legelőször lőtt nagy vadat: elejtett áldozatán keresztül fektettetik és
ünnepélyesen megcsapatik.
– Ah! Mivel?
– Ha férfi, puskavesszővel; ha hölgy, egy virágszállal.
– No az nem fog fájni.
És azzal körültekintett, talán azt nézte, a többi hölgyek nem
pirulnak-e? Nem. Mind nevettek. Így szokás ez.
– No ha meg kell lenni, monda a delnő, lebocsátkozva az elejtett vad
mellé s lehető legkecsesebb helyzetet foglalva a lovagnővé üttetés
szertartásához, mi alatt a holt vadállat nyakát átölelte karjaival, de
fejét nevetve hátrafordítá.
– No hát ki üt meg?
– Kálmán barátom! kiálta Bálvándy; tessék csak előjönni onnan a
bokorból. Az ön hivatala ez, ki a hősnő kisérője volt.
S azzal kiszakítva a haraszt közül egy magas szál réti füzényt, mely
aljától hegyéig rózsaszin virágocskákkal van bevonva, odanyomá azt
Kálmán kezébe s előre tuszkolta ő kegyelmét.
– Aztán nagyon ne üssön! szabódék pajkosan, nevető arczát felé fordítva
Katinka.
Ne féljen tőle.
Kálmán végig húzta rajta a piros virágszállal a hivatalos hármat; nem
fájt abból semmi a hölgynek; hanem neki.
Akkor aztán az általános éljenriadal között felszökött helyéből minden
segítség nélkül a vadásznő, s most már az ő jogai léptek gyakorlatba.
– Már most tessék azoknak, a kik eddig nevettek, előbbre kerülni.
Nevessünk mink is.
– A rossz lövőket meg szokás büntetni.
Azok meg bajuszt kapnak. Puskaporral mázoltatik az az ábrázatjukra, s ez
viszont a győztes jogaihoz tartozik.
Katinka saját finom fehér ujjacskáját mártogatá a lőporos tülökbe, s a
nedves fekete mázzal végrehajtá az irgalmatlan itéletet a vádlottakon.
A kinek már volt bajusza, az kapott hozzá folytatását a bajusznak, egész
a füléig; s a kinek már úgy is a füléig ért a bajusza, az kapott hozzá
kecskeszakállt lőpormázból; s egy lengyel gavallér, ki olyan malitiosus
volt, hogy bajuszszal és körszakállal jelent meg a vadászaton: azért nem
menekült meg az autodafétól; világos szőke szemöldökei voltak: Katinka
festett neki feketéket. És mentül több arcz jelent meg a társaságban
ilyen furcsán földíszítve: a hölgykoszorú annál hangosabb hahotában
fejezé ki e fölötti jó kedvét.
Utoljára maradt Kálmán. A legfőbb bűnös, a ki még nem is lőtt. A gyáva!
Végig kellett néznie társai executióját. Mikor eléje kellett állania a
büntetést végrehajtó hölgynek, el volt rá készülve, hogy az egész
torzképpé fogja mázolni az arczát azzal a maradék puskaporral.
Katinka pedig a legkisebbik ujjának a hegyét mártá bele a fekete mázba s
nagy gonddal egy pár olyan bajuszt rajzolt a bűnhöncznek a sima ajkára,
a milyen volt az a mit feláldozott. Azután kivett a zsebéből egy kis
gyöngyházfésűt, annak a tokján volt egy homorú tükör, a miben az ember
az egész arczát megláthatta; azt eléje tartá s durczás szemrehányással
kérdezé:
– Nos? hát nem ilyen volt-e?
Az összeverődött vadásztársaság nekitelepedett a vadászlakomának. A szép
zöld pázsit volt ülőhely és terített asztal. A lakoma fölségesen izlik;
mikor az ember kenyeret, sonkát maga mellé rakhat le a fűbe s a kése
hegyére szúrt szelettel kinálhatja meg vidám szomszédnéját, iszik vele
egy kulacsból, s merít számára vizet a folyócska kristályából, mely
mindenféle drágalátos köveken, galyakon keresztül csergedez tova. Száraz
galyból vadásztűzet raknak, nyers veszsőre szúrt szalonnát, kenyeret
pirítgatnak rajta s a pirított kenyérre a pírított szalonna zsírját
csepegtetik.
A nap hősnője és Decséryék, Bálvándy és Kálmán egy tűz körül
csoportosultak, több vadász úr és asszonysággal együtt. A puskákat
felakasztották a fákra s kiki leheveredett a fűbe, a hogy tetszett.
Bálvándy szokott kedves modorával mulattatá Dorothea grófnőt, megtanítá
őt azon nevezetes tudományra, hogyan kell a parázsnál pirított szalonna
szelettel a kenyérszeletet bezsirozni. A komtesznek nagyon tetszett ez a
művészet. Sokat nevetett rajta.
Kálmánnak pedig fél szeme mindig ott volt rajtuk. Eszébe jutottak azok a
kegyetlen mondások, a mikkel az a haragos asszony szúrkálta tele a
szivét.
Mikor az ember fiatal és szerelmes, még azért is haragszik, ha
imádatának tárgya más férfival jó kedvüen tud beszélni. Annak csak az ő
számára kellene hangjának lenni, más embernek mind azt kellene mondania,
hogy «nix deutsch».
Hanem hát a szép fiatal lányok ezt nem igen teszik s a szép fiatal
legényeknek ez sok keserüséget okoz.
Katinka pedig még jobban észrevette Kálmán oldalpillantásait és rossz
kedvét s elkezdett e miatt vele csipkelődni.
A világtól elkapatott hölgyek szeretik azt fitogatni, ha valaki fölött
hatalmuk van. Dehogy engednének el neki egy élczet valami elkövetett
ügyetlenségért. Neki már meg kell nyugodni abban a hivatásban, hogy a
szép asszony ne csak nevessen az ő rovására, hanem az egész társaságot
mulattassa vele.
Kálmán türte azt mind szelid kedélylyel. A minélfogva aztán mind az
egész társaság bátorságot vett magának őt élczeivel elhalmozni.
Furcsán esik ez az embernek, mikor azokat egy szép leány is hallja, a
kibe szerelmes.
De mégis volt egy ember, a ki védelmezte: a főispán. Az pártját fogta a
jurátusának. De abban meg épen nem volt köszönet, mert olyan furcsákat
mondott, hogy annál jobban nevetett mindenki. Néha csak azért védelmez
egy ember valakit a többiek ellen, hogy azok a többiek aztán annál
jobban csipjék.
Egyszer, mikor megint félremélázott Kálmán, pákosz vadászeb elvitte az
orra elől az elkészített piritosát. Volt rá kaczaj! Még a kutya is ő
vele tréfálódik. Pedig hiszen kezében van a bot.
– De hát önnek hiában van fegyver a kezében? nevetett Katinka. Se lőni,
se ütni nem szokott? S kecsesen szopta be finom piczi ujját, mely zsiros
lett a kenyértől. Vajjon lemosta-e róla elébb a vért?
Kálmán végre megszólalt a maga védelmére.
– Soha sem használok semmiféle fegyvert asszonyok ellenében. A medvét is
meglőhettem volna; eléje mentem, puskavégre vettem, nem futottam meg
tőle, de a mint megláttam, hogy a gyöngébb nemhez tartozik, nem
bántottam. Én nőt nem tudok ölni, még ha medve is.
Egészen költőhöz illő mentség lett volna, a ki egyuttal fiatal gavallér
is. Bók a hölgyeknek, hódolat az eszmény iránt, tisztelete az ideálnak
egész az állatvilágig. Azonban Bálvándy közbeszólása elrontotta a
sikert.
– De barátom Kálmán, ha a hímét láttad volna a medvének, annál még
jobban eszedbe jutott volna az udvariasság érzete.
Kálmán nyakig elvörösödött.
– Azt megpróbálhatja velem akármiféle hím a világon.
– Teringettét! ez kihivás!
– No uram! csitítá Katinka: ez mauvais genre, élczekért felförmedni! A
vadásztársaságban minden szabad. Még a hölgyek is kapnak sok olyan
meghallani valót, a miért máskor tenyerükkel felelnének vissza. Itt
pedig mindenki jó pajtás.
– Hát hiszen nem veszekszünk mink, szólt Bálvándy: au contraire. Én
Kálmán részén vagyok. Neki igaza van. Tessék nézni, micsoda puskát vitt
magával: hisz ez el nem sül. Nem tudom, ki választotta ki a számára?
Azzal Bálvándy fölállt, leakasztotta Kálmán puskáját a fáról s mutatta
mindenkinek, milyen rossz annak a zára; azzal csakugyan nem tanácsos
medvére menni.
– Máskor barátom, ha vadászatra mégy, saját fegyveremet adom a kezedbe,
azzal lőni fogsz. Most pedig valld be, hogy rá csettentetted bizony te
kétszer is a puskádat a medvére, de nem sült el, s mentve van bátorságod
hire.
– Úgy van úgy! erősíté Katinka is, jóltevői nagylelkűséggel tekintve a
mentegetettre.
Kálmán észrevevé az aranyhidat, melyet menekülésére építettek s
visszavonult rajta. Különben is meggondolta, hogy egy nevető csoport
közepett egy festett bajuszú gyerek, a ki haragszik, nagyon nevetséges
figura volna. Senki sem mondaná, hogy «fejébe ment a szive», hanem azt,
hogy «fejébe ment a bor».
Más irányt adott azután az egész mulatságnak a rusznyák legények által
rögtönzött nemzeti táncz az odasereglett pórleányokkal, idylli dudaszó
mellett, melynek végeztével a vadásztársaság felkerekedett, kiki vette a
puskáját s készült a hazatérésre.
Bálvándy komolyan látszott venni Kálmán kiengesztelését, oda ment hozzá,
mikor az a puskáját felvette.
– Dobd el azt a rossz dióverőt, pajtás: annak csak a formája puska.
Inkább ha akarsz valamit vinni a válladon: hozd az én «Lazzarinomat». Én
úgy is a lovakat hajtom; mert a kocsisom be van kapva erősen, nem
bizhatom rá a hajtást. Te kisérhetnéd a hölgyeket.
Ez meg már épen nagylelküség volt! Bálvándy oly helyzetet választott
magának hazatértig, a hol mindig háttal fordulva kell lennie a
hölgyekhez, s egészen Kálmánnak engedte át a partiet.
Kálmán pedig nem szeretett ajándékba adott szerencsét élvezni, s csak
daczból is a kocsinak arra az oldalára került, hol az öreg herczegnő
ült, nem a hol Dorothea grófnő foglalt helyet. Hanem azért Bálvándy
Lazzarinoját csak a vállára vette.
Azzal megindult a vadászmenet, a medvét lombokkal díszitett
bivaly-szekérre tették; a nap hősnője és a bajuszt kapott vadászcsapat
követte a diadalszekeret, utánok jött a könnyű bricska Decséryékkel;
Bálvándy ült a bakon, mellette a főispán. A hintó mellett balfelől ment
Kálmán, mögötte egy rusznyák puskás, öreg legény, ki magyarul is beszél
s mesékkel, népmondákkal mulattatja az úrhölgyeket. Legalább
felszabadítja Kálmánt az udvarlás kötelességétől.
Még más valaki is segít neki ebben a feladatban. Egyszer csak az előre
haladt vadász csoportból hátramarad egy alak s csatlakozik a Decséryék
kiséretéhez.
Aszályit ismerik meg benne.
Valjon miért sompolyog ide? sem az emlék, mely Kálmánhoz köti, sem a jó
szándék, melylyel Bálvándy iránt viseltetik, nem magyarázza meg e
különös ragaszkodást.
Megmagyarázza hát ő maga.
– Uraim! Báró úr, gróf úr, hebegi a hosszú nyaku ember, sápadt hüledező
képpel, azok a vadász urak oda elől arról beszélnek, hogy az a vérmedve,
a mi négy lövést elvitt, nem futott el messze, hanem elrejtőzött itt
valahol a sűrűben.
– Az bizony meglehet, monda rá Bálvándy.
– És hogy annak az a szokása, hogy visszatér arra a helyre, a hol
megsebesítették s a kit akkor elől-utól talál, azt mind összetépi.
– Annak bíz az a szokása.
No kapott ezen a thémán a vén rusznyák.
– Hjaj, kivált ha a boszorkánymedve talál az lenni; akkor aztán vigan
vagyunk.
– Mi az a boszorkánymedve? rebegé Aszályi.
– Hát nem tudja az úr? Szörnyű állat az! Mikor az jön, nem várja ám,
hogy a vadász lőjjön: ő lő a vadászra, fél mázsás, egy mázsás kő semmi
neki; felkapja két kézre, úgy hajít vele, mint a parittyával; s a kit
eltalál vele, azt sem mondja többet, hogy «bikkmakk!»
– Auh! csodálkozék ijedten Aszályi.
– Aztán abban áll a boszorkánysága, hogy akárhány golyót lőnek rá, csak
elkapja a markával, mint a legyet s a szájába teszi, lenyeli. Másnap
mind ott találják a golyóbisokat utána, megkövetem alásan, nem mondhatom
meg, hogy miben?
– No ezzel veszedelmes állapot volna találkozni, sóhajta Aszályi; s
melyik oldalra futott el a medve?
– Erre félénk ni.
Aszályi menten át is került a hintónak a tulsó oldalára, igen helyes
ursopsychologiával okoskodván aként: hogy ha jönni talál a veszett
medve, vagy lesz respectusa a grófok, főispánok és a földes úr előtt,
akkor másfelé fordítja haragját, vagy nem lesz, s akkor elébb azokat
eszi meg; csak van annyi izlése a medvének? ő védve marad.
Kálmán gondolt valamit magában, de még csak végig gondolni sem merte.
Ejh! A sors egy nap kétszer még vadász-szerencsét sem ad.
Már alkonyodott az idő; a nap a magas hegyek között korán aláhanyatlik;
midőn a vadászmenet egy völgybe érkezett le, melynek egyik meredélyét ős
fenyőerdő borítja, míg a másik hegyoldal talán valamikor végig
leéghetett s most sűrű boróka-bozóttal van benőve; csak itt-amott mered
fel a csalitból egy-egy magasabb kevéslevelű veresfenyő.
Sivár, kietlen vadon, sem legelő állatnak, sem vadásznak nem való, a
tisztásain piros és kék áfonya terem özönnel: azt sem szedi senki.
Mikor a hosszan elnyúlt vadászmenet dereka a bozóton keresztül hatolt,
egyszerre csunya morgás keletkezik a vadonban; a hajtók rémletes
ordítása veri fel egyszerre az erdőt; nehány puskaroppanás hallatszik
itt-amott, azután kisértetes jajgatás, mint a halálra tépázott vadász
segélyordítása és közbe az az ádáz mormogás, a miről olyan jól rá lehet
a medvére ismerni.
Itt jön!
De hogy honnan, azt nem lehetett a sok csalóka viszhang miatt hirtelen
kivenni.
Egyszer aztán kiemelkedett a fekete szörny alakja a boróka bozót közül.
Óriási állat lehetett, hat lábnál magasabb. Valami kétszáz lépésnyire
volt Decséryék kocsijától s úgy látszott, mintha egyenesen feléjük
tartana.
Valaki rálőtt a bozótból; mire a medve hirtelen felkapott egy roppant
nagy követ, valóban mázsás kő lehetett s nagyot ordítva hajítá azt a
vadász felé. A következő perczben már látszott a vadász, a mint egy
veres fenyőre rémülten felkapaszkodott.
– Jézus segíts! kiálta a vén rusznyák. Ez az ördöngős medve maga.
Aszályinak sem kellett több, futott a merre medvét nem látott. A túlsó
oldalon volt egy vadrózsa bozót, azt megúszta kegyetlenül, s levetve
magát a földre, úgy tett, mint a ki halott. Így csak nem bántja a medve.
– Hopp! itt baj lesz! monda Bálvándy. Hol a fegyverem?
– Jó kézben van, felelt rá Kálmán s elhatározottan foglalt helyet egy
fenyőfa mellett, felhúzva a puskának mind a két sárkányát.
– De bajtárs, aztán jól czélozz: inté őt Bálvándy. Korán ne lőjj;
közelre bevárd és sziven találd: mert az ilyen nagy vad kemény sebeket
elvisz.
– De hiszen lőheted azt akárhol uram: dörmögé a vén rusznyák; elkapja az
a golyót a markával. (A fogai összeverődtek, keresztet hányt magára.) Óh
uram. Holnapra mind fekete czukor lesz belőlünk.
Kálmánnak lázasan dobogott a szive.
Itt van tehát az alkalom imádatának tárgyát védelmezhetni; előtte
bebizonyíthatni személyes bátorságát. Ezt már csak úgy csinálta ki a
sors, mintha professionatus regényiró volna.
Pedig az ilyen találkozás bizony megpróbálja a fiatal sziveket.
Mikor az a roppant fekete fenevad csörtetve rohan előre. A szemei sem
látszanak ki a bozontos szőrcsombókok közül. S jön egyenesen a vadászra.
Ritka hideg vér kell hozzá, hogy az a válságos tiz lépésre bevárja a
maga ellenfelét, a honnan azután biztos a lövése.
Kálmánnál a hidegvért pótolta az akaraterő.
Nagy ösztöne volt rá, hogy bátor legyen.
Olyan közelre várta be a nagy fenevadat, hogy csak az utolsó boróka
bozót választotta már el tőle; a medve abból is kilátszott féltesttel, a
mint két talpára állt.
Kálmán akkor czélzott rá és lőtt.
A medve nagyot mordult és nem esett el.
– Mondtam, hogy elkapja a golyót! ordítá hátul a rusznyák.
A medve keresztül tört az utolsó borókacziheren is s hat lépésnyire állt
Kálmán előtt.
Akkor legbiztosabban vette czélba a fejét az állatnak és rálőtt. A medve
megrázta a fejét s fel sem vette a lövést, csak egy kicsit hátrahőkölt
tőle.
«Fel a fára: fel a fára!» kiáltozák Kálmánnak a rusznyák is, a báró is.
Most már csak ez az egyedüli menedék a megdühödött vérszopó ellen.
Hanem Kálmán a helyett, hogy eldobta volna a puskát, s hirtelen
felmászott volna a bórfenyőre: megkapta a cső végét, boldog felét
fordította a puskának s egy ugrással a medve előtt teremve, olyat sózott
a medve fejére, hogy az azt kiáltotta rá, hogy:
«Doszta!»
«Doszta» pedig oroszul annyit tesz, hogy «elég».
Csak a szégyen, a düh, a kétségbeesés összes hatványainak egyesülése
magyarázhatja meg, hogy a fiatal ember e merényt elkövesse.
Mert ha nem ezt tette volna, hanem megfogadja a mit kiáltoznak hozzá:
hogy kapaszkodjék fel a fára, hát akkor az történt volna, hogy a medve
utána kapaszkodott volna, s mikor utolérte, egy butykost huzott volna
elő a medvebőr kebléből s megkinálta volna egy kis pálinkával.
«Nyek sza lubi, pán jáger!»
Mert hiszen nem volt az se vérmedve, se boszorkányállat; hanem egy
hosszú rusznyák legény medvebőrbe öltöztetve, s aztán nem is a
regényirói végzet rendezte ezt a jelenetet, hanem Bálvándy úr. Össze
volt arra beszélve az egész társaság, minden hajtó, minden vadász bele
volt avatva a tréfába; csak Aszályi nem. Azt is azért ijesztgették
agyon, hogy közölje félelmét Kálmánnal. Azért cserélte el Bálvándy
Kálmánnal a puskáját, melybe golyó helyett bodzafa bél volt leverve;
azért beszélte a vén rusznyák a meséket a boszorkányos medvéről.
Egy kis megérdemlett leczke akart ez lenni tréfa alakjában a hetvenkedő
fiatal embernek, ki minden vadásztársát megsértette azzal a
nyilatkozatával, hogy azért nem lőtt az első medvére, mert az nő volt;
jönne csak a hím? Mintha a többiek nem a hímet szalasztották volna el.
No hát próbálja meg, mit tesz a hím medvével találkozni?
Hanem csalatkoztak a kisérletben.
És a szegény rusznyák fejének kellett megszerezni azt a psychologiai
tanulmányt, még pedig puskaagygyal informálva (szerencsére vastag feje
volt, s a medvebőr enyhitette a kommantást) miszerint egészen más ember
az az úr, ki a Kordafőnél Katinka asszonyság előtt azzal producálja
magát, hogy rá sem lő a medvére, mely menekül s fiait menti: meg az az
úr, ki a Decséryek hintója előtt, a madona-arcz szeme láttára helyt áll
annak a medvének, mely támadva jön és Dorothea grófnőt fenyegeti.
Az orosznak ettől a tudománytól persze akkorát nőtt a feje, mint egy
czipó; hanem azért mások okultak belőle.
Katinka a kalapja mellől minden diadaljelvényt letépett, mikor ezt hirül
vitték neki, s Bálvándy ki volt vetve a sánczából.
Kálmán pedig annál nagyobb zavarba jött, mikor megtudta, hogy ez csak
tréfa. Nagyon elkedvetlenedett rajta. Tehát az egész társaság mind
összeesküdött ő ellene, egy maga ellen. És valamennyi között egy
rokonlélek sem találkozott, a ki őt figyelmeztesse, hogy micsoda
kegyetlen tréfa van ellene készülőben?
Bálvándy sietett őt kiengesztelni.
– No bajtárs. Most valóban úgy viselted magadat, mint valódi bátor
vadász. Te azt nem tudhatád, hogy nem igazi medvére lősz, s golyótlan
puskával lősz; mondhatom neked, hogy ezer ember közül egy teszi azt meg
veled, hogy a medvét, mely két jó lövést fel sem vett, még a
puskaagygyal is megfejelje. A medvebőrt megkapod tőlem emlékül. És
egyuttal a festett bajusz-viselés büntetése alól is fel vagy oldva.
Hölgy festette, hölgy törülje le. Dorothea grófnő lesz olyan kegyes.
Kálmánt nem kellett erre kötéllel vontatni.
Dorothea grófnő elővette finom batiszt zsebkendőjét, hogy a rehabilitáló
műtétet végrehajtsa, s midőn Kálmán odalépett a kocsi azon oldalához, a
hol ő ült, halkan sugá neki:
– Eleget integettem önnek; de nem vette észre, hogy jöjjön erre az
oldalra, én megsugtam volna, hogy mivel akarják önt megtréfálni? A
szegény álarczos medvét sem ütötte volna ön akkor olyan nagyon fejbe.
(De bár agyon csaptam volna, gazdástul együtt!) gondolta magában Kálmán,
míg a grófnő zsebkendője orra alatt babrált.
Azonban a festett bajusz oda volt száradva, azt a száraz zsebkendő le
nem vitte; a grófnő nem sokat gondolkodott mit tegyen? a zsebkendő egyik
szögletét saját legédesebb ajkaival megnyálazá s e mennyei ambroziával
törölte le onnan a megszégyenítő bajuszt.
Ettől aztán Kálmán egészen meggyógyult.
MI VAN A FENYŐK MÖGÖTT?
Ez órától fogva Katinka nem szólt többet Kálmánhoz. Gyűlölte őt.
Érezte a megaláztatást a két vadászkaland moráljában. Ugyanazon férfi az
egyik asszony mellett gyáva bölcs, a másik mellett eszeveszett hős.
Ő akarta Kálmánt megszégyeníteni Decséry Dorothea előtt, s mennyire
megalázta Kálmán őt!
Oh azért nem dobta el magától. Ne higyje azt soha a kegyetlen ifjú, hogy
egy asszonyt, a ki csak szerelmének élt, úgy el lehet magától
szakítania, azzal a szóval: «most már mást szeretek». Még sokszor
keresztül fog ő botlani abban a fényes pókszövetben, a mit egy
megbántott asszony haragja útjain átkötöz.
Még most csak főzi magában, hogy mit tegyen?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A vadászat után az egész vendégsereg ki volt fáradva, s mindenki meg
volt elégedve azzal a rendezéssel, hogy kiki hazamehetett a maga paraszt
házához, s ott fesztelen kényelembe tehette magát.
Az úrfiak még este sorbavették a hölgyes házakat, s Bunkó bandájával
serenádot adtak az ünnepelteknek, azután hagyták őket aludni, reggelig
egy kocsizörgésnek sem volt szabad megháborítani a pihenők nyugalmát.
A statutio ünnepélyes végrehajtása szabadban történt meg. A zöld
pázsiton hosszú asztal volt felállítva, annál elnökölt a beiktató
alispán, székeken, lóczákon körülülték az asztalt a meghivott vendégek,
első sorban a hölgyek és urak, másodikban a parasztok.
Katinka is megjelent. Kissé későre is készült el a reggeli toilettjével;
fekete lovag köntöst viselt, piros hajtókával, lóháton jött ide; fején
prémes négyszögü lengyel kucsma volt, fehér tollal, öv helyett aranynyal
áttört shawl szorítá karcsu derekát.
Abból, hogy legkésőbb jött, az a jó támadt, hogy mindenkit fölkeltett
maga előtt, a ki az ő számára fentartott hely előtt telepedett le s
legalább mindannyinak jutott valami selyem ruhája suhanásából, ragyogó
szeme pillantásából és parfumje futó illatából, a míg végig feszengett
az egész soron, miután az ácsorgó paraszt-tömegen nem akart keresztül
furakodni.
A szertartás szokott hivatalos komolyságával ment végbe; a
birtokbavételt igazoló okiratokat felolvasta a megyei főjegyző, a mire
következett volna a birtokot jelképező hant ünnepélyes átadása. Előre
volt az készitve egy fatálban, egy ökölnyi pázsitdarab, közepéből kinőtt
fiatal fenyővel, a lágy földbe benyomkodva fényes ólomércz, czinóber és
malachit darabok, s ragyogó marmarosi gyémántok. Mind a kordiczai
uradalom terményei. Ezt kellett a beiktatottnak majdan kezébe adni.
Előbb azonban hangos fenszóval felhivattak a jelenlevők a főjegyző
által, hogy ha netalán valakinek kifogása volna e birtokbahelyezés
ellen, óvástételét most itt a helyszinén végezni el ne mulaszsza.
Mindenki el volt rá készítve, hogy az az előrenyuló nyaku ember ott az
asztal végén azért furakodik olyan keményen az asztalhoz, mert ő
protestálni jött ide. Aszályinak hivják. Tegnap óta semmivel sem lett
kellemesebb; a medve elől menekülés a vadrózsa bozóton keresztül az
arczából chaldeai ábéczé-lapot csinált.
– Én protestálok! kiálta hosszú kezét az asztal közepéig benyujtva, hogy
mutató ujja hegyével a zöld posztót megbökhesse. Kérem ezt a
jegyzőkönyvbe vétetni.
A főjegyző komoly képet csinált; hozzá sem nyult a tollához, hanem
tréfás hidegvérrel mondá rá:
– Már be van irva.
A társaság nevetett.
Aszályi pedig folytatá:
– Protestálok és óvást teszek, mint tekintetes nemes nemzetes és vitézlő
Gödénylaki Csollán Bertalan úrnak, úgy is mint nagyságos és tekintetes
sátorallyaujhelyi Sátory Katharina asszonyság törvényes férjének és így
gondnokának meghatalmazottja.
– Hazugság! hazugság! hazugság! kiálta fel indulatosan Katinka, korbácsa
gombos végével ütve ugyanannyit az asztalra.
– Kérem szavaimat protocollumba vétetni! Recsegett Aszályi hangja.
– Már be vannak irva, előre! monda gonosz nyugalommal a főjegyző.
– És az én szavaimat is utánuk! kiálta Katinka, korbácsnyelével ütögetve
azt az átkozott protocollumot.
– Majd azokat a margóra.
A közönség nagyon mulatott ezen a tréfán.
Aszályinak még egy dolgot kellett elmondani:
– A tiltakozás okai elé fognak adatni egy esztendő lefolyása alatt a
tekintetes királyi tábla előtt.
– Ez is be van már irva, monda a főjegyző. Tessék megnézni a
jegyzőkönyvet.
A hallgatóság nevetett a tréfás ötletnek: mint mikor valakinek az
adomája végét előre kitalálja a másik, a kinek mondja. Hanem Aszályi nem
ment oda megnézni, mi van a protocollumban? Dehogy nézte! ő megtette, a
miért ide volt küldve, s azzal igyekezett kikeveredni a sokaság közül s
eltünni akármerre; ráhagyva a többiekre, hogy vivátozzák majd meg a
földesurat, midőn a jelvényes hant átadatik neki a birtokos képében.
Pedig az a tréfa, a mit Csollán Berti ezzel a pajkossággal rögtönzött az
ő kedves barátjának, Bálvándynak, nem volt olyan csekélység. Ez a játék
nem megy tökmagba.
Csollán Berti ugyan nem fog a törvényes egy év alatt semmiféle indokokat
bejelenteni a királyi táblán; hanem Bálvándynak ez mégis egy évi
kordiczai jövedelmébe kerül.