A hó elmult. Hova lett az a sok fehérség? Isten tudja. A fák ágain zöld
levelek jelentek meg. Füvek és virágok kibujtak a föld alól, és
szétteregették apró, gyönge leveleiket. Minden sütkérezett a fényes,
langyos napsugárban.
Megérkezett Misi is, a ház gólyája. Két hosszu lábát elnyujtva kerengett
ide-oda a ház fölött, és a szárnyával csapkodva szökdelt az udvaron.
Kelepelt, táncolt. Pulyka-Szabó Örzsi is átnézett a keritésen, és
nevette a gólyát, amint körtáncot járt a bolond!
De íme a ház tetején is áll egy gólya. Misi másodmagával tért vissza az
idegenországból. Az uj gólya bátortalanul álldogál ottan, s idegenül
nézi a magasból, hogyan köszöntgeti a Misi Pöhölyéket, meg Szabó Örzsit,
meg a tyúkokat, kakasokat, récéket egyenkint.
Szabó Örzsi felmosolyog rá:
– Pajtást hozott a gólya!
Pöhöly-apa is fölpillant az uj gólyára. Nézi figyelmesen.
– Nem pajtás az Örzsi: feleség.
A Misi gólya tavaly került a házhoz. Egy este kinosan csapkodó
repüléssel beesett az udvarra, és ott vergődött a boldogtalan. Az egyik
szárnya véres volt. Valami gonosz vadász meglőtte. Bizonyosan úr volt az
a vadász. Szegény ember nem lövi meg a gólyát. Mert a gólya jó madár.
Áldás a házon. Ahova fészket rak, oda nem üt a mennykő.
Pöhöly-apa bekötötte a gólya szárnyát puha vászon-rongygyal. A gólya ott
maradt az udvaron. Lassankint megbarátkozott minden házi állattal, (csak
a macskával nem) és méltósággal uralkodott a baromfiakon.
A gólyát Misinek nevezték el, mert hasonlított a Kömley báró német
inasához, akinek éppen olyan vékony hosszú volt a lába, és olyan piros
hosszú az orra.
Mikor aztán az őszi égen megjelentek az utazó gólya-seregek, Misi mindig
a magasba nézett. Egyszer aztán széjjel vetette a szárnyát, és az
udvaron fölkanyarodott, – fölrepült.
Néztek utána, hogy csakugyan elmegy-e? Misi szállt, szállt egyre
följebb, egyre szélesebb karajokban föl magasra. Már csaknem a felhőket
elérte. Akkor kiterjesztette a két szárnyát; a nyakát előre nyujtotta, a
két lábát hátra. Olyan volt, mintha úszna a levegőben. S elúszott
messze, messze, az egyik gólyakaraván után, s velök múlt tova a kéklő
messzeségben.
– Hát ha házastársak, – mondotta Pöhöly-apa, – töszök föl nekik egy
rossz kereket. Maradjanak itten.
Bement a szinbe: előhozott onnan egy abroncsa-romlott régi rossz
kereket. Fölvitte létrán a háznak a kert felől való ormára, és
megerősitette ottan.
Misi majd megbolondult örömében, olyan körtáncot járt az udvaron.
Pöhöly-apa beletörülte a porszennyet a kötényébe.
– Délután kimegyek szántani, – mondotta. Rád biznám addig a gyerekeket
Örzsi.
– Jó, – felelte Szabó Örzsi, – majd édősanyám möglösz velök. Mert én is
kimögyök ma. A Lapos-dűlőre. Ültetök egy kis kukoricát. Jobb is lönne
tán, ha kihozná kend magával a gyerököket. Jánoska hadd szántson
kenddel, Pétörke meg majd eljátszadozik énmellettem.
A nap sugarai melegen omlottak alá a magasból. Pöhöly-apa befogta a
lovat az ekébe; az ekét fölforditotta. Rátette a szűrét, a szűrre
Péterkét. János az apja mellett mendegélt, és pattogott az ostorral.
Már akkor Szabó Örzsi künn volt. Az árokparton a friss fűből
heverőhelyet csinált a két gyereknek, s virágot is szedett nekik.
Megcsókolta mind a kettőt, és Péterkét az ölébe vette. Megmutatta neki,
hogyan lehet a szép sárga pitypang-virágból láncot csinálni.
A réten egy kis csikó futkosott föl és alá, s nagyokat szökött olykor. A
két gyerek is szaladgált. Az arcuk kipirult. A levegőben egy fecske
szállongott. János rákezdte:
_Fecskét látok_
_Szeplőt hányok_
_Selymet gombolyítok._
Pöhöly-apa ezalatt egyik barázdát a másik után hasította. Az eke vasa
olykor vakitón csillámlott ki a fekete földből. A Szegfü dologértő
lassussággal húzta az ekét. Csendes volt a táj. Szabó Örzsi a szomszédos
földön hajladozva vetette a kukoricát. Kék ruha volt rajta, piros kendő
a fején. Olykor-olykor odament a két gyerekhez, és játszott velök.
Egyszer egy nagy csigát vitt nekik, és megtanította őket hogyan lehet a
csigát kicsalogatni a házából:
_Csiga, csiga gyere ki!_
_Jó kalács van ideki._
Egyszercsak kidugta a csiga a két szarvacskáját. Kinézett az ablakon. A
föld nem termett annál bolondabb csigát! Jobbra-balra mászkált a
fűszálakon: kereste a kalácsot mindenfelé.
A szántóföldnek nedves illata föl-föláramlott olykor a levegőbe, s
odahallatszott hozzájuk Pöhöly-apának a szelid biztatása:
– Gyi Szegfü, gyi!
De nini elborult az ég. Hamuszinü felhők tolonganak egymásra a
magasságban. A fecskék nagy kanyarulatokban szálldosnak. Az ég
megdördül. Az Istennek tüzes nyila általcikázik a felhőkön. Egy földet
renditő harsanás, dörgés, s a következő percekben már zuhog a zápor.
A vadkörtefa alá vonultak. Szabó Örzse magára borította a felső
szoknyáját. A két gyereket is betakarta, mint ahogy a tyúk a szárnya alá
szedi a csibéket.
– Jézus segits! – fohászkodott halkan minden villámláskor.
Pöhöly-apa az ekére ült. A szűrét kiforditotta. Pipázott. Nem szólt egy
szót sem. Csöndes, kifejezéstelen arccal nézte, hogyan megvannak a
gyerekek az Örzse szárnyai alatt.
*
Másnap megint kimentek szántani. A napfény az esső után nagyot nevelt a
füveken. Enyhe tavaszi idő járt. A fű fölött cserebogarak szállongtak.
A két gyerek otthagyta az apját. Szabó Örzsét kisérték a vetésben.
Azután elfáradtak. Ledültek az apjok szűrére. A szűrön két fakó tulipán
volt. Nem igazi tulipán, csak amilyen a szűrökön szokott lenni.
– Ez is virág, – mondotta János.
Azzal ráhajtotta az arczát a tulipánra, és elaludt.
– Ez is virág, – mondotta Péterke a másik tulipánra.
És ő meg azon aludt el.
János arra ébredt föl, hogy harangoznak.
Fölnyitotta a szemét. Az égboltozatnak hamvadozó veres tüzét látta. A
szántóföld szélén ott állt az apja. A fején nem volt kalap. A kezét
egybekulcsolva imádkozott. És mellette állott Szabó Örzse. Az is
imádkozott.
A távoli harangszó hullámos zenéje áthömpölygött a földeken. Egyszercsak
elhallgatott a harang, s tompa lassan elenyésző döngés hallatszott még
sokáig utána.
János tekintete ismét az apjára és Szabó Örzsére fordult.
Akkor is egymás mellett állottak, csendben és mozdulatlanul.
És fogták egymásnak a kezét.
És egymás szemébe néztek, szeliden, barátságosan és komolyan.