melyből, ha a birtokos egy fogpiszkálót magának lemetszett, hát azzal
annak az egész évi haszonvételét kimerítette. Fa van, de út nincs, sem
vevő hozzá. A mi főjövedelmét képezi, az a huszonkét falu jobbágya által
fizetett dézsma, robot, füstpénz és kocsmáltatási jog. Ez sokra megy. De
most az a huszonkét falu egy esztendeig egy árva garast sem fog fizetni
Bálvándynak, mert mindenki azt mondja: hát ha te nem vagy az igazi
földesur? holnap jön utánad a másik s az ujra megveszi rajtam.
Hátralékot behajtani pedig – hogy mit jelent? azt tudják a kik
próbálták.
Tehát ezzel a tréfával egy év jövedelme a kútba van ejtve.
De futott is a tett szinhelyéről Aszályi, a hogy csak négy mokányló
vihette a szekerét, melyet jó közelbe rendelt, hogy rögtön
menekülhessen, a mint idejét látja.
Puskát nem vitt ő magával védelemre, de a gyorsaságban bizott.
Jól tudta, hogy kétszáz forint a birsága egy olyan «actus majoris
potentiæ» elkövetésének, mint mikor például egy nemes embert keményen
eldöngetnek, s kétszáz forint Bálvándy úr előtt nem nagy pénz.
Igaz ugyan, hogy ez azzal a másik kétszázzal, a mit Csollán Berti igért
jutalmul, épen négy. De mégis úgy hozta magával az izlése, hogy jobbnak
találjon kétszáz forintot veretlenül, mint négyet bevert fejjel.
Annál fogva ugyan örült, mikor látta, hogy senki sem nyargal a szekere
után, hogy nem üldözik. Hiszen nevettek rajta. Tréfának vették.
Azonban mikor legjobban örülne a szerencsés megmenekülésnek, egyszer
csak rákiáltanak a mély útból: «megállj!»
A kiáltás asszonyi hang volt és szemközt jövőtől eredt.
Aszályi meglepetve látta, hogy egy lovagnő ugrat a kocsija mellé, a
kiben Sátory Katinkára ismert.
A delnő az erdei gyaloguton eléje került a menekvőnek.
Nem igen jó szándékai lehettek iránta, a hogy arczáról s csillogó
szemeiből ki lehetett venni.
– Meg ne moczczanj! kiálta a delnő a kocsisra; mert lelőlek!
A pisztolyok ugyan a nyeregkápában hevertek, de ez az asszonyság tud
lőni! az már be van bizonyítva. A kocsis tehát szót fogadott; a fejére
rántotta a lópokróczot, hogy ne is lássa mi fog történni? Tudta, hogy
nem őtet kergetik.
– Mi tetszik? hebegé Aszályi.
– Beszéljünk németül, hogy ez a paraszt ne értse mit szólunk, monda
Katinka s szemközt fordítá lova fejét a kocsiban ülővel. S már most
hallgasson ön rám. Látja ön mi van a balkezemben? Erszény. Ebben van
ötven arany. Én tudom, hogy ennek felét se igérte önnek Csollán, ezért a
gyalázatos óvástételért, s hogy meg fogja-e adni? azt még ön sem tudja.
Én tehát ezt az erszényt adom önnek, ha most visszajön és rögtön a
biróság előtt kinyilatkoztatja, hogy óvástétele csak tréfa volt, s azt
meghatalmazója nevében visszavonja. S látja ön, mi van itt a másik
kezemben? Korbács. Arról pedig egészen bizonyossá tehetem önt, hogy
Csollán Berti nem fogja önt úgy elverni karikás ostorral, ha
megkaphatja, a mért óvását visszavonta: mint a hogy én elverem önt itt
most mindjárt, a mért ön elég orczátlan volt, saját jelenlétemben
Csollán urat az én gondnokom és uram képében megnevezni s az én jogomon
az ő megbizásából tiltakozni. Már most tessék a választás! Jobb
kezemből, balkezemből?
A megforditott hős nem menekülhetett a dilemmából.
Egyik felől a csábító sárgák, másik felől a fenyegető korbács.
Pedig megveretni egyáltalában nem kellemetes dolog; de asszony által
megveretni meg épen nagy alkalmatlanság; az ember még csak panaszra sem
mehet miatta, mert kinevetik.
Az asszonyság pedig nagyon komolyan beszélt.
– Határozza el ön magát, mert én nem akarok sokáig diskurálni!
– Visszamegyek. – Rebegé Aszályi, ösztönszerüleg nyujtva elé a tenyerét,
talán békekötésre, vagy az erszény elfogadására.
Katinka gyöngén belecsapott az eléje nyujtott tenyerébe a korbács
őzkörmös nyelével, s eltette az erszényt.
– Majd akkor kapja ön meg a pénzt, mikor visszavonta a tiltakozást. No,
hát csak fordítsa vissza a lovait.
Aszályi felránczigálta a pokrócz alul a parasztot, s megmagyarázta neki
kézzel lábbal és pantomimikával, hogy vissza kell menni, a honnan
eljöttek, mely kivánságnak nagy búsan tett eleget a földi, sejtelmei
levén az iránt, hogy ebből aligha az nem lesz, hogy őtet is végig
fektetik a határdombon, s emlékezetnek okáért jól elhegedülik ősi szokás
szerint. De hát csak engedelmeskedni kellett.
A statuáló alispán még javában tartotta a beiktatási szónoklatot a
hivatalos vendégsereghez, midőn Aszályi ujra odafurakodott az asztalhoz.
Most már azzal a mosolygó prætensioval jött, hogy ezuttal mindenki előtt
kellemetessé fogja tenni magát.
Bátorságot vett magának a szava közepén félbeszakítani az alispánt.
– Kérem alássan! még ne tessék bezárni a protocollumot.
Az alispán mérgesen tekinte rá: épen ott szakította félbe, mikor azt
mondta: «daczára annak, hogy»
– Hogy mer?
– Nagy dolgot akarok mondani! Visszavonom az óvástételt. Ime ezennel
ünnepélyesen kinyilatkoztatom mint tekintetes nemes nemzetes és vitézlő
Csollán Bertalan úr meghatalmazottja, hogy elébbeni tiltakozásom csak
tréfa volt és így semmis.
Szegény jó becsületes Aszályit, csakhogy meg nem verték ezért a
helyreigazitásért. Az alispán megharagudott rá, a miért új contextust
kellett a beszédében kezdenie, a főjegyző a miért új jegyzőkönyvet
kellett fogalmaznia. S valamennyi birák uraimék, a miért egy esztendei
nem fizetésnek már most ezzel kiesett a feneke. Hej de szidták minden
oldalról.
Hanem hát Aszályi hozzá volt már ahoz szokva. Akkor érezte magát
elemében, mikor nagyon szidták; kivált szemtül szemben. Az neki
gyönyörüség volt. Csak a tettleges szidást nem szerette, az ütleget.
Hanem azt is felvette, ha hasznát látta.
Nagyobb gondja volt most az, hogy hol találja meg a szép asszonyt a
saláriummal?
Nem soká kellett keresnie; Katinka az inasa által küldé meg neki a
papirba csomagolt aranyakat. Az erszényt nem adta hozzá emlékül.
Aszályi nem hitt az inasnak, s felbontá a papirost: mind arany volt biz
az. Valjon meg van-e mind az ötven?
De hogyan számlálja meg annyi ember előtt? meglátják! Ugy tett, hogy az
egyik markába fogva az aranyakat, a másik kezével egyenkint áthelyezte
azokat, s leeregeté a jobbik zsebébe. Fejet csóvált, ötvenegynek
számlálta. Azután a másik markába vette mind s egyenkint áteregette a
bal zsebébe. Megint ötvenegy volt.
Meg akarta mutatni, hogy milyen nagy a becsületérzése!
Addig sompolygott, addig feszengett, míg oda birt oldalogni, a hol
Katinka, Bálvándy és a lengyel földes urak beszélgettek egymással egy
csoportban. Ott alázatos szemtelenséggel rávigyorogva Katinkára,
felmutatá a fölösnek talált egy aranyat, két ujja hegye közé szorítva s
a hű sáfár piruló becsületérzetével mondá:
– Nézze csak. Egygyel több volt.
Katinka végig nézett rajta, büszkén, haragosan, leránczolt szemöldökével
a pólusig taszitva a közeledőt s azt mondá neki:
– Nem tudom, miről beszél ön?
S azzal hátat fordított neki, a mit Aszályi alázatosan megköszönt, s
azután véglegesen eltünt.
Azt mégis kitalálták sokan, hogy a tiltakozás visszahuzatása kinek a
műve volt?
Aztán törhette rajta a fejét, a ki akarta, miért lett olyan hive
egyszerre Csollán Sátory Katalin Bálvándy bárónak?
Az ünnepélyt természetesen nagyszerű lakoma fejezte be.
A lakomán minden volt kapható, a mit az öt világrész az inyenczek
számára terem, a parasztok számára künn a szabadban egész ökröt sütöttek
s hordóból csorgott a bor, az úri rend egy hosszú deszkapalotában
mulatott.
A deszkapalota hossza kivülről meglépve, lehetett husz öl, az a tér
pedig, melyen a lakoma folyt, valami tizennégy, egy ölet foglalhatott el
még a czigány zenekar erődített állása. De hát kinek jutott volna eszébe
az iránt kérdezősködni, hogyhát a hiányzó öt ölnyi tér mit rejthet
magában?
A zenekar emelvényén túl sűrű fenyőlombok takarták el a tért, egész
sudár fenyők frissen levágva voltak sorba rakva egymás mellé s ha valaki
kiváncsi volt a fenyőgalyakat szétvonni, azokon túl megint egy nagy
gyékényfalat talált, mely sűrűn be volt tüzködve boróka lombokkal.
A lakoma eltartott este hét óráig; akkorra minden élvezet ki volt már
merítve. A hajduk meggyujtották a csillárok gyertyáit, a szarvas
agancsokból rögtönzött kandelaberek esti fényt adtak a mulatságnak. A
szép hölgyek szemei még bűvösebben ragyogtak annál.
És Kálmán észrevette annál a nagy világosságnál, hogy ő rá semmi sem
ragyog.
Katinka szemeivel nem találkozott többé, és saját napja előtt valami
sötét test állt szüntelen: Bálvándy.
Valóban kezdte tapasztalni, hogy a kész nagy embereket többre veszik,
mint a készülőben levőket.
Unta magát. Félrehuzódott egy szögletbe s azt várta volna, hogy valaki
menjen oda hozzá és kérdezze meg tőle, hogy miért van olyan kifordított
kedve?
De biz ilyen valaki most nem találkozott.
Valami izetlenséget érzett. Talán csak a pezsgő volt nagyon erős?
Mi van közel a végtelenséghez? A tenger, a hegy, a szép hölgy arcza, a
ki igéri, hogy majd egyszer szeretni fog.
Eszébe jutott mindaz, a mit valaha attól a másik szép asszonytól
hallott: az édes is, a keserű is, s úgy vette észre, hogy elrontotta
vele a vágyát, minden egyéb édes és keserű után.
A czigányzene, a lárma, magyar, német, lengyel nyelven; a női kaczagás,
mint egy zürzavaros álom kábította fejét: ugy érezte magát, hogy nagyon
rosszul van.
S valami határozatlan vágy azt mondá neki, hogy ha ő abba az ismeretlen
sötétségbe bejuthatna, a mi ott a fenyőkön túl van, ott ő meggyógyulna
valamitől.
Egyszerre három taraczklövés hangzott künn; mire nagy suhogással váltak
kétfelé a felállított fenyők, két oldalra omolva; s a mögöttük levő
borókás gyékénysátor, mintegy szinpadi függöny vonult fel a magasba.
Mi volt a háta mögött?
Szinpad!
Valóságos, igazi theatrum; pompás díszitményekkel; a háttérben egy
festett havas, hólepte várorommal, elől jégcsapos-ereszű gunyhók. S e
gunyhók előtt lengyel ruhákban egy csoport férfi és nő; kik a függöny
felemelkedtével rákezdték azt a szivgyujtogató kardalt lengyelűl:
«Estye Polszka nye zginyela!» (Nincs még veszve Lengyelország.)
Ah, minő meglepetés volt ez!
Szinpad, szinjáték! A vad rengeteg közepett. A lengyel és magyar
határszélen, a hol magyar és lengyel urak és úrhölgyek összetalálkoztak,
s danolják egymás nótáit.
Magyar és lengyel. Két nemzet, a ki alszik. S mint Hamlet mondja: «talán
álmodik is».
A kardalt rettenetes tapsvihar fogadta; az igazgató alig tudott szóhoz
jutni, hogy elmondja, miszerint a magyar szinjátszó-társaság a magas
uraságok előtt ez alkalommal «Benyovszky Móricz» czimű vitézi
szinjátékot fogja előadni.
Abban a szinház-igazgatóban Kálmán Borcsayra ismert.
Kálmánnak nagyot dobbant a szive! Ez a meglepetés ő rá nézve volt a
legmegkapóbb. A hatalmas földes urnak sikerült a messze Ungvárról
elhozatott szinész-társulatot oly rejtekben tartani egész a függöny
felgördültéig, hogy vendégeinek egyike sem tudott a felől semmit.
És Kálmán ott látta maga előtt azt az embert, a kit anyai átok alatt
kerülnie kellett. A nagyot dobbanó szív mondott neki valamit. Csakhogy
azt, a mit a szív mond, olyan nehéz megérteni. Szemrehányás volt-e az,
hogy ime, milyen jól megtartottad, a mire az a haragos nagyanya
kényszerített, hogy másfél éven túl csak egy sort nem irtál a
szökevényeknek, sem útjaikba kerülni nem akartál, megőrizted magadat
tőlük? Ijedelem volt-e ez a szivdobbanás, hogy íme, összetalálkoztatok!
hogy kerülöd most ki őket? hogy óvod meg magadat, hogy velök ne beszélj?
hogy vonod magadra amaz öreg boszuálló haragját? Vagy talán öröm volt az
a szivdobbanás?
Annyi bizonyos, hogy Kálmán igen vigasztaló gondolatnak találta, hogy a
féloldalra dült fenyők árnyéka ideig-óráig tartó menedéket szolgáltatott
a zugnak, ahová bevette magát; ott Borcsay nem látja meg.
Oh, ne tessék remegni! A szinész nem lát meg a szinpadról senkit. Reá
nézve az egész egymásra zsufolt embertömegnek csak egy enharmonicus nagy
ábrázatja van. Ez óriási arcz aként nevet, aként sir, aként figyel,
ahogy ő akarja, vagy aként fütyül, ahogy maga akarja, de ő csak egy nagy
vonását látja onnan a magasból; hanem ha egyetlen ember a tömeg figyelme
között fecsegni kezd, azt az egy embert meglátja a szinész, s úgy
hiszem, hogy mint a gyilkos arcza fénykép gyanánt ott marad a
meggyilkolt szemének hártya-reczéjén: a szinész is örökké elhordja annak
az egynek a képét, s látja maga előtt.
Kálmán ott állhatott volna akár magnesium világitásban Borcsay előtt, az
nem látta volna őt meg.
De majd mikor jön az a másik, a kinek asszonyi szemei vannak! Mert azok
egészen más hatalmú szemek.
Kálmán remegett és izzott, midőn Afanásiát kilépni látta. Czilike volt
az.
De alig ismert rá.
Az egy ihlett művésznő volt, a kit maga előtt látott; a természettől
bájakkal, csengő hanggal megáldva. De ki adta neki az ihletet, mely
arczát körülragyogja, arczvonásainak e nemes szenvedélyt; hangjának a
szivhez beszélő igaz kifejezést; ki tanitotta ily szépen szavalni a
parasztok népének nyelvén? Ki tanitotta e plasticai mozdulatokra, e női
finomságra? Kitől vette az izlést az öltözékben, egész külső
megjelenésében? Ki magyarázta meg neki, mennyi elég a szinpadon, hogy az
actio művészet legyen: ne nyegle produkálás?
Hiszen nem volt még akkor szini növelde.
Oh! a közönség el volt ragadtatva általa. A magyar és lengyel úrhölgyek,
s a rusznyák parasztok odahátul a terem végében. Pedig magyar és lengyel
úrhölgyek talán épen úgy nem értették a szavalat szövegét, mint a
szegény rusznyák parasztok oda hátul.
Kálmánt magát hatotta meg legjobban ez a tünemény. Hisz ő költő volt. Az
ő ideálja volt ez. A mit képzeleteiben álmodott.
Nem is rejtette magát most már a fenyőgalyak közé. Előbbre furakodott,
hogy jobban hallhassa a művésznőt.
Czilike egy hosszú monologgal küzdött. Mindenki figyelve hallgatott rá.
A rusznyákparaszt szájára tette a markát, hogy még szuszogásával se
zavarja a csendet, s a lengyel főnemes hangtölcsért csinált a
tenyeréből, hogy egy szavát se veszítse el a művésznőnek; a
legérzékenyebb helyén a búsongó magánbeszédnek megpillant egy arczot a
művésznő a földszinten, s egyszerre elfeledve Kamcsatkát és Koczebuet,
örömrepeső mozdulattal tesz egy előrelépést s a kedves meglepetés
utánozhatlan hangján kiált fel: «Kálmán!» A másik perczben aztán
észreveszi magát; nagyon elszégyenkedik: a harmadik perczben ismét uralg
önmaga fölött, és folytatja panaszos magánbeszédét, most már igazi
könyekkel szemében.
Mind az önfeledt örömkiáltás, mind az elpiruló zavar, mind a visszatérő
nyugalom oly művészi, oly elragadó volt, hogy a közönség meg volt
bolondulva gyönyörében.
Hát még Kálmán!
A mint a függönyt leereszték, törte magát keresztül a
fenyőgaly-torlaszon; nem törődött már sem fehér pantallonjával, a mit a
fenyőágak zöldre tarkáznak, sem két szeme világával, mit a boróka
tűlevelei fenyegetnek; sem azzal, hogy mit mondanak odalenn az ismerős
szép hölgyek? sem azzal, hogy mivel átkozódik odahaza a kérlelhetlen
öreg anya? hanem rontott keresztül fenyőgalyakon, gyékény-függönyön fel
a szinpadra, s ott sirt egy percz mulva Czilike karjai között.
Ott volt ő igazán otthon. Ott talált azokra az ölelő karokra, a mik csak
szeretetet adnak, nem követelnek érte semmit.
– «Oh Kálmán! oh kedves Kálmán!»
– No, hagyj hát belőle nekem is! szólt közbe egy férfihang, s átvette
Czilike karjai közül saját ölelésébe Kálmánt Borcsay, vagy pardon!
Bányaváry úr. Benyovszky Móricz sima arcza nem gátolá, hogy barátját
összecsókolja, s a lengyel számüzött jellemétől nem ütött el, hogy
magyar barátját szivesen lássa. A sibériai szenvedés, s a kamcsatkai
kormányzó szigorú rendszabályai ugyan kissé érdessé tették s nem
állhatta meg, hogy szemrehányásokat ne tegyen a megölelgetett jó
barátnak.
– Valahára mégis találkozunk! Ugyan jól el tudtál előlünk rejtőzni;
hiredet sem hallottuk. Pedig te hallhattad a mienket. Nagyanyád
megátkozott ugy-e, ha hozzánk valaha közelítesz? Megtartottad a
parancsát. Hanem csak addig tarthattad meg, míg velünk nem találkozol.
Tudtam én azt. Csak az kell, hogy Czilikét meglásd a szinpadon, s
elestél a lábadról, ha mindjárt olyan piedestálon állsz is, mint a
Nelson szobra. Arczra esik az előtt az egész világ, a merre járunk.
Ugy-e, micsoda művésznő! Bámulatos. A szinpadon kivül pedig olyan
ügyetlen gyerek, mint egy iskolás leány. No majd meglátod! Mert most
velünk maradsz, a míg itt tanyázunk ennek a bolond bárónak az erdejében.
Eszeveszett ember. Ezer forintot dobott ki azért, hogy itt játsszunk az
ő statutióján. Volt is nekem szükségem az ő ezer forintjára! Hanem a
publikumért jöttem. Meg akartam magunkat mutogatni a lengyeleknek. A
magyarok már ismernek bennünket; ide értve tótokat, ráczokat, oláhokat.
Azokat mind meghóditottuk. Most a lengyeleken a sor. No, majd sokat
beszélek én neked erről. Mert tőlünk most már el nem maradsz, a míg itt
leszünk. Pompás szállásunk van. Egy deszka-sátor, a minek feneke nincs.
Négy czölöp a földbe verve, arra friss bükkgaly teritve: az az ágy.
Neked is verünk le mellénk négy czölöpöt, s úgy alszol rajta, mint egy
kis Isten. – Egész éjjel nem hunyjuk le a szemünket, mindig mesélni
fogunk. A társaságom ott alszik a borjuszinben; tudniillik, mikor a
mécsbél elfogy s kártyázni nem lát többé. Mi pedig el fogjuk egymásnak
mondani, két hosszú év óta mi történt? Hát csak eredj vissza a
publikumhoz, s ha van, a kitől elkéredzkedjél, mondd meg neki, hogy most
Czilike parancsol veled. Ugy-e kedvesem: te azt parancsolod Kálmánnak,
hogy velünk maradjon, a míg el nem szökünk tőle? Látod, ő parancsolja.
Annak pedig szót kell fogadni. Nos, ugy-e eljösz? Nincsen tán valakid
ezek között a, ránézni nem szabad, úri arczok között, a ki féltékeny
legyen rád? Hiszen odalenn nem megy a szerelem olyan hamar. Ott még
elébb meg kell vénülni, meg kell nőni, meg kell gazdagodni: kedvbe kell
járni, rá kell szolgálni, móringlevelet irni, papnak kihirdetni, mielőtt
szabad szeretni. Hát még most nem félsz senkitől; még most nálunk vagy
otthon. Tehát gyere haza!
Kálmán valóban úgy érezte, mintha ott volna az otthon.
A sugó elsőt csöngetett a második felvonáshoz, tisztulni kellett a
szinpadról. Kálmán visszavándorolt a közönség közé a fenyő-kulisszák
közül.
Ott minden ismerőse kérdésekkel ostromolta.
– Ki az a szép szinésznő, a ki önre lekiáltott? kérdezé összehunyorított
szemekkel a herczegnő az ifjú embertől.
A főispán ugyan már tudatta a herczegnővel, hogy ki az; mert többször
látta az öreg Jenőynével a k.-i szinházban, sőt beszélt is vele, s
tudta, hogy Czilike Kálmánnak valami közeli rokona.
Annálfogva senki sem várt Kálmántól, mint jól nevelt és világban jártas
ifjútól más választ, mint azt, hogy «valami távoli rokonom».
– «Ez nekem testvérhugom», felelt Kálmán.
Csak unoka-huga volt; de jól esett szivének, ha egy fokkal közelebb
hazudhatta őt magához.
Pedig bizony Aszályi is ott van és mindent lát és hall, s bizonyos, hogy
mindent el fog árulni az öreg asszonynak odahaza.
De hát arra nem gondol senki.
A játék folyik; jönnek benne tréfás helyzetek is. Rák bácsi
extemporizál; a sugó ugyanazt teszi; két palaczk áll az utóbbi előtt;
Rák bácsi megakad, kéri a sugót, hogy sugjon hamar; «elébb egyet iszok!»
felel rá a sugó; s a közönség jól mulat rajta.
(Én ugyan ezzel a nyelvtani botlással koczkáztatom, hogy a magyar tudós
társaságból kiteszik a szűröm; de már egyszer historicum, hogy a sugó
azt mondta, hogy «elébb egyet iszok»; a miből azt kell sejtenem, hogy
ennek a szónak két külön formája van: «iszom,» verbum deponens;
«engedem, hogy igyam»; «iszok», ez pedig verbum activum: «cselekszem,
hogy igyam». S a sugó cselekedte azt; s a közönség olyan jól mulatott
rajta, mint a direktor magas páthoszán, s a primadonna könyhullatásain.)
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Azóta ő is megtért dicső kortársaihoz. Budapest 1879.
J. M.]
TARTALOM.
ELSŐ KÖTET.
A csittvári krónika 7
A Rákóczy harangja 36
A furcsa patronus 54
Hová vezettek a levelek? 72
Az édes otthon 98
A theátristák 124
Bálvándy 132
A sárga violák 148
A mit a patvaristák tanulnak 157
A per-siettető 181
A czáfolat 208
Az első intés 217
Az elefánt-csontra festett kép 242
A messzelátó család 257
Az első «Te» 269
Ariadne 278
A heczcz 286
A hirhedett erőművész! 297
Hátrafelé fölfelé 304
A szivárvány közepett 308
A hőstett 335
Mi van a fenyők mögött? 349
* * * * * *
Transcriber's note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
8 |hazulról czíbál |hazulról czibál
10 |szótól? «cibus« |szótól? «cibus»
13 |marsch-ütenyben-végre |marsch-ütenyben, végre
13 |Eszre sem |Észre sem
20 |En Nemes vagyok |Én Nemes vagyok
50 |már men nek |már mennek
59 |olvaj valamennyi |tolvaj valamennyi
75 |Enekek éneke |Énekek éneke
97 |férfiasan vísszaadta |férfiasan visszaadta
147 |nagy nrakkal |nagy urakkal
184 |kicsaptak. Bizonyos |kicsaptak! Bizonyos
229 |távozik vele |távozik vele.
232 |Kalmán ijedten |Kálmán ijedten
248 |reményében…» |reményében…»)
261 |értekezést törvényességrő |értekezést törvényességről
274 |mível tartozik |mivel tartozik
300 |veszedelmes felhivás |veszedelmes felhivás.
303 |rossz fréfa |rossz tréfa
362 |Kálmannak, hogy |Kálmánnak, hogy