kapott csomagot pénz és nempénz tartalommal a markába nyomoritani: «itt
van, tessék; a becsületszavamat pedig viszem vissza» s aztán nem várni,
hogy az érdemes úr mit felel rá? hanem szaladni a sárkány barlangjából,
mint a kit a lidércz kerget.
Onnan azután sietett Biróczyhoz. Úgy esett be hozzá, mint a ki most
úszta át a Dunát, s maga is örül neki, hogy nem veszett bele.
– No, itt vagyok! Parancsolj velem. Vigy a hová akarsz.
Biróczy igazi örömmel szorítá barátját kebelére. Ő tudta, hogy honnan
menekült az most meg?
A közben megérkezett a trombitás is. Hát még az hogy örült a
viszonttalálkozásnak! Nem titkolá előtte, hogy «egészen más vagy most,
mint reggel voltál!»
Ismét a régi vagy!
Délben a három fiú együtt ebédelt a Griffben, Kálmánt nem bocsáták el
többé kezeik közül. Délután pedig egyenesen Korcza úrnak szolgáltatták
ki. Nem lehetett neki többé elveszni. Korcza úr pedig, a mint megérté
Biróczytól a helyzetet, rögtön gálába csapta magát, s vitte Kálmánt a
herczegnőhöz, hogy bemutassa őt neki; egyuttal, mint a Decséry család
jószágigazgatójának, magának is volt közlendője a herczegasszonynyal.
– Én leszek a dominus frater tolmácsa; dominus frater pedig az enyim, s
ha valahol belerekedek a német szóba, rántson ki.
A német discursus Korcza úrnak gyönge oldala volt; Decséryéknél pedig az
a családi idioma, a gondolatoknak egymással való közlésére. Magyarul
csak a nagyapa beszél: a főispán is vagdal hozzá, ha rászorul; de erősen
idegen kiejtéssel s törve a szót. Az ifjabb családtagok épen nem
ismerősek a magyar nyelvvel.
A Decséry palota Pest városnak azon részében épült, a hol még akkor csak
kertészlakok álltak; kettős szárnyú egyemeletes épület; nyilt, vasrácsos
udvarral, s hátul nagy kerttel. Még akkor nagyon poros ut vezetett
odáig. S a ki nem bérkocsin ment, (pedig hát arra ki pazarolná a
pénzét?) annak a kapuhoz érve, elő kellett vennie a zsebkendőjét s
leverni a csizmáiról a port. A sárga csizmát már nem viselték; a fénymáz
fel volt találva s a csizmát bizony le kellett porolni, mielőtt a
kastély keményfa lépcsőin felhaladt volna az ember.
A herczegnő kevés cselédet hordott magával; nagyon takarékos volt. Mikor
pesti kastélyában megszállt, a házmester leányát rendelé fel
szobaleányul; egyetlen inasa volt az előszobában, ebből állt az egész
cselédség. Azonkivül rendelkezésére állt a juratus, kinek egy földszinti
szobában volt a lakhelye.
Korcza urat és védenczét nagy várakoztatás nélkül bebocsátá az inas a
herczegnőhöz, ki gazdálkodásból egyetlen szobát tartott elfoglalva
keresztülutaztában. Többet füteni költségbe került volna; pedig a
vastag, nyirkos falazatu kastély termei, örökké csukott redőnyeikkel,
csak derék nyáron melegesznek be maguktól.
Itt a kis szobában fogadta el a tisztelgőket a herczegasszony. Korcza
urat régen ismeré már s Jenőyt hallotta emlegetni. Nem voltak előtte
ismeretlenek. Ott volt az unokája is, kit szintén bemutatott.
A herczegnő kövér, elhizott asszonyság volt, erősen fehér arczszinnel, s
csigákba szedett szürke hajfürtökkel. Tekintete méltóságot és jóságot
sugárzott, meglátszott rajta a vágy, mindig jót tehetni, csak pénzbe ne
kerüljön. Minden szónál nagy nehéz lélekzetet szokott venni, úgy hogy az
ember megsajnálta, mikor beszélt: azt kellett hinni, hogy az neki igen
nagy fáradságba kerül.
A herczegnő csókolásra nyujtá az uraknak félkeztyűbe álczázott kezét s
könnyü kézmozdulattal inte unokája felé: «Dorothea grófnő», hogy annak
is meghajtsák magukat.
Valóban herczegi bátorság kell hozzá, hogy valaki a leányát
Magyarországon Dorottyának merje kereszteltetni, a hol Csokonay
gúnyhőskölteménye e nevet oly csihéssé tette; ámde híhatnák a grófnőt
akár Medusának vagy Hecaténak, azért ő ezzel a névvel is bámulatra méltó
szépség volna.
Mintha elefántcsontra volna festve; halavány arcz, alig látszó
incarnattal, körülfogva aranyfényü, dusgazdag hajfürtökkel, miknek
pompáját az egyszerű fonadék csak növeli. Szemöldei és szempillái
csaknem feketék; alattuk nagy kék szemek: nem azok az unalmas
buzavirágszin kékek, hanem a mély tengerszem kékségéből valók.
Hát az ajkak? Azok a parányi, rózsaszinü csigák. Vajjon mire használja
őket? Vajjon azok a madonnaarczok szoktak-e enni? vagy ajkaikon át is
csak égi malaszttal élnek?
De bizony beszélni is használja e finom ajkakat s midőn Kálmán azt kérdi
tőle:
– Comtesse, wie lange werden Sie in Pesth verbleiben?
Szelid mosolygással felel:
– Morgen reisen wir ensemble!
«Ensemble!» Milyen bűbájos szó! Lehet-e ennél gyönyörteljesebb szó a
világon?
Erről azután rájött a beszéd arra a tárgyra, hogy nem fél-e a grófnő az
alföldi pusztákon utazni? nem tartja-e kellemetlennek a hosszú ut
fáradalmait? és erre mind az volt a válasz, hogy hiszen «ensemble»
utazunk; ott lesz az, a ki bennünket véd és ápol.
Kálmán el volt ragadtatva e csodaszép ajkak minden szavától, mely
gyönyörében csak Korcza úr háborította meg koronkint, ki is a
herczegnővel folytatott párbeszédben minden lépten belerekedt s akkor
aztán egy «wie heiszt man?» interpellatióval fordult Kálmánhoz
segélyért. Nagy munka volt az neki! A herczegnő ama bizonyos kereszt
ügyében akart ügyvédétől utasításokat nyerni s nagy önuralkodásába
került nem kaczagni a szeme közé, mikor ilyeneket mond neki Korcza úr
egész komolysággal: «man musz dasz Kruczifix neu versakramentiren
lassen» (értsd: «ujra beszentelni»).
Mikor aztán a herczegnő felkeléssel jelt ád a továbbmehetésre, Korcza úr
olyan jól érzi magát, mint a rossz diák, a ki az examentből
megszabadult; Kálmán pedig egészen fel van magasztalva.
Ez az «ensemble» szó ezekről a szép ajkakról egy uj világot nyitott meg
előtte. Mint a hogy a szegény bűnös lélek előtt, az angyal hivására
megnyilik a mennyország.
Mikor a lépcsőkőn lehaladva, Korcza úrtól bucsut vett, kétszer is
megcsókolta principálisa orczáját; pedig biz az nem arra való volt.
Könyjei hullottak, mikor megköszöné neki iránta tanusított szivességeit;
a minek azután Korcza úr így nevetett, hogy neki is csupa köny lett tőle
a szeme.
– Jó fiú volt, fráter! monda, megölelgetve Kálmánt. Nagyon szerettem
frátert. Csak a főispánnak is kedvében járjon. Az nagyon sokat fog
tehetni önért. Eddig is nagyon szeretik. No csak haladjon előre. Ha
legközelebb találkozunk, én legyek az, a ki önnek alázatosan fog
könyörögni kegyes grátiájáért.
A fiskális aztán átadta Kálmánt Biróczy kezeibe. A kis sánta meg a
trombitás egész éjjel nem hagyták őt magára. De pedig már fölösleges
volt a strázsálás. Fogva volt ő jobban minden börtönnél, bilincsnél, egy
kimondott szónak varázsával, elmerülve, elsülyedve tengerszem kékségü
szép szemek örvényében.
Az a másik asszony el volt feledve nála!
Másnap korán hajnalban előjárt a nagy utazó batárd, mely elé négy posta
lovat fogott be a császári egyenruhás postakocsis; a juratusoknak
segíteni illett a felmálházásnál. Az ódivatu ablakos hintónak hátulja,
teteje felcsatolt bőröndökkel, dobozokkal lett megrakva; olyan volt az,
mint egy bárka, mely az özönvizet meguszni készül.
Reggel négy óra volt, mikor a herczegnő és Dorothea a kastély emeletéből
lejöttek. Az inas czepelte utánuk uti táskáikat. Kálmán és Biróczy a
hintó ajtajánál vártak reájuk. Kálmán fringia kardját tartotta kezében,
Biróczy nagy ostentatioval engedett felöltönye zsebéből két pisztoly
agyat előtolakodni. Biztató előkészületek egy alföldi utazáshoz azokban
az időkben.
A herczegnő jó reggelt kivánt nekik; megkérdé, hogy reggeliztek-e már?
nem bánta akármit felelnek rá. Kálmán serényen nyujtá eléje kezét, hogy
a hintóba felsegítse a kettős lépcsőfokon; azután a comtesse lebbent
fel, a hátulsó ülésben nagyanyja mellett helyet foglalva. Következett
Biróczy, szemközt jutva a herczegnővel az első ülésben, míg Kálmánnak a
negyedik üres hely kinálkozott, a hol térd térdet ért Dorothea
grófnővel.
Az inas becsapta az üveges ajtót; a postakocsis belefujt a trombitába s
a nehéz bárka megindult a város sorompója felé, kegyetleneket zökkenvén
a primitiv alkotásu kövezeten.
Szép tájai vannak a szivnek! Csakhogy változik bennök a világítás.
Egyszer a hold ábrándos ezüstje dereng fölöttük, másszor az éjjeli égés
tűzfénye, néha az életadó, meleg nap.
A rózsaszinü álomnak vége volt. Kálmán nem érzé többé sem a szenvedélyt,
sem a féltést, sem a gyönyör emlékét, sem a kínt: álom volt ránézve az
egész. Gonosz álom, a melyre azt mondjuk: jó, hogy csak álom volt!
A mi szivének világát bearanyozta most, az volt a nap. Maga az életadó
nap, egy szűzi halovány arcz!
Milyen boldogság egy ilyen bárkában utazni, mely mindenkit olyan közel
hoz egymáshoz; naphosszant kényszerülve vannak szemközt ülni: minden uj
tárgya az utnak alkalmat ad uj beszédet kezdeni. Kálmán magában azt
kivángatta, hogy bárcsak valami regényes, kalandos veszedelem támadna
valahonnan, a miből ő vitézül kiszabadíthatná utitársnőit. Fájdalom, a
sors oly mostoha volt, hogy ezt a kivánságát teljesítetlen hagyta. Nem
támadták meg rablók a hintót; nem ragadták el szilaj paripák; nem borult
föl vele a tiszarévi komp; s így nem adatott meg neki az alkalom, hogy
vitézlő harczban megvivhasson, s habok árjában meguszhasson bámulatának
tárgya előtt. Annál több alkalma akadt kitüntethetni szolgálatkészségét
az állomásoknál, midőn az előfogatot kellett kisarkalni, birákkal,
kocsisokkal perlekedni, vendéglősöket tiszta szobák, tiszta víz s más
egyébb lehetetlenségek előállítására kényszeríteni. Ezekben Kálmán
szokatlan erélyt fejtett ki: Biróczy bámulatára.
– Soha sem hittem volna, hogy te pörölni is tudsz!
Haj, mihez nem tud az ember, ha a nap rásüt?
Délután egy végtelen sik, unalmas rónán döczögött végig a bárka. Az idő
meleg volt. Kálmán egy ideig magyarázta a comtessenek a délibáb
tengerében uszó szigeteket, tündérmeséket gondolva ki hozzá, egyszer
aztán azt vette észre, hogy az elefántcsontra festett szent kép a
tündérmeséken elaludt.
A herczegnő régen tette azt. Az egész uton mindig szunyókált.
Egyszer aztán Dorothea is hátrahajtá szép fejét a hintó puha támlányára
s elszenderült.
Kálmán ott maradt «egyedül», néma bámulatát az átszellemülésig
kielégíteni.
Belenézhetett a napba.
Most látta még csak, minő földöntúli tüneménynyel van találkozása. A
halvány tündéracz ragyogni látszott a körüle ömlő glóriától. Egy
elszabadult hajfürt nehány szála csiklandani látszott az orczáját: oh,
hogy azon segíteni nem volt szabad! A parányi nyitva feledt ajk valamit
látszott suttogni álmában: oh, hogy azt meghallani nem lehetett!
A hintó gördült a szikfüves pázsiton, lekerülve a döczögős országútról a
gyepesült kerékvágásba, az előfogat csengetyűje egykedvűen csilingelt; a
távolban a bölömbika búgása hangzott a nádasokból. A két hölgy aludt, a
két jurátus pedig ébren volt.
– Vigilasne? szólalt meg Biróczy.
– Non. Mortuus sum.
– Sub spe resurrectionis…
(Ez a párbeszéd magyarul így hangzik: «ébren vagy-e?» «Nem. Meghaltam.»
«A feltámadás reményében…»)
Miért beszéltek latinul?
Azért, hogy ha a hölgyek mégis nem találnának aludni!
Talán olyasmi volt a tárgya beszélgetésüknek, a mit a hölgyeknek nem
kellett megérteni?
Körülbelül.
Biróczy folytatá latinul.
– Boldog constellatió a tied.
– Perihelium. (Napközel.)
– Az enyim ecclipsis. (Mikor a hold eltakarja a napot.)
Ezen mosolyogtak egy kicsit.
Kálmán folytatta bámulatát az «alvó nap» iránt.
– Quanta species!… sohajtá fel Biróczy.
Ezért aztán kapott Jenőy könyökétől egy oldaldöfést.
A mit mondott, az Phædrusnak egy meséjében van; annyit tesz, hogy «minő
szépség!» hanem azután következik még egy mondás, a mi már gorombaság:
«… sed cerebro caret» (De nincs veleje). Kálmán emlékezett a folytatásra
s ezért a megtorló könyöktaszítás Biróczy bordái közé.
Biróczy tréfásan mentegetőzék.
– Azért mondanám, mert nem tud magyarul.
– Majd megtanul.
– Ki tanítja meg?
– Én!
– Magasan áll.
– Nőni fogok, míg elérem.
Hanem e vakmerő mondásnál egyszerre elakadt a szó Kálmán ajkán. Elhült
egy látománytól. Az pedig nem volt valami ijesztő látás. A mint e szót
kimondá, az elefántcsontra festett szent kép orczáin könnyű pir
hajnallott által. Talán hallá? Talán érté? Tán attól pirult el? Ha úgy
volna?
Kálmánt megnémítá e bűvös-bájos látvány; csábultan inte Biróczynak, hogy
ne beszéljen tovább; a figyelmeztetésre nem is volt több szükség, mert
egy zökkenése a bárkának egy árkon keresztül ugortában, egyszerre
fölébreszté mind a két hölgyet; a herczegnő uram Jézust kiáltott
ijedtében, Dorothea pedig felnyitá a szemeit és mosolygott. Mint a hogy
mosolyognak, a kik valami kedves álomból ébrednek föl. Kálmánnak olyan
jól esett, hogy ő mosolyog. S a szép szemek aztán ismét lecsukódtak,
mintha hívnák vissza a félbeszakadt álmot.
Hanem a herczegnő nem hagyott többé semmi ilynemű tündéreknek való
élvezeteket meghonosulni a közös bárkában. Elkezdett beszédes lenni, s
minden szavát Kálmánhoz intézte. Meg akarta tőle tudni a távol és közel
látszó tornyok városainak neveit; az utfélen elmaradozó kórók neveit, a
légben elrepülő madarak neveit; megismertette magát családjával; s
miután kikérdezte az ifjut a földrajzból, a természetrajzból és
heraldikából, sorba vette a bölcsészetet, történelmet, a magasabb
államtudományokat s azokból úgy megexaminálta, akár egy professor.
Kálmánnak volt egyéb dolga, mint az elefántcsontra festett szent képre
áhitatoskodni.
S ez aztán így tartott, míg csak a decséri kastély kapuján be nem
hajtattak. Kálmánnak az volt a kötelessége, a mi a malomnak, mikor a
zsilipet felnyitják mögötte: őrölt.
A kastély udvarán már cseléd és tisztviselő sereg fogadta az érkezőket.
Alkonyat volt. A főispán maga a tornáczig lejött anyját és leányát
elfogadni. Volt egy feszes szava Kálmán számára is; utasítá, hogy majd a
kulcsár el fogja vezetni szobájába. Egy széles márvány lépcsőn eltünt
Kálmán elől az idáig bámult tünemény, őt pedig Biróczyval együtt a
kulcsár felvezeté egy mellék csigalépcsőn a juratusok lakosztályába,
mely egy roppant teremből, három kis szobára volt vékony keresztfalakkal
felosztva; a szobák ablakai egy rengeteg parkra nyiltak, melynek
százados hársfái épen akkor rakva voltak virággal, mintha aranyból
volnának lombjaik; s a nyitott ablakokon át beszürődő esti lég mintha
mézzel volna terhes.
– Nos, hát megbántad-e, hogy ide jöttél? kérdi Biróczy barátjától.
Egy hosszú, forró kézszorítás volt rá a felelet.
Ezen az estén nem látta többé Kálmán a grófnőt. A hölgyek fáradtak
voltak, a fiatal juratusoknak szobájokba szolgáltatta fel a szakács az
úri estebédet.
Ah ez aztán más állapot volt, mint Korcza úrnál patvaristának lenni.
Decséry főispán jurátusai már úgy élnek, mint gróf úrfiak. A cselédség
is szokva van hozzá, hogy azokat az ifjakat, a kik ily jogapródi
minőségben a házhoz kerülnek, úgy tekintse, mint a kikből évek mulva
mind nagyságos és méltóságos s ki tudja, tán még excellentiás urak is
lesznek.
Kálmán úgy aludta át első álmát ebben a kastélyban, mint a ki az igazi
boldogság küszöbén belépett.
Másnap a reggelihez már áthivták a jurátusokat a grófi étterembe. Tíz
órakor reggeliztek, ősmagyar szokás szerint, melyet az akkori franczia
divat véletlenül utólért. Jelen volt az öreg gróf is; most is ugyanazon
kék kabátban, s alázatos fejhajtással üdvözlé Kálmán barátunkat; ki nem
birt arczának parancsolni, hogy el ne vörösödjék, mikor az a fatális
«két garas» eszébe jut. Szinte jól esett neki, hogy annál az első
találkozásnál Dorothea nem volt ott; az ő szemei nem láthatták ügyetlen
elpirulását. Később pedig nagyon szerette volna megtudni, miért nincs ő
is itt? talán rosszul lett? De nem lehetett kérdezősködnie.
A reggeli után a főispán szépen kezet csókolt a herczegnőnek. Ugyanazt
tette az öreg gróf is, és az öreg jószágigazgató, s azután a két ifju
is. Az látni való volt, hogy ennél a háznál a herczegnő parancsol.
Kálmán ugyan hozzá volt szokva, hogy olyan asszonyságot lásson, a ki
parancsolni tud; hanem ez még a nagymamánál is jobban ért hozzá. A
herczegnő parancsolatja nem zajos, nem heveskedő; egy tekintet elég
tőle, hogy a halandó tudja: álljon-e, vagy menjen?
– Direktor úr, monda az öreg gróf, ha a herczegnőnek úgy tetszenék, hogy
ma a családi gyülésben elnököljön, sziveskedjék uraságod az iratokat
előkészíteni.
– Már az archivum asztalán állnak, felelt az igazgató.
– Meg voltam felőle győződve mondá az öreg gróf, nagy tisztességgel.
Azzal ismét a herczegnőhöz fordult:
– Kit kíván a herczegnő a két juratus tabulæ regiæ notarius közül a
családi tanácskozmányhoz vonni, mint jegyzőt? a másik ifju úr hadd menne
addig sétálni a parkba. Talán Biróczy úrat?
– Nem, szólt a herczegnő, Jenőy úr jön velünk.
Nagy kitüntetés volt.
Az étteremből átmentek az archivumba, melynek ódon faragványú tölgyfa
szekrényei az ős család levéltárát őrzék, s ott egy hosszú zöld
posztóval bevont asztal mellett helyet foglaltak. A herczegnő elnökölt s
balfelől helyet mutatott Kálmánnak.
A director kibontá az iratcsomagot s egy documentumot kihúzva belőle,
elkezdé azt fenhangon olvasni. Latin okmány volt.
Kálmán nem hallgatta azt az okmányt, hanem rettegésteljesen tekinte a
herczegnő arczára: «vajjon érti ez ezt?»
Mikor az okmány fel volt olvasva, a herczegnő inte, hogy ő akar
beszélni.
És aztán megszólalt a legválasztékosabb classicus latinsággal, a
milyenen csak valaha férfiak beszéltek s szólt a tárgyhoz nagy
bölcsességgel és éles felfogással.
Kálmán azt érzé, hogy forog vele az egész hosszú asztal köröskörül.
Szeretett volna elsülyedni a föld mélységes kebelébe.
Azonban ezuttal a föld alá elsülyedni Kálmánnak nemcsak nem lehetett, de
nem is volt szabad; épen olyan tárgy forogván a családi tanácskozmány
szőnyegén, a melynek előzményeit épen ő ismeré legjobban; az a bizonyos
revindikált kereszt.
Hazakerült már, fel is volt állítva; tiszteletére egy kápolna emelve,
mindkettő ünnepélyes beszenteltetésre vár. Elébb azonban tanácsot kell
tartani a fölött, hogy biztosítva van-e kellő törvényes eljárással az
utókor számára e visszavívott ereklye? nehogy a hitetlenek
beleköthessenek s e tárgyban Kálmánhoz több rendbeli kérdés intéztetett,
mikre meg kellett felelnie.
Mindenki latinul beszélt hozzá.
E tekintetben csak a főispán tett kivételt, kinek igen rossz előadása
volt; s ha elkezdett latinul beszélni, mikor elakadt, ott átcsapott a
németbe, s folytatta németül, míg abban is elakadt, s aztán ismét
visszament a diákba.
Kálmán pedig átkozta magába még azt is, a ki legelőször diák grammatikát
árult Magyarországon.
Még csak az az egy menedékgondolatja volt, hogy talán még is aludtak a
hölgyek akkor, mikor ő a hintóban Biróczyval beszélgetett, s nem
hallották, miről volt szó? Mert ha meghallották, akkor meg is értették.
Ettől a menedéktől is meg lett hát fosztva.
Mikor a családi tanácskozmánynak vége volt, a herczegnő feloszlatá a
gyülést. Kálmánnak pedig inte, hogy maradjon ott.
Kálmán titkolni akarta remegését; de arcza elárulá. Nem birta szemeit a
herczegnőhöz fölemelni.
Mikor aztán a férfiak eltávoztak, a herczegnő lassú nyomatékos hangon
mondá latinul Kálmánnak.
– Non semper, qui oculos clausos habent, dormitant. (Nem mindig
alusznak, a kiknek szemük hunyva van.)
Kálmán arcza lángba borult e szóra.
Erre a herczegnő azt mondta neki:
«Jól van.»
És aztán nem beszélt hozzá többé latinul.
– Jól van. Legyen úgy, a hogy ön mondta. «Fel akarok hozzá nőni!» Tehát
nőjjön ön! Ez olyan devise, a mit az ir a czímere fölé, a kinek ereje
van hozzá.
Most azután fel merte emelni szemeit Kálmán.
– Lássa ön; én az olyan embereket, a kiknek erős akaratuk van, szeretem.
A merészség nemesség. Elmondok önnek egy történetet, a mit talán hallott
is már. A mostani cancellár, fiatal köznemes korában nagybátyja házánál
volt, mikor ahhoz úri vendégek érkeztek, s nagybátyja épen vásárra akart
utazni. A vendégek sajnálták, hogy visszatartják a házi urat a
szándékolt útból s az ifju unokaöcs ajánlkozott, hogy majd ő lesz házi
gazda nagybátyja helyett; mire az öreg úr magas méltósággal mondá: «oho
öcsém, addig még sokat kell nőnöd, a míg az én vendégeimet elfogadni
érdemes leendsz.» Az ifjoncz pedig azt felelte: «és pedig lesz idő, a
mikor a király vendégeit is én fogadom el». És felnőtt odáig, a hol ezt
elérte. Most Magyarország cancellárja, s minden zászlós úr meghajolva
lép be hozzá. Látja ön maga előtt ezt az utat? Nyitva van mindenki
előtt. Csak szív kell hozzá és ész. Önről sokat beszéltek már nekem.
Beszéltessen ön magáról még többet. Én figyelni fogok önre. A mennyit
nyer ön a világ előtt, annyit nyer én előttem. Én csak kétféle embert
látok meg: urat és szolgát. Önön van, hogy milyen alakban tegye magát
előttem láthatóvá? Minden más alakban láthatatlan lesz ön előttem. Ebben
a légkörben nem játszanak regényt; senkinek sincs alkalma hozzá. Itt
csak fényleni szabad: vagy egyenruha, vagy az ész sikere által. Önben
van ész, akarat és erő; használja fel. Gondoljon ön arra, hogy én
emlékezem önnek szavaira s tán tapasztalni fogja, midőn nagy lépcsők
előtt áll, hogy egy láthatlan kéz önnek karja alá nyúl és emelkedni
segíti.
Kálmán annyira meg volt hatva, hogy megcsókolta a herczegnő kezét, pedig
talán etiquette ellen is volt.
Felelni nem tudott semmit annyi jóságra. Nem is volt szükség, mert a
herczegnő még tovább is elhalmozá kegyeivel.
– Önök egymás közt beszélve hibául számíták be Dorothéának, hogy
magyarul nem tud. Ennek az oka egészen a viszonyokban van. Miért tanulta
volna ezt a nyelvet? Hogy megértse, a mit a parasztok egymás közt
beszélnek. Erre semmi szüksége, mert velük nem érintkezik.
Tanácstermeinkben csak a latin nyelvet hallja. Társaságban, közéletben,
az udvarnál németül beszélnek. A külföldön franczia a társalgás.
Énekelni olaszul tanult. Ha olvasni akar, német, angol, franczia
könyvtár áll előtte. Mire használja a magyar nyelvet? Nincs semmi, a mit
megtudjon általa. Csokonai eroticumait nem adhatom a leányom kezébe. A
mit eddig magyar költők irtak, az mind férfiaknak való. Leányokra nem
számítottak. De hát én mégis igazat adok önnek. A leányokból egyszer nők
lesznek s egy magyar férjre nézve orczapirító az, ha neje nem tudja az ő
nyelvét. S meglehet, hogy Dorothea magyar férj neje lesz. Ön azt mondta,
hogy meg fogja őt tanítani magyarul. Nem bánom. Adjon neki naponkint egy
órai oktatást a magyar nyelvtanból.
Kálmán azt hitte, hogy az üdvösség kapuja előtt áll. Nagy önuralkodásra
volt szüksége, hogy el ne árulja e perczben azt a gyönyört, a mi szivét
betölti. Némán meghajtá magát s miután a herczegnő inte neki, szótlanul
eltávozott.
Szobájába érkezve szerencsének vette, hogy Biróczyval nem találkozott.
Ez érzelemmámorban egyedül akart maradni. Ezer fenhéjázó terv született
agyában s valamennyinek a végén, mint a Jákob lajtorjája magasán, ott
ragyogott az az elefántcsontra festett drága szent kép, a kit el kell
érnie, ha még olyan magasan van is.
Fényes ábrándjaiból csak az ebédrehivás zavarta fel.
Most már egész biztossággal lépett be a főúri terembe. Azt hitte, otthon
van abban.
A grófi ebédterem nagy társaság számára volt alkalmazva. A főispán
megszoká, hogy mindig hosszú asztal legyen előtte, körülülve
vendégektől, vagy családtagoktól; kevesed magával nem szeretett
ebédelni. Ha mást nem, vándorszinészeket, utazó diákokat fogatott el az
úton, azokkal pótolta ki az üres helyeket, s egy irnokának állandó
hadkészletben kelle magát tartania, hogy ha történetesen az asztalnál
tizenhárman ülnek, a fatális számot tizennégyre emelni segítsen.
Maga a család és hozzátartozandói is nagy számot adtak ki.
Az asztalfőt elfoglalta a herczegnő; mellette ült az öreg úr jobbról,
balról a főispán, az öreg úr mellett Dorothea grófnő, az ő kegyencze, a
mellett Zuzanne kisasszony, a herczegnő társalkodónéja; a főispánon túl
a három kis grófocska: tíz, nyolcz és hat éves úrfiak; mellettük pater
Demsus, a fölkent fejű nevelő, azokkal szemben azután a két jurátus,
Kálmán Zuzanne mellett, az asztal végén pedig monsieur Henry: a franczia
tánczmester. Ezuttal épen tizenketten voltak.
Ez a monsieur Henry pedig szerecsen volt.
A legtökéletesebb néger arcz, lapos orral, vastag ajkkal, eleven
szemekkel, kondor gyapjú hajjal.