Két gyermek, egy kis fiu meg a huga, mentek az iskolába. Az útjuk egy
gyönyörű árnyékos erdő mellett vezetett. Az út meleg volt és poros, az
erdő pedig árnyékos és hűvös.
– Tudod mit – mondta a fiu a hugának – még elérkezünk idejében az
iskolába. Az iskola fülledt és unalmas, de az erdő árnyékos és hűvös.
Hallgasd csak, hogy énekelnek a madarak és egyik mókus a másik után
ugrándoz az ágakon. Nem mennénk oda, testvér?
A kis lány szivesen elfogadta a bátyja ajánlatát. Ledobták a gyermekek a
könyveket a fűbe, kézenfogták egymást és a zöld bokrok között leültek a
fák alá. Az erdő igazán hűvös volt és hangos. A madarak vidáman
röpködtek, énekeltek és kiáltoztak, mókusok ugráltak az ágakon, bogarak
mászkáltak a fűben.
Meglátták a gyermekek az aranyos rózsabogarat.
– Játszál velünk, – mondták a gyermekek a rózsabogárnak.
– Szivesen tenném, – felelte a bogár – de nincs időm, ebédet kell
keresnem magamnak.
– Játszál velünk – mondták a gyermekek a sárga, bársonyos darázsnak.
– Nem játszhatom veletek – felelte a darázs – mézet kell gyűjtenem.
– Nem játszanál-e velünk? – kérdezték a gyermekek a hangyától.
De a hangyáknak nem volt idejük meghallgatni őket. Majdnem háromszor
akkora szalmaszálat cipeltek, mint amekkorák ők maguk és siettek
felépíteni lakásukat.
A gyermekek elmentek a mókushoz, és megkérték, hogy játszódjék velük, de
a mókus megcsóválta bolyhos farkát és azt felelte, hogy neki mogyorót
kell gyűjtenie télire.
A galamb azt mondta:
– Én fészket rakok a kicsinyeimnek.
A szürke nyul futott, ahogy csak tudott, hogy megmosdjék a patakban.
A fehér epervirágoknak a földön sem volt idejük játszani a gyermekekkel,
kihasználták a szép időt, és siettek elkészíteni idejére izletes, pompás
gyümölcseiket.
A gyermekek kezdtek unatkozni, mindenki végezte a maga dolgát és senki
sem akart játszani velük.
Elmentek a patakhoz. Csörgedezve folydogált a patak az erdőn keresztül a
köveken.
– Neked igazán nincs semmi dolgod, – mondták neki a gyermekek, – játszál
velünk.
– Mit mondsz? Nekem nincs semmi dolgom? – csörögte haragosan a patak. –
Oh ti lusta gyermekek. Nézzetek ide! Én dolgozom éjjel-nappal, nem
ismerek egy percnyi pihenőt sem. Talán nem én adok inni az embereknek és
állatoknak. Ki táplálja őket, mossa a fehérneműjüket, forgatja a molnár
kerekét, viszi a hajót és oltja a tüzet? Oh annyit dolgozom, hogy szédül
bele a fejem – mondta a patak és tovább csörgedezett a köveken.
A gyermekek még jobban unatkoztak, már azt gondolták, hogy jobb lenne
előbb elmenni az iskolába, aztán ha kijönnek az iskolából, jöjjenek
ismét az erdőbe.
Egy kis idő mulva észrevettek a zöld ágon egy gyönyörű kis fülemülét.
Ott ült csendesen és úgy látszott, hogy nincs semmi dolga csak úgy
kedvtelésből fütyüli szép énekét.
– Hej, vidíts fel minket – kiáltotta a kis fiu a fülemülének – neked úgy
látszik, igazán nincs semmi dolgod, játszódj velünk.
– Mit? – mondta sértődötten a fülemüle – nekem nincs semmi dolgom? Hát
nem egész reggel fogdostam legyeket a kis fiókáimnak? Annyit dolgoztam,
hogy már mozgatni sem tudom a szárnyamat. Most pedig elaltatom énekemmel
a kicsinyeimet. És ti mit csináltatok ma, lusta gyermekek? Nem mentetek
az iskolába? semmit sem tanultatok, futkostok az erdőben és hátráltattok
másokat a munkájukban. Menjetek inkább oda, ahova küldtek, és jusson
eszetekbe, hogy csak az pihenhet és játszhatik kellemesen, aki dolgozott
és mindent megtett, ami a kötelessége.
A gyermekek elszégyelték magukat, elmentek az iskolába és szorgalmasan
tanultak.