kapás, az egy lebuj, a «csája» pedig valami ételneme; mind a kettő
divatban volt akkor, a csájához rácz ürmöst ittak és rácz nótát
énekeltek. A csaplárosnak volt egy kancsal szolgálója, azzal Berti egy
kis regényes cselszövényt kezdett, megfogadta neki, hogy a mint elválik
feleségétől, mindjárt őtet veszi el; igért neki egy tizest, ha
megcsókolja az orczáját, a mit a bájos Hébe kért magának rézpénzben
kiadatni; nem volt elég hite, hogy ne hamis tizes legyen az, a mit ilyen
hiábavalóságért osztogatnak.
Innen aztán a jó barátok odább mentek; nem a nélkül, hogy egy ott maradt
szerb gajdosnak a csizmaszárába tüzes taplót ne dugtanak légyen.
Berti este kivánta a fürdést. Bálvándy elvitte őt a sáros fürdőbe, ott
egy garasért megusztatta magát Berti a tükörfürdőben, más harmincz
darab, garasos gentleman társaságában.
Következett a csónakázás vissza Pestre, az is az élvezetek közé
tartozott. Ekkor már éjfél felé járt az idő. Napirenden állt a
szolgálóbál a «nagy gárdistánál». Ott a két jó barátnak sikerült a
hentes legényeket, meg a fiakkerlegényeket összeveszíteni; mikor aztán
ütlegre került a sor, akkor elszaladtak, felkiabálva az alvó várost
azzal a rémszóval, hogy «tűz van!» s becsengetve sorba minden kapun.
Végre befogadták őket a mindig vendégszerető Zrinyi otthonos csarnokai.
Ott talált Berti egy csoport kozákot, a kik nasivasit játszottak, leült
közéjük. Először ő nyerte el minden pénzüket, azután azok nyerték el
minden pénzét. Akkor beledühödött a játékba, kölcsön kért Bálvándytól
száz forintot. Bálvándy pedig ismerte Csollán Bertinek azt a jó
szokását, hogy kártya közben kölcsön kapott pénzt sohasem szokott
megfizetni.
– Nem adok én, ha csak valami zálogot nem adsz.
– Hát mit adjak? A pipámat?
– Az nem ér öt garast.
– Hát a bekecsemet?
– Ingyen se kell.
– Kötelezvényt?
– Add ide azt a gyűrűt az ujjadról.
– Ez a feleségem jegygyűrűje.
– Bánom is én. Holnap visszaváltod.
Hát aztán Berti odaadta zálogba a jegygyűrűjét, a felesége nevének
előbetűi voltak bele vésve. Ha visszanyeri a pénzét, meg is adja tán a
száz forintot; ha pedig azt is elveszti, vesz másik karikagyűrűt öt
forintért; Bálvándy őrizheti a zálogot.
Aztán csak el is vesztette a száz forintot is. Ilyenformán elmulatott
reggelig és mind e mulatságot a Bálvándy pénze bánta, a ki aztán reggel
felé még haza is vitte barátját a fehér hajóba s le is fekteté szépen.
Berti aludt kilencz óráig. Akkor felébredt, eszébe jutott lassanként,
hogy nem otthon van Gödénylakon; azután apródonkint arra is rájött, hogy
most Pesten van! Sőt idő multával az iránt is tisztába jött magával,
hogy ő most a felesége hivására jött ide, nagyszerű kibékülési
szándékkal, s hogy e szerint a legelső kötelessége az volna, hogy
megborotválkozzék. Rémlett előtte, mintha tegnap este meg is mondta
volna a pinczérnek, hogy neki a borbélyt rendelje ide kilencz órára.
Már kopogtat is valaki az ajtón. «Herein!»
A feltáruló ajtón egy alakot lát belépni Berti, a ki ismerős is, meg
ismeretlen is. Hirtelenében nem jut eszébe, hol látta? Pedig hát Wasztl
az, a mészáros legény, a kit a tegnapi állatviadalon volt szerencséje
tisztelhetni.
Wasztl prémes bekecset viselt és báránybőr kucsmát.
A kucsmát letette a székre; azután leveté a bekecset, azt felakasztotta
a szegre; azután a lobogós borjuszájú ingszárat felgyürte a válláig.
Berti csak nézte, hogy mi lesz már ebből?
Wasztl a nyakravalóját leoldotta.
Akkor aztán odaplántálta magát Berti elé, mondván:
– No hát, itt vagyok!
– Látom, vak apád, hogy itt vagy; de hát mért vagy itt?
Wasztl előbb a jobb markába köpött, azután a két tenyerét
összedörzsölte, azután kifeszítette a karját s így szólt:
– No hát hadd látom, ki üt engem a földhöz?
– Üssön a földhöz a hét ágú mennydörgő mennykő! Hát mit jösz te én
hozzám? bunfordi!
– Hogy mit jövök én ide az úrhoz? Hát nem az úr hitt engem ide?
– Én híttalak? Hát mikor hallottad te az én szavamat?
Wasztl a két tenyerébe csapott, mint a ki el van szörnyedve ily
hallatlan vakmerőségen.
– Hiszen nyomtatva van: ekkora betükkel ni, mint az öklöm!
– Mi van nyomtatva te?
Wasztl odahúzta Bertit az ablakhoz s a fehér hajóval átellenes
Teleky-ház szögletére mutatott, a hol nagy falragaszt bámult egy csoport
nép, a falragasz közepét egy mázsákat emelgető hercules alakja tette
nevezetessé.
– Nem tudok én olyan messziről olvasni.
– No hát innen közelebbről. Hát ez micsoda?
Azzal kinyitá Wasztl Berti szobaajtaját s ott láthatá Berti ugyanazt a
herculeses hirdetményt felragasztva, ezzel a tartalommal:
«_Csollán Berti._
A török szultán első akrobatája, ezennel felhivja Budapest minden
birkozóit küzdelemre; a ki őt földhöz tudja vágni, annak száz forint
jutalmat igér!»
Berti háromféle szint váltott e rémsorok olvastára.
Ott volt saját ajtajára ragasztva a veszedelmes felhivás.
– No hát! Az úr az a Csollán Berti, vagy nem az úr az? Kiálta rá
nyersnyakasan Wasztl pajtás.
– Zsiványság, akasztanivalóság az egész dolog! tört ki ijedt haraggal
Berti. Tolvaj volt, gézenguz volt, a ki ezt csinálta. Eredj a
pokolfélegyházába! Én nem vagyok se birkozó, se vasgyuró, se acrobata;
nem tudok az egészről semmit.
– Ohohohohó! uracskám! henczegett Wasztl, öklével Berti orra alatt
hadonázva. Nem megy ám az: így akarni kibújni a hajczéczuból; mikor már
az egész város, minden utcza-szeglet tele van ragasztva a czédulával;
most már csak ki kell állni a gyepre.
– Áll ám a kutyád, meg magad. Én nem birkózhatnám, nekem nem ez a
mesterségem. Most is Hexenschusz van a derekamban. Valami gazember
bolonddá tette a várost.
– De nem oda Buda! Nem ütjük azt azzal el! Ismerem én már ezt a tempót.
Tavaly is így tett épen egy amerikai komédiás, kihirdette, hogy a ki
őtet földhöz vágja, száz forintot ád neki, mikor aztán meglátta ezeket a
karokat itt ni… Látja az úr ezeket a karokat? (E szónál Wasztl
összehúzta, megint kiegyenesítette a vastag karját, melynek közép izma,
mint egy kis malacz domborodott ki). Hát akkor annak is épen úgy az
inába szállt a bátorsága, aztán az is azt mondta, hogy ő csak tréfált,
nem akar birkózni; utóbb meg alkura fogta a dolgot; ötven forintot
igért, de nem engedtük ám: hanem ki kellett neki állni a platzra, s
birkózni kellett. Aztán úgy is oda teremtettem a földhöz, hogy három
oldalbordája betört. Nem jön az többet Pestre birkózni! De majd az urat
is elszoktatom én erről a mesterségről.
– Kedves barátom, kezdé Berti könyörgésre fogni a dolgot: becsületem
szentségére esküszöm, nem vagyok én, nem is voltam soha komédiás. Valaki
bolonddá teszi a nevemben a várost. Én tiszaháti földes úr vagyok.
Hagyjon nekem békét édes barátom.
Ezt az indokolást pedig igen képtelennek találta Wasztl pajtás.
– Üm, de ez már furcsa. Az embert ide bolondítják, az embert felültetik.
Az ember azt gondolja, hogy a mi nyomtatva van, az már «gedruckt», az
olyan, mint a szentirás. Én nekem az a száz forint olyan bizonyos,
mintha a zsebemben volna. Nekem az úr száz forintot vesz ki a zsebemből,
ha nem akar birkózni. Én már előre egy új bekecset is vettem magamnak
erre a kontóra a kohlmarkon.
Mutatta a felakasztott bekecset.
– Hogy volt ez a bekecs?
– Tíz forint.
– No hát megadom azt a tíz forintot, s aztán menjen édes barátom Isten
hirével.
Wasztl nagyon megcsóválta a fejét.
– Ejnye no, ez már mégis nagy szörnyüség! Így bolonddá tenni az embert!
No hát nem bánom. Én jó bolond czimbora vagyok. Ide azzal a tíz
forinttal. Ne mondja, hogy veszekedő ember vagyok. Minden ember tudja,
hogy a Wasztl olyan jó gyerek, mint a tej.
Berti markába nyomta a tíz forintot s tuszkolta aztán kifelé az ajtón.
De Wasztl csak nem mozdult. Úgy állt ott, mint egy vas-szobor s nyájasan
mosolygott.
– Tudja az úr, csak mégis sajnálom, hogy úgy szeliden, ha nem is a
földre, csak ide a pamlagra le nem vágtam, hogy legalább tudná meg, hogy
ki vagyok? Nem pénzért, csak úgy barátságból.
Berti köszönte neki szépen; nem akar sehova lebukfenczeztetni, még a
pamlagra se, se ingyen, se barátságból; inkább megkinálja még egy kis
dohánynyal a vasgyurót, töltse meg a pipáját a zacskójából, a mit az
aztán meg is tesz. S úgy fogja fel a dolgot, hogy a dohányzacskót is
megtartja; Berti a világért sem meri azt tőle visszakérni; még inkább
kicsihol a számára a maga szerszámával s pipájára teszi az égő taplót s
várja, míg Wasztl nagyokat szí a pipából, s a dohány igazán meggyullad.
Akkor aztán Wasztl is nagylelkü kezd lenni.
– No, tőlem ugyan olcsón megszabadult az úr. Tudja, én jó gyerek vagyok,
olyan mint a tej. Hanem majd mindjárt jön ám a Krautsuppen Tóni, a
Kilenczveklis Jóska, meg a signore Mangiacatto, no azokat majd nehezebb
lesz ám lerázni a nyakáról, mert azok nagy krakélerek.
Berti még egyszer nagyot íjedt.
– De hát mik azok?
Wasztl megmagyarázta.
– A Krautsuppen Tóni egy fiakker mester, a ki minden verekedésben benne
szokott lenni. A Kilenczveklis Jóska egy zsákhordó, a ki két tele buzás
zsákot egyszerre elvisz a vállán; a talián meg egy sajtáruló, a ki maga
is hercules volt valaha. Már találkoztam velök a Zrinyiben, ott
tanakodnak, hogy melyik jöjjön elébb az urat a száz forintért
gavallérosan megzökkenteni.
Még csak ez a biztatás kellett a Berti fejének.
– Azokkal nem fog ám az úr olyan könnyen elkészülni, mint én velem. Azok
nem hagyják magukat ilyen apró pénzzel kifizettetni. Mert hát én jó
gyerek vagyok, mint a tej. Hanem hát előre figyelmeztetem az urat a
tempóikra; mert én ismerem mind a hármat. Sokszor mérkőztem velük; de én
velem egyik sem bir. A Krautsuppen Tóninak az a fogása, hogy mikor
összekapaszkodik az ellenfelével, egyszerre csak lesunyja a fejét s
olyat üt vele a társának a gyomrára, hogy az mindjárt elájul bele. A
Kilenczveklis Jóska meg, mikor fogja az embert, aztán nem veszi észre, a
vállával ugy fellöki az állkapczáját, hogy a foga törik ki bele. A
taliánnak meg az a szokása van, hogy egyszerre megkapja az embernek a
karját, s keresztül dobja a vállán. Hát ezekre a tempókra jó lesz
vigyázni. Mert azok füge gyerekek. Nem olyan jámbor fiúk, mint én.
Istennek ajánlom az urat.
A mészáros legény elment. Berti kinézett az utczára, látta, hogy most
már egész népcsoport áll az utczaszegleten, s magyarázza az ő felhivását
kiki egymásnak.
Ez átkozott rossz tréfa, akárkitől jön!
De hát kitől jön?
Törte rajta a fejét. Bálvándyra fogta volna; de az merőben lehetetlen.
Tegnap este találkoztak, azóta reggelig egy pillanatra sem váltak el,
ezeket a plakardokat pedig előbb ki kellett szedetni, nyomatni,
censurára küldeni, kiragasztatni: az egy egész napi munka. Kinek a
munkája?
Senkié másé nem lehet, mint Katinkáé.
A feleség akarta a férjet így megtréfálni, azért a sok boszantásért, a
mit a férj szokott ő vele elkövetni.
Más magyarázata nem is lehet.
Boszujában és rémületében Berti rögtön befogatott, maga előre beült a
hintójába, elbujt a sártakaró bőr alá, ott kushadt, míg felszerszámoztak
s úgy elkihajtatott Pest városából, hogy még az orrát sem dugta ki a
napvilágra, a míg a vámon túl nem voltak.
S még az a boszusága is megvolt, hogy nem is dohányozhatott, mert a
zsacskóját elvitte Wasztl.
Csak időre, évek mulva kapott egy czédulát Pestről, melyre ez volt irva:
«Hát hogy tetszett a fehérhajói komédia?»
«Bálvándy, komédiás direktor!»
Ez volt az egyik visszatromfolás.
* * *
Bálvándy pedig még az nap délelőtt ellátogatott Katinkához.
– Ne várja biz «azt»; mondá a szép asszonynak; tegnap este megjött,
leült kártyázni, elvesztette utoljára még a jegygyűrűjét is, s azzal
hazament.
Katinka ráismert a gyűrűjére.
Piros lett a haragtól.
– Adja ide azt a gyűrűt azonnal.
– Dehogy adom! Nagy pénz árában van ez nálam.
– Hát mit akar vele?
– Felkeresem vele azt, a kinek az ujján maga szép asszony örömestebb
fogja ezt látni. S annak adom.
Katinka azt mondta Bálvándynak, hogy
«Maga nagy ördög!»
HÁTRAFELÉ FÖLFELÉ.
– Bizony megcsókoltad te a feszületet, kedves barátom, mikor a püspök
odanyujtotta eléd; kötődék Biróczy az ő kedves barátjával, Kálmánnal, a
mint vége volt a keresztfelszentelési szertartásnak, mely István király
napján a Decséry család templomában megtartatott. Ez alkalommal a vidék
notabilitásai meghivattak; a püspök maga pontificált, két kanonokja
kiséretében; Dorothea grófnő énekelte a magánhymnuszt a zenekarban,
gyönyörű csengő sopran hangjával; az olyan fiatal emberek pedig, mint
Kálmán, kardosan, magyar ruhában szolgáltak a közrendnek. A püspök aztán
közölt velük minden szent áldást, nem kérdezve, ki igazhivő, ki eretnek?
Biróczy termetének rendkivülisége által fel volt mentve a szolgálat
alól, s olyan helyről nézhette a szertartást, a hol nem osztottak
tettlegesen kifejezett malasztot.
– No de, valljuk meg, hogy örömest tetted, folytatá a csipkelődést
Biróczy. – Azt a helyet érinték ajkaid a mi urunk Megváltónk aranyból
formált alakján, a melyet egy perczczel előbb a mennyei szépségű
Dorothea grófnő ajkai érintének s így kétszeres volt az áldás. Hát még,
ha a mi urunk Idvezitőnk nem volna ott a két csók között.
De már ezért Kálmánból kitört a nemes harag.
– Eredj! Te Momus! Egy lélekzettel szidalmazod a szűz erényt, a jó
barátodat és az Idvezítőt.
– Én pedig semmit sem mondtam, a mi, ha úgy történnék, azért akár a szűz
erény, akár a jó barát, akár az én Idvezítőm haragra gerjedne.
… A szent szertartást úri lakoma fejezte be, melyben Kálmán a
főasztalhoz jutott, a hol a notabilitások ültek. Az alsóbb rendű
vendégseregnek a mellékterem virult. A főasztalnál ültek a grófi család
tagjain kivül a püspök és két kanonokja; két testvér Dombrádi, mindkettő
nevezetes egyéniség. Az egyik, az idősebb, háromszáz ötvenkét fontot
nyom, a fiatalabbik sokkal karcsubb, az csak háromszáz negyvenháromig
vitte. Vas szék, vas ágy kell nekik, más minden pozdorjává törik
alattuk. S ha valaki megbámulja csodás előmenetelüket, annak büszke
dicsekedéssel mondják, hogy az még mind semmi, de van egy harmadik
testvérük, az még tizenhat fonttal nyomatékosabb. Egyszer Pesten voltak
mind a hárman, hozattak maguknak egy bérkocsit. A mint az első testvér
lejött a kocsihoz, a fiakkernek tátva maradt a szája ijedtében, mikor a
másodikat is meglátta, a haja szálai ég felé emelték a kalapját, de
mikor a harmadik is előállt, közé vagdalt a lovainak, s úgy elvágtatott,
hogy még talán most is szalad.
Jovialis két derék ember. Omlik belőlük a jó kedv. Adoma, áldomás ki nem
fogy annál az asztalnál, a hová ők leülnek.
Ott van a helybeli tiszteletes is, a kálvinista pap; a gróf minden
ünnepélyes alkalommal asztalához szokta őt hivni; a mit pedig az nem
igen nagyon kiván; nincsen ő az ilyen úri étkezéshez szokva, s aztán
mindig megfekszi egy hétig a lakmározást. Otthon az «emberem» (így híja
a feleségét) még azonfelül leszidja, hogy minek ivott olyan sokat, mikor
ismeri már a természetét.
A jó öreg tiszteletes kapott rajta, hogy egy «nostrast» sejthetett meg
az asztalnál: «üljön ide mellém uram öcsém», könyörge Kálmánnak, aztán
figyelmeztessen, kérem az egekre, hogy mi a megenni való; valami kigyót
vagy békát meg ne egyem ennél az úri asztalnál; ha pedig látja, hogy
nagyon sokat találtam már inni, adja tudtomra szép hegedű szóban, mondja
azt, hogy nagyon erős ez a bor!
Aztán csak meg is kérdezett mindent Kálmántól, hogy mi az, a mit most
hoznak? Az a makaroni nem valami kigyófajta e? Mert ha ő valami kigyót
meg talál enni, attól ő mindjárt meghal.
Hogy elitélte magában a két kövér kanonokot, a kik még a csigabigát is
megeszik tuczat számra. Nekik való az, mert pápisták.
Föltette magában, hogy nem fog bort inni; de aztán csak lehetetlen volt
megállni a fogadását, az egyik kanonok hires toasztmondó volt;
megkivánta a constitutiója, hogy minden étel előtt, s minden étel után
egy toasztot mondjon, s mikor ez a jogczim elfogyott, akkor a felebaráti
szeretet diktálta reá azt a kötelességet, hogy ha még van valaki az
asztalnál, a ki nem volt felköszöntve, megtoasztozatlanul ne maradjon.
Ezuttal harminczketten ültek az asztalnál. Toasztjaiban rendesen
testvérére szokta a felhivást intézni: szállok az urnak. Azt mondta rá:
«állok elébe» s tölte poharába. De miután a szónok toasztja hosszú vala,
a fölhivott nem várhatta végét, közben kiitta poharát, s végül ujra
töltött. Ilyenformán az egyik harminczkét poharat üritett, a másik
hatvannégyet. Az égi gondviselés őrködött fölöttük, hogy semmi káros
következménye ennek nem volt.
Tehát Kálmánra is jutott egy toaszt. A kanonok úr eldicséré annak minden
őseit, őtet magát, jó tulajdonságaival, végül a fölötti sajnálkozását
fejezte ki, hogy miért ily jeles, kitünő ifjúnak eretnekül élni a
világban, s óhajtá, hogy az a boldogságos szűz, kinek képmását a kastély
is őrzi (gyöngéd czélzás Dorothea grófnőre) szelid tekintetével vezesse
a derék ifjút az igaz útra.
De már ez ellen a tiszteletes felpattant! Gróf ide, püspök oda, ő a maga
vallását kisebbíttetni nem engedi. Ő a maga nyájából ily becses juhot
elcsábíttatni nem enged.
No ebből azután tökéletes lett az asztalfölötti mulatság. A tiszteletes
a vallási vitatudományban nagyon jártas férfiú volt, csak úgy lapdázott
negyedfél mázsás embereivel s tűzbe jövén, annyi borfélét beszedett,
hogy Kálmán jónak látta a lábát megnyomni az asztal alatt s fülébe
sugni: «tiszteletes uram, nagyon erős ez a bor.»
– Ha erős, ne igyad fiam! Vágott neki vissza a lelkesült harczos, s a
harcz vége aztán az volt, hogy Biróczynak be kellett jönni azzal az
izenettel, hogy a tiszteletes asszony ideküldött, hogy menjen haza, mert
baj van, s arra azután a gróf intésére Kálmán hóna alá vevé a
tiszteletest egyfelül, másfelül Biróczy s elvezeték szépen a parochiáig,
folyvást épülve szent Ágoston citatumain; otthon pedig szépen
lefektették s nem kellett neki ringatás.
– Látod bajtárs, mondá visszatértükben Biróczy Kálmánnak: ez az élet
philosophiája. A hithűség és buzgalom ilyen vedlett vakolatu házba
vezet, a nagy urak gratiája pedig olyan palotába, a milyenbe
visszamegyünk; «flecti, non frangi» (hajolni; nem törni), ez a jelszó a
jó magyar nemesi czimerre. Te már megtaláltad a «gradus ad
Parnassum»-ot. Ott ugyan nincs Parnassus, de van más. Szépen lépegetsz
fölfelé és – hátrafelé. A hányat fölfelé, annyit hátrafelé. Hanem okosan
teszed. «Sic itur ad astra.» (Így haladnak a csillagokig.) Lesz belőled
nagy úr, méltóságos úr, grófnő férje, Istennő férje; boldogságos szűz
malasztja száll rád, égből és földről. Ha olyan szép fiú volnék, mint
te: én is úgy tennék mint te.
– Részeg vagy te bajtárs nagyon.
– Az meglehet: akkor támogassuk egymást; mert te is az vagy. Én ha
vagyok, bortól vagyok; te pedig szép szemektől vagy ittas. Ha a
Katzenjammer előjön, nem tudom, melyikünknek a feje fog fájni jobban?
Mikor visszatértek a terembe, a toasztozás még egyre folyt; a férfiak
még az asztalnál ültek, a hölgyek már elmenekültek onnan. Kálmánnak egy
pillanatra alkalma volt Dorotheával összetalálkozni az amabilis
confusióban.
A grófkisasszony megszorította a kezét és fülébe sugta:
– Most mondá atyám, hogy mához egy hétre statutióra vagyunk hivatalosak
a kordiczai uradalomba. Elmegyünk mind, ön is velünk jön!
Az a hang, az a szemragyogás, a mivel e szó mondva volt!
Kálmánnak nagyot dobbant a szive.
Ez a kordiczai statutio volt az, a mi elől szerelemféltő dühében
megszökött, s ez az, a mire szerelmi boldogság diadalával fog sietni
most!
Az ebédnek vége volt, az asztal felbomlott; mindenki sietett ő
nagyságának, a püspöknek kezet csókolni.
– Ő is!
A SZIVÁRVÁNY KÖZEPETT.
A Korda folyam ős forrása az északi Kárpátok között fakad. Egy magas,
meredek sziklafal közepéből, három öles magasból tör elő oly erős
rohammal, hogy öt ölnyi ívboltot képezve omlik alá. Csodálatos boltív! A
ki alatta áll, e folyton változó prizma gyémánt boltozatán keresztül,
örök szivárványnyá törve látja az eget. A ki pedig távolról nézi, mikor
a nap rásüt, a zuhatag finom vizporában egy kerek aureolet lát, minő a
léghajósoknak jelen meg néha a felhők között, egy akkora szivárványt,
mely egy emberpárt befogadni elég.
Ez a hely a tökéletes magány hazája. Északról, nyugotról a meredek
sziklafal zárja el, melyből a folyam előtör; a zuhatag innen egy
áthatolhatlan bozóton, őserdők egymásra omlott faderekain keresztül
harsog tovább; keletről pedig egy mély hegyszakadék tátong mellette,
melybe ha valaki alátekint, annak fenekét ellepve látja a
szarvasagancsoktól, miket tavaszszal e bujdokló állatok oly helyeken
hánynak le, hová ember nem közelít.
Fenn a sziklafalon az ős fenyőerdő koronái zúgnak a szélben. Egy óriási
szál: egy koloszsz a többiek között, épen azon barlang szikla padmalya
fölött vert gyökeret, melyből a folyam előtör, onnan emeli fel örökzöld
guláját a többiek közé; onnan felülről a vadszőlő venyigéje szövetkezett
sötétzöld ágaival s lekúszott rajta, lehúzták mindig éretlen fürtjei
egész a tövéig; egy elszabadult indája lecsüng a vizesésig, s annak az
ütésétől szökell, mintha a vén, komor fenyő gyermekjátékkal mulatná
magát.
A sziklafalon megtűző nap sugarai kétszerezik a nyár melegét, a zuhatag
örök permetege üdíti az átfült léget, a mi tropikus légkört varázsol elő
s a légkör nedves melegében a bércz minden hasadékában kövér növényzet
telepszik le, a fülfű zöld rózsái, a szaka sárga koszorui virítnak le
róla, s a hol más nincs, zöld moha folytatja a tarka himzést.
A vizesés alatt, a fényes üvegbolt alatt, öles páfrányok ernyőznek körül
pálmaalaku legyezőikkel egy mohos követ, melyet a felfutó alkekengi
koszorúz meg, narancsveres kelyheivel. A meleg árnyékban csoportokban
virulnak, mint egy fejedelmi diszkert, az erdők drágaságai: orchydaeák,
cypripediumok csodaszép bokrétái, virágok, mik pillangókhoz, legyekhez
hasonlítanak; miknek alakja tarka női czipő, fészkén ülő madár; illatja
mesés szerelemhevítő.
A folyam tajtékzó hulláma tova utat tör magának a gubanczos máhola és
málna bozótok között, mik összeverődtek a vadvenyigével, iszalaggal; s a
hol egy-egy kis csöndes szögletet talál a völgyben, mely egy eltévedt
hullámának nyugvóhelyet ád, azt úgy felékesíti nefelejtssel, sötétkék
csengetyü virággal, piros havasi rózsával.
Egy helyen nagy kanyarulatot tesz a folyam, s ott a kerület zátonyán egy
csalit támad veres fűzből; festői ellentét a komor fenyő sötétéhez. E
törpe fákon hosszú sorban fehér gömbök függnek alá, messziről
virágbimbóknak nézhetni őket. A fügemadár fészkei azok, miket
csodatudománynyal a fűzfa gyapotjából tud szőni, varrni. Ezek is az
emberhang számüzöttei.
S a mint alább a ködös mélységben újra megjelenik a folyam, mint egy
smaragdzöld tengerszem, megszorulva egy völgykatlanba, ott annak a
tengerszemnek a partján látszanak egymás mellett a legősibb
czölöpépítmények, egy mesterséges gát, a mellett sorba épült gömbölyü
gunyhók. Azoknak a lakói a hódok. Ezek a bölcs vizi épitészek. Egy
kiveszni induló faj, mely csak ott lakik még, a hova ember el nem jut.
Ezt a helyet még nem taposta emberi láb.
A ledült fatörzsön országgyűlést tartanak a czinczérek, e hosszú bajuszu
bogarak; egyedüli urai annak az erdőnek. Határozataikat bizonyosan
jegyzi a fák kérge alá rokonuk, a betüiró czinczér.
Az erdei méh még csak fiainak gyüjti a mézet az odvasfa üregébe. S ez az
egész lég mézillattól terhes, e levegő maga mámorít, andalít s titkos
érzelmeket költ fel.
S e titkokat magyarázni itt vannak az erdők szószólói: a hol a zuhatag
zajong, ott szeretnek énekelni a madarak is, ott hangzik a rigó kihivó
fütytye, ott zúg a süketfajd szerelemféltő haragja, s mintha folytonos
csókok csattognának a levegőben: az a fülemüle danája.
És az alább hanyatló nap egyre szélesebbre terjeszti ki körül a bűvös
szivárvány kört e tündértáj fölött; az andalgó azt várja, hogy ott a
szivárvány környezte mohos kövön meg fog jelenni az erdők istennője, a
hűs permetegben testét megfüröszteni.
S valóban, ha elvár addig, míg leszáll az est, részesül abban a ritka
gyönyörben, hogy a páfrán levelek legyezői szétnyilnak s előjön közülök
a meztelen syrén.
Ah, mily elragadtatás volna e látvány egy vágyódó természetbúvárnak.