inditványnyal, hogy a keresztszentelési szertartás Péter Pál napjára
tetessék, midőn az öreg gróf nevenapja tartatik. Mint már tudjuk, a
Decséry család igen buzgó katholikus volt. Hanem azért ez az indítvány
még sem talált pártolásra. A herczegnő kimondta kereken: «a mikor az én
Pálomnak a névünnepe van, akkor senkinek másnak ünnepe nem lehet, akkor
egyedül az én Pálomnak van nevenapja».
A családiasság még a buzgóság fölött is uralkodott; ez még a
spekulácziónál is erősebb volt a Decséryek közt.
Minden ismerősük tudta felőlük jól, hogy vendéget az év minden napjain
szivesen látnak, csak a családi névnapokon nem: akkor zárvák a kapuk, s
a portás azt mondja az érkező idegennek, hogy senki sincs itthon. Akkor
egyedül szeretnek lenni: épen csak azoknak a társaságában, a kikkel
mindennap együtt élnek.
És ez igen megmagyarázható különösség. A családi ünnepélyen nem grófok,
herczegnők az emberek, hanem apa, anya és gyermekek. Az öreg
excellentiák csak úgy szeretnek szabad folyást engedni örömkönyeiknek,
mint a közönséges emberek, s a kis grófok csak úgy belesülnek a
köszöntőbe s csak úgy összekapnak az ajándékon, mint a szegény ember
fiai, s a kik egymást szeretik, csak úgy megcsókolják ilyenkor egymást,
mint más jámbor ember.
S mind ez nem úri dolog; nem idegenek számára való látvány. A névnap a
grófi kastélyban zárt kapuk mögötti nap.
Azért azon a napon még a püspököt sem fogadják vendégül. A
keresztszentelés marad István király nagy ünnepére.
A Pál napi ünnepély kezdődik egy ájtatos misén a kastély kápolnájában, a
herczegnő maga adja elő az orgonán Haydn gyönyörű szép hangzatait.
A kápolnából egyenesen az öreg apa termébe vonul a család, a herczegnő
megcsókolja férjét, a főispán és az unokák sorba kezet csókolnak neki, s
azután magára hagyják. Az öreg úr egy óra hosszat imádkozik egyedül.
Akkor kinyitja szobáját és szabad bejönni.
Elébb a herczegnő és a főispán röviden és halkan sok számos évet
kivántak az öreg úrnak, azután jött pater Demsus a három növendékével.
A legnagyobb gróf fiú római tibicennek volt öltöztetve, nagy karikára
hajtott aranyozott kürttel a vállán, a középső schweiczi Senner-bubnak,
aranyozott kaszával, a legkisebbik velenczei gondolierenek, aranyozott
evezővel a kezében.
A tibicen római nyelven tartott hexameter szónoklatot nagyatyájához,
melyből pater Demsus sugásának segélyével közbámulatra szerencsésen
partra is jutott. Ugyanazon szónoklatot irásban is átnyujtotta a
paterfamiliasnak. De sem római szóval, sem irásban nem adta okát, hogy
mért van a nyakában az a nagy kürt?
A schweiczer elmondá németül a kétségkívül igen szép verseket, a mikből
egy szót sem lehetett hallani, a nagy elérzékenyedés miatt. Az
átnyujtott irat bővebb felvilágosítást adott. Hanem a felől az sem
mondott semmit, hogy minek az a kasza a kezében?
A gondoliere azonban annál hatalmasabban elpattogtatá a maga verseit
Petrarca classikus nyelvén, még az evezővel is hadonázott hozzá; hogy
csupa megenni való volt. Hogy minek nála az az evező, majd megtudjuk
talán később.
Az öreg gróf nagyapói gyönyörüséggel fogadá mind a három felköszöntést.
A tibicennek azt mondá: «ago gratisa dilectissime domine; – a
schweiczinak: «danke für die Güte, mein Herr»; a gondolierenek pedig:
«bravissimo signore».
Ekkor a herczegnő eléje vezette Dorotheát. Ez már nagy volt arra, hogy
verseket szavaljon névnapi köszöntőül, nem hozott magával semmi
papirost. Fehérbe volt öltözve, elől gyöngysorokkal kifüzött vállderék
simult pálma-termetéhez, s két tömött hajfonadéka, rózsaszinü szalagok
közé füzve volt hosszan leeresztve hátul. A szép halavány arcz
mosolygott.
Az öreg úr két keze közé fogta szép unokája karcsu derekát, ugy nézett
az arczába; azután megforditá s gyönyörködött hosszú hajtekercseiben,
még a piros szalagot is megnézte. Tetszett neki az nagyon.
– No hát te mit tudsz? – kérdezé ezután tőle a család szokott nyelvén
németül.
Arra aztán a fehér liliomszál odaborult a keblére s már nem mosolygott,
de a helyett elpirult, mintha ahhoz, a mit mondani fog, szin is egészen
más illenék, s szép csengő hangon mondá nagyapjának magyarul:
«A jó Isten tartsa meg édes nagyapámat sok esztendőig minekünk és
szeressen minket, a hogy mi szeretjük.»
Az öreg gróf ajka és szeme nyitva maradt a bámulattól; a meglepetés
hihetetlen volt előtte. Elébb nevetni készült, aztán a köny kicsordult
szeméből, utoljára mindkét karjával odaszorítá keblére szép unokáját s
szőke fejét összecsókolgatva rebegé:
– Az Isten áldjon meg «Tégedet» kedves kis leányom.
A herczegnő tapsolt örömében, a kis gróf fiúk bámultak, a szerecsen
tánczmester azt sugá Biróczynak, hogy így persze sokkal szebben hangzik
ez a nyelv, mintha a béresektől hallja az ember. Az öreg gróf pedig
azután is csak fogva tartá Dorotheát, s kezdett vele beszélgetni, a
lányka felelt neki mindenre magyarul, okosan, meggondoltan, s a míg
magyarul beszélt, folyvást piros volt. (A minek különben természetes
okai vannak.)
A főispán közbeszólt.
– Bizony jobban beszéli a magyarul, mint a nálamnál.
Az öreg gróf ránézett a fiára s azt mondá:
– Tapasztalom.
A főispán híres vadász volt a nyelvtani bakok meglövésében.
– Hát aztán ki tanított meg «téged» magyarul? tudakozá unokájától Pál
gróf.
Erre a piros arczu szűz még jobban elpirult s alig hallhatón suttogá:
– Jenőy úr.
Pál gróf szemei kerekre felnyiltak e névnél.
– Jenőy úr? szólt Kálmánra szegezve szemeit, s e pillanatban a
nagylelküségnek egy erős rohama támadta meg keblét. Egy szép antik óra
volt a zsebében, azt kivonta oly tekintettel, mintha azzal rögtön meg
akarná ajándékozni Kálmánt. De miután Kálmán nem mozdult a helyéből,
csak ő is meggondolta magát; megnézte az óráján, mennyi az idő s
visszadugta azt a zsebébe. – «No Jenőy úr, ezt én önnek nagyon
köszönöm.»
Kálmán nem is kivánt többet.
És ezentul Pál gróf mindig tegezte unokáját. Első eset volt nála az
életben, hogy valakit «te»-nek szólítson.
Mindenkinek titulusa van előtte: nejét a «herczegnőnek», fiát a
«főispánnak» nevezte, ha beszélt velük; kis unokáit «dominusoknak»
titulálta; a parasztnak is azt mondta «uram», a tisztviselőnek
«tekintetes úr», a cselédségnek «monsieur» és «madame» volt a neve, és
soha senkit olyan közel nem eresztett magához, a honnan azt lehet neki
mondani: Te! – Még a herczegnő mopslijának is azt mondta: «Herr von
Kutya.»
És most akadt a világon egy emberi lélek, a kit az Istennel egyenlőn
szólít meg: «te».
Dorothea ezzel a mai nappal sokat nyert a világban Arról már biztos
lehet, hogy őt nem fogják zárdafejedelemnővé tenni, csak azért, hogy az
öcscseinek több jusson a vagyonból. És mind ez miért? Egy bagatellért.
Kálmán büszke önelégültséggel gondolt rá, hogy íme ezt a mai
örömjelenetet mégis csak az ő ellesett discursusa ott a hintóban idézte
elő: neki volt érdeme, neki volt igaza. Ezt másoknak is kell tudniok. S
ha van igazság a földön, ez nem maradhat el jutalom nélkül.
Lám, hogy ragad a messzelátás ennél a háznál még az idegenre is.
Péter Pál napja késő estig a kellemes meglepetések napja volt. Mindenki
hosszú előkészülettel tervezte e napra, mivel örvendeztesse meg az öreg
urat, a főispántól elkezdve a szakácsig, s viszont azután mindenki
megkapta a megfelelő ajándékot, a minek osztályozásához épen annyi
leleményesség kellett.
Persze, hogy mindennek a herczegnő volt a rendezője, ő adta mindenkinek
az eszmét, mivel lepje meg az az ünnepeltet? valamint hogy ő
gondoskodott a viszonajándékokról is, mik Pál gróf nevében kiosztattak.
Mert az köztudomásu adat volt, hogy Pál gróf soha senkinek ajándékot nem
ád. Fizet a mivel tartozik, pontosan; de ajándék, borravaló az ő markát
el nem hagyta még soha. A névnapi viszonajándékok a herczegnő
gondoskodásából jőnek.
Este hangverseny fejezé be az ünnepélyt. A herczegnő és a társalkodónő
zongoráztak; Páter Demsus szépen tudott fuvolázni s monsieur Henry
hegedült; Dorothea grófnő énekelt.
Azután következett a tableau: az eleven rebus, fényes lámpavilágítás
mellett, melyet képviselt a három férfi unoka.
S ekkor derült aztán ki, hogy kinél mi czélra valók a jelvényes
eszközök?
A legnagyobb unoka a kerek kürttel egy nagy P betüt képezett; a középső
a kaszára támaszkodva egy Á-t, a legkisebb egy gondola végén állva, egy
«L» betüt. Együtt hárman a nagyapa nevét.
Pál gróf nagyon meg volt elégedve a herczegnő gyöngéd ötletével. A
herczegnő még most is olyan gyöngéd és szeretetteljes Pál grófhoz, mint
ötvenkét év előtt. És az nagyon szép.
Pál gróf sokáig gyönyörködött az eleven rébusban s végül külön
megköszönte mind a három úrnak, hogy sziveskedtek az ő nevét képviselni,
kinek-kinek a maga választott nyelvén.
Ez lett volna zárjelenete a családi ünnepélynek; de mielőtt a magas
uraságok felkeltek volna ülhelyeikről, előlépett monsieur Henry, a
hegedüvel és nyirettyüvel a kezében, s megkérte az úri társaságot, hogy
még néhány perczet áldozzanak fel annak a meglepetésnek, a melylyel ő
fog kedveskedni.
És erről már a herczegnő sem tudott semmit.
Monsieur Henry az állához szorította a hegedüt, neki akasztotta a
nyirettyűt és egy előjátékkal jelzé a magyar magántáncz dallamát.
A kiváncsian szétbámuló társaság valahonnan a háttérből Kálmánt látta
előlépni. Az ifjú ember testre öntött nyalka nemzeti ruhát viselt,
balkeze csipőjére volt téve, jobbjával egyet pödrött bajusza hegyén, s a
hegedü jelszavára elkezdé délczegen, büszkén lejteni azt az úrnak való
tánczot.
Elragadó szép volt, mikor ezt a nemes tánczot lejté. Gyönyör volt nézni
délczeg mozdulatait. Mint a zeneművészről mondják, hogy «érzi» a mit
játszik, ő is érzé, a mit tánczolt. Minden léptében kifejezés volt.
Az öreg gróf arczán egyszerre két szokatlan tűzű piros folt kezdett
kigyuladni; a feje kiemelkedett vállai közül; fehér haját elől
fölborzolá kezével; azután felállt a székről, mellét kifeszíté,
fölegyenesedett, szemei villogtak, elkezdte a taktust ütni a tánczhoz
tenyereivel, ő is utána lejtett a félvállával a tánczolónak, s
dobbantott a lábával, mikor büszkén dobbantani kellett s pengőtlen
sarkantyúit, maga sem vette észre, hogy össze kezdé veregetni sarkaival.
Általános tapsolás rekeszté be a végzett tánczot.
Most már Pál gróf maga ment helyébe a pirulva visszavonuló ifjúnak.
Megveregeté a vállát, aztán az orczáját.
És azután azt mondta neki, folyvást ragyogó orczával:
– Épen ezt tánczoltam én ezelőtt ötvenkét esztendővel felséges
királynénk, Mária Theresia előtt az udvari bálban. – Ön látta azt
herczegnő ugy-e bár?
A herczegnő érzékenyülten inte szempilláival. Talán épen akkor, talán
épen ezért a tánczáért szerette meg Decséry Pált. Veszedelmes egy táncz
az.
– Mikor azt a tánczot eljártam, folytatá Pál gróf, ő felsége a királynő
férje odajött hozzám; fiatal szép gyerek voltam; megveregette az
orczámat, azzal kivonta a zsebéből ezt a gyöngyökkel rakott órát, s azt
mondá nekem: «viselje ön – ennek a táncznak emlékeül». Hát most én
mondom önnek: «viselje ön ezt ennek a táncznak az emlékeül.»
Kálmán, ha a bécsi szent István tornyának az óráját nyomták volna a
markába, nem érezte volna azt nehezebbnek, mint ezt, a mit most kezébe
adtak.
Mindenki oda volt a bámulattól, s e bámulat okát ő maga tudta legjobban
megmérni.
Decséry Pál gróf, a ki soha senkinek ajándékot nem adott, még csak egy
pálczalovat sem vett a tulajdon unokáinak, most megajándékozza ez
idekerült fiatal embert családi ereklyéinek legkedvesebbikével; a hármas
értékű emlékkel, melyet ő maga is fenséges kezekből kapott, kedves
emlékezetü ifjúkori délczeg tánczáért. S most odaadja azt ennek az
ifjúnak, a ki épen olyan deli most, mint ő volt akkor.
És egy pár szem épen oly rejtett ragyogással tekint rá e perczben, mint
akkor Pál grófra.
Kit ne szédítene el az ilyen diadal?
Mikor szétoszlott a társaság, a néger azt mondá Kálmánnak:
«Nos uram, hát mivel megy ön magasra, a fejével-e vagy a lábával?»
Biróczy pedig kicsufolá.
«Bajtárs: neked csak az óráját adta oda az öreg úr; de ha engem
meglátott volna tánczolni, nekem ideadta volna magát a tornyot!»
Az irigység beszélt belőle.
Kálmán könnyen álmodhatott arról, hogy hármat már megnyert a partieből;
az öreg grófot, a herczegnőt, és a szépek szépét. Még a főispán hátra
van.
De elkövetkezett az idő, hogy a legnagyobb lépést a családi kegyben
mégis csak – feje segítségével tegye meg.
Marcalis ülés közelgett. A főispán behivatá magához Kálmánt s akkor
elmondá neki, hogy ő bizony nincsen szokva ahhoz, hogy beszédeket
fogalmazzon, különösen az előtte nem igen tört útu magyar nyelven; azért
rábizza Kálmánra, hogy készítsen valami megnyitó beszédet a számára, a
mihez egy pár eszmét szolgáltat neki. A beszéd érthető legyen és ne
nagyon czifra. Valami furcsa szavak ne legyenek benne: nehogy úgy járjon
az ember, mint a mult megyegyülésen, a mikor az lévén a szájába adva,
hogy «nagyon kecsegtetem magam», ezt úgy ejté ki, hogy «nagyot kecseget
etem magam» erre pedig egy kortes felkiáltott: «kedves egészségére
váljék!» a felzendülő bruhahában a főispán aztán kérdezé mellette ülő
sógorától: «was hab i gsagt?» – «Du hast gsagt, dasz du an groszen
Stierl allein gegessen hast.»
Ez aztán a legkényesebb megbizatás s a titkok legdrágábbika.
Beszédet készíteni egy nagy főfő uraságnak, a mi annak eszméit
kifejezze, a mi annak belső énjét mutassa a világ előtt; és pedig úgy,
hogy azt a világ soha ki ne találja, hogy ez nem annak az igazi énje.
Ez valóban a legnagyobb bizalmat föltételezi. Bűntársi részvét egy
Istennek és embereknek tetsző munkában.
Kálmán oly gonddal és figyelemmel felelt meg a feladatnak, mely
sokoldalu tehetségéről tanuskodék. Ez a legnehezebb munka, a mire költői
kedély vállalkozhatik. Beszédet készíteni másnak, olyat, melyben sok szó
legyen, és kevés eszme, virágok nélkül, gondolatok nélkül, szárazon,
diplomatikus tárgykerülgetéssel, üres bombasztokkal és hivatalos
applombbal. Ezt is meg tudta csinálni. Kinjába került ugyan; de mit meg
nem tesz az embernek az édes esze a zsarnok szivéért?
Az elkészített beszéd megnyerte a főispán tetszését; a megyegyülésen
megéljenezték érte. A sógor azt sugta neki: «mi bajod van ma? kezdesz
okosan beszélni».
Kálmán barátunk a főispánnál is kegybe jutott.
Otthon volt már egészen.
ARIADNE.
Katinka egész nap várta, hogy Kálmán meglátogatja s hogy délelőtt nem
jött el hozzá, türelmetlen lett, kikocsizott, elhajtatott a kávéház
előtt, a hol az aranyos fiatalság ácsorogni szokott, de ott nem látta
meg Kálmánt; délután kihajtatott a városligetbe, összejárta a csalitok
összes útjait, a csendes kis szigetbe leszállt, a hol együtt szoktak
négylevelű lóherét keresni, s fűszálakat összekötözni: lesz-e koszoru
belőle? de ezúttal se négylevelű lóherét nem talált, se a koszorú ki nem
jött, se Kálmánt nem lelte sehol.
Este elment a német szinházba, volt dolga a látcsövének, hogy fölfedezze
a kit keres, de ott sem látta, mint szoká, páholyával szemközt
támaszkodni elválhatlanját.
Akkor aztán haragosan hazament, s megtudva, hogy Kálmán egész nap nem
kereste, levelet írt neki s azt elküldte inasától Kálmán lakására.
Az inas visszajött azzal a szóval, hogy a tens úr ma délután elköltözött
Korcza úrtól gróf Decséryék palotájába s azokkal holnap reggel utazni
fog falusi jószágukra.
Katinka összetépte a visszahozott levelet s kivitette maga elől a
vacsorát. Azt mondta, hogy verjék a szakácsnak a fejéhez; rossz minden.
Azok nem verték a szakácsnak a fejéhez az ételeket, hanem elköltötték
szépen s nevettek nagyot az úrasszonyukon.
Óh azt Katinka nagyon jól tudta, hogy ő rajta mindenki nevet. Imádói,
védő ügyvédje és cselédei mind nevetik.
Föltette magában, hogy majd csinál ő mind valamennyinek egy olyan jó
tréfát, a min nem fognak nevetni.
Bezárkózott a szobájába s ott virradt meg felöltözötten a pamlagán.
Lakásának ablakai keletre nyiltak, azokból épen a Decséry-palota
kertjébe lehetett látni, melynek erre az utczára egy magas falkerítése
volt, alacsony kijáró ajtóval. A kerten túl volt az udvar, melyre
szintén be lehetett látni a szomszéd ház emeletéből.
Katinka, a mint a hajnalsugár derengett a redőnyökön át, odaült az
ablakához s a szomszéd ház udvarát leste.
Látta, a mint a cselédek előhuzzák a kocsiszinből a hintót, a mint
felpakolják a bőröndöket, azután eléje fogják a lovakat, a kocsis felül.
Ekkor aztán elővette távcsövét.
A kastélyból lejönnek az utazandók. Egy nehéz termetü asszonyság, egy
lepkejárásu fiatal lányka, egy sánta ember, meg egy karcsu ifjú; óh erre
ráismert minden mozdulatáról.
Először felül a hintóba a termetes úrhölgy, azután a leányka, azután a
sánta ember, utoljára «ő». Tehát szemközt jut a leánynyal.
A kocsiajtót becsapják; a kocsis kiereszti az ostorát, a hintó kigördül
az udvarról.
Katinka sirt keservesen.
Most már megtanulta, hogy a féltékenység olyan gyógyszer, a mit, ha a
szerelmesnek szép okosan kanalankint adogatnak be, attól még betegebb
lesz; de ha egyszerre bolond fővel mind az egész orvosságos üveggel fel
találja hajtani, – hát meggyógyul tőle.
De hisz ő nem akarta Kálmánt meggyógyítani.
Már pedig itt az ellenméreg jelenlételéről is meggyőződhetett.
Ettől azután nagyon fájt benne valami. Tán a szív? Nem: csak a hiuság.
Az, hogy őtet most kinevetik. Mit gondol Korcza, a ki mindent tudott, és
Bálvándy, a ki büszke lesz rá, hogy puszta megjelenésével így
elkergetett egy nálánál kedvesebbet.
Ez a boszuság bizarr tanácsokat suttogott fülébe.
Az napra kiadta a rendeletet, hogy senki számára nincsen otthon: beteg.
Pedig azért sem volt beteg; hanem levelet írt; mikor készen volt vele,
háromszoros sűrű fátyolt vetett a kalapjára, hogy senki meg ne ismerje
az utczán s maga felvitte a levelet a postára, maga adta fel. Azt ugyan
senki ki nem találja, hogy kinek írt ő most levelet?
Három nap nem eresztett senkit a szine elé. Mindig beteg.
Bálvándy pedig mindennap kétszer hagyta ott az előszobájában
látogatójegyeit.
A negyedik napon aztán csodamódra meggyógyult s megengedé, hogy
látogatóit bebocsássák.
A legelső volt természetesen Bálvándy.
– Ah, asszonyom! kiálta a báró; az égre! ne ijeszgesse ön a világot
betegsége hirével. Három nap alatt egyebet sem tettem, mint egyik orvost
a másik után húztam ki a házából, követelve tőlük, hogy mit csináltak
önnel? mi baja van? – míg valamelyiktől megtudtam, hogy veszélyes
«febris acolomannicus»-ban szenved. Az Istenért: gyógyíttassa magát.
– Köszönöm, már meggyógyultam, viszonza mosolyogva a hölgy.
– Allopathice, vagy homoeopathice?
– Csak paraszt-kurával.
– Tehát sympathetice.
– Nem olyan czifra ennek a neve. Valóságos parasztkura.
– No arra kiváncsi vagyok.
– Hát megismertethetem vele. Negyednapja irtam a férjemnek, hogy jőjjön
fel Pestre.
– Ah! Kegyed kivánja őt látni?
– Nemcsak látni kivánom, hanem ki akarok vele békülni.
– Mi czélból?
– Hát mi egyéb czélból, mint azért, hogy azután együtt éljünk, mint
tisztességes házastársakhoz illik?
– Mint tisztességes házastársakhoz illik! ez remek. Kegyed megy ő hozzá
haza? vagy ő jön kegyedhez haza?
– Azon majd megegyezünk.
– Ah, ez mennyei tréfa. Katinka nagysámat a gödénylaki birkateleltető
salonban képzelni, ez minden phantasiát fölülmul.
– Tudni fogom azt lakhatóvá átidomítani.
– És a gazdáját is?
– Simulni fogunk egymáshoz.
– Megfésüli és megmosdatja minden szombaton este?
– Kérem tisztelettel beszélni róla: ő nekem férjem.
– Hja, azt nem tudtam.
– Még többet is mondok. És én neki neje vagyok.
– Áh! Ezt meg még Berti sem tudta.
– No önök meg fogják látni. Mi mind a ketten hibáztunk, s mi mind a
ketten megbocsátunk egymásnak, s azontúl úgy fogunk élni, mint…
– Mint Philemon és Baucis. Kegyedről fölteszek mindent, az asszonyok
mindenre képesek. Még arra is, hogy a férjükbe beleszeressenek. De
Bertiről nem teszem föl ezt a lehetőséget. Az nem áll kötélnek.
– S hátha már meg is tette volna.
– Micsoda?
– Ma kaptam meg a válaszát, melyben örömmel fogadja meghivásomat;
holnapután itt lesz.
– Ha ugyan tizenhat ökörrel keresztül tudja magát vontattatni a
poroszlói töltésen.
– Várok rá, míg megjön.
– Én is.
Akkor aztán egy kicsit elnevette magát Katinka; de egyszerre megint
komoly, haragos képet öltött.
– Ne haragudjék nagysád, monda Bálvándy, én egészen bele találom magamat
kegyednek a kedélyébe. Hiszen nem hiába tanulmányoztam e kimeríthetetlen
tudományt annyi hódolattal. Ariadne azt mondja magában: no ha Theseust
elvitte a tenger, én már most a többit is utána dobálom; ezt a bolond
Bálvándyt, a kire azért haragszom, mert olyan jó fiú, meg a válópört, a
miért majd Korcza úrnak lesz a képe egyszerre hosszú, aztán meg a kedves
nagybátyának, a huszár őrnagynak, a kik mind agyon lesznek rettenve, ha
én a férjemmel kibékülök; tehát jövel Bacchus!
– Kérem, az én férjemet ne csúfolja Bacchusnak.
– Hiszen az Isten volt; azért hogy szerette a bort. No de én meg
Neptunus leszek, a ki Theseust visszahozza Naxosra.
– Már akkor Csollán úr itthon lesz.
– Dehogy lesz! Nem eresztem én azt be Pestre. Eleibe kűldök egy csoport
Angyal-Bandit, visszaszalajtom Gödénylakra, vagy felgyujtom Pesten a
«két kecskét» s akkor ő nem tud hová szállni s visszafordul.
– Óh nem fog a «két kecskébe» szállni. Már én gondoskodtam neki
szállásról másutt.
– Hol?
– Azt nem mondom meg önnek.
Katinka csakugyan nem hagyta magából kivallatni, hogy hová fogja
elrejteni Csollán urat? Hanem hát Pest még most sem London: azon időkben
pedig még csak Páris sem volt. Könnyü a vendégfogadókat ellenőrzés alatt
tartani.
Volt az úri-utcza torkolata előtt egy ház, mely azt gondolta magában,
hogy ő bizony kikönyököl az utczára; s ha gondolta, hát meg is tette. Ez
a «fehér hajó». Mai nap már senkinek sem megy a fejébe, mi oka lehetett
annak a háznak a szegletével keresztbe fordulni a világgal szemközt;
hanem történetünk korszaka világosan kimagyarázza azt. Ez a ház
vendégfogadó, tárt kapuja egyenesen elnyeli a szemközt jövő utczát;
mondván az utazónak: «hova mennél tovább? itt az utolsó ház, ide térj
be». S a fehér hajónak azon időben igaza volt. Túl rajta csak a német
szinház van még, nagyobb messzeségben a Marokkáner-ház, meg a
Mocsonyi-palota. A Wurm-udvar helyén náddal felvert mocsár terül el s
távolból háboritatlanul sárgul a ködökön át a «Neugebäud» vigasztalan
tömege.
Tehát a fehér hajó a szélső vendéglő a város közepén.
Ide bérelt ki szállást Katinka az ő kedves férjének, mit az el is
fogadott, ámbár hajlamai inkább vonzották a «griff»-hez, vagy a «vörös
ökörhöz». De hát csak megtette az asszony kedvéért, hogy végig hajtatott
az egész városon a lókészségével.
Bizony megnézni való útiszerszám volt, a min megtette a parádét. A
hintón a sok kovácsigazítástól több már a vaspánt, mint a fanemű, s a
fedelén több a lyuk, mint a bőr; az egyik első kereke eltörvén az úton,
annak a helyébe kölcsönkért parasztszekér hasonló alkatrésze van
requirálva. A sárhágója valahol elmaradt az uton s az ajtaja be van
kötözve madzaggal, hogy ki ne nyiljék. De mind nem tesz az semmit;
mindegy volna annak, ha új volna is, azért akkor is be volna fecskendve
tenyérnyi vastag sárral. A fekete sár Poroszlónál ragadt rá, a sárga sár
Hatvan körül, a zöld sarat Czinkota alatt szedte fel s a veres sarat itt
a pesti határban szerezte.