gémnyaku szörnyeteg, a ki nem szégyenli a giráff-fejét még magasabbra is
emelgetni; no ha ő nem szégyenli, hát szégyenli a nyerges, a kit bántani
látszik az a gondolat, hogy ő másfél marokkal alacsonyabb a barátjánál,
s azért le is sunyja a fejét a két konya fülével csunyául. Ámbár Csollán
Berti véleménye szerint az rendes szabály, hogy a nyerges mindig
alacsonyabb legyen valamivel, mint a rudas. A gémnyaku rézderes, a
konyafülü pedig szürke volt addig, a míg ki nem verte a szeplő. Hanem
mind a kettőnek kitünő tulajdonságai vannak. A konyafülü szürke,
rendesen a mint észreveszi, hogy a kocsis fel akar ülni a bakra, nem
várja meg, hanem neki iramodik, majd kikapja alóla a szekeret, s ha az
szerencsésen felszökhetett s nem törte ki a lábát, viszi a szürke
árkon-bokron keresztül a bárkát, mentül jobban huzzák a száját, annál
jobban harapja a zablát, ragadja a szekeret; az első állomáson aztán
kifárad, akkor elereszti fülit-farkát, nem bánja, akárhogy biztatják az
ostorral; azt mondja a másik lónak, no már most húzz te!
Ekkor következik a gémnyaku mulatsága. Ennek meg az a jó tulajdonsága
van, hogy a mint rámarad a húzás sorja, megköti magát, megáll egy
helyben, nem akar inditani. Üthetik azt mindenféle ütőeszközzel, akkor
meg épen hátrálni kezd, meg felrugdal, s ha a kocsis nem akarja a fogát
kirugatni, vagy a kocsit az árokba faroltatni, hát kénytelen utoljára is
leszállani az ülésből, s zablájánál fogva vezetni a lovat, a míg
megindul. S miután ezt a mulatságot tizszer-tizenötször ismételte, akkor
aztán belemelegszik a gémnyaku s koczog előre pompásan, nagyon jó ló
aztán; csakhogy bele kell vezetni. Ilyenformán délig huzza a kocsit a
szürke, délután a deres, a mi legszebb munkafelosztás.
A gyeplüs, az nem huz semmit; az csak tánczol. Igen vidám gondolatjai
lehetnek az egész úton, mindig tánczol, soha sem jár a szerszámban.
Nyilván ujoncz hátas ló lehet, a kit most fogtak be először. Különben
igen szép állat; nemes félvér. Talán abbeli büszkeségből hagyja rá az
ostorhegyesre, hogy az húzza az egész kisafát; a mit az meg is tesz
becsülettel, lévén ő szegény hosszú sörényű, hosszú farku mokány paripa;
a kivel hogy milyen mostohául bánnak, bizonyitják a szőrébe
csimpajkozott bogácsok és koldusdiók.
Hanem csengetyü, az van mind a négynek a nyakában, úgy hogy
előtte-utánna megáll bámulatára a nép, mikor végig vágtat a hatvani, meg
az úri-utczán, be egyenesen a fehér hajó tátott torkába; a hol olyan
szerencsésen viszi neki az ügyes kocsis a hátulsó tengelyével a
szegletkőnek, hogy Csollán Berti nem is ugrik, de repül ki a hintóból s
úgy mázoltatik a falhoz, hogy lemegy a képéről valami. Talán a bőr? Nem
biz a, csak egy kis piszok.
Berti meg se ütődik ezen. Megmondja a kocsisnak, hogy micsoda véleménye
van a Krisztusról, meg a szentekről, s azzal rendben van minden. Az
egyetmást a hausknecht viszi utána a kocsiról a készen tartott szobába;
a ki után nyomban megjelenik a pinczér, kinek a fél szeme be van kötve,
alkalmasint a vasárnapi bálban megütötték, s kérdezi, hogy nem tetszik-e
valamit parancsolni?
Bertinek persze az volna a legelső kötelessége, hogy borbélyért küldjön,
s emberi formába igazittassa magát, hogy még ma este felkereshesse a
feleségét, a ki finynyás úrhölgy. Hanem hát ez marad holnapra.
– Micsoda megnézni való van itt most Pesten? Ez az első kérdése a
pinczérhez.
– Kabale und Liebe von Schiller, a szinházban.
– Nem kell nekem. Nem értek én németül többet, mint azt a szót, hogy
«bezahl»; azt is csak ritkán értem. A Schillert pedig csak úgy veszem
be, ha bor.
– Azután itt van egy optisches theater.
– Hát az micsoda? Kutyakomédia?
– De az is van. A kerepesi úton, a Stocker-udvarban van ma is nagy
heczcz, a mit az uraságok nagyon látogatnak.
– Miféle heczcz? te félszemü Cupido!
– Hát kutyák, meg bikák és bivalyok verekesznek egymással.
– No a kell nekem! van ott entrée?
– Persze hogy van. Egy tizes a belépés.
– De már oda elmegyek.
Berti rögtön csapta a hóna alá a fokosát, megtömte a dohányzacskóját, s
azon sárosan, szurtosan megindult a heczczet megnézni, ráijesztgetve a
kellnerre, hogy valami el ne veszszen a szobájából, mert akkor azt a
másik szemét is kiüti.
Az ajtó küszöbén szemközt találkozott felesége házi kisasszonyával, ki
annál gazdasszonyi szerepet viselt; e csinos hölgynek csak félszeme
volt, a másikat, mit himlőben vesztett el, egy homlokáról lecsüggő
hajfürttel szokta elmaszkirozni.
Ezen kisasszony már itt várt a nagyságos úrra, s kényes természetü
izenettel volt megbizva úrnőjétől, a miért is Bertók urat elfogván az
ajtóban, bizalmas suttogással monda neki.
– Kérem nagyságos úr, négyszem között akarnék önnel beszélni.
Dehogy engedte volna el Csollán Berti, ha egyszer valami bolond jutott
az eszébe, hogy azt el ne mondja. – Észrevette a küldött hölgy
fenemlített fogyatkozását.
– Te kellner! kiálta a messzefutott pinczér után, – gyere csak vissza,
hozd ide azt a félszemedet, ez a kisasszony négy szem között akar velem
beszélni, aztán kettőnknek nincs több háromnál.
A sértett hölgy erre dühbe jött, azt mondta neki «maga goromba, maga!» S
azzal bevágta az orra előtt az ajtót, s re infecta, izenete elmondása
nélkül visszament az úrnőjéhez. Képzelhetni, hogy miket fog otthon
referálni.
Bertók tehát nem ment Katinkához megérkezése estéjén, hanem ment a
heczczbe.
A HECZCZ.
Hát bizony a kevésbé mívelt közönség mulatságáról is csak kell
gondoskodni. Nem minden ember áll a kultura azon tökélyén, hogy a német
szinházat látogathassa, mely a magyar nemesi felkelő hadsereg
pénztárából épittetett fenséges magas nádorunk magas pártfogása alatt.
A kerepesi-úton még nagy a sivatag. A hirhedett Zrinyi kávéházon túl a
nagy messzeségre kitolt Rókus kórház tömör alakjáig nem látni egyebet,
mint néhány kisvárosi csárdát, a mik világért sem kérkednek oly magas
nevekkel, mint «magyar király», «angol királynő», «Pannonia», «Európa»,
beérik ők mindenféle jámbor állatok neveivel; egyik «vörös ökör», másik
«fehér ló», harmadik «griff»; a környezetök is mind olyan földszinti
falusi hajlék, csak az egy Beleznay-kastély zavarja a szép
összhangzatot. Az út maga sokkal sárosabb és gödrösebb, mint az országút
maga, mert az országút a vármegyéé, az utcza pedig a városé. A
Grassalkovich telken, mely még félszázad előtt temető volt, palánkkal
körülvett kert van, melyben fejős kecskék legelésznek. Valami nagy úr
mellbeteg, annak a számára tejelnek a kecskék.
A mi bolt csak az utczára nyilik, abban mind paprikás szalonnát árulnak,
vagy változatosság kedvéért pálinkát.
Ha aztán az ember a járdátlan úton bokáig érő sárban eljutott addig a
magas kőfalig, mely egy három utczára szolgáló szöglettelket vesz körül,
ottan megtudja, részint a falra felkapaszkodó vakmerő suhancz sereg
vihogásáról, részint a belülről kihangzó, jobb ügyhöz méltó kitartással
püfölt öreg dobnak pufogásáról, hogy itt valami van!
Hanem hát dolgot ád megtalálni a bejárást. Van annak a kerítésnek ajtaja
három is, de az mind be van szegezve; hanem mindig akad, a ki útba
igazítja az idegent (az itt lakó úgy is tudja a járást), hogy a szomszéd
földszinti házból kell a theatrumba bekerülni; az udvaron meg egy
kocsiszinen keresztül, a hol aztán egy élemedett hölgy elfogja az embert
s megfizetteti tiz kemény krajczárig s akkor aztán beléphet a
paradicsomba.
Az ott úri kert volt valaha. Hogy hova lett belőle a kastély? azt nem
tudja senki. Talán nem is volt. Most egy kerek deszkaemelvény, mint egy
amphitheatrum foglalja el a közepét, melyen gyalulatlan deszkákból
rögtönzött padok vannak a quiritesek számára összeütve, az első padot
úgy hivják, hogy első hely, az a méltóságos katonatiszt urak, s a
nagyságos nemesség számára van fenntartva. Egy pár ákáczfa, mely
beleesett a szinkörbe, meg van hagyva azon módon: a korlátokat hozzá
szegezték. A szinkör homlokjától ölnyi magas mellvéd választja el a néző
helyet, mely köröskörül erős kapukkal bezárható. Egyik kapu fölött aztán
van még magasabb emelvény, azon egy szinpad forma ponyvaalkotmány,
telefestve csataképekkel; abban van az opticum theatrum. – Előtte egy
tricotba öltözött vad-ember üti az öreg dobot s fujja a klarinétot
egyszerre, alatta pedig van a rekesz, melyben a heczczre való állatok
tartatnak; a csaholás és rekedt bömbölés odabenn sejteti, hogy most
alkalmasint a szerepüket tanulják.
A közönség igen válogatott. Az első sort jól táplált arczok foglalják
el: hentes, mészáros, timár legények és azoknak kaczkiás urhölgyei, kik
a hátulsó padokon másznak keresztül; közbevegyül egy-egy duzmadt
szalonnakereskedő a szomszéd mezővárosokból; ripők magaviseletü jurátus;
hetyke nyiri pajkos, csizmadia legény, fiatal diák, nyárspolgár, s
mindenféle szemenszedett nép. Ki hova letelepszik, ugyan körülnézi
magát, ki mellé jutott? s őrzi a két zsebét, hogy ki ne vegyenek belőle
valamit.
A theátrum mellett egy elzárt rekeszték az úri lózsé, a hol lovas
katonatisztek, gavallérok, s magasabb rangu kártyások szoktak
bebocsáttatni, a kik nem a szinlap szerint fizetnek. De bizony még a
főtisztelendő urak is bevetődnek ide, nagy egyházi gyűlések alkalmával.
Az egész theatrumról épen egy ilyen tudós úr krónikája nyomán van
szerencsém tudomással birni. Végül a karzat szélén ott látni egy szál
poroszlót is, ki a mindenütt éber szemmel őrködő világi hatóságot
képviseli; ugyanazzal a fegyverzettel, a mit mult századi elődei
viseltek.
Az előadás már megkezdődött: a dob elhallgatott, helyet adva a
kintornának, mely akkori időben ujság volt e földön; s minthogy a dob
elhallgatott, annál fogva Csollán Berti sem tudhatta a kerepesi uton,
hogy hol van az az olympi látvány, a melybe ő be akar menni?
Szerencsére jött rá szemközt egy bús hazafi, kopott tetejü kalap a
fején, s kurta galléru kék köpenyeg a vállán; minthogy a köpenyeg alól
két pár fejelés csizma látszik elő, nem nagy bátorság kell hozzá, hogy
ráfogjuk, miként ez a derék ember csizmadia.
– Ugyan hallja kend, majszter, szólítá meg Csollán Berti, nem tudná
nekem megmutatni, merre van az a «heczcz?»
A kurtaköpönyeges megállt, végig nézett a kérdezőn; meggondolá, hogy mit
mondjon és a szerint felelt meg neki.
– A bikaheczcz és kutyaheczcz olyatén mulatságok lévén, a mikbe lelkes
eszü minőség testi állapotját megjelentetni nem szokta, annál fogva én a
nemzetes úrnak ezen elmebeli kivánságának hiányosságát tapasztalataim
értelmében be nem tölthetem; hanem gyorsítsa a nemzetes úr lépéseinek
nyomdokait előre, amottan leng egy úri ember, kurirstiblik hüvelyébe
rekesztett lábakkal, az nyilván egy czélra törekszik; attól megnyerheti
a kellő felvilágosodást.
Bertók nagyot nézett a szónok szeme közé. Még ilyen kikanyarított
stylusban nem hallott beszélni. Aztán pedig követve a figyelmeztetést,
azt se mondta neki, hogy «ülj fel a hátamra», hanem elkezdett ugyancsak
szaladni az előtte haladó kurirstiblis úr után.
A mester pedig megállt és utána nézett, s mély meggyőződés hangján
monda:
«Aztán ne legyen földindulás?»
Bertit pedig az inditá e gyorsított haladásra, hogy az előtte menő
alakban felismerte Bálvándyt. Kivánkozott már utána régen. Azért is
sietett, hogy utolérje s miután Bálvándynak egy gömbölyü jockey sipka
volt a fején, a mint utolérte, jót ütött a sipkájára a tömött
bőrdohányzacskóval: «servus német!» Bálvándy pedig a kezében levő
kutyakorbácscsal abban a nyomban visszacsapott az üdvözlő lábszáraira:
«servus kozák!» Arra aztán úgy tettek mind a ketten, mintha egymásra
ismernének s rettenetesen örültek a találkozásnak.
Bálvándy is épen a heczczbe igyekezett, azért volt a kurircsizma és a
korbács, mert abba a publikum is beleszól néha.
Mindjárt fogta karon az ő kedves barátját s vitte egyenesen a jól ismert
lebujokon keresztül a diszes theátrumba, még a belépti dijat is ő tette
le érte.
«Ma reggelig együtt mulatunk.»
Az előadás javában folyt már akkor. Legelső látvány volt az opticum
theatrum; fababák játszottak s egy talián magyarázta a dolgot németül.
No azzal nem sokat vesztettek, a kik elszalasztották; már ugyan mi
bolond értelme legyen annak, hogy előjön egy ember puttonynyal a hátán,
talyigával a kezében, elkezd tánczolni, akkor a puttonyból apró gyerekek
ugrálnak ki, azok is tánczolnak, akkor a talyiga átváltozik
krokodilussá, elnyeldesi a kis gyerekeket; végül a puttonyos ember
megfogja a krokodilus farkát s megint talyiga lesz belőle. A ki pedig
arra hallgatott, a mit az olasz beszélt németül, attól meg épen nem lett
okosabb.
Nem ér e semmit: hanem a kutyaheczcz, az a valami!
A két úri vendéget az olasz feltolta az úri lózséba; a hol az a pompás
mulatság volt a vendégeknek fentartva, hogy közel hozzájuk állt egy
vizes kád, abban volt egy kézi fecskendő, azzal koronkint a falkeritésre
felkapaszkodott ingyen publikumot végig fecskendhették. A sok
lefecskendett kölyök sivalkodott és pusztult a falról, s két percz mulva
megint ott volt valamennyi.
«No lássuk már a kutyákat! türelmetlenkedék a publikum, egy felgyürt
ingujju mészáros legény ütögette nagy somfa-fütykössel a mellvéd
oldalát, nyomatékot adva a népakarat szavának.
Az opticum theatrum függönye legördült, s a helyett megnyiltak a rekesz
kapui.
Egy bagaria csizmás peczér kivezetett örveinél fogva két szelindeket; az
egyik sárga volt, a másik csikos; a sárga nehezebbnek látszott,
erősebbnek, de a csikos gyorsabbnak igérkezett.
– No ki fogad a csikosra a sárga ellen? Kiálta a páholyból Bálvándy.
– Én a sárga mellett! kiálta vissza a mészáros legény.
– Kettőt egyre! monda Bálvándy s két fényes tallért odadobott a földre.
– Meggubellirozom! hangzék a műkifejezés a legény részéről, s ő is
behajítá a maga tallérját.
Jó helyen van az ott. Majd fölszedi, ha vége lesz a heczcznek, a ki
nyertes marad.
A peczér leoldozta a két szelindek nyakáról az örveket s azután
összeereszté őket. A publikum elkezdte a kutyákat uszogatni.
«Alló Szuitli! fogd meg Lion! putz! putz! ksz, ksz!»
Szuitli és Lion pedig elkezdték egymást szembe nézni s növekedő
morgással jelezték a kettőjök közötti feszült viszonyt, hátulsó
lábaikkal rugdalva a port.
Mielőtt azonban kitörhetett volna a két nagyhatalmasság között a háboru,
egy vásott kölyök ottan a kőfal tetején, a kit az imént pofon
vizipuskáztak, azt a mulatságos boszút szerezte meg magának, hogy onnan
a magasból egy nagy czirmos macskát hajitott le a szelindekek közé.
E váratlan interventio azt eredményezte, hogy a két ellenséges szelindek
egyszerre coalitiót csinált a közös ellenség, a czirmos ellen, s mind a
ketten neki estek.
De a macska is fel volt fegyverkezve; alkalmasint kölykes volt; ilyenkor
a macska vakmerő és dühös, az elől rárohanó Szuitlinak a szeme közé
ugrott s olyat csapott az öt körmével az orrára, hogy annak egyszerre
elborította a pofáját a vér.
«No mi ez?» morgá Szuitli, visszahátrálva a nem várt erélyes
ellenállástól; s az alatt a gyors mozdulatu czirmos a nagy melák Lionnak
felszökött a hátára s dühös vakmerőséggel marta, pofozta a nagy bolond
állatnak a fejét, kicsipkézte neki a hegyes füleit. A megtépázott
szelindek orditott és szaladt, mint valami englische Reiterint hordozva
a macskát a hátán; míg egyszer a czirmos aztán észrevette az akáczfát, a
mihez a mellvéd volt szegezve, engedelmet kért, felugrott rá, s egy
percz alatt fenn volt a tetején.
A két meggyalázott szelindek neki a fának! Üvöltött, ugatott mind a
kettő dühösen a macskára fel, s ugrált nagy bolondul utána. Az pedig
meghúzta magát csendesen egy ághoz lapulva, csak a felborzadt farkát
csóválta tigris módra.
A publikum fel volt lázadva: «marsch Lion, kuschti Szuitli!» hangzott
minden oldalról, a peczér kergette a kutyákat a fától; de azok csak
megint oda futottak vissza, s nem akartak az egymás közötti párbajról
addig semmit tudni, a míg ez a macska ott van.
«Le kell onnan kergetni azt a macskát!»
Ez volt az általános közvélemény. A baloldali publikumnak igen szép
hantok estek keze ügyébe, azokkal kezdte a macska védműveit bombázni;
míg a jobboldalon a vizipuska levén kéznél, azzal intéztettek egész
vizkartácsok a megátalkodott ellenség felé. A macska azonban el volt
szánva várát az utolsó emberig fel nem adni s a bombardirozásnak csak az
lett az eredménye, hogy a baloldali hantok mind a jobboldali publikum
nyaka közé hullottak vissza a fáról, a jobboldali vizipuska pedig a
baloldal fejére idézett rögtönzött záporesőt: úgy, hogy utoljára
könyörögni kezdtek egymásnak, hogy kössenek valahogy békét s ismerjék el
a macska állását «status quo»-nak.
Talán össze lehet a kutyákat marakodtatni így is.
Az egyiket megfogta a peczér, a másikat a talián; elvonták őket a fától,
szemközt állították egymással; összeverték az orraikat, rátették egyiket
a másiknak a nyakára; annyira vitték őket, hogy már összeágaskodtak s el
kezdték egymásnak a torkát fojtogatni; akkor megint egy végzetes
«mernyau!» hangzott a fáról, s akkor a két kutya megint abba hagyta a
harczot s ment neki a fának, a macskára ugatni.
A publikum dühös volt; a kik egymás ellen fogadtak, ki voltak játszva,
bolonddá téve, «azt a kutyát! azt a macskát!» ordította ki egy, ki más;
utoljára Wastl, a felgyürközött mészáros legény úgy hajította a somfa
botját a fára ugató kutyák közé, hogy azok vonítva futottak el onnan. Ez
a darab megbukott, a publikum fütyölt, káromkodott, a gyerekkarzat a
kőfalon hujjahót kiabált, a peczér futott a kutyáit kikergetni a
küzdhomokról, nyakába húzva a fejét, melyre minden oldalról szállt az
üdvözlet rohadt alma képében. Csak az egy szál drabant állt meg a helyén
rendületlenül.
A zivatar csak arra csillapult el, midőn a talián megjelent a küzdtéren,
s felkeresve az odahajigált tallérokat, azokat az illető fogadóknak
visszaszolgáltatta; engedelmet kérve a tisztelt publikumtól s a
nagyméltóságú főnemes uraktól, hogy a nem várt esemény miatt a «római
állatviadal» ily fiascot szenvedett; a miért is kárpótlásul egy más
mutatványt fog helyettesíteni, mely jelenleg nem volt a programmban: a
«chinai császár ekvipázsa».
Erre a szóra egyszerre örvendetes zsibongásba ment át a népzaj; sokan
voltak már, a kik ezt ismerték. Ah! valami nagyon derék, a chinai
császár ekvipázsa!
A talián kihoz egy kis háromlábu asztalt, az be van vonva fehér
papirossal. Arra rátesz egy arasznyi nagyságú arany várat: az a chinai
császár hirhedett nyári palotája (a mit később Palikao herczeg oly
diadalmasan elfoglalt.) Annak van egy hüvelknyi magasságú arany kapuja,
azt a talián egy csipetnyi aczélkulcscsal felnyitja. Akkor egy akáczfa
levelet tesz a nyelve alá s elkezd azzal valami furcsa muzsikát
csinálni: az a chinai tábori zene. Arra megindul a nyitott várkapun
keresztül a chinai császár ekvipázsa.
Jön ki a kapun hat fekete szörnyeteg, hat óriási bolha; miknek a lábai
pókfonálnyi vékonyságú aczéllánczczal vannak megkötve, ennélfogva húznak
maguk után egy szunyog nagyságú hintót, mely aczélból van, a kerék
küllői oly finomak, mint a lepkebajusz, s a pompás hintóban ül ő maga, a
legkövérebb, leghatalmasabb bolha, a minden bolhák császárja!
A fütyülő nyelvsipolásra megindul a díszmenet a fehér asztalon, s
körüljárja annak gömbölyű párkányát, jól ügyelve, hogy ő felsége
hintaját fel ne fordítsa. S midőn visszatér ismét a palotához, akkor a
hintóban ülő bolha leszökik helyéből, meghajtja magát a publikum előtt,
ismét felül, és behajtat a palotájába.
Van mit megcsodálni a bohóságon.
Először azok a finom aczéllánczok, mikkel a bolhák lába meg van kötve,
valódi remekei az emberi türelemnek. Azután csodálkozásraméltó, hogy
miként tud valaki egy ilyen apró vad állatot ennyi tudományra
betanítani.
A talián nem volt fukar a mutatványával; felvette az asztalkát karjára,
s körül hordta, hogy a közönség közelből is megláthassa a tudós
szörnyetegeket, s elvégre felvitte azt szokás szerint az úri páholyba
is, hogy egy kis obligát extra borravaló reményében a magas nemesség
előtt is még egyszer produkáltassa növendékeit.
Csollán Berti szitkozódott bámulatában. Ez volt nála a
tetszésnyilvánítás szokott neme.
S midőn a chinai császár az ő kedveért is leugrott a hintóról, s üdvözlé
a nézőket, nem tagadhatá meg magától azt a gyönyörüséget, hogy azt ne
mondja:
«O tu Spitzbub!»
S azzal egyidejüleg jobb hüvelykujjának megfordított körmével
megroppantá a fenttiszteltet!!!
Mint minden felséggyilkolási szörnytettnél, úgy itt is az első hangja a
hatásnak, az elszörnyedés felhördülése volt.
– Mit cselekedtél! kiáltá Bálvándy; megölted a chinai császárt!
Hanem a másik perczben ugyan fogta ám már a talián Bertinek a gallérját.
– Gyilkos, rabló, haramia! Megölted az életem fentartóját! Oda vagyok!
Koldussá vagyok téve.
– Ne búsulj; biztatá őt Berti. Küldök helyette egy egész skatulya
bolhát.
– De fizetsz érte háromszáz forintot; kiáltá most egy másik hang, az meg
a talián pajtása volt, a peczér.
– Nem bolondultam meg. Az egész világon ingyen adják a bolhát.
Erre asszonya, gyereke a komédiás hadnak, mind rá röffent, oda
szorították a páholy szegletébe s nagyon közelből kezdték neki
magyarázni, hogy gyilkosság ez és rablás, ezért háromszáz forintot kell
fizetni.
Bálvándy ez alatt felült a páholy mellvédjére, onnan gyönyörködött Berti
veszedelmében. Berti vette azt észre s menten barátja nyakába keríté a
vizes ponyvát.
– Jaj barátim, mondá a komédiásoknak; nincs én nálam semmi pénz, mert én
nem vagyok valami úr, hanem egy bolond vagyok, a kit most visznek fel
Bécsbe a vörös toronyba. Ez meg itt a doktorom ni, a ki ide hozott. Ezt
fogjátok meg, minek hozott ide?
A komédiások elhitték. Nem is sok kételkedni való volt benne. Akkor
aztán mind Bálvándynak estek neki, hogy minek hoz ilyen helyre egy
bolondot, s mért nem vigyáz jobban a kezére? már most fizesse ő a kárt.
Bálvándy nem tagadhatta sem az egyiket, sem a másikat, kénytelen volt
alkura fogni a dolgot.
– Ejh, mit? háromszáz forintot? Hiszen egy nemes embernek is csak
kétszáz forint a homagiuma, ha valaki megöli. Paraszt gyilkolásért nem
fizetünk többet huszonöt forintnál.
De a talián bebizonyította, hogy ez a bolha magas származású bolha,
valódi castiliai hidalgó vére foly benne. Utoljára aztán csak
megegyeztek száz forintban. Bálvándy kifizette.
Bertinek most tetszett már aztán ez a tréfa tökéletesen!
Most következett az előadás legnevezetesebb része, a bikaheczcz.
A szomszéd ház tulajdonosa mészáros volt, ott állt az udvar hátulján a
vágóhid, a hol a heczczben elesett és megsebesült marhákat menten le is
vágták. És ennek kettős haszna volt.
Az egyik az, hogy az alsóbb rendű polgárság, különösen a magyar ajku
lakosság, valami nemesebb élvezetben is részesült; a másik meg az, hogy
a tülekedésben kifáradt bikák husa sokkal porhanyóbbá és így
élvezhetőbbé vált a közönségre nézve. Minélfogva mind erkölcsnemesítési,
mind diætetikai szempontokból a heczczek hatóságilag is pártfogoltattak.
Annál inkább sajnálom, hogy az épen előttünk folyó jelenet leirásánál
mind azt a lelket gyönyörködtető látványt le nem irhatom, melylyel
egy-egy megdühített bika és egy bivaly-bika párharcza kecsegtet; nem
azért, mintha a szörnyű küzdelem borzalmaitól kihullana a toll a
kezemből; hanem azért, mert ez az olympi küzdelem épen nem mehetett
végbe. A bika ugyanis, a mint a ketreczből a bivalybikát ráeresztették,
attól úgy megijedt, hogy párbaj elfogadása helyett neki futott a
mellvédnek, s azon a magas falon csodamódon keresztül vetette magát,
ugrott az, mint az angol paripa, és kapaszkodott, mint a leopárd s
közrémületre a publikum között termett. Szerencsére nem volt kedve ott
mulatni, hanem neki futott a kert kapujának, azon az első rohammal
keresztül törte magát, mint egy bajazzo az abroncspapiron, akkor aztán
neki a legszélesebb utczának!
Ezzel a komédia átplántálta magát a szabadba: a mészáros legények
botokkal, pányvákkal, szelindekekkel rohantak a szökevény után, mely
bömbölve futott be a városba, ordítás, ugatás, bömbölés, sikoltás
hangzott sok ideig, míg utoljára diadalmasan elfogták valahol a piaczon
a dühöngőt kutya és embererővel, s akkor aztán hozták vissza nagy
diadallal a vágóhidhoz; a fülei le voltak tépve, a nyelve kilógott,
hátul az inait harapdálta a Szuitli, a farka ott maradt a csatatéren
keresztül szúrva; Wastl fogta az egyik szarvát nagy büszkén: ő volt az,
a ki a kötelet rá merte vetni a bika fejére, annak a hosszú kötélnek a
két végét aztán annyi utcza-gyerek fogta két felül, a mennyi a széles
kerepesi-úton hozzá fért.
Beszélték, hogy a bika legázolt és feldöfött valami hat vagy hét embert.
Biz azt nem számlálta meg senki. Ki mit kapott, azt számította
mulatságai közé.
A HIRHEDETT ERŐMŰVÉSZ!
Bálvándy e nemzeti mulatság után fölülteté kedves barátját egy
bérkocsiba, hogy igérete szerint minden élvezeten keresztül vigye, a mi
csak félszázaddal ezelőtt Budapesten kinálkozott.