A hófuvás hirtelen elállott, a felhők széjjel szakadoztak és
felragyogott a hold az égen. Nadja előtt fehér hólepelben ragyog az
erdő. A fenyők zöld ágai kivillannak a fehér hótakaró alól.
Mintha látna valamit, mintha hatalmas öreg óriás kelne fel a bokrok
mellől, és integetne fejével az ágak közül. Nadja nem ijedt meg, útat
lapátol magának a nagy fenyő felé és énekli: „Maroska te ősz ember, légy
jó hozzám ez egyszer. Hidat építsz a folyókon, felöltözteted az erdőt,
mezőt fehér hópelyhekkel, befeded a mocsarakat, egyengeted az utakat,
Maroska te ősz ember, légy jó hozzám ez egyszer!“
Nadja énekelt és Maroska megrecsegtette a fenyőt, ágról-ágra ugrált
rajta, hogy csak úgy recsegett, ropogott minden.