A mint pater Demsus elmondá az asztaláldást, melyet a többi családtagok
állva és kezeiket összetéve hallgatának végig, monsieur Henry vágta a
legájtatosabb képet s oly nagyot fohászkodott, a milyent csak egy igazi
franczia igazhívő fohászkodhatik, s a mint az amen kimondatott, olyan jó
kedvvel vágta le magát a karszékbe s kapott a kanálhoz, a milyenre csak
egy igazi franczia képes.
Kálmán is utána mondta az ament. S úgy tetszék, mintha azon a hosszú
fényes Jákob lajtorjáján ez lett volna az első hágcsófok. Még soha sem
imádkozott életében latinul. Most először.
Akkor aztán megeredt mr. Henry espritje, s tartotta élczekkel és
adomákkal mind végig a társaságot.
Kálmánnak pedig nem voltak fülei a tánczmester élczei számára, csupán
szemei: Dorotheát lopva bámulgatni; a ki viszont fel nem emelé a szemeit
soha a tányéráról, s fejét félre nem fordítá az egész ebéd alatt.
Mr. Henry pedig több ízben intézé szavait «monsieur Clamant»-hoz, a hogy
ő Kálmánt czímezte; (soh se tudta senkinek a nevét megtanulni,) de attól
feleletet nem kapott. Kálmán aristocrata volt már. – Ebéd után pedig
Biróczyval kisétálván a parkba, a sánta Asmodeus ilyen észrevételekkel
gazdagítá Kálmán ismereteit:
– Hallod-e, én már ezt az egész házat kiismertem. Itt a legnagyobb úr, a
kié minden, az öreg Decséry; de az senkinek sem parancsol. Ennek
parancsol a fia, a főispán. A herczegnő, az parancsol mind a kettőnek. A
herczegnőnek parancsol föltétlenül pater Demsus, a nevelő. Ő
nevelőségére nagy befolyást látszik gyakorolni Zuzanne kisasszony; s
viszont Zuzanne kisasszony ennek a francziába ójtott négernek a
præstigiuma alatt látszik állani. Azért, ha ennél a háznál előre akarsz
menni, azt tanácsolom, hogy járj a kedvébe ennek a szerecsennek.
Kálmán azt felelte neki rá, hogy «nagy bolond vagy!» s hátba ütötte jól
ezért a bolond tanácsadásért.
A MESSZELÁTÓ CSALÁD.
Könnyű a regényirónak, mert ez azt irhatja, a mi neki tetszik; de nehéz
a történetirónak, mert ennek azt kell irnia, a mi igaz. A mai
realisticus korban pedig már azzal sem elégszenek meg, ha valamit
hiteles okiratokkal megerősítve bizonyítunk, hogy valósággal megtörtént;
még azt is megkivánják, hogy felvilágosítást adjunk róla, miszerint az a
mechanica, chemia és electromagnetismus szabályai szerint lehetséges is
volt, hogy megtörtént legyen.
A régi módi spiritus familiarisok nem segítenek ki többé. A «véletlen»
nem fogadtatik el a forgalomban, s a «szerelem» megengedtetik ugyan, de
a genesisére nézve alapos indokolást vár.
Az a kérdés, hogy mi oka lehetett a Decséry családnak a «véletlen» és a
«szerelem» csillagképleteinek a maga egét megnyitni?
Hogy Kálmán gazdag család örököse, az nem elég indok. A Decséryek mégis
ötszörte gazdagabbak és rangjuk magasabb.
Kezdjünk az analysishez.
A Decséry grófok egy «messzelátó» családot képeztek.
A «messzelátás» ezuttal magasabb értelme a speculátiónak.
A messzelátás, vagy mondjuk, hogy speculátió, saját benszületett ösztönt
és tehetségeket kiván. A kibe ez beleszületett, az annak minden
körülményben hasznát veszi.
A Decséry családnak minden tagja: örege, kicsinye ilyen messzelátási
tehetséggel van megáldva (talán még Dorotheát vegyük ki).
Már a kicsi grófoknál is megvan az. A majoresco igen ájtatos, imádkozni
szerető fiu, ki mindennap ministrál a családi kápolnában, mikor pater
Demsus misézik és áhitattal viseli a csipkés choral inget a veres
zubbony felett. A másodszülött gyönge félénk gyermek, ki megijed a
puskalövéstől, s kit a legkisebb szülött is megtépász, mihelyt a nevelő
szeme nincsen rajta; a legkisebb gróf egy mérges verekedő kis myrmidon,
ki mind a két bátyjánál vitézebb, s tűzzel és késsel játszik.
Hanem azért mind a hárman tudják már és előre beszélik, hogy a
legkisebb, a melyik olyan mérges és vitéz: az lesz pap. Lesz belőle
püspök. A másodszülött, az a félénk: az lesz katona. Lesz belőle
generális. A legelső, az az ájtatoskodó pedig: a jövendő főispán. Már
ilyen kicsiny korukban tudnak a hajlamaik ellen való pályákra
spekulálni.
Az öreg apa nevezetes acquisitor. Ő uradalmakra spekulál. Óriási vagyont
szerzett össze ezen az úton. Elád, cserél, újra vásárol, zálogba vesz,
auctiót ád, virtualitásokat vásárol, impetrál, kiváltogat, commassál,
ismeri az egész országban létező nagy földbirtokosok helyzeteit, előre
kiszámítja, mikor kerül egyik-másik nagy dominium kézalatti eladásra,
subhastatióra? előre készen tartja a pénzt, hogy mindenkit
megelőzhessen.
A főispán messzelátása aztán egészen más irányú. Neki magasabb
speculátiói vannak; nem dominiumokra, de egész országra terjednek ki: s
ebben anyja, a herczegnő a vezetője.
Van egy magyar szó: «nexus».
Ez a «nexus» az egyedüli nagy hatalom a világon.
Uralkodók sainte alliancea, pártok, hivatalnoksereg, titkos társulatok,
ligák, jezsuiták, szabadkőműves páholyok, mind elhalványulnak e hatalmas
szó előtt: «nexus».
Ott ül az a birói székben, ott szavaz az urnánál, ott suttog a
boudoirban, ott szónokol a hordó tetején, ott tanácskozik a zöld
asztalnál, ott lovagol a hadsereg előtt, ott nyitja az audientia-termek
ajtait, ott informál a ministereknél, ott tánczol az udvari bálokban,
ott vezeti a menyasszonyt az oltár elé; szerez mindent, a mit ember
vágya kíván: pénzt, rangot, hivatalt, szerelmet, érdemjeleket, kedvező
itéletet, népszerüséget; s kisegít minden bajból; ez a «nexus».
Ennek a nexuscsinálásnak a titkával birt a herczegnő s ő utána fia, a
főispán.
Összeköttetéseik hálózata magában foglalt minden számitásba vehető kört;
a császári és nádori udvartól kezdve a megyei zöldasztalokig.
Egyik intézménye a nexuscsinálásnak volt a családnál a jurátusi
rendszer.
A «jurátus» valami mythologiai személy volt, a kinek létezését még majd
utoljára el sem hiszik.
A húsz éves fiatal jogtudós gyereket egyszerre megteszik olyan nagy
úrrá, a kinek szabad volt kardot viselni az utczán, szabad volt belépni
a királyi kuria titkos tanácskozásainak zárt ajtaján, s feljegyezi az
előadottakat; a ki leülhetett a királyi személynök asztalához, s
tánczolt az udvari bálok grófnőivel; a kinek bizonyságtétele egymagában
annyit ért a törvény előtt, mint a szolgabiróé és esküdté együtt, a
kinek joga volt pecsétes levéllel berontani a nemesi udvarra s annak
birtokosát evocálni, megcitálni, admoneálni, inhibeálni, s szükség
esetén a pecsétes levelet annak a kapujára hivatalosan kiszegezni; sőt a
kinek még az 1723-dik 50. t. cz. országos fizetést is rendelt; s a kinek
mind ezekért kemény esküvést kellett letennie, hogy méltóságát híven
viselendi, s a nagy titkokat, miket megtud, el nem árulandja.
Ez így tartott egy esztendeig.
Akkor aztán letette a censurát, megkapta a diplomát s azzal vége volt a
dicsőségnek, letétették a kardját, becsapták az orra előtt a kuria
tanácstermének az ajtaját, eltették a székét a királyi személynök
asztalától, megszünt a méltóság, a fizetés és a dicsőség, s mehetett
vissza megint szegény ördögnek, a kinek ugyan szépen kell könyörögnie,
hogy az emberekkel sürűn benőtt világban neki is szorítsanak egy kis
helyet.
Tehát ilyen ideiglenes nagyságokat szokott maga mellé szedni Decséry
főispán kettőt, hármat, néha többet is; a kiket aztán másik évben megint
mások váltottak fel.
Neki, mint főispánnak, ugyan szokásosabb lett volna a sok jurátus
helyett egy titkárt tartani, s alacsony gondolkodású emberek azzal
rágalmazták, hogy azért követi ezt a rendszert, mert a titkárnak
fizetést kellene adni, a jurátusnak pedig csak ellátás kell; hanem ez
tévedés volt. A főispánban és egész családjában volt ugyan nagy adag
takarékosság; de a jurátusi rendszer ő nála messzebb látó terv volt.
Ő kiszemelte magának az ország fiatalai közül azokat, a kik ész, vagy
birtok szerint nagy reményekre jogosítottak s azokkal úri házában úgy
bánt, mint saját gyermekeivel. Nem! Jobban, mint emezekkel. S az ifju
kedély háládatos. A legelső benyomások örökké megmaradnak benne.
Mikor az év beteltén egy jurátus megvált a grófi háztól, öntudatlanul
vitte magával azt a láthatlan, de elszakíthatlan fonalat, a mely őt
kötve tartja hozzá.
Aztán a főispán jurátusai nem mentek vissza szegény ördögöknek, kik
könyörögnek egy kis helyért a világban. Tapasztalhatták, hogy a mint
kiléptek a világba, mingyárt találtak ott valami üres helyet a maguk
számára, s az a hely egyre tágult, emelkedett.
Ilyen formán lassankint minden körbe elhatoltak a láthatlan fonalak, mik
a Decséry háznál folynak össze: az ő pártfogoltjai, lekötelezettjei
mindenütt jelen voltak; befolyása alá és fölfelé mindenüvé elterjedt, s
ha Decséry herczegnő valamire azt mondta: ennek így kell lenni, az
bizonyosan úgy is történt meg.
Ekkor keletkezett valami, a mi még eddig nem volt. Valami új, egészen
névtelen dolog.
Nincs is a szótárban; mi az?
Hát például mi az: hogy mikor a csendes megyei gyűlésen a főispán szépen
kihirdetteti a patenst, egyszer csak az asztal tulsó végén feláll
valaki, s azt mondja, hogy a patenst kihirdetni törvény szerint nem
szabad?
Vagy hát az micsoda, hogy mikor a főispán a megye határán megjelen holmi
ujonczozás és adóügy végett, ott egy marczona alakokból álló deputátió
várja, az első alak így mutatja be magát: «én Varju vagyok», a második
így szól: «én Farkas vagyok», a harmadik azt mondja: «én Medve vagyok»,
s hasztalan szabódik a megrettent főúr, hogy «kérem, én emberekhez
jöttem, nem vadállatokhoz»; azok tartanak neki egy olyan értekezést
törvényességről és alkotmányosságról, hogy a föúr a kannibálok között
szeretne inkább lenni.
És hát az micsoda, mikor fiatal, pelyhes állú ifjonczok elkezdenek
titkos gyülekezeteket tartani, s vajudásba hozzák merész, teremtő
lélekkel a megvénült világot?
Valami mozog a porban… a Spitzbergák «élő iszapja» dagad s új alkotásra
készül.
A világ olyanná alakul, a milyenné a fiatalságot nevelik.
Húsz esztendő elég egy metamorphosisra, mely egy egész országot
átváltoztat. De hátha ez a szív, mely az ifju kebel adománya, kitör a
fölötte terülő tengeren keresztül, s egy új világot tol fel a hullámok
közül, Neptun daczára?
Jenőy Kálmán vezérfénye volt az akkori fiatalságnak.
Ez oldja meg a Decséry házhoz jutását, ez az első fogadtatást.
Ha engedi magát vezettetni a magasra, vezetni fogják odáig, a hol a czél
ragyog, ha nem engedi, eldobják s ott hagyják fekünni a földön.
Meglássuk hát, el lehet-e fogni a meteort egy lepkefogóval?
Ha Kálmán az egekben képzelte, úgy Biróczy nagyon is a földön érezte
magát ennél a háznál. Talált olyasmire, a mi egy kezdő jogtudósra nézve
megbecsülhetetlen, két veszekedő társra. Az egyik volt pater Demsus, a
másik monsieur Henry.
Monsieur Henrynak délelőtt volt üres az ideje, a mikor pater Demsus a
kis grófokat mindenféle tudományokban oktatta; pater Demsus pedig
egészen faczér volt az esti órákban, a mik monsieur Henryt foglalták el
a táncztanítással, délelőtt tehát a szerecsen, délután a nevelő jelent
meg a kertre nyiló szobában Biróczyval disputálni. A szerecsen
veszekedett vele a nemzetisége miatt, a pap a vallása miatt: az egyik
szidta a magyart, a másik a kálvinistát. Volt pedig egy órája a
délutánnak, a mikor a nevelő is felszabadult, meg a tánczmester is; a
midőn a kis grófokat a lovászmester elvitte lovagolni; épen azon órában
ment Kálmán is Dorothea grófnőnek a magyar nyelvtant előadni: ekkor
aztán mind a két úr egyesülten rajtarontott az egyedül maradt scytha
hitetlenre s akkor aztán veszekedtek kedvükre mind a hárman, hogy mikor
Kálmán visszaérkezett hozzájuk, csak úgy csorgott az izzadság a
homlokukon. És ezt egész gyönyörrel folytatták így mindennap.
A thema mindennap újból ajánlkozott.
A Decséry palota valódi úr-lak volt. Volt annak pompás könyvtára,
régiség-muzeuma, képgyüjteménye, a miket a gróf-főispán maga szokott
minden vendégének megmutogatni, s néha olyan kedvében volt, hogy behivta
a gyermekeket, nevelőikkel, a jurátusokat, s magára vevén a muzeumőri
szerepet, sorba magyarázgatá a becses gyüjtemények ritkaságait.
Könyvtára egy egész termet foglalt el, melynek felső részét körülfutó
karzaton lehetett végig tekinteni. Mind drága bőrbe kötött könyvek
voltak a tudományok minden ágából, minden élő és holt nemzet nyelvén, a
legrégibb litteraturától a legujabbig. Pompás diszkiadások, miknek ára
ezerekbe megy; csupán fejedelmi könyvtárak számára való ritkaságok; szem
elől rejtegetett magányos művek; óriási kötegek rézkapcsos sarkokkal;
hirhedett térképgyüjtemények; és mindezek szépen rendezve, gyönyörű
szembeötlő osztályozással; a barna bőr, ezüst nyomású sarokkal, a
vallási tartalmú könyvek; a fehér disznóbőr, arany nyomással a régi
classicusok, a sárga borjubőr, veres czímsarokkal a történelmi és jogi
könyvek, a veres maroquin a szép litteratura. Egy osztály a chinai és
japáni könyvek számára, alatta a török és arab vegyest, csillagászat,
történelem és regék.
Mikor mindezeket végig mutogatta a gróf a bámuló ifjuságnak, monsieur
Henry azt a malitiosus kérdést ejté el:
– Hát a magyar litteratura osztálya melyik?
A gróf odamutatott egy szekrényre, melyben hosszú sor kötegek álltak
egymás mellett; felül a szekrényre irva: «Hungarica».
– Ah, hisz ez mind latinul van! Hát igazi magyar nyelven irott könyvek
nincsenek?
A gróf odamutatott egy szegletre; a karzatra felvezető lépcső alatt volt
egy zug; abba volt becsomoszolva egy nyaláb mindenféle nyomtatvány, be
sem kötve, fel sem vágva. Az volt minden.
Ezen a napon Kálmán mikor visszatért a magyar leczkéről, teljes
veszekedésben találta monsieur Henryt Biróczyval.
A szerecsen azt mondta:
«A magyar csak kalendáriumot csinálni való.»
Biróczy azt kivánta Kálmántól, hogy ezért a blasphemiáért segítsen
megdöngetni a monsieurt; Kálmán e helyett nyugodtan azt mondá:
– Vous avez raison monsieur. Még ahhoz is mástól kérjük a csillagászi
kiszámítást.
Máskor megint a régiségtárát mutatta meg nekik a gróf. Az is pompás
gyüjtemény volt: egész kincshalmaz; mű- és szakértelemmel osztályozva,
fegyverek, ékszerek, poharak, edények, régi pénzek, ó emlékek. A gróf
nagy archæolog volt. Minden tárgynak ismerte a korát, a készítőjét, a
lelhelyét s egykori tulajdonosát.
Monsieur Henry aztán egyre ostromolta a grófot ilyenforma kérdésekkel:
«Magyar munka ez a Bethlen Kata nyakláncza?»
«Nem; ez velenczei mű.»
«Hát ez a csüngős ékszer, a mit Dusán menyasszonya viselt?»
«Ez pedig szerb munka. A czifrázatai mutatják.»
«Hát ezek az abrudbányai kőfaragványok.»
«Ezek római emlékek.»
«De ez a czifra buzogány csak magyar termény?»
«Nem, ez cseh maradvány.»
«Ezeknek a huszárkardoknak a készitője csak magyar volt?»
«Nem; rajta a neve: «Fringia.»
«Ezt a szép hólyagos billikomot ki készitette Báthorynak?»
«Brassói szász.»
«Ezek a Tiszában talált rézkardok a magyarok fegyverei voltak?»
«Nem. A Qvádok harczoltak azokkal.»
«De legalább ezek a kőbalták.»
«Azok a kőkor ismeretlen benszülötteinek emlékei.»
«Nincs a régi érmek között a hires Rákóczy fejedelemnek egy emlékpénze?»
«Itt van egy, rézből.»
«De hisz erre is latinul van irva: «pro libertate.»
Ezen a napon aztán volt Kálmánnak mit hallgatni a nagy kakas viadalon
monsieur Henry és Biróczy között.
«A magyar nem való másra, mint gubát és kulacsot készíteni.»
Kálmán ezért a szóért sem hasította ketté a szerecsent, hanem szomorún
azt mondta:
«Vous avez raison, monsieur: ezen a földön marad emléke a sarmatának, a
quádnak, marahánnak, a rómainak, az avarnak, a csehnek, a németnek; de
annak a népnek, mely ezt a földet nagyon szerette, semmi emléke nem
marad itt.»
Megint másik nap a képtár miatt vesztek össze az antagonisták: a
szerecsen azt állitotta, hogy a magyar pictor csak tulipántos ládát
festeni való.
A decsériék istállóiban gyüjteménye állt az angol, arab, norman
paripáknak. Henry magyar ló után is hiába tudakozódott.
«Magyar ló csak forspontnak való.»
Az egész gazdaságot cseh és szász gazdatisztek kezelték; a
néger-franczia hiába kérdezősködött egy magyar ispán után.
«A magyar csak úrnak, vagy parasztnak való.»
Gyakran ellátogattak a decséri kastélyba a szomszédban állomásozó
ezredek főtisztei, vidám, mulatságos férfiak.
Monsieur Henry hamar ismeretséget kötött velök. Tudakolá, itt
születtek-e? Jamais!
«A magyar vitéz csak közkatonának való.»
És mind ezekért a nyilatkozataiért Kálmán nem sietett a szerecsent
mosdatni; hanem ráhagyta, hogy «vous avez raison». Eddig úgy van.
Csupán egy dolgotok van, magyaroknak, mondá egy este a néger, mikor már
Biróczy is elnémult a niebelungi harczban, s ezt az egyet úgy
elhanyagoljátok, pedig az egész világot meghódithatnátok vele. Ez a
minden szépet és nagyszerűt magában egyesítő, eszményi, elragadó «magyar
magántáncz.»
Biróczy féktelenül felkaczagott rá.
«Szénégetőnek tőkén a szeme!»
– De én komolyan beszélek.
– No hát tanits meg engem a magyar solora, szerecsen; hadd hóditom meg
vele a világot, henczegett a kis sánta.
– Oh, önt is igen szivesen: s a mi a hódítást illeti, az tökéletes lesz,
mert a komikumnak is van hóditó ereje. Hanem a kit önnél szivesebben
tanitanék meg rá, a monsieur Zseni (így szokta kiejteni Jenőy nevét).
Önnél nem veszne kárba a fáradságom. No gondolja meg, monsieur Clamant,
naponkint egy órát adhatok ilyenkor, mikor üres időm van, a grófok
lovagolnak. Nem kell érte fizetés. Majd ha ön nagy úr lesz, akkor
meghálálja azt nekem. Mert higyje el ön, hogy a mit minden iskolában
tanult, nem fogja annyira hasznát venni, mint annak a magyar eszményi
magántáncznak, a mire én megtanítom. A feje nem fogja önt olyan magasra
felvinni, mint a két lába hegyei; ha én reám bízza azokat.
Kálmán tenyerébe csapott a szerecsennek.
– Jó. Én megtanulom öntől a magyar magántánczot.
Biróczy malitiosus vigyorgással sugá Kálmán fülébe:
– Te pajtás, nagyon is jól megtaláltad fogadni az én bolond tanácsomat.
Monsieur Henry kész volt az órát is meghatározni, a mikor Kálmánnak e
nagy tudományt be fogja tanítani: délután négytől ötig.
– Az nem lehet, akkor épen én adok órát a magyar nyelvből a grófnőnek.
– Eh, mit tanulnak azon? Csak galuskásszájú parasztok beszélik. Hagyjon
ön fel ezzel a vesződséggel.
Kálmán olyat nézett erre a szóra a szerecsenre, hogy az megértheté ebből
a tekintetből a választ: «hát egy egész mennyországért tele olyan fekete
angyalokkal, mint te vagy!»
A négerfranczia nevetett s aztán azt mondá:
– No hát tanuljunk este, mikor mindenki lefeküdt a háznál, a kerti
pavillon termében.
Igy jó lesz.
De nem vesztett volna el egyet is azokból a drága magyar nyelvtani
órákból Kálmán!
De még csak egy másodperczet sem. Mikor felment a herczegnő szobájába
leczkét adni, az órája rendesen korábban járt, mint a kastély órái, s
mikor vége volt a leczkének, bizonyozott, hogy azok mind nagyon sietnek.
Oh az olympi gyönyörűség volt.
Egymás mellett ülhetni a bálványozott gyermekkel; egy könyvbe nézhetni
vele és mondani ugyanazon szavakat.
Lesni ajkain a megszülető igét, tanítni ez ajkakat miként idomuljanak,
hogy a határozott magyar magánhangzókat helyesen kiejtsék. Kényszeríteni
a lesütött szép szemeket, hogy szemébe nézzenek s találják ki
gondolatait.
És aztán látni az elpiruló mosolyt, midőn hibát követett el az ajk, s az
elégült ragyogást, midőn helyesen talált.
Kálmán úgy érezte, midőn a grófkisasszony szeretetreméltó
irásgyakorlataiban kiigazította az imádandó hibákat, midőn egy kifeledt
betűt közébe szúrhatott az ő betüinek, mintha ez is a gyönyörteljes
érintkezések egyike volna, mikben a nap és a hold találkozik.
Hát az nem volt-e valódi diadal, midőn a tanítvány a feladott penzumot
egy szó hiba nélkül dicsekedve mondta fel? A tantárgy, vagy a tanitó
diadala? Hogy figyelmeztetéseit emlékében tartotta? Hogy azt a hibát, a
miért egyszer megigazította, úgy igyekezett többé el nem követni? Hogy
úgy engedelmeskedett? Hogy úgy óhajtott még többet megtudni? Hogy olyan
szépnek találta mind azt, a mit tanúlt? Hogy később nem volt már neki
elég, amit tanitója bizott rá; hévvel sietett volna előbbre, már magától
érteni, már szavalni akart, már kényszerítette magát, hogy az új nyelven
beszéljen tanitójával? Már meglepetésekre készült.
Nem egy neme-e ez a szerelemvallomásnak?
Kálmán pedig szerelmes volt a tantárgyba is, meg a tanitványba is.
A legkomolyabb illem határai között folytak le a tanórák. A kis
iróasztallal szemközt ült a herczegnő maga az egész leczke alatt és
kötött.
Rettenetesek a nők, a mint ez a négy öklelő szurony egyre vaczog a
kezeik között, s aztán máshova vigyáznak. Ez a legéberebb előörs. Ha a
francziák minden táboruk szélére egy kötő asszonyt ültettek volna, soha
sem lepték volna meg őket a németek.
Semmi gyanus szó nem mondatott s nem iratott le. Kálmán száját már
egyszer megégette az a tapasztalás, hogy a nők mindent kitalálnak. De
bárgyuság is lett volna szavakkal beszélni ott, a hol a lelkek suttogása
hallik.
Valóban szerelem volt az!
Talán ez magyarázza meg azt is, hogy Kálmán oly igyekezettel tanulta
viszont a maga részéről éjfélekig a kerti pavillonban egyedül bezárkozva
a négerrel, a magyar magántánczot.
De az valóban eszményi szép táncz volt. Tűz és méltóság; nemes
mozdulatok és délczeg plastica, erő és kellem egyesült benne, művészet,
rászületett hivatás kellett hozzá. Ah, a kik azt most a szinpadról
látják, fogalmuk sincsen felőle, az úri termekből pedig eltünt egészen.
Még én emlékszem a korra, a melyben hódított. Az utolsó magántánczot a
komáromi főispáni beiktatás ünnepi tánczvigalmán láttam, s a ki azt a
fényes úri néptől bámulva, pompás nemzeti viseletében, egyes egyedül
kilépve a sima parquettre, oly óriási taps mellett járta, az akkori
ifjuság büszkesége volt, Pázmándy Dénes, tíz évvel később Magyarország
első képviselőházának az elnöke, születésére: úr, Istenétől: lángész,
magától: jellem. Az ilyen látványban csak nagy urak rendezte országos
ünepélyek részesültek valaha. Most már el vannak feledve.
Monsieur Henry el volt ragadtatva Kálmán előmenetelétől.
– Született tánczos! Valódi genie! Az ilyen tánczczal tavernicussá lesz
az ember. Ne legyek becsületes ember, ha a jövő farsangon monsieur
Clamant nem fog az udvari bálban tánczolni, s ha nem mint kamarás jön
onnan vissza.
Kálmán maga is érezte azt. A délczeg tánczlépés nagy előny! Szegény
tudós ember, a kinek feje egy egész könyvtár, de tánczolni nem
tanították, mikor felöltözik abba a magyar díszruhába, hogy a méltóságos
és fenséges urak előtt megjelenjék, milyen miserábilis figura az ottan,
hogy botlik el a saját lábában, hogy görbül meg a nyaka, hátul hagyva a
messze elálló aranyos prém gallért, hogy botorkál, hogy ütközik
mindenkibe, hogy reszket az ina, hogy csuklanak el térdei, hogy felejti
el mind azt a mit tud, hogy némul meg és hebeg ostobaságokat, mikor
megszólitják, és mind ezt azért, mert lábait elmulasztotta kiképezni;
míg az a másik délczeg alak, kinek minden mozdulata festői minta: jön,
lát és hódít, és okosan beszél; mert helyén van a lába.
Kálmán kezdte lenézni Biróczyt, mióta ilyen magasra tanult emelkedni (t.
i. lábujj hegyeire). Biróczy észrevette a lenézést s azzal állt boszút
Kálmánon, hogy megmutatta neki, miszerint ő a két sánta lábával mind
azokat a mesterséges figurákat el tudja járni, mikkel Kálmán olyan
nagyra van, s eljárta a szokott délutáni társaság előtt a «harangot», a
«bokázót», a «kigyózót», a «hegyezőt» a «topogót», meg ki tudná
valamennyinek a nevét, s még magasabbra fel birta hányni a lábait, mint
Kálmán a «harang»-ban, hogy a talpát meg tudta csókolni; utánozta a
délczeg megállásokat, hogy az megveszni való mulatság volt. Képzeljünk
egy majmot Apollo mozdulataival.
Kálmán ilyenkor veres volt mint a pulyka. Haragudott a tréfáért. Ha a
versét ócsárolták, azt megbocsátá; de ha a tánczát paródiázták, azért
dühös volt. Elnyögte, ha gunyolta előtte a néger a magyarnak minden jó
tulajdonságát; de a ki már még a magyar magán tánczot is gúny tárgyává
volt képes tenni: az ellen felforrott nemes haragja.
AZ ELSŐ «TE».