Az özvegyet ekközben buzgón locsolgatják az asszonyok
gyöngyvirág-ecettel.
– Ne ríjj Örzse lelkem! Isten akarta így. Az Isten jó.
De azért az Örzse rítt keservesen.
*
Máté kiteritve fekszik. Mellette gyertyák égnek. A gyertyák viaszszagot
lehelnek. A halál árnyéka leng a ház körül.
Az asszonyok siránkoztak ott még kisideig. Az öreg Pulyka-Szabóné még
azt is elrítta, hogy: Jaj, a tejfölös lángost reggel hogyan dicsérted
édös fiam!
Azután a virrasztók magukra maradtak.
Mikor azt mondom: _virrasztók_, mindenki tudhatja, hogy Keresztes Nagy
Imre, meg Ádám csizmadia meg a bakter említődik.
Az öreg Keresztes Nagy Imre a legájtatosabb ember a faluban: annak az
imádsága legjobban felhat az egekbe. Nem mindig volt ő ilyen. Fiatal
korában nem egyszer végigverte az egész falut, vagy őt az egész falu. De
ennek is megvolt az oka. Az orvos ugyanis a katonasorozáson ránézett
Imrére, és szólt a tiszteknek:
– Érdekes fej; olyan mint az orangutángé.
Imre nem értette, hogy mit mondott az orvos. Azt vélte, hogy
megdicsérték. Büszke lett a fejére. Hetykén járt, és ha bort ivott,
belekötött az élőfába is.
Hanem aztán vén korára megforditotta az Isten a szivét:
megalázatosodott. Most már templomos ember. Nincs baja senkivel,
legfeljebb a köszvényével, amely időnkint elneheziti mind a két lábát.
Ádám csizmadia szintén jeles ember. Az ő éneklése csöndes időben két
mérföldnyire is elhallatszik. Nincs is másnak helye a kántor mellett,
csak neki. Szürke Kossuth-szakála méltósággal emelkedik az orgonafölé,
mikor a magas hangokban jár az ének. Olyankor a szemét is behunyja, mint
a kakas, mikor kukorikol.
A harmadik virrasztó maga a bakter. Annak már a hivatalával jár, hogy a
virrasztók közt üljön.
Mikor az utolsó halottnéző is elkopogott, a csizmadia egyet köszörül a
torkán, s ájtatos kacskaringózással rákezdi:
_Óh emberi gyarló nemzetség,_
_Minden dolgod csak hívság, kétség!_
_Kiben bízol: arany és ezüst,_
_Elenyésznek majdan, mint a füst._
_Mint Absolon légy bár oly csinos,_
_Mint pünkösdi rózsa oly piros,_
_Mit használ, ha majdan lekaszál,_
_Földbe ejt a kegyetlen halál._
Keresztes Nagy Imre mély brúgó hangon kiséri az éneket, a bakter pedig
ezidő alatt asztalt rak. A fürészelő bak, meg a konyhából behozott
gyuródeszka az asztal.
A csizmadia éneklés közben előhuzza a kabátja külső zsebéből a pipáját.
Lassu és jártas mozdulatokkal tömögeti. Mikor az éneknek a tizedik
strófája is véget ért, rágyujt.
A bakter zöldmázas pálinkás korsót emel ki a szoba-zug homályából. Előbb
maga iszik, azután a csizmadiának nyujtja. S ő is elővonja bőszáru
csizmájából a makrapipát.
Keresztes ezalatt hangosan és kegyes komolysággal mormogja egyik
miatyánkot a másik után.
A halott fekszik csöndesen.
A virrasztók a deszka-asztalka köré ülnek. A bakter kártyát von elő a
ködmenzsebből. Oszt. Keresztes az imádságot duruzsolva nézegeti a kopott
kártyákat. Máriást játszanak. A Máriás kegyes játék, mint a nevéből is
kitetszik, és okos játék. Aki nyer, az húz ennekutána a korsóból.
Egyébként nem beszélnek, csak a Keresztes imádkozása hallatszik:
– Miatyánk ki vagy a mennyégben… Makk az adutt!… Szenteltessék a te
neved… Meg köllene ezt a filkót pelejbászolni. Egybetévesztjük az
alsóval… Jőjjön el a te országod… – nohát.
A halott fekszik csöndesen.
A bakter szerencsével játszik. Már egy órája, hogy nem jutott más
szájára a korsó.
A csizmadia mérgesen szivja a pipáját. Keresztes pedig a fejét komoran
himbálva imádkozik.
– Hol a zőggyesznó!? – mondja hirtelen abbahagyva az imádságot.
– Nálam nincs, – feleli sötét-komolyan a csizmadia.
A bakter is rázza a fejét:
– Nálam sincsen.
Összeforgatják a kártyákat. Meg is olvassák. A kártya harminckettő, de a
zölddisznó nincs közte.
– Hogy a fenébe lehet ez? – tünődik a csizmadia.
A vén Keresztes hátrább rántja a székét, és gyanakodva néz a bakternak a
csizmájára.
– Le azt a csizmát!
A bakter tiltakozik. Azonban a csizmadia gyors kézzel kap a bakternak a
csizmájára. Lerántja.
A csizma tele van szalmával. Mi egyébbel is volna tele? mikor falun
szalmából van a fuszekli. Egy üveg-sótartó kifordul a szalmából, – lelke
rajta, hogy hol vette, – hanem a zölddisznó nem találtatik.
– Le a másikat is! – dörgi Keresztes.
Azonban akkor már a bakter is áll, és boszusan hadonász:
– Nem engedöm!
Nyomott csöndesség, mint a villám és dörgés között. A csizmadia
bizonyára igy állva is lerántaná a gyanus csizmát a bakter lábáról, ha
az emlitett lélekzetvételnyi csöndességben egy mély és nehéz sóhaj nem
hallatszanék.
A halott a hideg ágyon félig fölemelkedik. Rájok mereszti a szemét.
*
Hát bizony az úgy történt, hogy Máté gazda két esküttel meg a
feleségével a városba ment. Több ügy közt fegyver-engedelmet is kért
volna a szolgabirótól.
A szolgabiró, valami gőgös fiatal ember, le sem ültette. Csak álltak az
ajtószögletben. A szolgabiró nyugodtan pörcögtette a tollát valami
papíroson.
Máté röstelkedett. A birói-méltóság dagadozni kezdett a mellében. Mit
szól a két eskütt, ha azt látja, hogy koldusként bánnak a birójukkal?
– Tekintetes szolgabiró úr, – kezdte ujra a szót.
– Fogja be a száját! – rivalt rá a szolgabiró.
És tovább pörcögtette a tollát a papíroson.
– Kérem, – mondotta Pöhöly Máté haragtól remegve, – én is biró vagyok.
Nem pénzér szolgálok…
A szolgabiró idegesen kapta föl a fejét. A hajdujára pillantott:
– Dobd ki azt a parasztot!
Hát ettől fordult meg Mátéban az élet.
Amint a virrasztók egymás hegyin-hátán elrobogtak, Máté gazda a
mestergerendára forditotta a tekintetét. Hosszan és figyelemmel nézte
azt. Azután az állához nyult. Lehúzta a fejéről a kendőt. Megnézte.
Eldobta.
És komoran duhogott:
– Urat nevelek a fiamból.
*
Aznaptól kezdve a János gyereket iftyúrnak nevezték a faluban.