Élt egyszer egy öreg asszony a leányával és a mostohalányával. A lányát
nagyon szerette, kényeztette, gyakran mondta neki:
– Nasztarocskám, te szépségem, te mákvirágocskám – és adott neki piros
szallagot és gyöngyöt a hajába. De Nasztarocska nem segített az
anyjának, csak aludni szeretett; ha varrni, fonni kezdett, mindjárt
kiesett minden munka a kezéből.
Nadja pedig, a mostohalány, aranyleány volt: etette, itatta a jószágot,
fát, vizet hordott az udvarról a házba, sepert, takarított már kora
hajnalban. Mindig vidám volt, miközben megfejte a tehenet, énekelgetett
magának. Nehéz vödörrel a vállán siet a kútról és neki az sem nehéz,
szépen beszélt mindenkivel, tréfásan válaszolt a tréfára. De a
mostohaanyja nem állhatta, szidta, szemrehányásokat tett neki:
– Te könnyelmű, szeles! Mindenből játékot csinálsz, töltöd az időt és
ingyen eszed a kenyerem!