barátunknál, Bertók úrnál. A legutóbbi tréfa óta úgy megharagudott
minden jó pajtására, hogy bezárkózott a kastélyába, senkinek ki nem
nyitotta az ajtót, sőt még az ablakait is berakatta téglával félig. Mi
aztán valami tíz vidám czimborával elmentünk hozzá látogatni. Hogy
csaljuk ki az odujából? Épen délutáni álmát alhatta. A kastélya fölött
van egy domb, azon van egy szélmalom. Láthattad Kálmán mikor ott jártál.
A malom előtt volt egy felállított új malomkő, eléje téve egy gerenda,
hogy le ne guruljon; mi a malomkövet szépen neki irányoztuk a kastélynak
s aztán elvettük a gerendát. Nosza az elszabadult malomkő rohant alá,
mint a lavina s olyat ütött a kastély oldalán, hogy annak minden
porczikája megmozdult. Berti azt hitte, hogy a föld esett ki a sarkából
s hajadonfőtt szaladt ki az udvarra. Akkor aztán szép nyájasan eléje
mentünk levett kalappal: «alázatos szolgája! Csak egy kicsit be akartunk
kopogtatni, hogy itthon van-e a gazda?»
Kálmán Katinka arczára figyelt. Nevetett biz az elhagyott férje
anekdotáin is, de csak nem olyan nevetés volt az, mint az elébbeni.
A fiatal jogtudós irigységből valami komoly tárgyra akarta átvinni a
beszédet. Észrevette, hogy Bálvándy fekete keztyüt visel.
– Kit gyászolsz? Valakid meghalt?
E tragikus kérdéssel vélte az általános jó kedvet elronthatni.
Azzal járta csak meg.
Interpellátiójára Bálvándy arcza egyszerre komoly vonásokra nyult meg,
szájszegleteit lehúzta, szemeivel siránk pillongást mutatott, azután
elővette fehér zsebkendőjét s annak szegleteivel megtörülgetve szemét,
reszkető gyászhangon rebegé.
– Szegény nagynéném halt meg. Rám hagyta a kordiczai uradalmát; Isten
nyugosztalja meg szegényt.
Katinka felkaczagott e parodián. Most már aztán úgy nevetett, mint az
imént. Oly bohókás is volt ez a Bálvándy, mikor a gyermekes szepegést
mimelte.
– Épen arra kértem most ő nagyságát, hogy mához egy hétre a boldogultnak
requiemén több régi tisztelőivel együtt a franciscanusok templomában
megjelenni kegyeskedjék.
Kálmán kérdőleg tekinte Katinkára. Mához egy hétre már Ostendében
kellene lenni. A hölgy nem felelt semmit.
– Mához két hétre pedig, folytatá ugyanazon gyászos hangból Bálvándy, a
kordiczai statutio fog végbemenni; a megboldogult hagyományába
ünnepélyesen be fognak iktatni; egybekötve hajtóvadászattal, theatralis
előadásokkal és templomszenteléssel. Ez ünnepélyre is reménykedem
nagysádat meghivhatni alázatos audientián élő szóval. Kálmán barátomat
majd nagy pecsétes levéllel fogom meginvitálni.
«Hijjad, hijjad!» mondá magában Kálmán; «hol leszünk mi már akkor?»
Katinka egy megtagadó szót sem ejtett, ellenkezőleg igen érdekesnek
találta bővebben megtudni mindent a statutió részletei felől.
– Hát aztán mi van azon a jószágon?
– Húsz rongyos falu; meg egy pompás új templom, mit a megboldogult
építtetett.
– Hát aztán hova szállásolja ön el a vendégeket?
– Nagyszerü sátorok lesznek építve az erdőben deszkából.
– Hát a szinészek hol fognak játszani?
– Nagyszerű theátrum lesz a számukra építve deszkából.
– Hát a bált hol tartják meg?
– Nagyszerű redout lesz deszkából.
– Hahaha! Deszka nagyszerüség!
– No majd meglássa nagysád, hogy olyan pompát, olyan mulatságot nem
látott a világ, a mióta József császár az erdőben mulatott. Majd
megmutatom én, hogyan lehet az erdő közepén mulatni?
Katinka egy szóval sem mondta, hogy nem fogja meglátni.
Kálmánt boszantotta az, hogy Katinka olyan nagyon érdeklődik, hogy úgy
el tudja magát foglalni Bálvándyval. Eszébe jutottak mind azok a
rágalmak, a miket a válóperben olvasott Katinka és Bálvándy személyeire
vonatkozólag.
És ő hozzá egy szava sincsen mostan Katinkának. Még csak meg sem
kinálja, hogy üljön hát le.
Elkeseredésében odament a papagályhoz. Az legalább megszokta őt mindig
szólítani, gyöngéd hizelkedő szóval.
Most is megszólította. Azt mondta neki: «te szamár!»
Kálmán föltette magában, hogy addig nem megy el innen, míg Bálvándy nem
távozik. Akkor pedig egy perczig sem fog tovább itt maradni; hanem
együtt távozik vele.
Az a terve, a mit az elébb kigondolt, össze volt morzsolva és a
szegletbe vetve. Érezte szivében nőni a daczot. Polyp volt az.
Katinka megelőzte mind a kettőjüket. Kiadta nekik az utat.
– No, már most menjenek. Készülnöm kell a szinházba.
A hősök kalapjaik után nyultak.
Katinka egyszerre nyujtá mind a kettőnek kezeit a csókolásra.
Kálmán érezé a gyöngéd szorítást kezén; s arra gondolt, vajjon a másikét
is nem szorította-e meg?
Mikor az utczán elvált Bálvándytól, a báró fölényt gyakorló szivességgel
monda Kálmánnak:
– Aztán holnap találkozunk a szép asszonynál s két hét mulva a kordiczai
vadászaton.
Kálmán egy rózsaszinü álom közepett járt, s a rózsaszinben az árnyék
mindenben vér. Két egymásnak ellenmondó szin, két egymással rokon
ellentét.
Most már a féltést is meg kellett ismernie. Attól aztán egészen
elbódult, mint a ki kétféle bort ivott: édeset meg keserűt.
Teljes jogot érzett hozzá, hogy ezt a másik férfit gyülölje. Mint
jogtudós föltehette volna magának azt a kérdést, hogy miből áll ez a
teljes jog a gyülölködésre? Ketten vitatkoznak egy tárgy fölött. De ha
jogos szerzeményről van szó, akkor Bálvándy a primus acquisitor, ő pedig
csak usurpator. Ez nem helyes jogczím. Két tolvaj gyülölsége az, a ki
egy lopott tárgyon összeveszett.
Ez bizony «exlex» állapot!
Ilyen esetben félredobják a peres felek a törvényt s maguk csinálnak
maguknak törvényszéket.
Kálmán folytatta a rózsaszinü álmot véres árnyaival.
Úgy lesz.
Holnap ismét találkoznak a szép asszonynál, ott azt fogja mondani
Bálvándynak:
«Uram! Nem megyünk mi a Kárpátokba vadászni. Annál én egy szebb
vadászatot tudok, a hol csak ketten leszünk, én és te. Mind a ketten
vadász és vad egyszerre. A melyikünk aztán a «hallali»-ra trombitál, az
vigye a diadal-díjat, a merre akarja: én Ostendébe, te a Kárpátok közé.»
Igen bizony; de Ostendéhez pénz kell, s megint itt vagyunk az
akadálynál. A rózsaszinű álom álmodója repülni szeretne, aztán nem birja
a lábait emelni. Ólomból vannak.
Az agya meg lángolt.
Azon vette észre magát, hogy egyszer csak Kalender úr szobájában van.
Az ember sokszor álmodik ilyet: egyik hely a másikra átváltozik. A vidék
jött helyébe.
– Ah, Jenőy úr, ismét látjuk egymást! üdvözlé öt Kalender úr, kezeit
dörzsölgetve. Miben lehetek szolgálatjára?
Kálmán egy ideig nézett, nézett abba a mély kútba, melyből saját
elváltozott arcza tekinte rá vissza. Egyszer aztán csak beleugrott.
– Felveszem azt a pénzt, rebegé fuldokolva.
– Rendelkezésére áll most is; szólt a bankár, előhuzva fiókjából a
tárczát. Még el sem zárta azt helyére. Tudta, hogy visszajönnek értte.
Tetszik még egyszer megszámlálni?
– Elég, ha az imént megszámláltuk.
– Hm, hm. No jó. Tehát aláirja ön a kötelezvényt?
– Aláirom.
Kalender úr csengetett, mire az ügylet-szobából egy kopottruhás fiatal
ember jelent meg, szájában keresztülfogott tollal.
– Mauler! szólt a tőzsér, híja ön át Pacsnikot is, s aztán számlálják le
ezt az összeget a nagyságos úrnak s előttemezzék a kötelezvényét.
Mauler és Pacsnik urak ügyleti komolysággal odaszámlálták az asztalra a
tizezer forintot. Megvan. Négy ötödrésze értékpapir. Hogy miféle
értékpapir? ahoz a tanuknak semmi köze.
Azok, végezve dolgukat, megint visszavonulnak; hanem azt észreveheti
Kálmán, hogy az iroda üvegajtajának függönyén át folyton figyelve
leskelődik valaki. No, hogy ha netalántán egyszer egy kétségbeesett
kölcsönkérőnek eszébe jutna egy hatalmas ökölcsapással Kalender úr
fejére kvittelni le a tartozását s aztán odább állani a záros tárczával.
Lám a minap is megtörtént vele, hogy egy fiatal adósa kikapta a kezéből
a kötelezvényét, s mielőtt megakadályozhatta volna, megrágta azt és
lenyelte.
– No hát, ez megvolna, szólt Kalender úr, kezét az összekötött
pénzcsomagokra téve. Hanem most még egy kicsiny kis formalitás van
hátra. Mint mondom, csak formalitás.
– Mi legyen az? Essünk át rajta.
– Uraságod még nem nagykorú, mint maga is mondá, de magam is látom.
Törvényeinkből mind a ketten tudjuk, hogy a kiskoruságában fölvett
adósságát az ember a nagykoruság előtt revocálhatja. Szabad neki
megbánni tettét. Ő megbánhatja, hogy pénzt vett fel, s akkor aztán a
hitelező bánja meg, hogy adott; mert nem kap semmit. Erre szoktunk egy
bizonyos præservativát használni. Tessék ide leülni mellém. Tréfaság az
egész. A kiskorú adós azon atyja, anyja, vagy nagynénje nevében, kitől
örökségét várja, egy levelet ír hozzám, melyben biztosíttatom, hogy a
fölvett összeg az illető által nekem meg fog téríttetni.
Kálmán ijedten ugrott fel Kalender úr mellől. Alig talált kifejezéseket
arra, a mit mondjon.
– Mit? Én? Nagyanyám nevére levelet hamisítsak?
– No, csak ne fortyanjon ön fel. Semmi baj sincs belőle. Ezt így szokta
mindenki. És még soha nem volt eset rá, hogy valami baj lett volna
miatta. Ez nagyon természetes. A fiatal ember, mikor nagykoruvá lesz,
tehetné azt, hogy tőlem vett tartozását törvényesen megsemmisítse; de
soha sem teszi, mert akkor kényszerítene engem, hogy viszont a
jótálló-levéllel jelenjek meg, s azt már nem nézi el a kiskorúaknak a
törvény; tehát inkább beváltja nálam a tartozását s akkor visszakapja a
kényes természetű levelet is.
Kálmán csak elszörnyedt.
– E szerint mindaz a fiatal ember, a ki öntől pénzt kapott, önnek a
házából már úgy jött ki, mint hamisító.
– No no, csak ne heveskedjék ön.
Kálmán nem is heveskedett, csak a zsebébe dugta a kötelezvényét, s azzal
azt mondta, hogy «alásszolgája».
– Még egyszer vissza fog ön hozzám jönni.
– Soha ide! mondá Kálmán, s kalapot ragadva, sietett ki az ajtón.
Lázat kapott attól a gondolattól, hogy valaki képes lehessen ő róla
akkora fokát a sülyedésnek föltehetni.
Pedig hát mégis csak vissza kellett egyszer még térnie.
A mire az volt oka, hogy csak a tornáczban vette észre, hogy saját
kalapja helyett a tőzsérét kapta fel, s az nyakig esett a fejébe, amint
föltette. Már ezért mégis csak vissza kellett térnie.
A bankár nevetve fogadta.
– Mondtam ugy-e, hogy visszajön ön még egyszer?
– A kalapomért, szólt röviden Kálmán.
Azután nagyon meg volt lepetve, a mint a kalapjában benne találta a
számára rendelt összecsomagolt pénzt.
– Hát mi ez?
– Az ön pénze. No, ne haragudjék hát. Csak próbára akartam önt tenni.
Mert kétféle gentlemanek vannak a világon. Olyanok, a kiknek a szájokban
van a becsületszó, s olyanok, a kiknek a szivükben van. Most már ismerem
önt. Nem kivánok öntől olyan levelet. Itt a pénze.
Kálmán megdicsérve érezte magát. Még büszke akart lenni.
– Ez már más szó.
Most tehát ő is elővonta zsebéből a visszavett kötelezvényt s átnyujtá
azt Kalender úrnak.
Kalender úr pedig azt tette a kötelezvénynyel, hogy a mindig égő
szeszlámpánál meggyujtotta az egyik sarkát s az égő papirt bevetette a
kandallóba.
– Igy! uram. Ön olyan kevély a becsületére. Az derék dolog. Én elégettem
önnek a kötelezvényét; ez által önnek az adóssága becsületbeli
tartozássá vált. Most már biztosítva vagyok. Jöhetne önnek úri kedve a
kötelezvényét törvényesen visszavonni; de nem jöhet kedve a
becsületszavára kapott tőkét megtagadni. Már most alásszolgája.
Kálmán most már igazán felmagasztalva érzé magát.
Ime azon fennkölt jellemek sorába számíttatik, a kiknek meg van engedve,
hogy egy lekötött becsületszóra vagyonukat tönkre tegyék s fizessenek a
lekötött szóért vagy pénzzel, vagy a fejükön keresztül röpített
golyóval.
Széditő magaslat ez egy fiatal főnek!
És már most itt a kezében a hatalom szenvedélyét, büszkeségét diadalra
vezethetni. Versenyezhet most már azzal a másik «úrral?»
Természetesen legelébb is hazasietett, hogy a kapott pénzt biztos helyre
elzárja. A sorsjegyek átváltásával ráér majd – azután.
A mint hazaért, már a folyosón várta Jutka asszony.
– No csak siessen! Ugyan régen várja már itt valaki a kerti szobában.
– Kicsoda? kérdé Kálmán.
– Ejh, hát ki no? szólt gonoszkodva a szakácsné. Egy gyönyörüséges szép
asszony.
Kálmánnak nagyot dobbant a szive. Talán «ő?» Talán utána jött, hogy
megengesztelje. Kitelik tőle az.
No, de ugyan szépen ráhagyta magát szedni. Mikor nagy szívdobogással
nyitná a kis hálószobája ajtaját, szemközt jön rá a sánta Biróczy.
Ez volt az a gyönyörüséges szép asszonyság.
Kálmán bizony örült is, nem is, hogy ezt a rég látott bajtársát most
ujra láthatja. Épenséggel nem ő róla gondolkozott most. Biróczy pedig
faun-arczának egész nyájasságával igyekezett kifejezni azt az örömet, a
mit magával hozott. Úgy megszorongatta barátja kezét, úgy dörzsölgette,
alig akarta elereszteni.
– Örvendetes hírt hoztam neked.
– No, mi az?
– Decséry főispán izenetével jövök. A főispán hazamegy uradalmába a
törvényszünet alatt s téged óhajt ez alatt magához venni.
– No, és mi örvendetes van rám nézve ebben?
– Hát hogyne volna ez rád nézve örvendetes hír? Te kivántál jurátus
lenni mellette.
– De nem falun kezdeni a jurateriát.
– Te! Ott nagyon jól mulatnak. Válogatott társaság jön össze. Pompás
vidék, kastély és angolkert.
– De miután én se kertész nem vagyok, se vadász; mit csináljak én azzal
az egész kerttel?
– Hát itt Pesten mit csinálsz az egész holt idény alatt, ha csak
mindennap a kerepesi-uti «állathecczbe» nem mégy s vasárnaponkint a
«nagy gárdistánál» a mészáros legényekkel nem akarsz verekedni, vagy a
«Saukopfnál» fekete rigókat fogni.
– Nem szeretek falun, no!
– Egyébiránt pompás könyvtára is van a grófnak, ritka
kézirat-gyüjteménynyel, a miből te becses dolgokat tudnál kikeresni.
– Nem kánikulára való mulatság.
– De hallod-e, lesz ott egyéb mulatság is. Az öreg herczegnő épen most
hozza haza Bécsből, az apáczáktól az unokáját. Valami angyali arcz.
Láttam az arczképét elefántcsontra festve. És nekünk alkalmunk lesz
együtt utazni velük; egy hintóban. A herczegnő maga óhajtja, hogy vele
menjünk, akkor nem fél úgy az alföldi pusztán keresztül utazni. Te
bizonyosan a szép comtessel ülnél vis a vis.
No ez meg már épen olyan dolog volt, mint mikor a gyomorfájós embernek
drága jó ételekről beszélnek. Hiszen most is egy szép arcznak a betege.
– Nem is mehetnék ily hirtelen. Korcza úrnál nem hagyhatom itt a dolgot;
nem vehetek egyszerre bucsut a kapufélfájától.
– Korcza úr ugyan holnap délre itthon lesz, s akkor elbucsuzhatol az ő
szépséges orczájától. Helyetted pedig már naponkint jár az irodájába egy
cancellista, a ki a dolgokat végzi: csodálom, hogy két hét óta nem
találkoztál vele.
Kálmán most már haragba jött.
– No de hagyj nekem békét a te főispánoddal, herczegasszonyoddal és
comteseddel. Én most nem utazom velük, még a mennyországba sem.
– No jól van. Ma látom, hogy ballábbal keltél fel az ágyból. Tehát
aludjál rá egyet. Holnap estére megint eljövök hozzád. Azok várnak három
napig.
– Szivesen látlak, ha itthon kaphatsz. De kár az excellentiás úrhölgynek
a rám való várakozásban csak egy szemernyit is elnyelni a pesti porból;
mert én most nem utazhatom.
– Beteg vagy?
– Igenis: beteg vagyok.
– No majd holnap meglátogatlak, talán akkorra meggyógyulsz. Talán a szép
comtessenek az arczával fogsz álmodni.
Kálmán bezárta az ajtaját, a mint Biróczy magára hagyta, s ki nem jött a
szobájából az nap.
Elővette a leveleket, miket a szép asszony írt hozzá, ujra meg ujra
elolvasta azokat. Szítta magába cseppenkint azt a mámoritó mérget, mely
a lelket az élő emberben különválasztja a testtől. Kereste bennük a
vigasztalást s ha azt megtalálta, kereste az elkeseredést s egyiktől
jobban megrészegült, mint a másiktól.
Késő volt már az éj, mikor aludni ment.
Az a reménye volt, hogy ő róla fog álmodni.
S nem az ismeretlen comtessel, a kiről Biróczy beszélt.
Az álom pedig olyan tündér, a kinek a szeszélyeit nem lehet előre
kitalálni.
Megjelent Jenőy álmaiban egy női arcz; de az nem volt se az ismerős, se
az ismeretlen.
Ki volt hát?
Egy arcz, olyan fényes, mintha Isten volna; – olyan nagyszerű, mintha
ország volna; – mosolygása olyan meleg, mintha a nap volna; –
könyhullása olyan forró, mintha vér volna; – ha szemeit lehunyja, mintha
a meghalás volna; – ha ismét fölnyitja: mintha a föltámadás volna; –
némasága, mintha beszéd volna; – ránézése, mintha hivás volna; –
gyászfátgyola, mintha az örök éjszaka volna; – két szemcsillaga, mintha
két világ volna; megjelenése oly véghetetlen, elmulása oly
elviselhetetlen; egész alakja oly kinzó, oly vonzó, oly keblére záró! –
az egész álom, mintha nyolczszáz év története volna.
Valjon kinek a képe lehet az?
Kálmán nehéz veritéktől izzadtan ébredt fel. És még azután is, még ébren
is, még felöltözötten is sokáig nyomta a keblét ez a megnevezhetlen
látás. Alig birta azt elszórni magáról.
Eh mit? álom?
Álom azt jelenti, hogy aludtunk.
Jenőy úr föltette magában, hogy haladni fog azon az uton, a melyen
megindult. Ne adjon ő neki tanácsot senki. Se ébrenlétében, se álmában.
Pedig még mindig álmodott.
Folytatta a rózsaszinü álmot a vérszinü árnyékokkal.
Jenőy úr azzal a föltett szándékkal hagyta el lakását, hogy a hol
találkozni fog Bálvándyval, ott összevész vele. Ez lesz a legelső dolga.
Találkozott is vele nagyhamar; de nem veszhetett belé. Bálvándy lóháton
jött rá szemközt.
Sajátságos megalázó helyzet az életben! Lovonjáró emberrel találkozni
gyalogjáró embernek. Azt mindenki meglátja; szemével kiséri; annak már a
lova kopogása az ablakhoz csalja a szép hölgyet, az féltesttel kiválik
az egész nép közül. Skandalum!
Miután lovas embert gyalog elfogni képtelenség, megint csak haza ment.
Ott várt rá egy másik lovas ember. Egy huszár. De az csak gyalog
érkezett.
Jenőy úr alig ismert rá a gimbesgombos nyalka vitézben régi jó
pajtására, Csuka Ferkóra.
Hanem azért Csuka Ferkó most is per tu volt régi pajtásával s nem nézte
azt, hogy ő huszár, az pedig csak «diga» (ez a «czivil» czime a
katonáknál), s hogy ő már maga keresi a kenyerét, ez pedig még csak
puffra él, s hogy ő már valami, mert első waldhornista az ezrednél, ez
pedig még csak úrfi s egyéb semmi.
Ugyan össze-vissza szorongatta Jenőy úrnak a kezeit.
No Jenőy úr is örült egy kicsit, hogy a régi bajtárst ujra láthatja.
Megtudta tőle, hogy most szabadsággal utazik haza s Pestet útjába ejté.
De annak még tovább is ragyogott az arcza. Egyéb örülni valója is volt,
mint az első viszontlátás.
– Olvastad-e már a Tudományos Gyüjteményt? kérdezé Jenőy urtól.
Jenőy úr magas bámulással nézett a szemébe. Tudományos Gyüjtemény? Mikor
épen azon gondolkozik, hogy lovat vegyen.
– Hát hogy jutsz te a Tudományos Gyüjteményhez?
– Oh, nekem megvan. Praenumerálok rá. Telik a lénungból. Délutánonkint
összejön a czug körülöttem a rajtsulban s én felolvasok nekik belőle.
– Hisz én is járatom, monda Jenőy.
(Észre sem vette, hogy már hazudni is tud. Az ember kicsiben kezdi.)
– Hát akkor olvastad a legutolsó számát.
– Nem. Még nem vágtam fel.
– Nem vágtad fel? szólt elbámulva a trombitás; no az enyim itt van
felvágva: olvasd el belőle.
– Mit?
– Hát azt a nekünk szóló levelet.
– Nekünk szóló levelet?
– Hisz a czimlapon is fel van már jegyezve.
– Úgy, igaz!
– Valld meg, Kálmán, nem is láttad te azt a Tudományos Gyüjteményt.
Jenőy úr elvörösödött. Haragudott érte, hogy így rajta kapták. Aztán mi
köze ő neki az egész unalmas irkafirkához?
– Látod, pedig azt a levelet jó lesz elolvasnod; mert azt utazó barátunk
irja hozzánk, Barkó Pali, a kirgizek sivatagából; régi krónikairó
pajtásainak. Tudod még, mikor azt a krónikát irtuk?
Kálmán lelkében egyszerre elborult; mint mikor a nap elé tavaszi felhőt
kerget a szél.
– Itt hagyom nálad; olvasd el, szólt Csuka Feri, s majd délután
visszajövök érte, ha nem találnálak, majd küldd el Biróczyhoz, annál
vagyok szállva; az osztja meg velem az ágyát, mint hajdan a puszta
kunyhóban, az üreskád alatt. Tudod, te is ott voltál.
A trombitás letette Kálmán asztalára a gondosan papirba takargatott
füzetet, s azután még egyszer jól megszorongatva kezét, eltávozott,
kemény, verbungos sarkantyupengős léptekkel mérve végig a folyosót.
Kálmán úrfi érzelmeiben valami zürhang maradt vissza. Röstelte azt, hogy
ime, ez a lószagú katona figyelemmel kiséri azt, a mivel már ő nem is
törődik; ez megvonja szájától a falatot, az édes pipát, hogy sovány
lénungjából az egyetlen tudományos folyóiratot megszerezhesse; ez
fáradságos katonai munkája után, mikor a lovát megtisztította, mikor a
zenekarból megszabadult, még összegyüjti pajtásait s olvas fel nekik
abból, a mit a magyar tudomány adhat. És ő, a kinek elől kellene járni,
mert nála van a láng, mely világit, most a legutolsónak a háta mögött
veszi fel azt, a mit az neki kölcsön, használat végett itt hagyott.
Tehát csak fölvette azt és elolvasta.
Egy fiatal magyar tudós levelei voltak azok, itthon maradt barátaihoz
czimezve; miket a Tudományos Gyüjtemény szerkesztősége közrebocsátott.
És azután, amint Kálmán beletévedt ebbe a rengetegbe, el is veszté benne
magát egészen.
A mit olvasott, egész lelkét foglyul ejté.
Egy merész, vasakaratú ifjú férfinak élményei voltak azok, ki egyedül,
segélytelenül, utasítatlanul nekiindult a kietlen világnak, melyet
európai utazó be nem járt soha, hogy nemzete hátrahagyott nyomdokait
kövesse, hogy népét oly szerzeményekkel gazdagítsa, miről azt a nagy
világ majd megemlegeti.
Hős az! oroszlánszivű Richard; annak a szivével, annak a kardja nélkül;
az argonauták társa, az aranygyapju dija nélkül. Columbus vágyával,
karthagói Hanno tűzlelkével, Mózes, ki rabnépének a szabadság Kanahánját
keresi; egy őrült, kinek tébolyodása tudomány; egy proféta, kit az Úr
kettős tüzesnyelvei megszálltak.
Minő egyszerüség, minő igazság a leirásokban. Semmi phrásis, semmi
pathosz: a meggyőző, szemmel látott való.
Ha leirja, hogy a kopár földön hált: nem mondja, hogy az kemény volt; ha
hófuvat eltemette, nem mondja, hogy hideg volt; ha nap nap után nem
talált emberi hajlékot, nem mondja, hogy éhezett; ha vad rablónépek
megüldözék, nem mondja, hogy félt; ha sebeket kapott, ha megkötözték, ha
megsütögették, nem mondja, hogy fájt; ha nem találta azt, a mit elérni
akart, nem mondja, hogy csalatkozott; ha a fáradságtól legyőzve,
összeroskadt, nem mondja, hogy kétségbe esett; – ujra fölveszi magát, s
halad mélyebben az ismeretlen világba. És a mit leir, az csak a
tudomány. A vendégszeretetlen szikláról, a homok-sivatagról csak a
geolog beszél; a sok hallatlan nevű vad nép szidalmaiból a philolog
alkot összehasonlító tanulmányt. – Így beszélnek a dzungárok, így a
burjätek, így a vogulok. Mikor lázt kapott közöttük, tanulmányozta ősi
szokásaikat, hogyan gyógyítanak! Volt hely, a hol megszerették, kinálták
édes otthonnal, édesebb szerelemmel; nem maradt ott, ment tovább, merre
küldve volt. Átvándorolt lehetlen hegylánczokon, s leirta az
embernyomtalan havasok flóráját. Szolgált tatár úrnál rabszolgaként s
vágott ólmot a Koliván tónál, mint elfogott szökevényrab; hált menekülő
zsiványokkal együtt a fehér skorpiók barlangjában, s leirta, mint
természettudós, a bányát, a skorpiót s a zsiványt; kibőjtölte egy
faoduba elbujva az altaji medvét s lerajzolta. Belevesztette a
viharlepte tóba minden öltözetét, de megmentette táskájában minden
iratait. És a mikor a legelső czivilizált emberrel összeakadt: az egy
orosz volt. S a barbár orosz megtudva, minő kincseket gyüjtött a vándor
hosszú utjában, két ezer rubelt kinált neki értte, ha ezeket átadja a
szentpétervári tudományos akadémia ethnographiai osztályának. S a még
barbarabb magyar nem adta azt az orosznak; hanem megkérte a barbar
oroszt, hogy keressen ki a mappán délnyugat felé egy kicsiny várost, a
minek a neve Pest, annak van egy kicsiny tudományos lapja: küldje el
ezeket a leveleket annak ingyen. S a barbár orosz elküldte azokat
Pestre. A barbár magyar nem vette el érttük a két ezer rubelt, s a
barbár orosz nem tartotta meg azokat ingyen. Így kerültek a levelek
haza.
Mi vitte az irójukat tova, mi hozta a leveleket haza? Óh, ha azt nem
értenéd meg!
Az a véghetetlen szerelem, a minek számára nincsen név a földön! A miről
énekelnek a zsoltárok a babyloni vizek mellett; a mitől elhervad az
irlandi lakó a szárazföldön; a mitől lángra gyulad a hideg német, s a
forró franczia megőrül; – s csak te nem éreznéd meg?
Csak te nem tudnád, hogy ki az az imádandó hölgy, a ki álmodban
megjelen; arcza olyan fényes mintha Isten volna; olyan nagyszerű, mintha
ország volna; mosolygása olyan meleg, mintha a nap volna; könyhullása
olyan forró, mintha vér volna; ha szemeit lehunyja, mintha meghalás
volna; ha ismét felnyitja, mintha föltámadás volna; némasága, mintha
beszéd volna; ránézése, mintha hivás volna; gyászfátyola, mintha örök
éjszaka volna; két szemcsillaga, mintha két világ volna; megjelenése oly
véghetetlen, elmulása oly elviselhetetlen; egész alakja oly kinzó, oly
vonzó, oly keblére záró!
Csak te nem tudnád, hogy «ki az?» Te! A költő!
AZ ELEFÁNT-CSONTRA FESTETT KÉP.