
– Viszik az iftyurat a városba, – mondották a faluban.
S valóban János uj ruhát kapott azon a napon. A ruha nem volt se piros,
se zöld, sem aranyos; egérszin szürke posztóból készült, és a nadrág
buggyot vetett a térdén, de azért János megelégedéssel szemlélte.
Az igaz, hogy nem sokáig. Mert az uj ruha csak első betűje volt annak a
sok mindenféle zavaros irásnak, amely a sorsa könyvéből most zúdúl reá.
Az iniciálék is mindig szép szinesek, de a többi betü már fekete. János
fázott. Még csak eggy alvás, azután Isten tudja, mi következik? Elviszik
őt a városba, messzire, még vasuton is mennek majd. Olyan messze lesz,
hogy még karácsonkor se térhet haza.
Lám az öcscse, a Péter milyen gondatlan vidámsággal válogatja a tarka
babot. Abból nem lesz úr. Annak nem kell tudnia, hogyan nevezik az urak
a babot latinul?
János szeretné neki mondani:
– Játszszunk Péterke lovasdit: légy te a pej, én leszek a kocsis.
De érzi, hogy illetlenség volna az efféle játék ezen az utolsó napon, s
éppen az uj ruhában. Búsan nézeget a lábán szürkéllő pötyögős nadrágra.
Hova megy az a nadrág? Istenem, hova megy?
*
Utoljára hálnak együtt Péterkével. Az ágy puha és meleg. Péterke már
lehunyta a szemét, és édesen aluszik. Az egyik öklöcskéjét
összeszorítja. Bizonyos, hogy a legszebb tarka babok vannak abban. Nem
veszi el azt tőled Péterke senki!
János nem tud aludni sokáig. Félkézzel átöleli a Péterke nyakát; az arca
a Péterke hajához simul. Holnap már ő is egymagában fekszik, Péterke is.
Vajjon mit gondol majd Péterke, ha egyedül, egymagában kell hálnia!?
Még sötét volt, mikor az anyja gyöngéden megrázogatta a vállát:
– Kelj föl fiam!
Az apja már akkor fönn volt. Az asztalnál ült. Gyertyavilágnál
beretválkozott. A szobában csend volt. Künn a sötétben a hajnali
harangszó járta a falut. Milyen búsan szól ma a harang! Mintha azt
mondaná:
_Megy a János_…
_Megy a János!_…
Közben előáll a kocsi is. János kinéz az ablakon, hogy milyen a kocsi,
mikor őt szállitják? A kocsi csakaz, amelyik máskor, de mégis zord és
ünnepies. A lovak türelmetlenül kapálnak. István mindenes komoly
nyugalommal szívja a pipáját.
Péterkét is felköltötték.
– Csókoljátok meg egymást, – mondotta az anyjuk. Ki tudja mikor látjátok
egymást megint? Meg is halhattok.
A két gyerek átölelte egymást, megcsókolta egymást. A vén kakukkóra
szomorúan ketyegett:
… _Kity-ketty. El kell menni! El kell menni!_…
– Nesze, – szólt Péterke.
És Jánosnak a markába nyomta a tarka babszemeket.
No Isten veled szép zsúpos hajlék! Nem szaladgál többé János az
udvarodon! Isten veled méltóságos vén kútágas! Isten áldjon kis kapu,
nagykapu! Isten veled vén lombos eperfa! Isten veletek ti meleg, kis
falusi házak! Visszatér-e János valaha vagy talán sohasem?…
Lassankint elmaradt mögöttük a falu. Kiérkeztek az országútra.
A nap is kiemelkedett ekközben az aranyos felhő-ágyából, és két
árnyéklovat adott a két igazi lóhoz. Az árnyéklovak a földön oldalt
futottak az igazi lovak mellett. Mintha azok is azon dolgoznának, hogy
Jánost mentől távolabb vigyék a falutól.
Mikor a dombra érkeztek, János visszaforditotta a fejét. Nem látszott
már más a faluból, csak a torony.
– Mit nézegetsz hátra! – szólt rá az apja. Előre nézz! Mindig csak előre
nézz!
S elővonta a pipáját.
Jánoska belehúzódott a szűrébe. És előre nézett. De összefolyt a szeme
előtt az egész világ.
*
Különös valami az a város! Házon ház, ablakon ablak. Urak nyüzsögnek
mindenfelé. Minden házban bolt van és minden boltajtón kép. Az egyik
boltajtón egy hosszuorru fehér elefánt látható, meg egy fekete ember.
Szörnyüség, micsoda szemeket vet az a fekete ember Jánosra!
Igy nem is tud más nézni, csak Fabay bácsi az öreg csizmadia, aki
ezidőtől kezdve havi tiz forintokért második apja lészen Jánosnak.
A városi életnek már a kezdete se volt jó.
– No spektábilisz, – mondotta Fabay bácsi a János fejére téve a kezét, –
miből terem a méh?
– Petéből, – feleli János.
– Petéből? Dehogy petéből fiam. A holt borjuban terem az, meg az
orosz-leányban. Avagy nem tanultad-e a Birák könyvében, hogy „midőn
Sámson meglátná az orosz-leánynak holt testét, íme egy raj méh vala az
orosz-leánynak a szájában.“
János hírit se hallotta ennek.
Fabay bácsi tovább kérdezett:
– Hát azt tudod-e mitől fél az oroszleány?
– Semmitől se fél.
– Nem-é? Debizony fél az a szekérzörgéstől is, meg a
kakas-kukorikolástól is, meg a majomtól is, a farkastól is. Hát a medve
mitől vadul meg?
– A puskától.
– Nem attól bizony fiam, hanem ha fényes rézmedencére néz.
Pöhöly-apa vakargatja a fejét aggodalommal.
Az öreg csizmadia azonban kegyetlen nyugalommal húz egyet hosszan lelógó
vékony bajuszán. Oldalt húzza azt. Olyan, mint a fonál. Meglehet, hogy
abból húzza ki a kérdéseket.
– Mit tudsz a Julius császár lováról?
– Azt nem tanultam, – feleli János röstelkedve.
– Kár pedig fiam, mert olyan ló nem volt több a világon: megolvashatod a
néhai tisztelendő Miskolczy Ferenc könyvében, hogy „annak a lónak az
első lábai oly igen szépek voltak, hogy merőben az ember lábaihoz
hasonlóknak itéltettek.“
– Hát te semmit se tudsz! – fakadt ki Pöhöly-apa.
– Nem baj no, – csitította az apát a csizmadia. Ha mindent tudna, nem
kellene iskolába adni. Majd ügyelek én rá, hogy mindent tudjon.
János kikisérte délután az apját a vasúthoz. Gonosz találmány az a
vasut: elviszi egyik embert a másiktól, – kietlen messzeségre.
János egyedül maradt a nagy idegen városban. Amint hazafelé botorkált,
rendre nézegette az arcokat: nem találna-e ismerőst? Még a doktornak is
örült volna, ha látja; de nem látta, pedig az is úr.
Amint a zsebébe mélyeszti a kezét, egyszerre maga elé bámul: kivon a
zsebéből öt szem tarka babot. Megbámulja. Aztán visszateszi a zsebébe.
Abban a szobában, ahova szállásolták, még négy másik gyereket is talált.
Vidáman csevegtek az asztalnál, a lámpás mellett. Az egyik szivarozott
is.
János ráült a maga kis zöld ládájára. Onnan vizsgálta őket. A szivaros
gyerek a tudománynak és a hatalomnak félelemre gerjesztő ábrázata volt.
Biztos, hogy az őt megüti, amint megpillantja. Ime már rá is emelte a
szemét. Fölkél az asztaltól, és hozzásétál.
– Hát te ki vagy? – kérdezi peckesen.
– Pöhöly János, – feleli János aggódó tisztelettel.
S fölkel.
– No ne félj, – mondja amaz fensőséges jóakarattal, – nem vagyok én
pedelus. Gyere a többi kutyáho’.
János odabátorodik az asztalhoz.
Csudálatos ujságokat beszélnek ott. Hogy t. i. melyik tanár milyen? A
_Vaksi_nak nem kell kapálni. Az ember ráirja a leckét a mansettájára, és
onnan leszitálja. A _Fagyos_, az szigoru; de az a jó, hogy nem kiván
semmit szóról szóra. A _Kukac_ a legkomiszabb; az megvágatja azt, aki
nem büflázta be a leckét; az a szerencse, hogy olykor végigmagyarázza az
órát. Legderekabb ember a kis _Nyafi_, az többnyire későn érkezik, s nem
buktat meg senkit.
A szivaros gyerek a nagyérdekü tájékoztatások után tótágast állt az
asztalon, és felszólította az összes jelenlevőket, hogy csinálják utána,
ha tudják.
Későn este feküdtek le. A szivaros a gyertya eloltása után arról
beszélt, hogy fürödni viszi őket: ő tudja hol szoktak a diákok, meg hogy
csúzlit csinál gumiból, és majd meglátják hogy eltalálja a verebet.
Közbevetőleg megjegyezte, hogy Fabay bácsi fontoskodó szamár, amin János
ugyancsak elcsodálkozott.
Egy rövidke régi ágyban feküdt. Fáradt volt. Darabig odafülelt még a
beszédre, azután a látottak, s hallottak örvénye felsodródott a fejében,
s ő megszédülten, megkábultan átengedte magát az álomnak.
A szivaros gyerek is ásitozva beszélt már, s lassankint elhallgatott. A
kis szobában nem hallatszott más, csak az öt gyermeknek egyenletes halk
lélekzése.
Úgy éjféltájon János megmozdult.
– Pétörke! Pétörke! – rebegte álmosan.
És jobbra-balra tapogatott.
A szobában sötétség volt. Nem lehetett látni se jobbra, se balra semmit.
– Pétörke!
– Mi az? Mi bajod? – kérdezte egy gyerekhang a sötétben.
János nem felelt. Visszahanyatlott a vánkosára, s tovább aludt.