A Pöhöly-gyerekek még akkor kicsinyek voltak: János négy esztendős,
Péter három esztendős.
Az anyjuk fakó, sovány asszony. Gyakorta köhögött. Néha annyira
köhögött, hogy leült utána pihenni, és szomorúan támasztotta fejét az
ágy vállához.
Egy napon, mikor a gólyák költözködtek, sok öregasszony fordult meg a
házban. Bejártak a belső szobába, és sóhajtoztak, a szemüket
törölgették.
Az egyik magához vonta a János szöszke fejét, és így szólt hozzá:
– Te szögény kis árva!
János nem értette: mért sajnálkoznak rajta? Hiszen se el nem esett, sem
az ujját nem metszette meg, sepedig nem verte meg senki.
Pétörke vadgesztenyével játszott az eresz alatt: bögrébe rakta, meg
kiguritotta belőle. Az öregasszony őt is körülsimogatta és fölvette az
ölébe. És rajta is sajnálkozott:
– Te szögény kis árva!
Megcsókolta a vén. Pétörke összesunyoritotta a szemét. Nem szerette, ha
csókolták.
Aztán kicsoszogott egy másik öregasszony is. Az is felölelgette a két
gyereket. Az is megsajnálgatta:
– Szögény, szögény árvák! Nincs már anyátok!
A két gyerek rácsodálkozott az öregasszonyra. Nem mond az igazat. Hogy
is ne volna anyjuk; mindig is volt, mindennap volt. Most is van. Odabent
van a szobában. Fekszik.
János megrántotta Péternek a lajbiját:
– Gyerünk a szinbe!
Átfutottak az udvaron. A szín jó játszóhely. Széna is van benne. A széna
puha és jószagu. A cica is odajár játszani. Ide-oda hempereg a szénában.
Olykor a hátára fekszik, és egy szál szénát vesz a négy lába közé: azzal
csiklandozza a bajuszát.
Egyszercsak megjelent a szín előtt az apjuk. Az arca sárga volt; a szeme
vörös.
– Gyertek fiaim, – szólott.
Gyöngéden megcsókolta mind a kettőjöket. S megfogta a kezüket, és
bevezette őket a szobába.
Az anyjuk ime ott fekszik most is, csakhogy a szoba közepére tették az
ágyát. A szeme be van húnyva. A két keze egybe van téve. Bizonyosan
imádkozik. Mellette két nagy cifra gyertya ég.
János ismeri azokat a gyertyákat: ott lógtak azelőtt a tükör mellett.
Egyszer kérdezte is János:
– Édösanyám, mikor gyúti mán mög ezt a két szép gyertyát?
Az anyja mély szem-behunyással felelte:
– Majd az édösapátok möggyúti.
– Mikor?
– Nem sokára meggyúti édös kis csirkéim. Csókoljatok mög akkor éngöm,
mert annak utána mög nem csókolhattok többé soha.
Hát most ég a gyertya. Az anyjuk ott fekszik hanyatt az ágyon. Alszik.
De nagyon szép. A fején koszorú van. Azelőtt ott volt az a koszorú a
falon, üveg alatt. Hervadt a koszorú, de mégis szép.
Az apjok megállott velök az ágy előtt, és fölemelte Jánost.
– Csókold mög anyádat jobbfelől is, balfelől is.
Mind a ketten megcsókolták az anyjukat. Hideg volt az anyjuk és
mozdulatlan. Nem emelte föl a kezét, hogy megsimogassa a fejüket, nem is
csókolta őket vissza. Nagyon aludt.
*
Másnap délután bevittek a házba egy hosszukás szép fekete ládát. Cifra
betük csillogtak azon, szép aranyos cifra betük.
És a láda után következett egy nagy fakereszt is. De azt csak az udvaron
hagyták. Hozzátámasztották a falhoz.
János mindezt az ablakon át látta, mikor öltöztették. Az ünneplő ruháját
adták rá. A pörge uj kalapját tették a fejére. Pétörkére is az ünneplő
szoknyát adták. Mert Pétörke akkor még szoknyában járt.
A házban és udvaron asszonyok és emberek sokadoztak. Jöttek-mentek ott,
s halkan beszéltek, sohajtoztak. Őket meg átvitték addig
Pulyka-Szabóékhoz a szomszédba.
Pulyka-Örzsi néni sült krumplit adott nekik, és sirva biztatta őket:
– Ögyetök árvák, ögyetök.
A két gyerek komolyan és figyelemmel nézte a jóizü illattal párolgó sült
krumplit. Azután Pétörke beléfalt. A krumpli fehér lisztje szinte
porzott a foga között. Körülnézett, hogy látja-e valaki? Nem: senki.
Jánoshoz fordult és rámosolygott.
Délután harangoztak.
Az öreg Pulykáné fölvette Pétörkét az ölébe.
– Gyertök kicsinyeim…
Mást is akart még mondani, de nem fért ki a száján. Pedig nagy szája
volt. Csak húzogatta, ráncolgatta azt a jóságos vén ábrázatát. Végül
aztán mikor látta, hogy nem ura a beszédnek, beletörülközött ócska kék
zsebkendőjébe. Megtörülte a Pétörke arcát is, s leveregette a ruhájáról
a krumpli-morzsalékot.
Kézen fogta Jánost, és átvitte őket, haza.
Tele volt már az udvaruk akkor emberekkel és asszonyokkal. Valamennyien
ünnepi ruhában voltak. Az apjok is.
Az udvar közepén ott sötétlett a szép nagy fekete koporsó. Előtte tarka,
félelmes ruhában a tisztelendő úr, meg a mester úr. Az apjuk is ott
állott. Fehér kendőbe törülgette a szemét.
A tisztelendő úr mindenféle érthetetlen szavakat kiáltott énekelve. A
mester úr erre hasonlóan énekelve felelgetett. Azután megköszörülte a
torkát a mester úr. A fejét félreszegte. Hosszan kinyujtott nyakkal
olyan szomorú orditásba fogott, hogy a macska a tyúkól tetején égnek
görbitette a hátát, s a mester úrra ijedt csodálkozással nézett, aztán
leugrott túlra.
A mester úr énekén zokogásra fakadtak az asszonyok.
Egyszer aztán rajtuk is átfutott valami különös borzongás, mikor a
mester úr azt énekelte, hogy:
_Isten veletök hát Jánoska, Pétörke._
_Elválik anyátok tőletek örökre._
_Epéje édösebb az édesanyának,_
_Mint a cukros teje másik mostohának._
Egy öregasszony átfogta a két gyereket, és a kötényéhez szorította őket.
Az öregasszony sirt. Jánosnak is könnybe borult a szeme. Pétörke
titokban megsimitotta az öregasszony oldaláról lecsüggő rézfeszületet.
A mester úr végzett. Visszaigazitotta a nyakát a gallérja közé. A
kalapját a fejére nyomta. És elindult.
Négy ember fölemelte a koporsót. Kimentek vele az utcára. És mentek,
ballagdáltak mindnyájan.
Az ég felhős volt. Langy esső permetezett az útra. Az asszonyok a
fejükre boritották a felső szoknyájokat, és arról beszélgettek, hogy
bizony kár volt érte, az Isten nyugtassa. Rendes, jóravaló asszony volt,
tagja a Rózsafüzérnek is; tavaly az ő libái keltek ki először; kár, hogy
ilyen fiatalon szólitotta ki az Isten a világból.
János hallotta és értette ezeket a beszédeket, és büszke volt az
anyjára. Apjának kérges kezébe fogódzkodva lépkedett az úton, a koporsó
után, s azon tünődött, hogy álmodik-e? Mert történtek vele máskor is
mindenféle különösségek, de egyszercsak egy szempillantásra megváltozott
minden, és ő csak bámult a mestergerendára. Hát ez is olyan valami
lehet.
Dehát csak mennek mendegélnek. Elől a koporsó, utána a pap, meg a
sokaság. A kántor legislegelől. Énekel olykor: _Könyörülj Istenem, én
bűnös lelkemen!_ A sokaság vele zúg.
Olyan földhöz érnek, amely tele van fakereszttel és apró dombokkal.
Némelyik dombnak az oldalán friss fű zöldel. János azt szeretné mondani
Pétörnek, hogy jó volna, ha élne a kis bárány: ide ki lehetne hozni
legelni. De mégse szól semmit.
Egy sárga gödörhöz érkeznek. A gödör mély. Nem lehet belelátni. A mester
úr megint kihuzza a nyakát a gallérjából és ordít. Pöhöly-apa letérdel
és sír. Az asszonyok is mind letérdelnek és sirnak. A pap nagy
rézbuzogányt forgat meg a koporsó fölött. A rézbuzogányból esső esik.
Nini, hát igy csinálódik az esső? Azután a koporsót leeresztik a
gödörbe. Tompa dübörgés hallatszik föl a mélységből. Az asszonyok
egy-egy hantot dobnak le a gödörbe. Pöhöly-apa az ő kezükbe is ad
egy-egy hantot. János arra gondol, hogy ha csakugyan az édösanyja
fekszik ott-lenn…
És titokban lecsúsztatja a földdarabot maga mellé.
*
Hazamentek. Már akkor eltisztult nyugaton a felhő. A nap lefelé
ereszkedett, és nemsokára le is szállt. A szobában homály terjengett a
butorok között, és a homály egyre feketült.
Pöhöly-apa ráborult az asztalra, és úgy maradt sokáig. Azt hitték:
alszik. Nem mertek neki szólni, csak álltak ők is az asztalnál. Pétörke
ásitott.
De Pöhöly-apa nem aludt. Odavonta őket az ölébe. Megcsókolta az arcukat.
– Feküdjetök le édes gyerökeim. János vetköztesd le a Pétörkét. Bujjatok
a jó puha ágyatokba és aludjatok. Aludni jó, mert álmodni löhet. Majd
később én is lefekszök; csak előbb önni adok a Riskának.
A fiuk levetkeztek és bebujtak a dunyha alá. Pöhöly-apa kiballagott a
szobából.
A fiuk hallgattak. A sötétség megtöltötte a szobát, meg ám a földtől föl
a gerendáig.
Egyszercsak Péter fölemeli a fejét és hallgatódzik.
– János! – mondja halkan.
– No.
– Te nem félsz?
– Mitül?
Darabig hallgattak. Pétörke ismét megszólalt:
– János!
– No.
– Hol van édösanyánk?
János felvonja a vállát:
– Aszongyák: a fődbe.
– Igaz?
– Nem tom. Beszélnek mindent…
– Ugye a másik szobába van?
– Ott.
– Beteg?
– Beteg hát.
– Gyerünk át hozzá.
S fölemeli a fejét.
– Gyerünk, – feleli János.
S kibúvik a takaró alól. Ovatosan leereszkedik. Pétörkét is lesegiti.
Megfogják egymás kezét: átfutnak a szobán.
János megnyitja az ajtót. A pitaron is átmennek. Az első szoba ajtaja
kissé nyitva van. A gyerekek bedugják a fejöket. A két viaszgyertya még
ég a szobában, égdegél sárgán. Az apjok is ott van. Az ágy mellett ül,
és az ágyfejre borulva sirdogál:
– Jaj Istenöm, jaj Istenöm, milyen ögyedül maradtam! Milyen ögyedül
maradtam!
A két gyerek befutott hozzá. Megálltak mellette. Mi lelte az apjukat?
Soha nem látták sirni. János megfogta az apja karját:
– Ne féljen kend édsapám, hiszen mink is itt vagyunk.