elhanyagolt. – Látta, hogy életpályáját folytatnia kell; hiszen még nem
is végzett; még könyvének van eljegyezve; az a hites felesége; a legelső
esküvő az ügyvédi hitletétel. Ez után kell látni, nem az asszony után.
Ebben igaza volt. Hogy az uzsorásnak visszaadta a kölcsönvett pénzt –
azt is tudom és egészen helyeslem. Ön emberré akar felnőni. Ez
tiszteletreméltó törekvés. – Hanem egyet még elhallgatott ön. A fő
dolgot. No csak gondolkozzék rajta. Ugye milyen közel ülünk egymáshoz?
Kezeink találkoznak. És még is egy nagy, nagy hideg Alpes áll közöttünk.
Nem érzi ön a szelét a mint ráfúj az emberre? Én érzem. Mi az?
Kálmán félretekintett. Tudta ő azt, hogy mi az? De azt nem szokták
megnevezni.
«Az, hogy már mást szeretek!»
De Katinka nem hagyta őt menekülni ezzel a félrenézéssel.
– Fordítsa vissza az arczát felém, kérem, ha nem sajnálja. Úgy. – Oh,
barátom. Az mind nem igaz, a mit ön beszélt. Az ön tekintetében nem
leskelődik az a sárgaszemű szörnyeteg, a minek féltés a neve. A ki félt,
az küzd; a ki félt, az tesz; az elfutásnak neve «megijedés». Ön megijedt
attól, a kit vágytársának hitt, összehasonlította magát azzal, s nem
volt hite se önmagában, se én bennem, hogy győzni tudjon fölötte, s mert
a küzdelemnek a tárgyát nem tartotta elég érdemesnek, inkább bánatot
fizetett és elfutott előle.
De már ezt erős dolog volt Kálmánnak elnyelni. Kissé találva is volt.
Bálvándyval szemben mindig több volt nála az irigykedés, mint a
féltékenység. A szép nőnek abban igaza volt, hogy az irigykedés gyáva, a
féltékenység vakmerő.
– Tehát elmondok önnek mindent, – mondá Kálmán, nem azért, hogy védjem
magamat kegyed ellen, kinek még a haragját is tisztelem, hanem hogy egy
történetnek lélektani megoldását nyújtsam. Engem több társammal együtt
egy ifjúkori fogadás kötelezett, hogy mi minden tehetségünkkel, egész
életünkkel a szegény, önfiaitól is elhagyott nemzet újra felélesztésének
munkájába kezdünk: tollal, szóval, karddal, hegedűvel, eszmével és
iparral. Azok az ifjak, kik ezt felfogadták, mind megindúltak már azt a
göröngyös utat törni: oly útakat, a hol előttük kevesen jártak, s a kik
jártak, azoknak a jeltelen sírjai nem buzdítják a továbbhaladásra az
utánuk jövőket. És mégis mindig jönnek utánuk. Egyik barátom megindult
új világot hódítani, mint színész; másik óvilágot keresni, mint tudós;
harmadik az igazságot buvárkodja; negyedik a nemzeti zenét élesztgeti,
és mind a koldúsbottal kezeikben, a fekete kenyérrel jutalomképen. –
Azon a napon, melyen utoljára voltam önnél, találkoztam e barátaimmal.
Mindenik haladt, mindenik küzdött ez alatt; csak én nem mondhattam
semmit; egyedűl azt, hogy «éltem az életet». Pedig én voltam közöttük az
első, a legerősebb. Rám volt bízva a legdrágább: a nemzeti nyelv
győzelemre juttatása. És én nem tettem semmit. – Örültem az örömnek. –
Ráismertem magamra. Elítéltem magamat. S végrehajtottam magamon az
itéletet. Pedig ez nekem fájt jobban. Ez történt velem, asszonyom.
Kálmán lelkesülten emelte föl ragyogó arczát. Azt hitte, hogy most
szányakat öltött, nem követheti őt az a hölgy. Oh, mintha az mentsége
lehetett volna!
– Most fogtam már meg önt; szólt Katinka kegyetlen mosolylyal. – Önnek
magas missiója volt; nagyszerű, merész, őrjöngő hivatás. De hát ki
mondta azt önnek, hogy én e hivatásának útjában állok? Szólt ön én nekem
erről valaha egy szót is? Kérdezte-e tőlem valaha: hát te nem akarsz-e
ily eszményi, ily őrjöngésbe vezető útra együtt jönni velem? A mit ön
akart, azt kivánhatta tőlem. Ha azt kivánta volna, hogy döntsem ki a
házamnak minden közfalát s csináljak belőle színházat, megtettem volna;
ha azt akarta volna, hogy játsszam, mint komédiásné az ön által írt
színdarabokban, megtettem volna: ha költő akart ön lenni, ha nem akadt,
a ki műveit kiadja, én mindenemet arra költöttem volna, hogy a mit ön
ír, minden gunyhóban olvassák; – ha fájt önnek, hogy idegen nyelven
társalkodom, megesküdtem volna, hogy soha más szót senkihez nem ejtek,
mint a mit ön emelni akar; termet nyitottam volna és menhelyet
mindazoknak, a kik hasonlót tesznek, mint ön és jó barátai, s a míg
nekem van egy falatom, nekik is lett volna; – kifordítottam volna a
főváros képét mostani formájából s ős divatokat erőszakoltam volna a
közönségre; tettem volna önnel együtt mindent, míg mind a ketten együtt
vagy a Pantheonba, vagy a bolondok házába nem kerülünk!… De hát szólt ön
én hozzám ilyen szót valaha? Az ön muzsái voltak én rám féltékenyek?
Miért? Nem férhetnek meg én velem mind a kilenczen egy házban? Nyügöztem
én önnek olympi felszállását? Vagy a poesisnak asceták kellenek, mint az
evangeliumnak? Gyötröttem én önt? Rontottam-e rideg szeszélylyel a himes
ábrándokat? Talált-e ön bennem hideg, számító prózai kedélyt, melytől a
költő megundorodik? Nem voltam-e önnel szemben tetőtől talpig szív? – De
nehogy azt gondolja ön, kedves barátom, hogy én itt most önnek egy
eldobott portékát árulok s még rádicsérem az elocsárlottat! – Nem, csak
önt akarom saját maga felől felvilágosítani; mert látom, hogy ön egészen
tévedésben van önmaga felől. – Ön tőlem elfutott, azt mondja, mert
barátait akarta követni arra a rögös pályára, a hol a koldusbot vezet s
az éhen elholt tudósok sírjai jelölik az állomásokat. Ulysses és Circe
története. És aztán hová menekült ön? – Tán ment azoknak a tudósoknak a
nyomdokába, kik kevesebb tehetséggel, mint az öné, irdogálnak itt amott,
szűk körű olvasó közönségnek? Nem oda ment ön. Hanem fellépett az
excellentiás urak hintajába s vitette magát azon az úton, a melyen nem
göröngyök, de sima parquettek fogadják a vándort; jó, ha ügyesen
tánczolni tud ez úton! a hol nem babérfa és koldusbot, hanem magas
hivatalok és fényes czímek teremnek, s a hol a statiókat nem kidült
poeták sírjai, hanem magas rangfokozatok képezik. – Erre az útra indult
ön meg, ezen haladt már jó nagyot – és most idáig szerelmes ön egy
nagyméltóságú, angyali szép madonna arczba, – ni!
Katinka mutató ujját végig húzva a két szemölde felett, végzé be a
mondást.
Kálmán elbámulva tekinte a hölgy arczába. Abban ugyan megláthatta, hogy
mi az a «sárgaszemű szörnyeteg?»
Katinka hosszasan elhallgatott e szó után. Kálmán pedig hosszasan ott
felejtette tekintetét a hölgy arczán.
És mennyi mindent tud mondani egy nő ajka, mikor be van csukva. Oh ő
tanulmányozta e csudálatos hieroglyphokat, mik egyetlen szépségvonal
kigyózatából állnak elő. Hogy tud ez egyetlen apellesi vonal duzzogni,
szemrehányni, megszomorítani, aztán ismét csábítani, bízni, elandalodni,
vágyakat kifejezni, mikre nincsen szó, csak száj.
A hajtóvadászat zaja a minden hangot elfogó sziklafaltól nem tört fel
idáig, ha felhangzott is, a zuhatag örök moraja elnyelte azt, nem
zengett azon keresztül más, csak azok a panaszhangok, azok a csókok a
levegőben, miket a fülemülék szórnak.
S a mint feljebb jött a nap, a szivárvány boltíve annál alább szállott,
a bűvkör annál szorosabbra vonult össze az egymás mellett űlők körül, a
fényes kristály boltozat prizmája gyémántfényt szórt alakjaikra.
Sok idő mulva felnézett Katinka Kálmán arczára s megszólalt.
– Még a bajuszát is levette a kedvükért! hogy hozzájuk illjék. Mint a ki
szökni készül; mint a ki azt mondja: «engem olyannak ne ismerjen többet
senki, a milyen eddig voltam! «Szegény Kálmán! Hogy darabolja el magát
apródonkint. Mindennap egy kis morzsácskát kivánnak belőle. Ma tegye meg
a kedvünkért ezt, holnap amazt; hogy tagadhatná meg? De mikor az egész
emberről van szó: arra nincsen válasz. Mindenki ád neki egy kis
részecskét a szivéből s Kálmán azt őrzi, mint a kincset. Tanulnak tőle
magyarul; behívják családi ünnepélyeikre, emlékeket ajándékoznak neki, a
főispán megkéri, hogy csináljon számára beszédet; a comtesse duettet
énekel vele a zongora mellett; kap nyájas pillantásokat, egy titkos
kézszorítást, velük megy utazni, tartja a szenteltvíztartót, mikor
imádkoznak s azt hiszi, hogy már most szeretik. Oh én nem mondom azt,
hogy önnel játszanak! Meg nem sérteném önt a félvilágért azzal, hogy azt
lehetőnek tartsam. Én hiszem, én bizonyos vagyok felőle, hogy önből
híres nagy ember lesz, akármely úton indul el, s azok, a kik önt
magukénak nevezhetik, büszkék lesznek arra. De az, a mi magasan van, az
egyúttal messze is van! Mikorra jut el ön oda? Azt hiszi ön, hogy azok a
főurak leányai úgy előlegezik a szerelmet, – mint más bolond asszony? És
ha tenné? Ha megeshetnék az életben az, hogy egy fiatal embernek, a ki
nem főrangú, csak azért, mert eszes, derék ifjú, odaadnának egy leányt
mágnási családok legelőkelőbbjéből, mert szeretik egymást, mivel fizetné
meg az a fiatal ember ezt az ajándékot? Mindenével úgye? De hát ön nem
tudja még, hogy mi az a «minden»? – Minden! Tegnap odaadta ön a
bajuszát, holnap meg fogja hajtani a térdét az oltár előtt, mely
kedvesének oltára; mert azt csak nem hiszi ön, hogy a vakbuzgó Decséry
család egy grófnőjét protestanshoz adják nőül? – és holnapután meg fogja
ön hajtani a térdét azon emberek előtt, a kik a magasramenőknek
bálványai. – Mit? ön fejével tagadva int? – Hát hiszi ön, hogy Decséry
Dorottya imádójának szabad lesz Decséry főispán ellenében a nógrádi
feliratot pártolni? hogy az a fiú, ki a Decséryek karján lesz bevezetve
a nádori udvarhoz: ott majd a kuruczot fogja játszani? Azt ám: Palatinus
Pistának a lovát! Ott nem ír ön hazafias verseket; ott nem emeli ön fel
nemzetének semmi porba esett dolgát; ott nem fog ön magyar komédiásokat
pártfogolni, hanem szolgálni fog azért a szép arczért, a kit meg kell
szolgálni.
Kálmán a fogait csikorgatta össze: ez az asszony a szívét szurdalja
keresztűl-kasul szavaival.
– De ez mind nem lesz így. Ne szomorodjék ön el rajta. Gyermekjátékok
ezek csak. Nem vár önre a szép madonnaarcz, a míg ön felnő nagy emberré.
Kész nagy emberek is vannak már a világon, s a legelső jó alkalomnál úgy
elfelejtik önt, mintha sohase szorították volna meg a kezét. – No no! –
Ne ugorjék fel mellőlem. Nem akartam önt meghazudtolni. – Önök
valósággal szeretik egymást; s soha sem fogják egymást elfelejteni. És
így megtörténhetik, hogy majd tán tíz év mulva ismét összetalálkozik ön
Dorottya grófnővel: (mert hiszen ön csak nem lesz örökké Decséryéknél
juratus?) akkor aztán ön már tekintélyes úr lesz. Híre, rangja,
gazdagsága elég. Dorottya grófnő pedig már valószinüleg özvegy lesz,
valami német uralkodó herczeg özvegye. No de azért még mindig igen szép
lesz; mert hiszen a főrangú hölgyek nagyon meg tudják őrizni arczukat az
erős naptól s szivüket az erős szenvedélytől. – Akkor aztán meg fogja őt
nyerhetni. – Akkor aztán az öné lesz.
Itt kitört végre a szenvedély a hölgy szivéből.
– Hanem akkor aztán mi különbség lesz kettőnk között?
Kálmán e szóra felháborodottan akart felkelni helyéről.
De a hölgy megragadta kezét egész hévvel és nem bocsátá.
– Tán azt hiszi ön, hogy ezek az angyalarczok mindvégig szentek
maradnak? hogy a kiknek a fejük olyan magasan van, azoknak a lábuk nem
botlik soha? Asszonyok vagyunk mind! Egyikünknek csak ott van a szive, a
hol a másiké. Én sem vagyok angyal: nem hazudom, nem ámítok. De ha én
vétek ön ellen, ha én önt megharagítom, engem megverhet, bezárhat,
eltaposhat s ha megszán: újra megbocsáthat; de ha az a magas hölgy
szivig sérti önt: azt mosolyogva kell önnek fogadni, azt eltitkolni és
hizelegni kinzójának soha ki nem engesztelt szívvel. Nos, fusson ön
innen. Nem bántam önnel elég kegyetlenűl eddig?
Kálmán felállt s a szivárványos ködön keresztűl a világba bámult. Ezek
olyan tövisek voltak, a miknek hegye bentörik.
– Hogy került ön ide erre a helyre? Hall ön valamit a hajtóvadászatból?
Semmit. Ez a hely kívül esik mindenen. Hogy kerültünk mi egymással itt
össze? Talán az én kedvemért? Talán az ön kedveért? Talán a véletlen
hozott össze? – Nem jön ön arra a gondolatra, hogy ön azért van most
itt, hogy ne legyen ott, a hol most másnak van jelenete? Ez az egész
statutió, hajtóvadászat nem kicsinált terv talán? A Decséry grófoknak
sok heverő pénzük van s a Bálvándy báróknak sok igényük: s a báró
Antinous alakja nagyon odaillik a madonna arczhoz. Nem érti ön ezt még?
Ah, ha én önnek volnék, nem állnék itten, hanem venném a fegyveremet s
berohannék a vadászkörbe, koczkáztatva, hogy meglőnek medve helyett, s
keresném a magam vadját s a magam vadászát.
Kálmán ura lett indulatainak. Átlátta, hogy neki e tárgynál nem szabad
nevetségesnek lennie. Azért is nagyot nevetett, s leheveredett a fűbe.
– Én bizony nem megyek a bozótnak; nagyon jól érzem magamat itten,
hahaha!
És mikor így nevetni látta, elfacsorodott rajta a szíve a szép hölgynek.
Tudta, hogy milyen nagyon fájhat az annak?
Akkor aztán oda térdelt melléje s megragadta Kálmán kezét, s
legszenvedélyesebb könyörgésre fogta a dolgot.
– Ah Kálmán, bocsásson meg, hogy így bántottam önt. Nem igaz, a mit
mondtam. Nem igaz, felejtse el. Csak a rosz szív mondatta velem;
szeretni fogják önt. Hűségesek lesznek önhöz. Hisz az nem lehet máskép.
A ki önt egyszer megszerette, az önt el nem felejtheti soha: az meg
fogja önt tartani, az meg fogja önt érdemelni. Óh csak én, csak én nem
voltam képes önt megérdemelni!…
És azzal leborult zokogva a zöld fűbe, könyjeivel szaporítva a harmatot;
oda borult Kálmán lábaihoz; szép sylphid termete vonaglott kínosan a
pázsiton fekve.
És Kálmán arra gondolt, hogy milyen véghetetlen mélység és magasság egy
nőnek szerelme. Az ember elszédül, ha hosszan néz belé.
A nap egyre magasabbra szállt, a lég forró volt, virágillatártól,
fenyőambrától terhes, a magasban hangzottak a fülemüle csókok; a vízesés
szivárványa egészen alálapult már a földre, mintha egymáshoz akarná
szorítani őket Iris büvős szalagjával.
A nő csupa gyöngédség volt, a nő csupa asszony volt. Asszony, minőnek a
természet remekbe alkotá, hogy még a bűne is szép legyen. Egy tündér, ki
boldogsággal öl meg. Egy istennő, a ki meghódol.
E perczben csörtető robaj közelíte a völgy felől.
A sűrű tövisbozóton keresztűl törtetett valami erőszakos alak a
meredeken fölfelé, Kálmán fölugrott és fölkapta fegyverét.
A távolból alant a völgyben zajos lárma hangzott s egyes
puskaroppanások.
A tar galy recsegett a közeledő nehéz léptei alatt, a tépett cziher
ropogott, felriadt vadmacska rohant előre köpködve, prüszkölve föl a
száraz faderékra, futó róka, nyest iramodása előzte meg közeledtét, s
vijjongó madársereg repkedett fölötte, miknek fészkét eltaposta. A zaj
maga is elég nagyszerű volt, mely közeledtét hirdeté. Maga nem adott
hangot.
Egyenesen arra tört a vízesés felé. Talán ide szorították.
Nem soká váratott magára. Előzuhant a fenyőbokrok közűl.
Pompás fekete nőstény medve volt, hat lábnál magasabb, sűrű lompos
szőrű.
Két lábra állva jött. Egyik első lábával törte maga előtt a bozótot. Két
fiát hozta magával.
Az egyik kis medvebocs a szájában volt, derekánál fogva fogai közé
szorítva, a másikat jobb első-lábával szorítá magához.
A bozót és a vízesés között volt egy húsz lépésnyi tisztás. A mint a
menekülő fenevad a tisztásra kiért, akkor látta meg a lesben álló
ellenfélt. Kálmán arczához emelve fegyverét várt reá.
A medve egy ijedt hördülést hallatott s egyszerre megtorpant. Azzal
félreugrott s eddigi irányát megváltoztatva, oldalvást menekült, merre a
hegyszakadékon átdöntött fenyőt megpillantá.
Kálmán könnyen agyonlőhette volna, de nem tette. Tudja Isten miért nem
tette? Talán megsajnálta az állatot, mely nő és anya, s gyermekeit siet
megmenteni. Kitelik tőle: a poéta! Elég az hozzá, hogy csak czélzott
utána míg láthatá, a mikor aztán eltünt a szemei elől, akkor leereszté
puskáját. Megtörténik az ilyen eset ujoncz vadászokon akárhányszor.
– Miért nem lőtte ön meg? – kiáltá rá hevesen a delnő.
Kálmán ránézett s aztán azt felelte:
– Megnyirkosodott a lőpor a puskám serpenyőjében a vízesés alatt. (Akkor
még kovás puskák divatoztak.)
Pedig nem volt igaz.
– Ah, minő kár!
Azonban a medve nem menekült el olyan könnyen, mint akarta. A mint a
hegyszakadékhoz ért, az egyik bocs, melyet ügyetlen kezében tartott,
megriadt a meredélytől, s kiugrott az anyja öléből s elkezdett
botorkálni vissza a bozót felé.
Az anyamedve otthagyta az ostoba kölyket, s a másikkal, a mit szájában
czipelt, át futott sebesen a ledöntött fenyőszálon. Ott azután már meg
volt menekülve. Fel a sziklák közé senki sem üldözhette.
Hanem ott egy pillanatra megállt. Az innenső parton hagyott kölyke
elkezdett szükölni, nyivákolni, s ezt az anyamedve meghallotta.
Vissza jött érte.
A szájában vitt fiát eldugta egy bokorba s maga rászánta magát, hogy még
egyszer megtegye ezt az útat.
– Ah, a medve visszajön! kiálta a hölgy s magasan lihegő kebellel futott
a kőhöz támasztott puskájaért.
Kálmán egy perczig azt hitte, hogy védelmére lesz szüksége s eléje állt
a hölgynek, ha a medve támadó szándékkal jőne, hanem a másik perczben
már látta, hogy oltalma felesleges, a vadállat nem jön támadni: fiát
keresi.
Nem jött kihívó fenyegetéssel, ordítva, két lábon; hanem lelapultan
osont, s nyihogva kereste a bokrokat, elbújt fia végett.
Hogy rátaláljon, még egyszer végig kellett czammognia a tisztáson. Félve
kapkodta fejét a vadászok felé, nyugtalanul morgott, nyöszörgött, mintha
mondaná: ne bántsatok, én sem bántalak titeket, engedjetek a fiamat
keresnem.
Megtalálta a kölyket.
Akkor aztán örömrivajjal vihánczolt fel, s szájába kapta azt és
felemelkedett vele, mintha dicsekednék, hogy ime megtalálta, vagy mintha
köszönné, hogy nem bántották.
– Álljon félre az útamból! csengett Kálmán fülébe a hölgy szava.
Megdöbbenve tekinte vissza.
A hölgy ott állt mögötte, ballábát előre toppantva, jobb lábán nyugtatva
termetét s puskáját hevült arczához emelve czélzott a vad állatra.
Az anyamedve is észrevette őt, s elkezdett sírni, mint egy ember. Oh
annak valódi emberi értelme volt. Lehetetlen volt azt a sírást nem
érteni.
– «Ne bánts engem. Hiszen nő vagy. Látod, én is anya vagyok. Kis fiamat
szabadítom. Ne légy kegyetlen hozzám.»
Sírhatott annak.
Egy percz alatt egymás után dördült el mind a két cső, s az anyamedve
összerogyott.
Még akkor sem ordított, csak sírt; még akkor is szájában tartá fiát. S
mikor aztán kénytelen volt azt szájából kiereszteni, mert a vér ömlött
rajta, akkor utolsó haldokló mozdulata is az volt, hogy két vonagló
talpát utána nyújtá ki, s oda vonta még egyszer magához. Úgy múlt ki.
Mikor az anyamedve elterült, a kis medvebocs odabújt hozzá, emlőjét
keresni, mely tejet nem ád többé.
Kálmán puskájára támaszkodva állt és mélázott.
A szép hölgy pedig odafutott az elejtett vadhoz, felkapta nyakánál fogva
a kis medvekölyket s karjára vette azt; azután ballábát az elejtett vad
fejére téve, diadaltól égő arczczal nevetett, az összevérzett állattól
csupa vér lett mind két keze és himzett fehér inggallérja s az a csipke
mellfodor végig, hullámzó szép keblén. Csupa vér mind. És ekkor lekerité
nyakáról a vadászkürtöt, s a völgy felé fordúlva, megfújta a «hallali»
jelszavát hosszasan, erőteljes tüdővel.
«Tuhú – tuhú – tuhúúú!»
A bérczi viszhang százszorosan adta azt vissza.
És e perczben, tán a soha nem hallott hangra, megjelent a mohlepte
trónuson – a syrén.
Előjött odujából megnézni, hogy mi új történik itt?
Pedig szemei nem a napvilág számára vannak alkotva, ugyanaz a vékony
bőr, mely egész alakját födi, szemeit is betakarja, az alúl piroslanak
elő rubinfényű szemcsillagai. S ez átlátszó bőrön keresztűl minden belső
része látszik lüktetve, lélekzve, pihegve. Rózsaszínű kopoltyúi
idomtalan nagy feje két oldalán tapogatóznak a légben: feje alatt van
két kicsiny lába, vagy keze, azon alúl egy vastag kígyóalak hátsó lábak
nélkül.
Kálmán elámultan nézte őket. A két tüneményt.
Amott egy csodateremtmény, mely úgy hasonlít egy szép nőhöz. Emitt egy
csodaalak, mely úgy hasonlít egy kigyóhoz.
Mind a kettő szép és iszonytató…
A HŐSTETT.
A hallali kürt szavára minden oldalról feleltek vissza a kürtök, a
völgyből, a hegy túlsó részéről, s siettek elő a vadászok, a kik
legközelebb álltak a helyhez. A többinek, kik a völgy felül álltak,
medvemunka lett volna oda felkapaszkodni; azért nem is fogtak hozzá.
A lövésre, kürtszóra csak felébredt nagy nehezen a rusznyák is. Ő ugyan
azt állította, hogy nem mulasztott ő semmi kötelességet, mert hiszen
mikor egy olyan szép fiatal asszonyság, meg hasonló uraság egymással
beszélgetni akarnak, olyankor a hűséges jobbágynak legfőbb kötelessége
az, hogy feküdjék a fülére s aludjék.
Katinkának pedig épen semmi beszélgetni valója sem volt ezentúl kisérő
gavallérjával; egészen elfoglalta nagyszerű vadászdiadala; megmérte,
hány arasz az elejtett medve? megbecsülteté vadásztársaival, hány mázsát
nyomhat? S a mi mind ennél nehezebb kérdés volt, hogy viszik azt el
innen? Azon az egy szál fenyőn végig négy ember hogy menjen át
saraglyával? Végre kitalálták: kötelet húznak keresztül a szakadékon, a
medvét négy lábánál összekötve beleakasztják, s aztán úgy keresztül
vontatják a levegőben. Kár volna neki itt veszni. Pompás lábszőnyeg lesz
a bőréből. Katinka azt ágya előtt szándékozik tartani. A husa is pompás,
ámbár most sovány a szoptatástól; de a talpai fejedelmi asztalra való
inyenczségek. Azokat Katinka meg akarja ízlelni.
Hát a kis medvebocs? Annak már most nincsen anyja, hát ki fogja ezután
szoptatni? Ne tessék miatta aggódni. Katinka ő nagyságának igen érzékeny
szive van, ő azt magához fogja venni; jobb dolga lesz nála, mint a
nagyságos mamánál volt. Kávés kalácson és czukros mogyorón fog
felnövekedni s egész életére gondoskodva lesz életéről, nyugodalmáról és
ketreczéről.
Olyan kedves kis állat is volt. Úgy bujt kegyes pártfogónéja keblére,
furdalva gyönyörű orrocskáját annak csipkefodrai közé, s tapogatózva
gyerek módra ügyetlen talpacskáival. Katinka egészen belészeretett.
Talált már jegygyűrűje számára helyet. Felhúzta azt a kis medvebocs
egyik ujjacskájára. Egészen rávaló volt. Ott is hagyta.
A mint aztán a medvét nagy kinnal átvonszolták a szakadék másik
oldalára, ott dorongra vette azt négy izmos orosz s vitte az egyre
szaporodó vadásztársaság kiséretében a főhadiszállásra. Az orosz
nagyokat sivított örömében: szokása jajgatni, mikor örül.
A fővadásztanya azon a kerek tisztáson volt fölütve, a hol Decséryék
tartottak állomást Bálvándy és a főispán kiséretében. Ide hozták az
elejtett medvét.
Egyetlen diadaljele volt az a mai hajtóvadászatnak. Egyébre nem volt
szabad lőni, csak medvére. Került ugyan a hajtásba négy medve is, de
azok mind kitörtek. Egy vén hím közülök (pedig alkalmasint vén medve
volt) kapott is négy lövést négy különböző vadásztól, de nem jól
találták; elvitt a bőrében minden golyót. Majd mikor egyszer mégis
elejtik, egy egész gyüjteményt fognak a bőre alatt találni, a mit
egyszer-másszor emlékbe kapott, a rusznyákok vas szegeitől kezdve a
lengyelek vágott ólmáig. Hanem bíz ez keresztül törte magát a vadászokon
s elment arra alá az erdőnek.
A nősténye a két fiával ellenkező irányban tört ki a vizesés felé. Senki
sem képzelhette, hogy azon a meredeken fel tudjon kapaszkodni. De épen
ott talált emberére, sőt asszonyára, ki két derék lövéssel leteríté a
nemes vadat.
El kell ismerni, hogy derék lövés volt mind a kettő: az egyik a tüdején
ment keresztül, a másik a szivét szakította el. Minden vadásznak
becsületére válnék.
Az egész társaság magasztaló riadallal fogadta a nap hősnőjét s maguk a
Decséry főurak és főhölgyek sem maradhattak ki az általános
lelkesedésből, minél fogva elismerő szavakat is váltottak a vitézlő
amazonnal. Sőt a herczegnő maga felajánlotta az utazó lábzsákot
ideiglenes tartózkodási helyül a kis medvebocs számára, s az a hintóban
helyeztetett el, odaköttetvén a feje a zsák szájához, hogy el ne
szökhessék.
– Gratulálok nagysádnak! monda Bálvándy Katinkához. Megmentette az egész
társaságnak a becsületét. Ezek az urak mind úgy lőttek, hogy valamennyi
megérdemlette a «bajuszt».
– No de legalább lőttek: szólt Katinka neki hevült arczczal; de az én
vitéz kisérőm még csak el sem sütötte a puskáját, mikor a medvét látta
ránk jönni. Bizonyosan azt gondolta, hogy ha kilövi a puskáját, hát
aztán mivel védelmezi majd magát a medve ellen?
Jaj de nevettek rajta. Szegény Kálmán csak úgy bujdokolt lesütött fővel
a bokrok között. Felé sem mert Dorotheának nézni, gondolta, hogy az is
nevet.
Rosszul lőni is elég nagy vétek; de épen nem lőni, az már főbenjáró bűn.
Pedig hát nem volt szabad a bokorban elbujnia; mert szükség volt rá. Nem
addig van az. A vadásztörvénynek sanctiói is vannak.
– Most tehát drága nagysád ezért a remek lövésért fel lesz avatva
ünnepélyesen czéhbeli vadásznak, mondá Bálvándy.
– Hogyan?