között; teste idomtalan, mint egy vastag kigyó, apró lábai vannak s
fejéből két mozgékony vörös czafrang nőtt ki, a mi még rémesebbé teszi.
De kincs ez a természetbúvárnak; mert nehéz őt élő alakjában
megláthatni, kerüli az embert s minden más állatot, a napfényt, a zajt.
Olyan helyen él csak, a mit nem háborítnak soha. Nedvet és meleget keres
árnyékos helyen; lassan tud mozogni s semmi védelme nincsen, egyedül az
a borzadály, melyet látása gerjeszt. Senkit nem bánt, mégis irtózat
ránézni.
Ezé a syréné a szivárvány környezte tündérgrotta a Korda-folyam forrása
alatt.
A kordiczai statutio két hét helyett két hónap mulva lett megtartva,
jóval későbben, mint a hogy Bálvándy kitűzte.
Ennek pedig az volt az oka, hogy a fődolog, a vendégek elhelyezése, nem
engedett magával alkudni.
Az uradalomhoz csakugyan húsz falu tartozott, s azok között Kordicza
volt a metropolis. Ezt a czimet nem csak azzal érdemelte meg, hogy
valamennyi között legnagyobb, de egyuttal legrongyosabb, legpiszkosabb
is volt.
Mikor Bálvándy megtekinté új uradalmát, s végig járta azt a hosszú sáros
utczát annak a székhelyén, s meglátta azokat a fából tákolt kunyhókat,
mik egyetlen vasszeg alkalmazása nélkül épültek, s miknek már a falun
kivül érezni a büzét, hát akkor mindjárt rájött, hogy ő itt a statutiot
meg nem tarthatja; mert a sok vendéget nem tudja hova eltenni.
Arról a kisegitő eszközről is le kellett mondania, hogy hirtelenében
deszkából egy közös kastélyt építtessen, a miben valamennyi vendégét
eltegye. A meghivott vendégek feleségestül, kisasszonyostul fognak
jönni; azokat egy nagy pajtába összerekeszteni nem lehet. Aztán meg
Bálvándy Csollán Berti hirére sem vágyott; a kihez jámbor ember
rettegett vendégül szállni.
Azt gondolta ki, hogy egy szeles éjszakán felgyujtatta Kordiczát s a
rongyos házak aztán végig leégtek, szenynyes vaczkok, szurtos czókmók,
büzös limlom minden oda égett bennük.
Akkor aztán összeszedte Hevesmegyében, Zarándmegyében a maga hires
faragó embereit, felküldte őket Kordiczára, s két hónap alatt olyan új
falut építtetett a leégettek számára, hogy csakúgy tündökölt! Ellátta a
maga jobbágyait házi butorokkal, vászonnal, edénynyel, hajtatott fel
nekik egész csorda tehenet, úgy, hogy mikor a statutio napja eljött, a
minden vidékről csoportosuló vendégsereg egyesével, családonkint egy-egy
külön paraszt házhoz jutott szállásra, a hol hálálkodó jobbágynép
szolgálta ki s leste még a kivánságát is. Ez a lehető legnagyobb
kényelem a világon.
Pedig háromszázat haladt az úri vendégek száma; kocsis, hajdu, inas
azonkivül.
A kordiczai erdőben pedig rögtönzött vadásztanyák voltak alakítva az
összes vendégsereg befogadására; egy roppant nagy bálterem deszkából,
apróbb nagyobb étkezési tanyák. Egy domboldalban négy szakaszra osztott
szakács tanya, külön tüzhely úrnak és cselédnek. Óriási sütő kemenczék.
A szabadban nyitott laczikonyhák; nagy félszerek a boros hordóknak,
szárnyékok a vágó marhának.
Egy olyan roppant birtoknak, mely három vármegyében fekszik s
Galicziával is határos, a statutiója is nagyszerű. Törvény szerint,
minthogy szerző félről maradt a birtok az öröklőre, minden szomszédot
meg kell a beiktatásra hivni, s minden megye hivatalos előjáróságának
jelenlétében kell annak végbemenni.
S nemcsak a nemességnek, hanem a parasztságnak is jelen kell lenni. S az
mind az új földes úr vendége. Hanem hiszen nem is történik ilyen
szertartás holmi dibdáb jószágocska miatt: sem adásvevés alkalmával,
hanem midőn valami nagy uradalmat kap valaki ingyen, királyi
kegyelemből, vagy korábban elholtnak szerződéséből. Az ilyen úr hadd
traktáljon!
Ilyenformán aztán a statutión olyan vegyes társaság keveredik össze, a
milyent soha az életben szántszándék, vagy vakeset össze nem bir
állítani. Papok és tisztviselők, falusi birák és notáriusok, kis
birtokosok és mágnások, bocskoros rusznyákok és strucztollas úrhölgyek,
az uradalom minden szomszédságából hivatalosak az ünnepélyre. Igy
rendeli a törvény. Még Galicziából is jöttek át telivér lengyel urak és
úrhölgyek s segítenek tarkítani a vendéggyülekezetet.
Annálfogva senki sem csodálkozik azon, hogyha olyan embereket talál
itten, a kikkel máskor még csak szóba sem állt. Mindenki hivatalosan van
itten.
Az egymásután érkezők bediktálják neveiket a jegyzőkönyvbe. S a Decséry
család neve megtűri, hogy Dorothea grófnő neve után következzék
Csollánné, Sátory Katinka neve. A világban sehol másutt nem állhatnának
egymás mellett. Nem a rangkülönbség miatt; Katinka is nemes nő és
gazdag; hanem jó hire miatt. Egy nő, ki férjével nem él együtt, a
Decséry családdal egy társaságba másutt nem jöhet. Csak a statutión; az
is hivatalos személy. Egyik birtoka határos a kordiczaival, valamint a
Decséryek egyik uradalma. Bálvándy azzal vette rá Katinkát, hogy jöjjön
el a statutiójára, hogy visszaadta elzálogosított jegygyűrüjét: minden
kárpótlás nélkül. Azt nem mondta meg neki előre, hogy Kálmánt is ott
fogja találni.
Kálmán sem talált valami megbámulni valót azon, hogy a neve előtt egy
rég elfeledett nevet látott meg: Aszályiét. A minőség is utána volt
irva. «Mint Csollán Bertalan úr meghatalmazottja.»
Találkozott is vele: de nem állt vele szóba; pedig az nagyon dörgölőzött
volna hozzá. Kálmán nem akarta észrevenni.
– Te! monda Bálvándy Kálmánnak. Látod azt a hosszú nyaku mendikást?
Fogadok veled tiz aranyban egy fületlen gomb ellen, hogy ezt a kazuárt
azért küldte ide Berti, hogy mikor javában folyik a statutio, felálljon
protestálni.
– Mi jogon?
– Semmi jogon. Csakhogy megzavarja a mulatságot. A legale testimonium
kérdésére: hogy mi jogon protestál, azt fogja felelni, hogy okait
előadni van ideje egy évig a királyi tábla előtt. Erre is fogadok veled:
tiz aranyat, egy fületlen gombra.
Kálmán ezt felelte rá, «nincs elveszteni való fületlen gombom».
S ezt az előleges véleményt aztán minden ismerősének elmondta Bálvándy,
a minél fogva Aszályi akármerre fordult, mindenütt mosolygó képekkel
találkozott. Előre ki volt találva a rébuszsza.
A statutio emberemlékezet óta mindig az ünnepélyes hivatalos
beiktatással szokott kezdődni: a birtoklevél felolvasásától a hant
kézbeadásáig. A kordiczai statutió nem ezen kezdődött.
A megérkezés utáni napra volt rendezve egy hajtóvadászat; ez volt az
ünnepély előzménye.
És annak is megvolt a maga jogosult indoka.
A statutio egyuttal határjárással is van összekötve. – Hogy a határjárás
végbe mehessen, az új birtokos utakat vágatott az őserdőkön keresztül s
ez alkalommal az útcsináló jobbágyok nem kevesebb mint kilencz medvével
találkoztak; azok közül egyet megpuskáztak, de elmenekült; egy másik vén
maczkó pedig az őt zavaró rusznyáknak a hátáról mind letépte az
irhabőrt.
Tehát legelső feladat volt ezeket az autochton lakóit az őserdőnek
felvilágosítani a felől, hogy változott a birtokos, s az új gazda
kisajátítja a medvének a bőrét, mert különben ez utóbbi teszi meg azt a
tréfát, hogy szétriasztja a határjáró legale testimoniumot.
Elébb meg kell tisztítani az erdőt a fenevadaktól.
Nem is volt e bevezetés ellen senkinek semmi kifogása. A hajtóvadászat,
kivált ily magasrangu vadakra, mindég olyan hevély, melyben magyar,
lengyel, orosz örömest bele melegszik; a mulatságnak ez volt a jobbik
fele: a medvebőrre már előre ittak.
Hatszáz hajtó volt kirendelve, a kik hajnal előtt megindultak
állomásaikról, míg az uraságok a villás reggeli után húztak sorsot a
helyekért.
A magyar hölgyek a lengyel delnőkkel versenyeztek a merész
vállalkozásban, hogy a vadászatban ők is részt vegyenek. Természetesen
mindegyik mellé jutott egy védelemkész cavalier servant, s azonkivül egy
jó lövő orosz puskás.
Még Decséryné a herczegnő is kegyeskedett azon óhaját kifejezni, hogy a
vadászkörnek egy olyan pontjáig, a hová még kocsin el lehet jutni,
Dorothea grófnővel együtt elmegy, melyre Bálvándy kinyilatkoztatá, hogy
van egy szép kerek tisztás a folyam parton, a melyet a sorshuzásból a
herczegnő kedveért külön zár, s ott ő magának tartja fel azt a
szerencsét, hogy a hölgyek fölött őrködhessék, a miben Decséry főispán
is igérkezett vele osztozni. A többiek sorsot húztak, ki hova álljon? s
melyik hölgynek, melyik lovag legyen a védője?
Egy kis kegyes csalás volt biz abban az egész sorshúzásban, hogy ki hova
jusson és kinek a társaságában. Ugy rendezte azt Bálvándy, hogy mindenki
meg legyen elégedve a helyével is, meg a kiséretével is, a mi nem nagy
boszorkányság egy olyan sorsjegyes zsacskó mellett, melynek több
rekesztéke van s a belenyuló csak azt a nevet húzhatja ki belőle, a
melyet a rendező akar.
Katinka ezt a nevet húzta: «Korda-fő.» Mikor aztán a férfiak is helyet
húztak, s keresni kezdte mindenki a maga párját s rá is talált, Katinka
is kiváncsi volt megtudni, hogy «ki lesz az én gavallérom? Ki húzott
Kordafőt?»
– Én voltam az a szerencsés – állt elő a válaszszal Kálmán.
– Ah haha! Katinka elkezdett kaczagni. Nézze csak: rá nem ismertem önre.
Hát ugyan hová tette ön a bajuszát? Jaj be rút ön így! Bocsánat! Hisz a
főispán is önhöz hasonlít. Ez most bécsi divat ugy-e?
– Az, hagyta rá Kálmán s engedte a szép hölgynek, hogy azzal a szép
szájával az ő rovására nevessen; s azon ürügy alatt, hogy Kálmán milyen
rút lett, kitüntette ragyogó gyöngy fogsoraival, hogy ő meg milyen szép?
– No hát ha egymásnak jutottunk, induljunk a helyünkre, monda a szép
asszony s előre bocsátva a vezető rusznyákot, megindult a gyepes
ösvényen.
Kálmán ajánlkozott, hogy majd viszi az ő fegyverét is, de Katinka nem
fogadta el.
«Elbirom magam is.»
Kálmán utána ballagott.
A delnő ruganyos léptekkel haladt előtte a meredek hegyi úton fölfelé,
karcsu termetének délczegségét emelte a kurtán feltüzött feszes vadász
öltöny; s a daru tollas férfi kalap még több büszkeséget ruházott rá.
Fél óráig haladt az ösvényen fölfelé, a nélkül, hogy egyszer
visszanézett volna Kálmánra. Csak amint egy tisztásra értek, a honnan
egy szép havasi tájkép bontakozott ki szemeik előtt, állt meg egy
pillanatra s megszólítá kisérőjét.
– Nem fáradt ön el?
– Nem. Talán kegyed kiván megpihenni?
– Oh én nem fáradok el soha.
S azzal a nélkül, hogy egy pillantást áldozna akár a szép tájképnek,
akár kisérője csúf arczának, inte a vezető rusznyáknak, hogy menjenek
tovább.
Itt már elhagyta őket az ösvény s csak a vezető tájékozása után kellett
haladniok az őserdőn át, a hol százados vén fatörzsek voltak
keresztül-kasul düledezve. Azokat átlépkedni női ruhában kritikus dolog
lett volna. Az orosz ajánlotta szolgálatát a delnőnek. Annak az sem
kellett; feltudott szökni az útját álló faderékra s onnan megint le, a
nélkül, hogy ruhájának a fodra fellibbent volna.
Egyszer aztán olyan helyre értek, a hol a hegyről alárohanó Korda egy
széles árkot képez. Az orosz lehúzta a csizmáit, s térdig gázolva a
vizben, átczammogott rajta; gondolta magában, az utána jövőknek sem fog
megártani egy kis egészséges lábfürdő.
– Átvigyem önt rajta? Kérdé Kálmán a hölgytől. Neki vízmentes
vadászcsizmái voltak.
– Ah. Hiszen egy ölnyi széles sincsen, válaszolt Katinka s jobb kezébe
kapva puskáját, nekifutott az ároknak s könnyedén, mint a zerge,
átugrott rajta, s aztán a tulsó partról visszanézett társára.
Most aztán Kálmánnak is meg kelle mutatnia, hogy tud ugrani. Ő is utána
szökött.
A vezető igérte, hogy most mindjárt eljutnak a Kordafőhöz, már hallani a
vizesés zúgását. Ez az út aztán már egészen tornászoknak való volt.
– Menjen ön előttem! parancsolá itt Katinka Kálmánnak. S nem kivánta
segítségét, ha ruháival belekeveredett a csipkebokorba.
Végre elértek ahhoz a meredek hegyszakadékhoz, mely a Korda-főt eddig
hozzájárulhatlanná tette. Az új birtokos gondoskodott az átjárásról, egy
óriási, tiz öles fenyőszálat kivágatott az innenső parton s a keresztül
dülő koloszsz lett az átvezető hid. Annak levagdalták az ágait s azon
kellett végig haladni a tiz öles mélység felett, mely tele volt a
szarvasok elhányt agancsaival.
Ez egy szál fenyőből álló hidra lépve, Kálmánt mégis rávitte az
emberszeretet s a gavalléri kötelesség, hogy Katinkát megkinálja
kezével.
– Fogódzzék kezembe, nehogy leszédüljön.
Katinka elfogadta a nyujtott kezet s engedte magát vezettetni a
veszedelmes hidon.
Mikor a közepére értek, akkor hirtelen megragadta mindkét kezével Kálmán
kezét s azt mondá neki:
– Ha én most itt el találnék szédülni s lerántanám önt magammal oda az
agancsok közé.
Kálmán átkozott humorral mondá erre rögtöni ötletként:
– Inkább én essem azokra az agancsokra, mint azok én rám.
Katinka boszus negéddel ütött Kálmán kezére.
– Menjen, nem kell többet a keze.
S azzal átbalanciroztak a folyam forrásáig.
A nap még nem jött elő a hegyek mögül; a szivárvány még nem volt jelen;
a szép látványnak még hiányzott a tündéri szine.
A kinek legkevesebb érzéke volt a tájkép rendkivüli szépsége iránt, az a
rusznyák vezető volt. Az mindjárt leült egy mohos kőre, elővette a
szeredásából a fokhagymát, meg a szalonnát s elkezdett pánizálni.
Katinka fogta magát, odaült mellé, beszédbe ereszkedett vele, elkezdett
kérdezősködni feleségéről, gyermekeiről, egész pereputyját kitudakolta,
a közben kinálgatta saját pálinkás butykosával, a mi rhummal volt
megtöltve. A jó embernek ez tetszett legjobban az egész discursusban. –
Meg is felelt neki emberül; ivott, mint a kefekötő, s aztán elaludt,
mint a juhász-bunda.
Kálmán pedig ez alatt elővette az albumát, meg a rajzónját s megkisérté
lerajzolni ezt a festői képet s aztán kétségbeesve tapasztalá, hogy ez
az ő festői talentumát meghaladja. Akkor aztán fogta a puskáját s
felállt egy kőre, s azt hitte, hogy most neki az a kötelessége, hogy
lesse a medvét.
Mikor aztán a rusznyák elaludt az Úrban, várva a boldogabb feltámadást,
Katinka is otthagyta a jámbort s oda lépett a vizesés tündérboltozata
alá, s oda leült arra a páfrányoktól körülárnyalt mohos kőre: a syrénnek
a trónjára.
– Barátom! Szólítá meg Kálmánt csipős hangnyomattal. Ugy-e nagy baj az,
hogy innen nem lehet elszökni?
Kálmán visszafordult s hidegen kérdezé:
– Miért?
– Azért, mert ide a falra fölmászni nagyon veszélyes; erre a hid felé
pedig útját állom «én».
Erre aztán mind a ketten elnevették magukat.
– Egyébiránt nincs miért ott állni önnek és lesni a medvét, a míg a
hajtás el nem kezdődik; annak is csak a vége felé, ha erre közeledik a
zaj. Addig leülhetne ön ide mellém, ha fogadása nem tartja az
ellenkezőt.
Kálmán tehát a vállára vetette a puskáját s odament Katinkához és leült
mellé a mohára. Talán syrénnek is szokott híme lenni, mely odaül néha.
(Szegény syrén! Hogy irtózunk tőle, a miért olyan rút. Pedig az közelből
és sokáig nézve oly gyönyörű teremtés; annak a finom barna bőrén
keresztül meglátszanak az erei, mintha üvegből volna, egész a szivéig
látni. A szép asszonynál ez nincsen úgy.)
– Kegyed többször is volt már hajtó vadászaton, hogy úgy ismeri a
szokást? kérdé Kálmán.
– Oh nagyon sokszor! mondá Katinka s a térdei közé fogott puskára
támaszkodott, olyformán, hogy a csőnyilásra tette a két kezét, s a két
kezére nyugtatta az állát. Atyám sokszor elvitt magával. Lőttem is nagy
vadakat.
– De igen kérem kegyedet, ne tegye a fejét a puskacsőre.
– Miért ne?
– Mert el talál sülni.
– Ah dehogy sül el!
– No én nagyon kérem.
– Jó! tessék velem parancsolni. Az önnek oly rettenetesen jól illik,
mikor parancsol; mint a milyen rettenetes rosszul illik nekem, mikor
engedelmeskedem.
– Nem tanították rá, monda Kálmán csipősen.
– Az igaz, hogy nem tanitottak rá, monda a delnő, a kőfalnak támasztva a
fegyvert; inkább az ellenkezőre, s ez nekem sok boldogtalanságot
okozott.
Nagyot sóhajtva folytatá, maga elé nézve, s két összekulcsolt kezét
térdei közé szorítva.
– Gyermekkorom óta ahoz szoktatott minden: apám, nevelőm, rokonaim, hogy
én leszek a családban az úr; nem nő, asszony, hitestárs, hanem «úr».
Mindenben szabad voltam. A mit kivántam, azt tehettem. Szabad volt
minden. És aztán csak abban az egyben kötöttek meg elszakíthatatlan
lánczczal, a miben a legutolsó jobbágy leány is szabad, hogy azt
választhatja férjül, a kit akar. Rám nézve külön törvényt alkottak, a
miben ki volt mondva: ez lesz a férjed, senki más! Pedig hiszen a
Teremtő Ur Isten már maga is megbánta ezt a vállalatot. Én is azt tettem
volna, a mit Éva, hogy ha nekem kiszabják, hogy itt van egy ember, nincs
több a világon csak ez az egy, ezének kell lenned; és ha az a férfi
ideálképe: hát választom helyette az ördögöt. És velem még megfordítva
bántak: nekem férfi helyett az ördögök legnevetségesebb alakját, Asmódit
jegyezték el.
Kálmán furcsán csóválta a fejét. Katinka észrevette azt.
– No hiszen ön ismeri őt. De az egész világ ismeri, hát nem ez-e az
igazi neve? Lássa ön, ezelőtt két hónappal bezártam magamat, s éjjel
nappal törtem a lelkemet, hogy mi legyen belőlem? utoljára arra a
gondolatra jöttem, hogy irok annak az embernek, jőjjön értem, vigyen
haza, lakjunk együtt, törődjünk össze. Akkor az feljött Pestre, összeült
kártyázni Bálvándyval; feltette kártyára a jegygyűrümet s elvesztette
azt. Azzal haza ment, nekem azt se mondta: «jó éjszakát».
Katinka lehúzta a karikagyűrűt az ujjáról s mutatta Kálmánnak.
– S Bálvándy aztán visszaadta a gyűrüt nagysádnak?
Kálmán jó vágást hitt ezzel a delnőnek adni.
– Igenis, Bálvándy azt nekem visszaadta. Semmi titok nincsen benne.
Bálvándynak is volt egy talánya életem rejtélyei közt. Csak volt. Már ki
van találva. Itéljen fölöttem, a ki Istennek érzi magát. Életemnek
legborzasztóbb napján, a minek neve menyegző, mikor kétségbe voltam esve
az utálat miatt, megsértve a legdurvábban, megalázva egy ember által, ki
nekem hűséget esküdött, s egy szolgáló miatt még az nap megalázott,
kigúnyolva, megcsúfolva, semmivé téve, ez az egyetlen ember volt, ki
menekülésemre kezet nyujtott. Az igaz, hogy rossz menekülés volt; mert
azt a világ nekem meg nem bocsátja soha, de én magam megbocsátottam azt
magamnak. Megfizettem érte mindenkinek. Senki iránt sincs tartozásom.
Bálvándy járhat felőlem, a merre neki tetszik. Rá sem gondolok többé.
Lucifer ott maradt a paradicsomban; Éva pedig bujdosik a paradicsomon
kivül.
Katinka eltakarta két kezével arczát.
Kálmán félt, hogy most mindjárt sirni fog. Nem biz az, kaczajra fakadt.
– No már csak nem mondhatja senki, hogy nem kegyes elmélkedésekkel
töltjük az időt: íme én önt már félóra óta bibliai magyarázatokkal
mulattatom. Az így van nálunk kálvinista leányoknál, sokat tanítanak
nekünk a bibliai történetekből. Apropos; nem lett ön még pápistává? –
Még nem? – No én azt hallottam.
Katinka e beszéd alatt megkisérté jegygyűrűjét egy hangafa sima ágaira
sorba felhuzgálni: egyikre sem illett, Utoljára csak felhúzta a
hüvelykujjára. Neki persze Csollán Berti gyűrűje minden ujjára tág volt.
Kálmán nevetett a kérdésre, hogy nem lett-e még pápistává? s azt felelé
«még nem».
E közben feljött a hátuk mögötti sziklaorom fölé a nap. És abban a
perczben ott állt előttük az a csodaszép tünemény: a szivárványos
dicskör. A reggeli szellő a vizesés boltivéből elporló ködnyi
vizcseppeket nyugat felé terelte, s az örök vizpermetegben megjelent
Iris hétszinü sugáröve, mely a két alakot két öles kerületben fogta
körül.
Ah minő szép tünemény! mondá magában mind a kettő, de fennhangon mondani
nem merte: félt, hogy a másik kitalálja nevetni. Pedig e látvány minden
érzéket felfokozott.
A helyett Katinka élczelni kezdett.
– Úgy ülünk itt e szivárványban, mint Jupiter és Juno; csak a pávák
hiányzanak. Most jön a zsidó mythologia után a görög mythologia. Jó
kedélyes istenek voltak azok. Juno boldog lett egy virág
megszagolásától, s Jupiter olyan becsületes ember volt, hogy
megnyugodott benne.
– Nem egészen: tudott magáért boszut állni, felelt meg Kálmán a kissé
szabad ötletre.
– No hát hogy egy dologban hasonlítsunk Jupiterhez és Junohoz,
veszekedjünk egy kicsit: azok is mindig czivakodtak. Ugyan mondja meg
ön: miért futott el tőlem olyan egyszerre?
No erre a kérdésre régen készült már Kálmán; de még most sem volt rá
készen. Nehéz arra megfelelni.
Katinka nem is hagyott neki időt a felelésre: tovább kérdezett.
– Megbántotta önt valaki? Én vétettem-e önnek valamit? Féltékeny volt ön
valakire? Vagy csak egyszerüen meggyülölte a két szememet, s nem akart
többet beléjük nézni? Feleljen ön nekem, miért szökött meg? Feleljen,
mert innen nincs hova menekülni. A rusznyák holt részegen alszik.
Egyedül vagyunk. S ön még nem tudja, mit tesz az, egyedül lenni velem az
egész világon? Én gyilkos kedvemben vagyok.
S azután, hogy megmutassa, milyen gyilkos kedvében van, összetette a két
kezét s mintha Istent imádna, úgy tekinte könyörögve Kálmánra, s ismétlé
a kérdést lágy, érzékeny panasz hangon: «mondja meg, miért hagyott el
engem?»
– Mondja meg, miért gyülölt meg engem?
– Jól van asszonyom, monda Kálmán, ön őszinte volt hozzám, én is az
leszek. Elmondom önnek az utolsó egy pár napnak a történetét. A mi odáig
van, az egy boldog álom. Szokott az ember álmában boldog lenni, ugye
bár? és aztán visszagondol rá, de nem beszél róla. Az álom folytatása ez
volt. Az istennő azt mondta imádójának: «én el akarok menni olyan
helyre, a hol ragyogni lehet;» «jó, legyek én is egyik tükre a te
ragyogásodnak.» Az nap elmentem egy uzsoráshoz s felvettem tőle két ezer
forintot, lekötöttem érte tizezeret, a mit vissza kellett volna fizetnem
bizonyos idő mulva. Ezt csak el kell kezdeni s azután egész a hegy
lábáig legördülni egymásután következik. De hát édes álmában az embernek
esni is gyönyör. S az én álmom igen édes volt. Még most is gyönyörrel
gondolok rá. Ha végig hagyják azt álmodnom, talán azon végződik, hogy
egyenesen a halálba lépek át belőle. S ki tudja, hátha az is gyönyör.
Még azt senki sem jött vissza elmondani, mit érez a sziv, mikor
megszakad. Minden készen volt nálam: becsületszóra felvett pénz, vakon
induló szenvedély, mámortól ittas vágy. Akkor elmentem önhöz. És akkor
fölébredtem. Eleinte mindig haragszunk arra, a ki álmunkból fölébreszt;
hanem egy percz mulva átlátjuk, hogy az jót akart velünk. Egy napig
kinzott a szívnek minden keserü érzése. Ez a nap is feledhetlen lesz
előttem örökké. Hanem másnap már ébren voltam. Láttam magamat és mindent
körülöttem úgy, a hogy van. Olyan útra léptem, a melyen veszendőbe megy
a becsület maga. Oh én ezekért a minden földi ragyogványt felülmuló
szemekért a földet körül kerültem volna, s átmentem volna saját magam
ellenlábasának. Én ott laktam ezekben a szemekben! Úgy laktam bennük,
mint a holdkóros a holdban. Oh engem ez az emlék még akkor is melegíteni
fog, ha valaha megérem, hogy megőszülök. De folytatása ennek nincs. Én
elmondtam önnek a magam ábrándját: hölgy, ha szeretsz, ne szeress mást;
se vagyont, se ragyogást; dobd el azt; vesd végét váló perednek, ne
bándd, ha nagy birtokodat elveszted, leszünk szegényebbek, mégis
gazdagabbak; ez volt az én ábrándom; ön mást mondott: «férfi, ha
szeretsz, ne szeress mást, se jövőt, se férfi hirnevet, se becsülést, se
életpályát, dobd el értem mind, ne kérdd, mint mond a világ; itt nálam
egy másik világ, lakjunk abban.» Én hallgattam önre. S ha akarta, ezért
a másik világért meg tudtam volna halni: mert ez a másik világ két ember
számára elég nagy; de asszonyom, három ember számára már nagyon kicsiny.
– Tehát Bálvándy volt az oka mégis! kiáltá fel Katinka haragra gyultan.
Az Isten verje meg érte.
És aztán eltakarta arczát kezével és zokogott.
Kálmán hagyta őt sírni. – Hiába volt már az.
Katinka meg is bánta nagyhamar, hogy olyan gyönge volt; s letörülve
könyeit, büszke arczot öltött s aztán keserű hangon mondá: