Megjött a tél. Azt beszélték az emberek, hogy az erdőben sétál a gazdag,
hatalmas Maroska. Csudát művel. Fehér leplet terit a mezőre, erdőre,
csillogó üvegpalotákat épít a folyóra, tavakra, drágaköves ezüst rojttal
diszíti az erdőt, és a rojt úgy ragyog, mint a szivárvány a napon.
Gazdag Maroska, de kegyetlen. Aki nincs jóba vele, azt megveri
irgalmatlanul jeges vesszőjével.
Sötét este volt. Künn hófuvás kerekedett. A gonosz öreg azt mondta
Nadjának:
– Te sohasem félsz semmitől; neked semmi sem nagy dolog. Nos, menj ki az
erdőbe, üdvözöld Maroskát. Nála lapáttal lehet venni a sok ezüst
kincsből. Találd meg a kincset, az lesz a hozományod.
– Mitől félnék? – mondta Nadja. – Elmegyek és viszek magammal lapátot
is.
Ki is ment a határba; körülötte sötétség, a havat a szemébe fujja a
szél, és elvakítja, hópelyhek hullanak a lábai alá is, de Nadja bátran
megy előre, tapogatja lapáttal az utat.