fenyegetőzött és kaczagott; majd a szive szakadt meg, úgy kaczagott.
Azután leült a pamlagra s elcsendesíté magát. Hallgatott sokáig és
bámult maga elé mereven.
Kálmán azzal foglalkozott, hogy a széthullott könyv lapjait ismét
rendbeszedegesse. Nagyanyja félretekintett rá nehányszor.
– Összeszedted már a könyvedet? Kérdé aztán egyszer.
– Igen.
– Soká kell még készülnöd belőle?
– Már készen vagyok.
– Mikor indulsz a vizsgát letenni?
– Holnap, ha akarod.
– Jól van. Ezt szeretem. Ne légy már itthon. Ha a vizsgát letetted,
elmégy patvariára Korczához; ha azt elvégezted, jurátusnak a főispánhoz.
Azután leteszed az ügyvédi vizsgát s Pesten maradsz. Haza nem szükség
jönnöd többé. Ha én látni akarlak, majd fölkereslek. Azután választhatsz
pályát magadnak, a milyet akarsz. Lehetsz úr, lehetsz lump. Adok pénzt
az egyikhez úgy, mint a másikhoz. Csak kettő nem lehetsz az én
akaratommal: komédiás, vagy poéta. Nem beszélek róluk többet: sem a
leányról, sem a csábitójáról. El vannak nálam felejtve. Ha a neveiket
hallom, azt mondom rá: ki volt az? nem hallottam hirét! Nekem semmi
közöm hozzájuk többé. Élhetnek, halhatnak miattam. De neked megtiltom,
hogy velük, akár a himével, akár a nőstényével valaha szóba állj. Pedig
koldulni fognak egykor. De ha én megtudom, hogy te valamelyiket, mikor
az éhhalállal kinlódik, attól egy alamizsna falattal megváltottad, vagy
egy beteg porontyát megszántad a bölcsőben, vagy egy elejtett szóval
védelmére keltél, a hol gyalázni hallottad, ki vagy tiltva a házamból
örökre. Nézz szét. A mim van, kilencz tizedrészét magam kerestem.
Uraság, gazdagság, a mit rád hagyok. Szegény ügyefogyott Béni bátyádnak
nem adsz belőle egyebet, mint holtig való ellátást. Ha tekintélyes
világra való ember leszesz, éltemben kezedre adom minden vagyonomat, s
ha korhely leszesz, ha elprédálod öröködet, hagyom azt tenni; birói zár
alá nem tétetlek; hanem ha lealázod magadat azokhoz az emberekhez
valaha: eltaszítlak és elhagylak veszni, ha éhen, hát éhen! Én adott
szavadat, fogadásodat, nem kérem, én nem esküdtetlek. De te tudod jól,
hogy a mit én fogadok, azt megtartom. Erre emlékezzél!
Kálmán odament nagyanyjához, annak kezét ajkához emelé, megcsókolá, s
azután e szókat suttogá:
Még ma elmegyek…
A MIT A PATVARISTÁK TANULNAK.
Egy hét mulva már ott volt Kálmán Korcza úrnak tintaszagtól
keserü-savanyú irodájában.
A legelső, a ki megérkeztekor agybafőbe ölelte, Biróczy volt. Mondta
neki, hogy már várták; a principalis kapta nem csak az ő ajánlkozó
levelét, hanem a nagymamáét is, a mely pedig ugyancsak meg volt bélelve;
száz forint volt benne.
Még nem beszélhették ki magukat, a midőn Korcza úr is megérkezett. Az
aztán még jobban örült Kálmán megérkeztének.
– Hahá, domine fráter! kiálta, mind a két kezével vállára veregetve: hát
megérkezett? megérkezett? Letette az exament?
Kálmán sietett a kivívott testimoniumot előadni zsebéből.
– Tudom, tudom: «eminens ex omnibus». Mintha látnám. Pataki
bizonyitvány?
– Igen is.
– Volt ott?
Kálmán szörnyű sértett arczot csinált erre. Ez mégis nagy megbántás mind
Patakra, mind ő rá nézve.
Korcza úr kinevette a neheztelésével.
– Jól van jól, domine fráter (az már nem «audiát»), nem kell mindjárt
megaprehendálni. Patvaristának semmiért sem szabad megaprehendálni.
Mindegy az nekem, akárhogy tanult; akármennyit tud: nálam semmi egyéb
dolga nem lesz, mint reggel addig aludni, a meddig tetszik; a haját
szépen felfriziroztatni, délben az ebédhez rendesen compareálni, délután
elmenni biliárdozni; este theátrumba, vagy a nagy gárdistához, lesz
külön szoba, külön kapukulcs; csak hogy éjjel ne danoljon, mikor
hazajön, s a fejét be ne veresse, ha a mészáros legényekkel
összeverekszik. A pénze itt áll nálam; csak parancsoljon vele, s
diktálja fel, hogy mire kellett? A nagymama küld a mennyi kell. Aztán ha
megkiván valami irásfélét, csak szóljon, majd keresek ki valamit; ha
pedig megtalálja unni, csak adja oda az «audiát»-nak, az majd lekörmöli
helyette. A hajdum fogja kiszolgálni: hanem azt már kérem, hogy le ne
itassa mindennap.
Kálmán hagyta ezt a szép instructiót mind a fejére kiöntetni, s nem tett
ellenészrevételeket: ismerte már a principálisa furcsa szokásait.
Hanem aztán ő is megismertette azt a maga szokásaival.
Először is ő volt legelső, a ki felkelt a háznál, s mire a hajdu
felébredt, ruháját, szobáját maga kitakarította; s mire a principális az
irodába került, ő már régen ott ült az iróasztalnál és dolgozott. Nem is
járt se mulatni, se korhelykedni; ült egész nap otthon.
Élvezte az egyedüllételt.
Ez az első foka az uraságnak, mikor az ember kivívta az életben, hogy
saját szobája legyen.
A második aztán az, mikor saját kenyere van.
Végre elérte Kálmán azt a boldogságot, a mi után oly régen vágyott, hogy
van egy kis félreeső odúja, kertrenéző ablakkal; a hol senki sem gondoz
rá, nem lesi, nem beczézi, a hol átadhatja magát annak a gyönyörnek, a
mit a gazdag kedélynek az egyedüllét nyujt.
Mikor üres ideje van, mikor az irodai munka elfogyott: ő hátra mehet kis
szobájába; bezárkózhatik; előveheti ládája fenekéről rejtegetett
kincseit, az átokkal tiltott verseket; elolvashatja őket fennhangon;
deklamálhat, lelkesülhet, könyezhetik: senki sem látja meg. Irhat újat.
Drámát, vígjátékot. Mennydöröghet magas páthosz hangján; kaczaghat a
humoros helyzeteknél; nem leskelődik utána senki, aki azt megkérdené:
megbolondultál-e?
Majd megint, mikor a művészi vágyak veszik elő: rajzónja, festékei
jelennek meg az asztalon. És fest ábrándos tájképeket, szörnyű
jeleneteket saját drámáihoz, phantasticus alakokat: miket nagyon
szégyenlene, ha valaki meglátná. El is titkolja jól. Mikor szobája
nyitva van, semmi nyoma festéknek, képnek, irásnak; a kard is a maga
helyén, mintha nem is harczolt volna az előtt egy órával Csák Máté
kezében Róbert Károly ellen!
Senki sem sejti az ő titkos gyönyöreit!
Az irodában oly prózai szorgalommal másolja az okiratokat, mint egy gép.
Teszi magát, mintha azok a pörök őt nagyon érdekelnék. Eljár Korcza
úrral, ki nagy uradalmak jogigazgatója, az urbarialis törvényszékekre s
oly szorgalommal vezeti azoknak jegyzőkönyveit, mintha őt érdekelnék
legjobban azok az aprólékos nagy bajai az egymás közt veszekedő két
parasztnak, a miknek a vége rendesen az, hogy egyik se kap semmit.
Vannak azután megint más forma perek, a mikben mind a két paraszt kap
valamit: – mogyorót – a fáját.
Az ilyen pereket nem igen szerette Kálmán; mert neki kellett rendesen a
deresnél jelen lenni és számlálni a kiszolgáltatott adagokat; a mi nem
az ő kedélyéhez való mulatság volt.
Egyszer megsokallta az igazságszolgáltatásnak e nemét Kálmán, s mikor az
úritörvényszéken a krimináliákra került a sor, megmondá Korcza úrnak,
hogy ő már haza megy s majd elküldi maga helyett Biróczyt. Hanem akkor
épen nagy szükség volt rá, mert jegyzőkönyvet senki sem tudott oly jól
fogalmazni, mint ő. Korcza úr tehát azzal biztatá, hogy ne menjen el,
holnap érkezik haza a tiszttartónak a leánya, a ki egy olyan gyönyörű
teremtés, a minőt még soha sem látott; aztán mindennap a tiszttartónál
szoktak ebédelni, vacsorálni. Erre a kecsegtetésre hát csak ott maradt
még egy nap, s csinált jegyzőkönyvet estétől reggelig s dirigálta a
streich-terzetett, vocal-solo kisérettel reggeltől délig; hanem a szép
tiszttartó leány nem érkezett meg.
S ezzel a biztatással még néhány napig ott tartották: a szép tiszttartó
leány még akkor sem érkezett meg; valószinüleg nem is volt a világon;
hanem aztán Korcza úr jutalmul az ötödik napon egy papirba tekert
csomagot nyujta át titokban a dominus fráternek, mint «diurnumot», mit
az szerénykedett elvenni; de a principális csak a markába nyomta:
«megérdemlette domine fráter, azért a közrend és törvény érdekében
elnyűtt sok mogyorófáért».
Mikor aztán Kálmán megnézte, hogy mi van a papirosban? talált benne öt
szem mogyorót. Tehát öt napi hivatalos fáradságaért kapott öt szem
mogyorót, meg egy biztatást, hogy majd látni fog egy szép leányt. Mai
világban azt a diurnumot keveselnék.
De hiszen Kálmán nem volt rászorulva az accidentiákra. Korcza úrnál ott
hevert az első hónapra küldött száz forintja. S még egy huszast sem kért
ki belőle. Korcza úr gondolá: még hazulról van neki pénze s jól tud vele
gazdálkodni.
Hanem egyszer egy jogi perben hirtelen sok pöriratot kellett lemásolni,
melyre az illető fél rászánt húsz bankóforintokat, csak hogy másnap
reggelig meglegyen. Korcza úr elmondá e körülményt patvaristáinak s azt
ajánlá nekik, hogy majd a királyi táblától ideszólit egy pár irnokot,
hogy segitsenek a leirásban. Nagyon meglepte azután, mikor Kálmántól azt
hallá, hogy majd leirják ők ketten Sándorral; nem kell osztozó. Le is
irták az okmányokat reggelig s a húsz forinton megosztoztak.
Ekkor kezdte a joggyakornokát közelebbről ismerni Korcza úr.
Mindjárt közölte tapasztalatát a nagyasszonynyal.
Minek következtében azután nem sokára kapott Kálmán hazulról egy
ötpecsétes levelet, melyben volt száz forint, meg ezek a sorok:
«Te kevély Kámbizes!»
«Csak nem akarsz ahoz a pénzhez nyulni, a mit Korczának küldtem
számodra, hogy ne kelljen kérned, számot adnod róla és megköszönnöd. No
hát itt küldöm most egyenesen a kezedbe. Ne adj róla számot; ne köszönd
meg.»
«Alázatos szegény nagyanyád»
«Erzsébet.»
Kálmán mit csinált ezzel a pénzzel?
Nagyanyjának csak a virágos kertjében volt még öröme. Tavaszszal már
kezdődött a tulipán idény, az ő büszkesége eddig. De tavaly óta, hogy a
főispán kertében meglátta a szép Wellingtonokat, azokat a magasra növő
tulipánokat, miknek szirma rózsaszinü, zöld szegélylyel s sötét
csokoládészin és sárga csikokkal, azóta egészen elromlott a kedve.
Azokat pedig csak Harlemből lehet kapni s darabja öt forint. Ily
tömérdek pénzt a nagyasszony a maga gyönyörüségére ki nem ád.
Kálmán meg akarta lepni nagyanyját. Hogy a meglepetés annál tökéletesebb
legyen, a megszerzett húsz darab tulipán hagymát Béni bácsinak küldé,
azzal az utasitással, hogy a Wellingtonokat titokban ültesse el a mama
tulipános virág-ágyába.
Béni bácsi értette az ilyen tréfát, hiszen olyan jó gyerek volt szegény.
Egyszer, mikor nagy eső volt, nem félhetett, hogy a mama meglepi a
kertben; maga lement oda, s húsz régi, egyszerü tulipán hagymát kiásott
az ágyból, s helyébe kaparta a Wellingtonokat. S nehogy a kiszedett
hagymákról rájöjjenek a kegyes csalásra, kenyeret szelt le hozzá s
megette őket kenyérrel a becsületes jó ember. Egy kis német hast kapott
tőle, hanem elmult az magától.
Milyen nagy volt aztán a mulatsága, mikor egyszer csak látta a
nagyasszony az idegen pompás Wellingtonokat kinyilni, a mikről semmi
tudomása nem volt.
Persze Béni bácsi csak kaczagott és tánczolt, mikor vallatóra fogták,
hogy mint kerültek ezek oda?
A legközelebbi havi pénzét aztán következő sorok kiséretében kapta
Kálmán:
«Te csúf ember!»
«Azt gondolod, nem kitaláltam, hogy ez is a te mesterséged volt? (Ide
egyptomi hieroglyphképen egy gondosan megszáraztatott és lenyomtatott
tulipán-szirom volt közbe ragasztva a Wellington kelyhéből.) Hej, de
kevély vagy! Az apádtól maradt rád. Az meg tőlem örökölte. Hanem azért
haragszom rád, szerető nagyanyád, Erzsébet.»
A haragos levelek aztán soha sem maradtak el; telve büszkeséggel, telve
szeretettel, megtömve gorombasággal és pénzzel.
Kálmán válaszai pedig annál rövidebbek voltak. Egyszerű köszönet. Nem
tudott hizelkedni.
S valami titkolnivalója volt.
Minden gondos szülő, ki a nagyvárosba ereszti fiát, gondosan lelkére
szokta kötni, hogy óvja magát a csábító szép hölgyektől? Hány óvja magát
aztán? Bizonyos, hogy egy sem vallja meg.
Kálmánt pedig mindennap meglátogatták a legcsábítóbbak, a
legveszélyesebbek a hölgyek között, s éjféleken túl élveztették vele az
olympi gyönyört, melyet nem jó megismerni emberi idegeknek: – a múzsák.
Kálmán lázadó volt nagyanyja parancsai ellen. Ezt titokban kellett
tartania. Még principálisa is csak úgy véletlenül jött rá egyszermásszor
a poétázásra. Szorgalma az irodában példányszerű volt. Hanem
ügyességéről a pörös dolgok elintézésében nem lehetett hasonlót mondani.
Korcza úr föltette magában, hogy majd ebbe is beleoktatja. Amint
Biróczynak a gyakornoki ideje letelt, s feljebb szállt királyi táblai
jegyzőnek, Korcza úr annak a teendőit is Kálmánra bizta. Az ő dolga volt
azontúl a látogató clienseket elfogadni, azoknak pöreik mibenlétéről
fölvilágosításokat adni, következőleg pöreiket tanulmányozni,
kivánságaikat kihallgatni s azokról főnökét értesíteni; az átadott
pénzeket átvenni, nyugtatványozni; azokról naplót vezetni, a mi fiatal
emberre nézve a legveszedelmesebb próba. Azután versirás és számadás, az
két különböző dolog. Nappal prókátor, este poéta? Ez nem megy.
Valamelyiknek meg kell bukni.
Egy reggel Korcza úrnak személyes informatióra kellett menni valamennyi
septemvirhez; délig megtartott a munka, annálfogva a teendők egész
sorozatát elszámlálta eléje, miket Kálmán sorba feljegyzett naplójába.
– Igaz! szólt Korcza úr, még egyszer visszatérve az ajtóból. Majd
elfeledtem. Ha az a molnár el talál jönni, Tóthnak hivják, a kiről már
beszéltem, hogy valami erőszakoskodási esete van Decséry gróf ellenében:
hát már kiegyeztem vele a gróf nevében. Tóth fizet húsz forintot, én
pedig csapatok rá huszonötöt, s azzal quittek vagyunk. Hát ha idejön az
alatt, csak absolválja, domine fráter. – A hajdu lássa el az embert oda
hátul a fakamarában; de maga ott legyen, mert különben megteszi a
paraszt, hogy egy üres zsákot fog maga helyett püföltetni s ő jajgat
hozzá. Hanem addig el ne ereszsze, míg meg nem fizet; ha le nem teszi a
birságot, tartsa csukva a fakamrában, míg haza jövök. Ha pedig fizet,
adjon neki a pénzről nyugtatványt; viszont a huszonöt botokról Tóth
adjon nyugtatványt, hogy megkapta. Értette? De aztán valami poétaság ne
jőjjön ki belőle.
Korcza úrnál ez volt a megbántás legmagasabb mértéke, ha valamire azt
mondta, hogy poétaság!
Alig ment el Korcza úr hazulról, Kálmán még jóformán hozzá sem fogott a
napi munkához, midőn a kettősajtó külsőjén elkezd valaki koczogtatni,
azután a két ajtó között nagy czihelődés támad, valaki erősen zsúrolja a
talpát, köhécsel, mint mikor az alázatos paraszt készül bekopogtatni, s
nagy czeremóniát csinál hozzá.
– Szabad már no! kiált eléje Kálmán türelmetlenül.
Azzal lassan felnyilik az ajtó; egy halaványkék posztóruhás alak,
fontostalpú csizmában, fején a szürkés hosszú haj nagy görbe fésüvel
hátrafelé simítva, oldalán posztószéltarisznya, megkisérti, hogyan
lehetne felényi ajtónyiláson beférni, mint a mekkorát a termete
elfoglal? mig végre csakugyan megengedi magának, hogy átfeszüljön a
megnagyobbított nyiláson, s akkor aztán elkezd hálálkodni, mindenféle jó
reggeleket kivánva a nemzetes ifjú úrnak, míg végre kisüti, hogy itthon
van-e a tekintetes fiskális úr?
– Nincs itthon. Mi tetszik?
A kopott dolmányú alaknak olyan hamis alázatossággal mosolygó képe van,
mintha mindig valami tréfán törné a fejét, a miről maga semmit sem akar
tudni. Ott megáll az ajtóban s nagy jámborul elkezdi:
– Hát kérem alássan, én vagyok az a Tóth.
– Áh! tudom. Contra Decséry. Fizetni jött?
– Igen is, fizetni jöttem.
– Megkapni valamit?
– Igen is, kapok valamit.
– Hát hallja, kedves földim, engem az egész dolog elintézésével
megbizott a főnököm. Kendnek huszonöt botot kellene kapni.
– Huszonöt botot, ugy-e? Kérem alássan. Oh! köszönöm alássan.
– No, az egyezség szerint. Hanem hát én azt absurdumnak találom
kiszolgáltatni, s elégnek tartom: ha kend nyugtatványozza előttem, hogy
megkapta.
– Hogy megkaptam a nehéz botokat? Értem igen is. És hát nem kell
megkapnom? Oh! milyen kegyes a nemzetes patvarista úr.
– No, hát itt a kész nyugtatvány! Tud kend irni?
– Valami keveset.
– Hát csak firkantsa alá frissen. Mert ha haza talál jőni a főnököm, az
nem fogja ilyen simán elereszteni.
– Ejnye hát ugyan siessünk vele.
A kopott ember odament az iróasztalhoz s igen szép gömbölyű betükkel
aláirta a nevét annak a nyugtatványnak, melyben elismeri, hogy mai napon
az egyezményes mogyorósujtásokat fogyatkozás nélkül a szó minden
értelmében felvette.
– No, ezen átesett kend. Már most csak fizesse kend le azt a kis pénzt;
aztán elmehet Isten hirével.
A kopott ember csak ravaszul mosolygott, az állát simogatva.
– De már azzal a kis pénzzel majd csak megvárom a fiskális urat.
Kálmán mérgesen csapta le a tollat kezéből, a mivel épen nyugtatványt
akart irni arról a 20 forintról. Ez mégis nagy parasztság. Húsz forintot
nem merni az ő kezébe letenni.
– No, hát ha meg akarja kend várni a fiskális urat, akkor menjen kend
ki, a hajdu majd be fogja zárni a fakamarába, míg a fiskális úr hazajön;
ez a parancsolat. Ott várhat kend délig.
– Köszönöm kegyes jóakaratát.
Kálmán csengetett a hajdunak; az elvezette a kopott embert a kapott
utasítás szerint. Már most hadd izzadjon ott a fakamarában délig, ha
olyan pimasz.
Hanem Korcza úr jóval hamarább hazajött délnél, valami szükséges
iratokért.
Kálmán jelenté neki, hogy itt volt a Tóth; megkapta, a mi neki dukált,
itt a nyugtatvány róla.
Korcza úr bele sem nézett az irásba, azt mondta: jól van.
– Hanem a pénzt nem akarta másnak lefizetni, mint a fiskális úrnak.
Annálfogva becsukattam addig a fakamarába, míg haza tetszik jönni.
– Nagyon jól tette. Hát csak hozassa elő a hajduval frissen, mert még
vissza kell sietnem. Várnak ő méltóságaik. Azokat egy rossz paraszt
miatt nem várakoztathatom.
A hajdu nagy hirtelen előtermett a kopott emberrel, ki ismét csak oly
mosolyogva és alázatosan lépett be a szobába; de a kinek láttára Korcza
úr ijedtében felrugta a háta mögött őgyelgő karszéket.
– Ezt csapatta meg, domine fráter! Tyüh! Kutya kutyánszki! Hisz ez nem
Tóth, a molnár, hanem Tóth, a hódmezővásárhelyi compossessor!
Korcza úr az üstökéhez kapkodott s fél lábával tánczolt dühében,
ijedtében.
– Kutya-kutyánszki! Lába-labánszki!
S végre kiterjesztett karokkal rohant Tóth uram nyakába, azt kérlelgetve
ölelvén összevissza: Ne haragudjék, kedves, édes Tóth uram. Lássa!
(szólt szörnyű megvetéssel mutatva Kálmánra.) Ilyen a poéta.
Tóth uram csak mosolygott. Kálmán pedig igen okosan képzelte magát
védelmezni, ha fölfedezi, hogy hiszen nem csapatta ő meg Tóth uramat,
csak épen nyugtatványt vett az «elvben» kiszolgáltatott botokról.
– Micsoda? kiálta Korcza úr, mérgesen csapva a botnyugtatványra. Hisz ez
a védelem rosszabb a vádnál! – E szerint ez a nyugtatvány egy falsum!
Domine fráter e szerint bevallja, hogy egy huzomban hamisított,
csempészett és egy kézre játszott az ellenféllel.
Kálmánnak csak nyitva maradt szeme, szája; ennyi kriminális bűnt fedezve
fel magában.
Hanem akkor már közbelépett Tóth uram.
– Ne tessék zsörtölődni monda, Korcza úr kezét megfogva. A nyugtatvány
igazat mond. Itt a bizonyság; szóljon a hajdu. Megkaptam-e a huszonötöt?
– Igen is meg, bizonyítá a hajdu. Mikor kijött a nemzetes Tóth uram, azt
mondá nekem: Jőjjön kend velem a fakamrába, János, s hozza a pálczáját.
Én most odabenn aláirtam egy nyugtatványt huszonöt botról; ha én azt meg
nem kapom, vagy nekem lesz miatta bajom, vagy annak a becsületes
patvarista úrnak. Hát csak adja kend ki; de ne üssön kend nagyon, mert
ha felkelek, olyan olvasatlan huszonötöt verek kendre a saját botjával,
hogy ötvenrül adhat quietáncziát. Ekképen történt.
Korcza úr elkezdett kinjában fütyülni, s a tarkóját, meg a tomporát
ütögette a tenyereivel.
– Jajajajajajajaj! S még becsukatja a fakamrába! Tóth Máté uramat Tóth
Mátyás helyett! Tudja-e domine fráter, hogy ez a leggazdagabb úr egész
Csongrád vármegyében?
Kálmán meg akarta mutatni, hogy a szóbeli perlekedésre is készült, s
előadá védelmét.
– Én kérdeztem az illustrissimétől, mikor bejött, hogy gróf Decséryvel
való ügyben jött-e? Azt mondta: «igen». Fizetni jött-e? Azt mondta:
«igen». Kapnia kell-e valamit? Azt mondta: «igen». Kérdeztem, huszonötöt
kell-e kapnia? Azt mondta: «köszöni szépen».
Erre mind a hárman nevetni kezdtek: cliens, principális és hajdu.
Tökéletes igaza volt a poétának.
Korcza úr diákra forditotta a szidást; úgy tett, mintha Kálmánt szidná.
– Sed bene ipsi contigit? Quare portat tales braccas cucuricinas?
Vellem, quod accepisset quinquaginta solidos!
A mi magyarul annyit tesz, hogy: úgy kell neki, bár ötvenet kapott volna
keményül, minek jár kukoricza nadrágban?
Aztán folytatta magyarul.
– Persze, hogy a gróf Decséry-féle ügyben jött Tóth uram; persze, hogy
fizetni jött; persze hogy kapni jött valamit. Üljön le domine fráter az
asztalhoz s segitsen a pénzt megszámlálni. Tessék Tóth uram.
Tóth uram tehát előbbre lépett s mosolygó hunyorgással vont elő a
szeredásából egy szatyinggal átkötött nagy csomagot, oda helyezve azt
Kálmán elé.
– Ennek két ezer darab öt forintosnak kell lenni.
– Számlálja meg domine fráter.
Kálmán sorba rakogatta a bankókat egymás hátára. Milyen nagy határ pénz.
Meg van! A principális átvette s ő is megszámlálta újra.
Ekkor Tóth uram egy másik csomagot vett elő a posztószél tarisznyából.
– Ennek meg ezer darab tiz forintosnak kell lenni.
Az is hasonló mustrán ment keresztül.
Aztán még egy harmadik, meg egy negyedik, megint ötödik és így tovább
következő csomag került elő a zsiros iszákból, megannyi tizezer forintok
egy felmarkolásra. Mikor már a tizedik csomót számlálta Kálmán, aggódva
tekintett a bűvös szeredásra, valjon adja-e még? De már lappadni kezd.
A következő csomagot ezzel a szóval kotorázta elő a kopott ember.
– Itt van pedig ötszáz darab százas.
Ötvenezer forint.
Kálmán izzadt a pénzszámlálásban. Ujoncz embernek nagy hőséget okoz az,
mikor nagy bankjegyek futnak végig az ujja hegyén.
Ez is meg volt. No, az excellentiás urak ugyan várhattak Korcza úr
visszatértére.
– No, még ez a kevés. Ez már az utolsó csomó. Harmincz darab ezeres.
Attól izzadt még csak Kálmánnak az üstöke.
S mekkora volt a diadala, mikor kétszer is végig számlálva a veszedelmes
nagy bankókat, a felfedező hevreka hangján kiálthatá:
– Ez nem harmincz, hanem harminczegy darab!
Tóth uram nem hogy meg lett volna lepetve e felkiáltás által, sőt inkább
ravasz, előre kigondolt mosolygással mondá rá:
– Igen is. Tudom. Annak a fölösleges ezeresnek van valami története. Ha
nem sajnálja a tekintetes úr meghallgatni, elmondom. Én ezen lefizetett
summáért megvettem gróf Decséry úr ő kegyelmességének azon pusztáját,
mely az én másik két pusztám között feküdt, hogy onnan könnyebben
gazdálkodhassam az egész birtokom fölött. Annálfogva az ottani lakásba
szándékozom beleköltözködni. Hanem hát megvallom, hogy egy dolgot nem
vettem észre, csak mikor a feleségemmel megvizsgáltuk a vett birtokot.
Hiába: az asszonynak csak hamisabb szeme van; mindjárt meglátta. Hát a
lakás kapujával szemben van egy domb, azon a dombon egy négyszegletü
kerítés, annak a közepében egy márványkő feszület, a melyet a Decséry
grófok állíttattak oda. Tetszik tudni: én kálvinista vagyok. Engem ugyan
nem bánt a más vallása s én a plébánusnak is köszönni szoktam az utczán.
Hanem hát tetszik tudni, hogy az asszonyféle milyen portéka? Annak nem
lehet befogni a száját. A mint az asszonyom meglátta ott a feszületet,
elkezdett darálni, hogy az ő neki oda nem kell! És mindenféléket
beszélt. Tetszik tudni, nagyon szabad szája van az asszonynak. A
feszületet úgy híja, hogy «a fanyelü szent», a mi elég csunyaság tőle.
Elégszer megszidtam érte, de nem fog rajta. Már most találja ezt egyszer
valami idegen meghallani, még feladnak, még becsuknak érte mind a
kettőnket s aztán ülhetünk a tömlöczben nagyméltán. Hát én arra
könyörögném a tekintetes fiskális úrnak, venné rá az eladó gróf urakat,
vinnék el a jószágomról a maguk jószágára azt a tiszteletre méltó szent
képet. Jobb lenne az mind a hármunkra nézve.