A falu már sötét és csöndes. Alig kilenc óra pedig, s már nyugodni
hajlott minden. Mintha a fák is álomban volnának; a fák, a házak, ólak,
hidak, sövények, mindenek aludnának. Csak a magas jegenyefák állnak
ébren-formán. Mint a tábori őrök, mozdulatlanul álldogáló óriás sovány
őrök.
De okos rend, hogy ilyen hamar nyugvásra tér az ember. Mert drága a
petróleum. Elég ha egy ember virraszt a faluban, a bakter. Ámbátor az
sincs mindig ébren. A kilencet, tizet csak elkiáltja, de már a többit
ritkán. Kit is érdekelne, hogy hány az óra, mikor alszunk?
Hát mondom csönd volt, sötét és csillagos éjszaka a faluban.
S ime a nagy csöndben megsiramlik a lélekharang:
_Klinklinklin…_
A falu megmozdul. Ablakok, kapuk nyiladoznak. Az ablakokban és kapukban
árnyékok jelennek meg. Az útcán végigfut egy asszony.
– Te vagy Böske?
– Én vagyok, Rozi.
– Ki halt meg?
– Pöhöly Máté.
– Pöhöly Máté?!
– Az. Az Isten nyugtassa.
*
Pöhöly Máté ott fekszik a kocsiján végignyujtózva. Emberek, asszonyok,
lámpással, gyertyával állnak körülötte. A pitykés dolmány van rajta. A
ruhája poros. A felesége jajgatva beszéli, hogy bent jártak a városban a
szolgabirónál, és hogy az ura, mikor kilépett az ajtón, csak egyet
fordult és végigesett a tornácon, mint valami zsák.
A kocsi mellett ott áll a két gyerek: János meg Péter. Kifutottak a
kocsi zörgésére: hogy mit hoztak nekik a városból?
Az anyjuk sirását hallják. Az apjuk mozdulatlanságát látják. János
belefogódzik a kasba, és nézi, bámulja az apját.
A mellében csaknem eláll a lélekzet.
Péterke halkan megszólal:
– Ni milyen fényes édesapánk patkója.
*
Míg Pöhöly Mátét hidegágyra teszik, a bakter a másik szobában papirost
egyenget az asztalra. A tintát leveszik a mestergerendáról, és
föleresztik vizzel. A bakter megnyálazza az ujját, s elcsípi a hamvát a
gyertyának. S neki könyököl: irja a következő okiratot: