maga nem hozta elő a tárgyat.
Kálmán nagyon el volt foglalva azzal, hogy valami húsfélét igen apróra
eldaraboljon, a mit aztán nem evett meg.
– Azt mondta, hogy igen szép…
– No, az természetes. És egyebet semmit sem mondott a replikára?
– Azt mondta rá, hogy nagyon szép.
Korcza úr, fél szemét behunyva, gonoszul sandított a másikkal Kálmánra.
– Én pedig tudom, hogy mondott még rá valamit.
Kálmán úgy tett, mint a kinek semmi sem fekszik most annyira a szivén,
mint a hónapos retket meghámozni.
Korcza úr magában nevetett.
– Én is le szoktam a reteknek a zöldjét vágni a héjával, hanem én nem
eszem meg a zöld levelét; szurdalódék tovább.
Kálmán pedig nem akarta magát engedni, hogy a szórakozottságot
kiderítsék felőle. Merész volt, mint egy vallatott rab.
– Én a zöldjét szeretem.
– Jó is az, mondá Korcza úr, jó hűsítő. Én ide szoktam ragasztani a
halántékomra, úgy kiszíja a forróságot.
Azzal két reteknek a zöldjét a levágott héj lapjával a két halántékához
ragasztotta; olyan volt velük, mint egy kis ördög, a kinek zöldleveles
szarvai vannak.
– Hát azt mondom én magának, Kálmán öcsém, hogy az a szép asszony
mondott még valamit arra a replikára. Azt mondta magának, hogy: mind az
igen szép, hanem hanem «nem igaz!»
Kálmán földre ejté a villáját, a mi igen jó alkalom volt rá nézve egy
perczre az asztal alá eltünhetni. Mire felszínre került, merész volt,
mint egy vallatott rab.
– Nem mondta azt.
– Nem mondta? ismétlé Korcza úr, különös hangsúlyt adva az utóbbi
szónak. Azért nem szükség borssal enni a paradicsommártást.
– Én így szeretem.
– Hát jól van.
A következő ételig békét hagyott a fiatal embernek. Sietve ettek mind a
ketten, mintha egymást kergetnék. Kálmán szaladt elől. De Korcza úr
mégis utólérte, mikor inni akart.
– Kérem, ez az én poharam!
Korcza urat pokoli kedvre deríté az, hogy Kálmán a saját poharát sem
ismeri már.
– No hát, domine fráter! szólt fogpiszkálóját fogai közé dugva, e
szerint az ön replikáját fogjuk az enyim helyett betenni a perbe.
Kálmán most már ijedten tekinte fel rá.
– Ahán! mondá Korcza úr, egyet intve homlokával, s oda könyökölt az
asztalra, azzal a két zöldlevelű szarvval mintegy syllogismus cornutusba
szorítva a frátert, míg a fogpiszkálóval, mint valami kigyófulánkkal
fenyegette.
– Ahán! No, már most lássuk, melyik vergődik önben tulsúlyra, a
prókátor-e, vagy a poéta?
– Nem értem a kérdést.
– Dehogy nem. A poéta azt mondja: én védelmezem ez ügyet, mert meg
vagyok felőle győződve, hogy a vádlott ártatlan; védelmem tüzes,
ragyogó, meggyőző lesz. Ekkor jön a prókátor, s ez azt mondja: a
poétának nincs igaza; én tudom jól, hogy a vádlott nem az, kinek ő
bemutatja; de mert a védelem a védenczre nézve czélszerű, mert igen szép
és ragyogó; tehát én beigtatom azt, a mit a poéta szerkesztett. Ezt
mondja a prókátor. Már most hát mit mond maga, domine fráter?
Kálmán igen könnyű szerrel akarta magát kivágni a dilemmából.
– Ejh! hisz az egész csak jogászi stylusgyakorlat volt tőlem, semmi
egyéb.
– Áh! kiálta Korcza úr, csak jogászi stylusgyakorlat? Csak
scriptoristica? No, már ezt szeretem! Tehát csak studium volt. Csak
exercitium. Az már más. No lássa, az ilyen igyekező fiatal embert
szeretem, a ki a kötelességén túl is studiumot fordít a maga szakmájára.
Már most legyen olyan jó, tranchirozza fel azt a kappant.
A míg a kappant szétszeldelte Kálmán, addig csak békét hagyott neki
Korcza úr, a kappan érdekében; hanem a mint azzal elkészült, nem volt
számára többé irgalom.
– Hát lássa! Ez magától igen szép igyekezet, hogy ilyesmiben gyakorolja
magát. Már most én azt tanácsolnám magának, hogy a studium
tökéletesítése tekintetéből, most állítsa magát az ellenkező szempontra
s irja meg a vádló ügyvéd replikáját.
– Nos, miért ne? szólt hetvenkedő készséggel Kálmán. Azt is
megkisérthetem.
– Mert az ilyenekben élesedik az ügyvédnek az elméje. Ez épen olyan
tanulmány, mint a sakkjáték. A jó játékosnak nem csak a saját tervét
kell átgondolnia, hanem ugyanakkor azt is ki kell főznie, hogy mit
csinálna most, ha az ellenfél volna?
Kálmán már azt hitte, hogy egészen abstract térre vonul át az értekezés,
ott aztán tág a tér: lehet futni.
– Majd megkisértem.
– No, és hogy annál nagyobb erővel foghasson hozzá: majd szolgáltatok én
az ön kezébe egy hatalmas okiratot, a mi az ellenfél ügyvéde kezében
kegyetlen fegyver volna. Én természetesen nem adom oda neki; hanem ön
használja fel azt a maga jogászi stylusgyakorlatához. Majd meglátom, mit
tud akkor, a mikor nem lehet poétázni, nem lehet ideálizálni, hanem egy
szép asszonyt kegyelem nélkül convincálni a feladat.
Kálmán kiváncsivá volt téve.
Ebéd végeztével elkisérte főnökét az irodába. Ott Korcza úr szekrénye
zárt fiókjából előkeresett egy levelet, s odanyújtá neki.
Kálmán a levél külsejéről ráismert arra. Ugyanazon levél volt az, melyet
Katinka Kálmán által küldött Korcza úrnak.
– Ime, ez Csollánné asszony levele, szólt Korcza úr: most vesse ön egybe
azt a kettőt. Azt, a melyet Csollán Berti küldött ön által a nejének, s
aztán ezt a másikat, a mit a nő küldött ön által nekem. Akkor aztán
megtalálja ön a punctum salienst.
Gondolt-e arra Korcza úr, hogy mit cselekszik, mikor Katinka levelét,
Csollán Berti levelével összeolvasásra Kálmán kezébe adja? Tréfának
vette-e a dolgot, a mely által utóljára is a fiatal emberrel nem
történik valami szerencsétlenség? (Elég ideje van még rá, hogy a feje
lágyja benőjön.) Próbára akarta-e őt tenni? Vagy valami ravasz
messzenéző szándéka volt vele? Valamit közbe akart ejteni, a mi a
nevezetes pör bonyodalmait nevelje? Ezekre felelni mostan korán volna.
Hanem azt mindjárt előre megmondhatjuk, hogy Kálmán nem csak az ellenfél
ügyvédi actióját nem készítette el, sőt e napon túl Korcza úrnak más
dolgait sem végezte; az körmölhetett maga; ha pedig egyszer, kivánságból
bekaphatta Kálmánt az irodába, hogy valamit lemásoltasson vele, az oly
hibásan lett elvégezve, hogy Korcza úr irhatta újra maga.
AZ ELSŐ INTÉS.
Régi monda, hogy egy sok leányos apának az volt az első kérdése a kérőbe
jövő ifjuhoz: «volt-e már uram öcsém korhely?» Ha e furcsa
interpellatióra az illető neheztelő visszautasítással viszonza: «dehogy
voltam!» az apa így szólt: «akkor ezután lesz ön korhely!» s nem adta
neki a leányát. Hanem ha a fiatal kérő egészen őszintén vállat vont s
bevallá, hogy bíz ő élte világát, akkor szóba állt vele, s engedte a
házasságról beszélni.
Az a hit, hogy minden embernek ki kell járni egyszer a bolondját. A ki
nem végzi el hajasan, arra majd rákerül a sor kopaszan.
Ez a nézete volt Jenőyné öregasszonyságnak is. Restelte nagyon, hogy a
Béni negyvenöt esztendős koráig ilyen alamuszi; bizonyosan az ötvenes
években jön rá a szeleburdiság korszaka. Szinte örült neki, mikor
tudomására jött, hogy Kálmán unokája elkezd egy idő óta korhely lenni.
Ha Korcza úr meg nem irta volna is, megirta az egymás után jelentkező
sok apró hitelező.
Most már nem lehetett Kálmán ellen panasza.
Nem poétázott többé, nem komédiázott, nem pajtáskodott rongyos
emberekkel, gavallér lett. A dolgot hagyta másnak, mintha kicserélték
volna. Nap-hosszant a szép asszony után volt, azt kisérte a
tánczvigalmakba, estélyekre, azt őrizte a szinházban. (Csak német
szinház volt a világon.)
Ha irt nagyanyjának, most már nem volt olyan kevés szavú, beszédes lett;
leirta, minő mulatságokon, minő előkelő uraságokkal ismerkedett meg,
minő fényes úrhölgyekkel mulatott. Ez az igazi út a magasra! Többet ér a
nagybefolyású urakkal per tu lenni, a magas úrhölgyek által
pártfogoltatni, mint az egész bibliothécát a fejébe szedni.
Az öreg asszonyság a legjobb kedvvel fizeté ki Kálmán adósságait. Jobb
most, mint később.
Azt is megtudta, hogy Kálmán egy szép hölgynek udvarol. Szerencse, hogy
nem veheti el. Így majd elmúlik az magától.
Korcza úr is hagyta a fiatalságot a szelek mentében repülni s egy idő
óta nem bizott rá olyan dolgot, minél mulhatatlanul megkivántatott az,
hogy el ne legyen felejtve. Szerencsére nyári időszak volt s olyankor
kevés az irodai teendő. Ha úriszékre kellett is eltávozni a városból,
egyedül ment a hajdúval. Ilyenkor aztán a gazdasszonynak volt drága
dolga, mert Kálmánt napestig nem látta; azt tehette a konyhapénzzel, a
mit akart.
Kálmán holdjává szegődött a ragyogó csillagnak; az volt az ő Vénusa.
Tőle kölcsönözte világosságát; ha az elfordult tőle, sötéten maradt.
Úgy őrzötte, úgy féltette titkát, és a mellett olyan vak volt, hogy nem
vette észre, hogy azt a titkot csak az nem tudja, a ki kettőjüket soha
sem látta.
Bálban soha sem tánczolt vele, szinházban soha nem mutatta magát Katinka
páholyában; hanem aztán oda volt hozzá lánczolva szemének örök
visszasugárzásával; tán ha egy férfi kettőjük között elhaladt, éreznie
kellett a villanyütést, melyet a megszakított villanyfolyam okozott, s
szükségképen észrevennie az eleven Volta-oszlopot.
És midőn közelében lehetett, nem féltve titkát a világ szemétől; minő
forró napjai az első örömnek! Az ifjui remegés, hogy hátha megsérti őt
imádatával! A bocsánatkérő boldogság. Mint a ki a sorstól egy
mérhetetlen kincset kapott s aztán nem meri azt egyszerre elfogadni,
csak fillérenkint kéreget ki belőle.
Mikor a szép hölgy, kerevetén végig nyúlva, ő pedig lábainál ülve, abban
az olympi gyönyörben részesítik egymást, hogy Kálmán regényt olvasott
Katinka előtt, az pedig hallgatta.
Persze, német regényt. Hol vette volna a magyart? Talán «Erbiát.»
Csokonai, Gvadányi, csak férfiaknak való olvasmányok.
Tehát Kálmán áldotta a németeket, a miért módot szolgáltatnak egy fiatal
ábrándozónak, hogy a világ végeig mindennap olvashasson fel valamit a
maga hölgyének.
S e közben tapasztalá, hogy a hölgy jobban szereti őt még a papagályánál
is. Különben e papagály iránt csak hálát kellett éreznie, mert az
mindennap ezzel a szóval fogadta: Kedves Kálmán! a mire nem taníthatta
őt más, mint Katinka maga. Ez vigyázatlanság! Hátha megtudja az
ellenfél? A szent szék be fogja követelni a papagályt s annak a
tanúvallomását protocollumba veszi! (A mint hogy ez eset meg is történt
valami huszonöt évvel később a haditörvényszéken, mely egy papagályt
forma szerint kivallatott a gazdája ellen; s csak a papagály makacs
hallgatásán múlt, hogy vallomása gazdájának fejébe nem került.)
Hanem az az örökös félelem, tartózkodás; az a féltése a lopott
kincseknek elviselhetetlen kezd lenni utoljára.
Kálmánnak annyiszor nyelve hegyén volt már, hogy elmondja Katinkának azt
a zsibói ház történetét. De nem érzett elég erőt soha, hogy így szóljon
neki:
«Vesd el magadtól ezt a pompás házat; nézd: itt az én szivem a helyett,
lakjál abban!»
Pedig abban a sok jeles regényben, a miket előtte felolvas, akárhány
eset fordul elő ehhez hasonló.
Hogy az ember megvásárolja a boldogságát a vagyonával.
Aztán nem kincs-e maga a férfi, a ki azt mondja?
Az egész világ az övé: annyit foglalhat el belőle, a mennyit akar. Nőhet
olyan nagyra, a meddig az ég tart. S prózában olvasva is bir elég
becscsel. Van egy gazdag nagyanyja, a kit örökölni fog.
Elég buzdító oka lehetne rá, hogy az eladó ház történetét ott Zsibón
megmagyarázza neki.
És aztán ne legyen többé okunk félni a boldogságtól.
Hanem a míg egyik napról a másikra halogatta e merész felvilágosítást,
egyszer a szép hölgy lepte meg őt ezzel a szóval:
– Tudja ön, mit gondoltam? Mához egy hétre elutazom Ostendebe, fürdőkbe.
Kálmán úgy érezte, mintha a fejét beléütötte volna a plafondba.
– Milyen szép volna ha ön is elkisérne oda, szólt a hölgy, lágy bársony
kezével Kálmán mutatóujját megszorítva. Távol minden ismerős arcztól;
nem kisérve leskelődő tekintetektől szabadon járhatnánk az ég alatt, a
tengerparton, kar karba öltve s úsznánk ugyanabban a hullámban.
Kálmán már úszott.
– Én elmegyek önnel Ostendebe.
– Úgy-e bár? Óh be kedves! kaczagott Katinka és nyakába borult. Együtt
fogunk utazni. Én már kigondoltam, ön mint titkárom jön velem.
Itt már ismét Kálmán büszkesége volt érintve.
– Nem, asszonyom, ha első találkozásunkor nem fogadtam el ezt az állást:
ma sem fogadom el. Én mint egyenrangú ember akarom magamat tekintetni.
Katinka kaczagott. Ez tetszett neki.
– De hisz az nagyon sok pénzbe kerül.
– Az az én gondom.
A kevély ördög!
A szép hölgy hagyta futni a vadat ezzel az oldalába lőtt nyillal.
Kálmán ki volt forgatva minden sphærájából.
A legutolsó cseppecskéjét józan eszének is elmosta az a hullám, melyben
együtt úsznak a syrének és a vizbefuló szerelmesek.
Legelső bolondsága volt: Katinkának megirni levélben a zsibói ház
történetét.
Második meg az volt, hogy elhatározta rá magát, hogy azon eszközhöz fog
folyamodni, a mit rajta kívül sok mások elég jól ismernek és használnak
már. Felkeresi Kalendert.
Ez a Kalender pedig nem valami százesztendős naptár, melyben igen bölcs
gazdasági tanácsok s beteljesülő időjóslatok foglaltatnak, hanem egy
jeles tőzsér, a ki előkelő családok ifjait (és véneit is) ki szokta
segíteni a bajból. Hogy miként? azt mindjárt meglátjuk.
Kalender úrat milliomosnak nevezik.
Hogyan lesz az ember milliomossá?
Annál nincs egyszerűbb mesterség a világon.
Ha azt én mondanám, mindenki kinevetne vele. Úgyde nem én mondtam, hanem
Széchenyi István, az a csodálatos ember, a ki egy pisztolylövéstől nem
halt meg, hanem feltámadt s örökkön él.
Tehát Széchenyi István mondta azt, hogy semmi sem könnyebb mesterség,
mint milliomossá lenni. Nem kell hozzá egyéb, mint három szoba.
A középső szobában ül az a valaki, a kiről prædestinálva van, hogy
milliomossá legyen. Mikor a jobboldali szobába kihivják: ott vár reá egy
hollandi, vagy belgiumi bankár. Panaszkodik neki, hogy nem tudja a
pénzét hova elhelyezni. Az otthoni bankok két perczentet fizetnek. Így
nem lehet megélni. A mi emberünk száraz képet fintorít a panaszokhoz.
Bíz itt Magyarországon pedig nehéz a pénzt elhelyezni. Bizonytalanok a
birtokviszonyok, a pörlekedés nehéz, szigorú törvények meghatározzák a 6
százalékos kamatlábat, végre nagy számítások után megegyezik a
hollandussal, hogy egy pár milliót elfogad tőle négy perczentnyi
kamatfizetéssel. Azt viszi a közép szobájába. Ekkor koczogtatnak a
baloldali szoba-ajtón. Jön egy magyar földes úr. Hüh, be izzad az
üstöke. Harmincz lépésnyiről meglátszik az arczán, hogy meg van
szorulva. Elmondja: hogy pénz kellene neki igen rövid időre. Tízszeres
biztosítékot nyujt. Előnyös szerzemény kinálkozik számára. Vagy pedig
építésbe fogott. Vagy a jószágát akarja felszerelni. Az igazi helyét a
pénznek dehogy mondaná meg. Azt pedig a mi emberünk hogy ne tudná? A mi
emberünk begombolja magát, fanyalogva válaszol, hogy a pénz most igen
szűk s igen nagy az ára. Oh, azt a földes úr igen jól tudja, kész is
valamivel nagyobb kamatot fizetni a törvényesnél: az igen természetes
dolog. Végre aztán megegyeznek tisztességes harmincz perczentes
kamatban. A mi emberünk átmegy a középső szobájába, kihozza a pénzt,
megirják a szerződést s minden rendben van.
Így lesz az ember milliomossá.
Eddig a nagy ember adomája.
Hanem fenmarad ám egy nehézség! Azt természetesen nem lehet kiirni a
kötelezvénybe, hogy 30-as kamat fizettetik utána, mert az által a
hitelező a tőkéjét veszítené el; ezen csak úgy lehet segíteni, hogy a
kötelezvénybe akkora tőkét irnak be, mely a kölcsönadottat ötszörösen
meghaladja. Ez igen egyszerű calculus. A kötelezvényeken azonban két
tanúnak is kell lenni, (még akkor váltótörvény nem volt Magyarországon)
s azoknak hittel be kell bizonyítani, hogy látták a pénz lefizetését a
kötelezvényben megirt magasságig. Ez, hogy megyen végbe?
Mindjárt meglátjuk.
A baloldali szoba ajtaján koczogtatnak. Gavallér jő Kalender úrhoz.
– Ah Jenőy úr, hozta Isten!
Oh Kalender úr ismer minden főt, mely az aranyozott ifjuság gőzkörében
egyszer megjelent. Pontos tudomásai vannak minden fiatal embernek
szenvedélyeiről, bohóságairól, remélt örökségéről; mikor látja őket
lovagolni, kocsikázni az utczán: ő tudja, hova vágtatnak?
Eltudná előre mondani Kálmánnak, miért jött? Mennyi pénz kell neki? Mire
akarja elprédálni? Mit gondol a visszafizetésről?
Kálmán szorongva foglal helyet a tőzsérrel szemben.
Nagy munka az első ezer forintot kölcsön kérni! Ezer forintot, mikor még
az ember ezer krajczárt sem tud munkával keresni.
– Uram: szól vizbehaló hangon. Nekem szükségem volna pénzre.
– Sok pénzre?
– Nagyon sokra. Kellene ezer forint.
– Az nem sok, szólt Kalender úr egész atyai biztató hangon.
– Annyira volna szükségem, folytatá Kálmán, neki bátorodva; őszinte
fogok lenni. Nekem ez a pénz utazásra kellene. Nagyanyám gazdag; de e
czélra nem ád. Nem érti, hogy mi szüksége van egy fiatal embernek a
külföldet megismerni.
– Én értem, mondá Kalender úr, s még nem is mosolygott hozzá, pedig ő
már tudta, hogy mi szüksége van Kálmánnak a külföldön tapasztalatokat
szerezni?
– Én még csak húsz éves vagyok; négy év múlva leszek teljes korú. Addig
semmivel nem rendelkezem. Akkor megfizetek, hamarább nem. Ön
felszámíthatja nekem, mit koczkáztat nálam, ha addig meg találok halni.
De ha élve maradok, bizonyosan megfizetek.
– Jól van, mondá Kalender úr. Én szoktam ilyen koczkáztatásokba vágni.
Én merek önnek arra a szakállára kölcsönözni, a mi még csak azután fog
kinőni. Nem is ezer forintot; hanem tízezeret.
Kálmán maga is megijedt ettől a szótól.
– De uram, én nem kivánok olyan sokat.
– Én pedig nem adok kevesebbet. Én ismerem önnek a viszonyait. Van nálam
tízezer forintig hitele. Több nincs. Előre megmondom. Nem akarom, hogy
ön tízszer jőjjön hozzám; egyszerre ki akarom adni, a mennyivel
megemberelem. S aztán én rám többet ne járjon.
Kálmán furcsa tréfás embernek találta Kalender urat. A sok pénz
biztatása elszédítette fejét.
– Hát jól van, mondá, de a fogai vaczogtak, s tagadták, hogy jól van;
fölveszem a tíz ezer forintot.
– Átadjam mindjárt?
– Nem bánom.
Kalender úr átment a középső szobájába s onnan egy nagy aczél-lakatra
járó tárczával tért vissza.
– Tehát legelőbb is leszámlálom ön elé az összeget; azután megirjuk a
kötelezvényt; hatos kamattal. Én többet nem veszek. Az irnokom és
könyvvivőm előttemezik, mint tanúk, a kik előtt ön az összeget még
egyszer meg fogja számlálni, hogy élő szemmel lássák.
Kálmánnak a szemei kápráztak, mikor azokat a rekeszeket meglátta nyilni
a záros tárczában, mik a mesés kincseket rejték magukban. Kalender úr
három nagy csomagot lökött ki belőlük, közönyösen.
– Ez a csomag itt ezer forintot tesz öt forintos bankjegyekben.
– Ha ön megszámlálta, én megnyugszom benne, szólt Kálmán gavalléros
nagylelkűséggel.
– De kérem: megszámláljuk. Pénzt olvasatlan nem szabad elfogadni.
Kalender úr kényszeríté Kálmánt, hogy egyenkint szedje sorba reszkető
kezekkel mind a kétszáz darab bankjegyet.
Kálmánnak megizzadt a homloka ebben a munkában.
– Ez a második csomag szinte ezer forint sorsjegyekben.
– Sorsjegyekben? Hát mit csináljak én sorsjegyekkel. Soha életemben sem
lutriztam.
– Az igen egyszerű dolog. Elviszi ön a legelső pénzváltóhoz; s az igen
csekély rabattért beváltja önnek kész pénzre. Tessék megszámlálni.
– Soha se számlálom én, szólt Kálmán boszúsan; most már jól értve, hogy
a második ezer forinton legalább húsz százalékot kell vesztenie.
Kalender úr hát nem is erőtette.
Felmarkolta a harmadik csomagot.
– És itt van azután további nyolcz ezer forint.
– Hát ezek micsodák? Kérdé rámeresztve a szemeit Kálmán.
– «Értékpapirok,» biztositá őt. Hadik-féle partiálisok.
Kálmán mérgében elnevette magát.
– Uram, ne tartson engem bolonddá. Magam is akták között nevekedtem fel.
Tudom, mik azok a Hadik-partiálisok. A nagy uradalom, melyre ki voltak
bocsátva, csőd alá került; ötven esztendeig nem lesz a pörnek vége s a
részvényeket senki sem váltja be. Ön ezeket a drága értékpapirokat
valahol font számra vette meg egy antiquariusnál. Ez a nyolczezer forint
megér nyolcz garast, többet nem.
Kalender úr is nevetett. Csunya feketefogu nevetés volt.
– Ön elmés fiatal ember! De hát arra nem gondolt ön, hogy ennek a
valóságos két ezer forintnak ráadás is kell. «Czuwág», mint a mészárosok
mondják. Egy kis csont és mócsing a húshoz, hogy kiüsse a fontot.
Most értette már Kálmán a dolgot. Kalender úrnak a szobája csakugyan
tele volt olyan kárbaveszett értékpapirokkal, miket tized, huszad árban,
papiros értékben elkótyavetyéltek. Ezeket aztán arra szokta használni,
hogy mikor jött valami tékozló fiú pénzt felvenni, négy ötödrészben
szolgált neki ilyen jó «mócsing»-gal; a két tanu, ki a kötelezvényt
aláirta, egész jó lélekkel bizonyíthatá, hogy az átvett összeg annyi
volt; a hitelező is megesküdhetett rá, s még maga az adós sem
tagadhatta.
Kálmán szépen vette a kalapját s azt mondta, hogy köszöni alássan a
barátságot.
– Mondtam, uram, hogy ezer forintot kérek. «Ezt» a tízezer forintot nem
használhatom.
Kalender úr ismét nevetett; nem volt megsértve, visszahányta a nagy
tárczába a csomagait.
– Tehát ezuttal nem egyezhettünk meg; szólt szivélyes nyájassággal a
távozóhoz. Egyébiránt mindenkor szolgálatjára állok.
– Köszönöm.
Kálmán bizony nagyon kedvetlenül ment el a tőzsértől. Olyan naiv volt,
hogy még neheztelni valót is talált az ajánlatban.
Föltenni róla, hogy ő ilyen könnyelmű ember! Tékozló fiú!
Valami tervet főzött ki agyában. A mi vágyait is kielégítse, az
eszközöket is megszerezze hozzá.
Csak két nővel kellene boldogulnia: Katinkával és az öreganyjával.
Óh te nagy poéta!
Az egy tőzsérrel nem birtál boldogulni, s majd, azt hiszed, hogy két
asszonyon kifogsz.
Egyenesen Katinkához ment. Már fél nap óta nem látta. Nagy idő!
Szabad bejárata volt már hozzá minden időben; számára soha sem volt a
delnő se beteg, se távol, se piperénél. Nem is szokta már kérdezni az
inast, hogy bemehet-e?
Hanem a mint a lovagvesszejét az előszobában letette az asztalra, úgy
látta, hogy ott már fekszik valami. Egy másik lovagvessző.
«Hm. Ez bizony egy lovagvessző, monda magában. No hát legyen kettő!»
S azzal a magáét keresztbe tette rája.
Már a szalonba áthallotta csengeni Katinka kaczagását. Olyan
gyönyörteljes hang volt az, mint a fülemile csattogása! Magában senki
sem kaczag.
Mikor benyitott a szobájába, Katinka a kereveten ült, két kezét feje
fölé téve s úgy kaczagott, karjaira hajtva fürtös szép fejét; a lábainál
pedig, a furcsa kis rococo székben ült báró Bálvándy.
Ugyanabban a kis furcsa székben, a melyben Kálmán szokott mindennap
felolvasni a szép hölgy előtt.
A báró valami tréfás világi eseményt regélhetett az úrhölgynek, a minek
az olyan nagyon kaczagott.
Kálmán eddig azt hitte, hogy a szép hölgy csak olyankor tud ilyen szépen
kaczagni, mikor ő mesél neki valamit.
A mint őt meglátták, a szép hölgy azért nem szakította félbe kaczagását,
hanem Bálvándy felugrott helyéről s baráti öleléssel szaladt Kálmán elé.
«Servus pajtás!»
Kálmán ezt egy kicsit furcsának találta. Mi szükség és mi illem egy
idegen helyen egy harmadik embernek egy vendégül belépőt ily
familiariter fogadni?
Hát még azután mi szükség annak a harmadik embernek abba a kis guggolóba
visszaülni, a melyben ez az idegen ember szokott otthon lenni?
A harmadik ember észrevette, hogy ez a második ember nagyon szeretné
megtudni, hogy az első ember min nevetett olyan nagyot?
Mindjárt bocsátott közre egy vidám anekdotát.