váltott, az alatt Bálvándy, ki mindig ott ténfereg a bejáratnál,
meglátva a vele jött két hölgyet, nagy zajjal kiáltott a férfiakra:
«helyet uraim, a hölgyeknek!» s kiáltására, mint Mózes előtt a veres
tenger, nyilt széjjel a láb alatt lézengő csoport, úgy, hogy mire Kálmán
visszakerült, a hölgyeket rég zártszékeikhez vezette Bálvándy, a
legvilágiasabb udvariassággal hajtva meg magát előttük; s azután egy
öreg úrnak látszott valamit súgni, ki épen a Jenőyné széke mellett ült.
Kálmán ráismert az öreg úrban a főispánra.
A főispán bajusztalan, simára borotvált öreg úr volt; bécsi mintakép:
fehér, de göndörített hajjal.
Kálmánnak úgy tetszék, mintha nagyanyja, a főispán és Bálvándy szót
váltanának s aztán mind a hárman ő felé fordítanák arczaikat.
Bálvándy, a mint meglátta Kálmánt, egyenesen hozzá sietett.
– Jó estét, Kálmán barátom, monda neki, mintha legrégibb jó pajtások
volnának. Csakhogy egyszer már látjuk. Jőjjön csak velem. Főispán úr ő
kegyelmessége akarja önt látni.
S ezzel Kálmán csak azon vette észre magát, hogy a félelmes ellenség őt
rohammal elfoglalja, lefegyverzi, rabságba ejti, kezét hóna alá szorítja
s viszi magával, a hová akarja.
Hanem hát az nagyon szép megtiszteltetés volt egy fiatal juristára, a
kit az iskolából kitettek, hogy a főispán úr akarja látni. Vajjon mit
akar rajta látni?
Bálvándy odavezette őt az öreg úr elé, mire az öreg úr elővette
arany-foglalványos szemüvegét s elkezdte tetőtől-talpig végig nézni az
előtte álló fiatal legényt, a ki meg volt győződve róla, hogy őtet most
nem csak a főispán, hanem az összes publikum bámulja, s aztán nem tudta
hirtelenében kitalálni, hogy hát ő már most ennyi bámulással szemben mit
csináljon?
A főispán pedig csak nézte a szemüveggel s nem szólt hozzá semmit, hanem
az arcza valami feszes mosolyra vonult el.
Végre mégis megszólalt ő kegyelmessége; de akkor sem ő hozzá szólt,
hanem a nagyanyjához; rossz, tört magyarsággal.
– Hát ez az a híres krónikairó gyerek?
A nagyasszony ijedtében azt mondta:
– Kérem alássan.
Hanem erre a szóra Kálmánnak nagyot dobbant a szíve.
«Eppur si muove!»
– Igen is, én vagyok az! felelt merészen s rákvörösre gyuladt arczát
fölemelte vakmerően.
– Áh! hallatá a főispán, s aztán letette a szemüvegét, úgy nézte végig
még egyszer az ifjút.
Akkor aztán ismét odafordult a nagyasszonyhoz s annak mondá:
– No majd, ha a gyerek elvégezte a patvariát, odaveszem hozzám
jurátusnak, s aztán majd előbbre fog menni a gyerek.
S azzal inte a fejével, hogy elmehet a gyerek.
Bálvándy ismét karon fogta Kálmánt s vitte magával egy szegletbe.
Kálmán meg volt főve.
– De honnan tudhatja a főispán ezt a dolgot? kérdé zavarodottan
Bálvándytól.
– A palatinustól.
– Hát a palatinus honnan tudja?
– A Pestmegyei gyűlésen előfordult ez az ügy, s valaki nagyon befűtött
értte a kormányférfiaknak, kik a vaskalaposokra nyomást gyakoroltak.
– Ki hozhatta azt elő?
– Azt biz én tettem.
– Hát ön honnan tudja?
– Hja, én mindent tudok. De most legyünk csendesen, kezdődik a darab, s
Hamletet nem szabad megzavarni.
Kálmán csodálatos érzések között találta magát. Megalázva is,
felmagasztalva is érezte magát; a közönség előtt egyszerre jó és rossz
fénybe lett állítva, biztatást is, fenyegetést is kapott, ellenséget
keresett s patronust talált benne, s ez által még jobban érezte, hogy
nekik ellenségeknek kell leniök.
Nem is ügyelt a darabra, saját komédiájával volt elfoglalva; nagyobb
kérdés volt most ő rá nézve a «to be, or not to be?» mint Hamletre.
A közönség tapsolt a kilépő Hamletnek; ő bizony rá sem igen nézett.
Király, királyné összevisszabeszéltek, rájuk sem hallgatott. Csak akkor,
mikor Hamlet elkezdé azt a monologját, a melyben így szól: «hiuság,
asszony a neved!» akkor kezdett meglepetve oda figyelni. Mentül tovább
szónokolt Hamlet, annál jobban bámult reá. Arcza önkénytelen mosolyogni
kezdett. S midőn a jelenet végén a közönség riadó tapssal vegyité a
«fóra Bányaváry!» megtisztelő kiáltást, Kálmán akadozó találékonysággal
koczkáztatá ezt az észrevételt Bálvándyhoz fordulva:
– Hiszen ez – Borcsay!
– Hát ön ezt még nem tudta? mondá Bálvándy. Talán még nem is beszélt a
barátjával, a mióta szinészszé lett? Még nem látta eddig?
– Ha tudtam volna, hogy ő van ez álnév alatt.
– No hát majd felviszem önt hozzá, amint vége lesz a felvonásnak. Ámbár
baráti találkozóra az ilyen pillanatok a legalkalmatlanabbak. A szinész
olyankor, mikor nehéz szerepet játszik, fel van izgatva, s senkit sem
fogad szivesen; kivált a fiatal, heves művész, ki először mérkőzik meg
egy mesterszereppel. Egy király nem büszkébb, mikor audentiát ad, s egy
fejfájós hölgy nem kapricziózább.
A mint az első felvonás végződött, Bálvándy karonölté Kálmánt, hogy
felvezeti a szinpadra. Oda bizony kalauz nélkül menni nem lehet.
Mikor a publikumon keresztül furakodtak, a nagymama előtt is el kellett
menni, a ki természetesen megkérdezé a bárótól, hogy hová viszi a kis
fiát?
Kálmán felvilágositá felőle, hogy Hamletben régi jó pajtására ismert;
ahoz megy fel a szinpadra.
– No aztán bele ne szeress valamelyik szép szinésznőbe!
Ez utasitással bocsátá el Jenőyné unokáját.
Bálvándy ismerte már a szűk ajtócskát, melyen keresztül a nézőtérről a
szinpadra fel lehetett menni, s bátran bevezeté Kálmánt. Ő már otthon
volt a szinpadon.
Ott nagyhamar bemutatta a királynak és a királynénak, úgymint az
igazgatónak és nejének, kik magas leereszkedéssel fogadák az országukat
meglátogatót a dán földön. Azután elindultak keresni Hamletet, a kire
nem volt nehéz rátalálni, mert épen pogányul szitkozódott.
Szidta a lelket!
Tudniillik az apjának a lelkét! Hamlet apjának a lelkét.
«A marha! három bekezdéssel hamarább elkezdi orditani, hogy
«esküdjetek!» mint kellett volna! Az egész jelenetemet elrontotta.»
A lélek, ki ez alatt nagy flegmával és egy rongyos törülközővel
igyekezett a fehér festéket letörülni ábrázatjáról, valódi túlvilági
megboldogult szellemhez illő nyugalommal figyelmezteté a dühöngőt, hogy
ő neki nem lehet a padlón keresztűl látni; ő a szinpad alatt ordit,
mikor a súgó jelt ad. A sugó a hibás, minek adott korábban jelt a
lábával.
«Megölöm akkor azt a sugót! Megölöm!» ordita Hamlet, és valószinüleg meg
is tette volna a mit mond, Shakespeare darabjának egészen új fordulatot
adva ez által, ha először is a kardja már arra a czélra nem lett volna
preparálva, hogy azzal se szúrni, se vágni ne lehessen, és másodszor ha
a sugónak annyi esze nem lett volna, hogy a föld alatt maradjon. Igy
aztán csak beérte a Hamlet egy cserép kantának földre leverésével.
Hanem azért még akkor is dühös volt, mikor Kálmán oda lépett eléje
barátságos üdvözletével.
No persze, lehet is barátságos üdvözleteket visszaadni, mikor az ember
Hamlet! Kivált mikor először Hamlet életében, aztán a marha «lélek»
elrontja a legszebb jelenetét! A kerek nyakfodor sem engedi, hogy az
ember összeölelkezzék, a ragasztott bajusz miatt nem lehet
összecsókolózni, s a keztyü nem engedi a kézszoritást.
És aztán a patvarba is! az ember királyfi! és művész, s azt sem tudja,
hogy a dán király siralmas halálán szomorkodjék-e, vagy a publikumtól
kapott koszoruknak örüljön jobban?
Pedig Kálmán nagyon örült, hogy barátját feltalálhatá.
– Servus! Servus! fogadá őt Hamlet magas leereszkedéssel, a mibe nagy
adag izgatottság vegyült. Servus Kálmán. Valahára te is eljöttél.
– Nem tudtam, hogy te vagy az álnév alatt, menté magát Kálmán.
– Nem tudtad? (Ez egy kis gyönge sértés. Hogy lehet ilyesmit nem tudni?)
Rák! Hol van a Rák! Igazitsa meg a köpönyegemet! Nem látja, hogy kifelé
fordult a szalagja! Hol a puderes döböz!
Rák bácsi szaladt a hajporos katulyával. Bányaváry ott hagyta állni a
látogatóit s maga egy fali tükörnek fordult s elkezdte az arczát
befehériteni.
Bálvándy azt az észrevételt bátorkodott tenni, hogy ne fehéritse már be
jobban az arczát, mert úgy fog kinézni, mint egy gipszfigura.
– Eh! mit ért az úr ahoz!
Ezzel fizeté ki röviden a bárót a művész; pedig az neki nagy pártolója
volt; hanem hát szerep közben ne tegyen senki megjegyzéseket a
szinésznek, ha az élete kedves.
– No majd játék után barátom. Most sietek. Agyiő!
Azzal kapta a fövegét Hamlet s otthagyva barátait, indult sebes
léptekkel, ha jól tudom, Angolországba.
Bálvándy nagyot nevetett magában s még azután egy pár obligat bókot
vetve a naiv Oféliának, vitte vissza a nézőhelyre fiatal Telemachját.
– Ejnye, de hamar visszakerültek, mondá az öreg asszonyság, mintha csak
lekergették volna a szinpadról.
– Egészen úgy van, mondá Bálvándy. A dán királyfi, mielőtt azt a sok
embert, ki most a szinpadon van, mind sorba leölte volna, senkit sem
fogad el. Örültünk, hogy rajtunk nem kezdte el.
– Ah, olyan büszke? monda a nagyasszony. A theátrista.
– Épen azért, mert theátrista; védelmezé őt Bálvándy. Óh az nagy úr, az
a kóbor theátrista! Maga teszi magát azzá, a mi lenni akar. Ostrommal
foglalja el az országát, s övé az, a míg másikat nem foglal helyette.
Nem esedezik diplomáért semmi doctorum collegiumnak. Ott a diploma a
szívében, a lelkében, a hangjában. Adófizetője az egész világ, s még
akkor is adósa marad, mikor már fizetett neki. A hányan látják, annyian
szerelmesek belé. És ő azt tudja jól. Dicsőséggel él és örök reménynyel.
Aranyat eszik! Nem tartozik senkinek barátsággal, még a publikumnak sem.
Ha egy helyen nem jól fogadták, odább megy, keres mást. A kritikus nem
jár nyomában, mint az udvari szinházak művészeinek; neki csak bámulói
vannak. Nincs gondja a vagyonszerzéssel, nincs félelme a veszteség
miatt. Ünnepelt ember, a ki a mellett boldog. És megérdemli, hogy az
legyen. Olyan munkát végez, a mit mindennap nyomban meg kell fizetni a
sorsnak; mert utólagos jutalma nincsen. Elhagyja otthonát, nyugalmas
pályakörét, hogy egyik városból a másikba menjen hirdetni az igét. És
mit hirdet? Érzést, költői igazságtételt, nemes szenvedélyeket;
megszeretteti a hazai nyelvet a nagy urakkal, megismerteti a hazai
történelmet a köznéppel. Oh az a vándor komédiás többet tesz egy maga,
mint a pap, rector, biró, vármegye, és a tudós társaság együtt. Azért én
bolondja vagyok a vándor komédiásnak s nagyon meguralom, a hol
találkozom vele.
Ez a thema felszokta lelkesíteni a bárót; nem is vette észre, hogy
beszédével mily ragyogást gerjesztett két hallgatója szemében: az egyik
Kálmán volt, a másik Czilike.
Hanem a nagyasszony annál inkább sietett e hatást lehüteni azzal az
észrevételével, hogy «az igaz, hogy elég nagy úr a vándor szinész, a míg
fiatal és szeretik; de hát mikor megvénül?»
– De hát nem vénül meg.
– Hát mit csinál, hogy meg ne vénüljön?
– Segít magán. Mikor veszi észre, hogy ereje fogy, s bajai nehezednek,
segítségül hi valakit, a ki terheit segítsen emelni, s az a valaki a
bor. Iszik, ha baja van; ha még több baja van, még többet iszik; míg
utoljára annyit iszik, hogy minden bajának vége lesz, s meghal. De
megvénülni nem engedi magát. Akkor aztán szépen elmarad valahol, s senki
sem alkalmatlankodik neki többé meg csak emlékkő állítással sem, mint
más hires embernek, hanem békében hagyják aludni.
Már e szavaknál ismét a tréfás bohó volt Bálvándy, kinek nehéz a komoly
szavát a gúnyos közül kiválogatni, s dúdolva fordult a czigány felé, ki
a háta mögött állt, hogy kivegye kezéből a hegedűt s a főispán kedvéért
megtegye azt a juxot, hogy az «O du lieber Augustin» dallamának
tizenhatféle variatióját eljátsza rajta, nem törödve azzal, hogy csak
egy festett ponyva választja el attól az országtól, melyben most Hamlet
köszörüli a kardot, melylyel Poloniust meg fogja gyilkolni, és szidja
erősen most már nem a dán király lelkét, hanem Bálvándy lelkét, hogy mit
czinczog annyit a felvonás alatt bolond nótákat, mikor ide valami
kisérteties szinfonia kellene.
Két arcz pedig oly merengve néz maga elé. Kálmán és Czilike. Valjon
miről gondolkoznak?
A SÁRGA VIOLÁK.
E naptól fogva mindennapos vendég lett Bányaváry Jenőyék házánál. (Már
csak hagyjuk meg azt a nevet, a mit maga választott magának. Abban az
időben a társadalmi illem azt hozta magával, hogy a ki ily koczkáztatott
pályára adta magát, idegen nevet vegyen fel; nehogy családját
megszégyenítse.)
Az öreg asszonyság őszinte szivességgel fogadta unokája hajdani
iskolatársát. Aztán Bányaváry igazán mulatságos fiú volt. Ha ott
maraszták ebédre vagy vacsorára, annyi tréfás adomát tudott felhordani,
hogy Béni bácsi ki nem jött a nevetésből; még a nagyasszonyt is gyakran
megnevetteté. Aztán mennyi szép verset tudott elszavalni! S milyen
szépen énekelt gitár mellett! Egész öröm volt vele lenni. Ha pedig
komolyan beszélt, s előadta a nehéz küzdelmeket, miket diadalmasan
legyőzött pályája kezdetén; s utána a rögtöni szédítő sikert: hogyan
lett egyszerre a közönség kegyenczévé! mint törpültek el mellette
versenytársai! Hogy húzták meg tiszteletére a harangokat Vásárhelyen, s
hogy ágyúztak eléje Szegeden! hogy fogadták egész szekérsorral, meg
bandériummal, mikor Miskolczra ment; hogy lett egy nap «per tu» tizenkét
mágnással; már annak ha fele volt is igaz, sok volt.
A nagyasszony a szivesen látott vendég kedveért nehányszor az egész
színésztársaságot meginvitálta asztalához; sőt egyszer szó volt arról is
Béni bácsi részéről, hogy báró Bálvándyt is meghivják velük együtt,
mivel olyan nagyon szereti a szinészeket; de ez az indítvány mégis a
nagyasszony scrupulusai miatt elvettetett.
Jenőyné e három osztályból nem fogadott el senkit a házánál:
«katonatiszt, pap és mágnás.»
Azt tartotta, hogy egy köznemesi házban, a hol eladó leány van, csak
olyan embernek lehet bejárása, a kiről fel lehet tenni, hogy házasodni
akar.
Hát a szinész?
No az egeszen más! Az csak eltürt nemzetiség. A felől mindenki tudja,
hogy csak grácziából fogadtatik el, s maga is érzi a megközelíthetlen
magasságot. Az csak olyan, mint a klavirmester. Nem jön férfiszámba.
Pedig Czilike számára csakugyan érdemes lett volna zongora- és
énektanítót járatni a házhoz, mert olyan szép hangja volt, hogy
ritkította párját. De hát minek az? Az ő férje nem lesz orgonista.
Egyszer, mikor épen a szinésztársaság ott volt ebéden, Béni bácsi
kiszalasztván a szót a száján, hogy Czilike milyen szépen énekel, a
vendég-asszonyságok addig könyörögtek neki, míg rávették, hogy énekeljen
el egyet azokból a szép nótákból, a miket tud.
A lányka irult-pirult, vonakodott: «de hát melyiket?»
Béni bácsi olyan jó volt, hogy választott neki.
– Azt, hogy: «Von der Alpe tönt das Horn.»
– Azt én nem tudom.
– Dehogy nem. Bányaváry úrral a multkor énekelte. Majd kisérni fogja
Bányaváry úr.
Bányaváry aztán vette a gitárrt s elkezdé a német dalt; Czilike is csak
belejött aztán, s amint egyszer neki bátorodott, oly gyönyörűen, annyi
érzéssel, annyi bájjal énekelt, hogy az egész társaság tapsokban tört ki
a dal után.
– Kisasszony! monda az igazgató; nem merek szólani, mert olyan nagy
magasztalást találnék mondani, hogy megbántanám vele.
A nagyasszony pedig büszke volt e sikerre.
– Úgy-e bár, mink is tudunk valamit, a minek még önök is tapsolhatnak?!
Hanem hát szép Czilike! azért nem kell olyan nagyon elszomorodni, hogy
«a havasról szól a kürt!»
… Egyszer aztán eljött az idő, hogy a szintársulat bevégezte játékkörét,
s készült az ország másik szögletébe, új hódításokat tenni.
Az utolsó előadás volt hirdetve; az igazgatóné jutalomjátéka.
Legjobban sóhajtozott ennek Béni bácsi, ki a szép igazgatóné iránt
plátói ábrándokat érzett. Már most ő azt soha sem fogja többé látni.
S csak legalább nyár volna, hogy a kertből valami szép virágcsokrot
lehetne szedni, melylyel jutalom- és bucsúelőadásán legalább
virágnyelven kifejezhetné szive alluvialis rétegeiben elrejtett
hódolatát; de ime, tél van.
Voltak azonban a nagyasszonynak hirhedett szép sárga violái, mikért az
egész város irigykedett rá. Gyönyörű szép teljes sárga violák,
rózsaszinű szegélylyel, mik épen ez időben nyiltak legjavában; tele volt
velök minden ablak, az ott járók bámulatára és irigyletére. Mert a
nagyasszony soha senkinek, semmi barátságért, semmi könyörgésre nem
adott azokból a féltett violákból; egyedül neki volt szabad azokkal
tündökölni az egész városban.
Béni bácsi arra a vakmerő gondolatra vetemedett, hogy e sérthetetlen
családi klenodiumot fogja megrabolni, abból köt bukétot, azt ajándékozza
az igazgatónénak.
Ki is főzte az egész házbetöréssel járó tervet. Mikor a szinházba fognak
menni együtt, Béni bácsi akkor fogja észrevenni, hogy otthon feledte a
zsebkendőjét, a nélkül pedig ő szerencsétlenné van téve; a mama tehát
oda fogja adni a szobakulcsot, a mit magával vitt; ő visszatér, a sok
cserép sárga viola közül mindegyikről lecsippent egy-egy virágot. A
csonkított részt az utcza felé fordítja, a mama nem fogja észrevehetni a
kárt. Azzal aztán egyenesen a szinpadra megy. A bukétot átadja, s csak
így tér vissza a mamához.
Ez így volt kicsinálva.
Az nap pedig még egy bucsú-ebédre voltak a szinészek előbbkelő tagjai a
nagyasszonyhoz híva.
A director magas páthoszszal köszöné meg mindnyájuk nevében a szives
vendéglátást, mire a nagyasszony biztosítá őket, hogy bármikor jőjjenek
is, a házát mindenkor úgy tekintsék, mint otthonukat.
Czilike is olyan jó volt, hogy bucsúdalt énekelt nekik: «Isten hozzád,
te csendes ház!»
A dal végén mindenkinek a szeme könyes volt. Czilike úgy énekelt, mintha
ő érezné azt legjobban, a miről az a dal emlékezik. Azután bucsút vettek
és elmentek.
Kálmán egész lakásáig kisérte barátját, Bányaváryt, s Czilike és a
nagyasszony az utczaajtóból utánuk néztek, a míg láthatták őket. Béni
bácsi pedig egy tükröt tett az ablakba, abból leskelődött a távozók
után.
És azután minden úgy történt, a hogy ő kicsinálta.
A zsebkendő otthonfeledés, az orozva hazatérés, az orgyilkos
virág-levagdalás, a bűnnyomok eltakarása, s a rablott virágcsokor
orgazdai elhelyezése az imádat tárgyánál, ki azt forró szavakban
köszönte meg s egy meleg kézszorítással jutalmazá.
Jaj, de még ha csak a forró szavaknál és a meleg kézszorításnál maradt
volna!
De annál többet is tett. A mit már Béni bácsi sem kivánt tőle.
Azt tette, hogy mikor a szinpadra kilépett, a szép sárga violacsokor oda
volt tűzve a keblére.
«Hüh, lelkem ifjasszony! mondá magában Béni bácsi. Mit csinált! nem
azért adtam én magának a sárga viola-bukétot, hogy kihozza ide a
pikétre! A mama meglátja s menten ráismer, hogy az az ő violáiból való,
mert másnak az egész városban nincs olyan. Már szemügyre vette! Jaj,
csak közel ne lépne a lámpásokhoz, hogy észre ne vehetné! Bárcsak
letenné már a bukétot.»
Hanem az bizony végigjátszotta a sárga viola-bukéttal az egész
felvonást. Nem is értett abból a felvonásból semmit Béni bácsi; mert
mind a nagy veszedelmen járt az esze, mely most mindjárt ki fog tudódni,
s hogy miként vágja ki abból magát?
Aminthogy az első felvonás után oda is furakodott a mamája mellé
kémlelődni, hogy sejt-e az valamit? s miután mindenki elmondá a maga
észrevételeit az eddig tapasztaltak felől, ő is közrebocsátá a magáét:
– De milyen természetes formájú csinált virág-bukétokat viselnek ezek a
szinésznők!
S nagy szive könnyebbségére szolgált látnia az elbámulást mamája arczán,
ki sehogy sem birta felfogni, hogy ilyen kritikát is lehessen mondani
egy új darabról.
Nem vett észre a mama semmit!
Az utolsó felvonás is véget ért azonban, mely után az összes
szintársulat, dalkart képezve elénekelé bucsúdal gyanánt a «jer vidám
csónakos»-t, a mi a közönségnek olyan kedvencz dala volt már, hogy a
vége felé az egész publikum együtt éneklé velük a «Fidelim, Lillám!»
refrainejét. Végül pedig az igazgató, teljes magyar vitézi ornátusban,
tartott egy beszédet a távozni készülő közönséghez, melyben megköszöné
az eddigi szives pártolást, szivébe eltemetni vállalkozott minden
jelenlevőt, s mely kétségtelenül igen szép beszéd volt, csakhogy kissé
hosszú volt; úgy, hogy a közönség szépen haza takarodott, s a szónok még
mindig beszélt; a szinészek is levetkőztek már, az igazgató egyedül
maradt a szinpadon, de az epilognak még sem volt vége; míg a művészi
önkivületből Rák bácsinak ily prózai szava nem rántá le a földre: «aztán
direktor úr, ha elvégezte, itt lesz a kulcs, zárja be a szálát; mert már
én is haza megyek.»
Ily fényes diadallal végződött a játékkör K* városában abbonnement
süspendüvel.
Az utczán minden ember «Fidelim, Lillám»-at énekelte. Béni bácsi olyan
furcsát érzett a szive körül. Boldog volt! Az ő bukétja a végdalnál
ismét szerepelt, s a mama nem látszott ráismerni a violákra, «Fidelim,
Lillám!» csengett a fülébe az egész vacsora alatt. Még a szolgálók is
azt énekelték odakinn a konyhában. Sőt mikor már lefeküdt, akkor is
felébreszté egy-egy korcsmából hazatérő polgártárs éneke «Fidelim,
Lillám!» Már azt várta, hogy a bakter is azt fogja az éneke végén a
«dicsértessék a Jézus Krisztus!» helyett fohászkodni, hogy «Fidelim,
Lillám!» S aztán igen szépeket álmodott. És igen későre ébredett fel.
Még tán akkor sem ébredt volna fel, ha a nagyasszony hangját nem
hallotta volna.
Hanem ez már nem a «Fidelim Lillám»-at énekelte! De nem ám.
– Isten átkozta nyomorult komédiásai! Veszett volna el a mélységes
poklokra az egész rongyhad!
No! most rájöttek a sárga viola tolvajlásra. Gondolá Béni bácsi, s
bebújt s dunnája alá, mint valami erősségbe.
A nagyasszony jött nagy furiával a szobába, messze kicsapva maga előtt
az ajtót.
De nagy meglepetéssel vevé észre Béni bácsi, hogy a félelmesen dobogó
léptek nem az ő ágyához közelítenek, hanem Kálmán öcsém iróasztalához,
ki ott már reggel óta studérozik, koczkáztatva, hogy csont nő az
agyvelejében.
S a mint aztán Béni bácsi félve kikukkantott az ágyfő felett, úgy látta,
hogy a mama nem egy virágcserepet tart a kezében, hanem egy felbontott
levelet. A nagyasszony arcza, mely rendesen piros volt, most szederjés
szint váltott a haragtól.
– Olvasd! Olvasd ezt! Rivalt Kálmánra, eléje vetve a nyitott levelet.
Kálmán elolvasta azt, s szomorúan csüggeszté a le fejét.
Bucsúlevél volt az – Czilikétől.
A kedvencz leány elment a theátristákkal, szinpadi princzesznek, szinész
mátkájának, művészet martyrjának, családja számüzöttének. Azt irta meg
nagynénjének abban a levélben.
Senkinek sem szólt. Semmit sem vitt el magával, mint a rajtavaló
ruháját, úgy szökött a háztól.
Ha utána gondolt a nagyasszony, lehetetlen volt, hogy sirva ne fakadjon,
hogy zokogva ne vesse magát a bőrpamlagra.
– Meg vagyok gyalázva! Világ csufjává téve. Meg vagyok ölve, el vagyok
temetve!
Béni bácsi erre megijedt nagyon; felugrott az ágyból, hosszú fehér alsó
ruháiban, mint egy napvilágra kiszorult kisértet, odarohant mamájához.
– Mama! Édesz mama! Az Isztenért. Ne haljon meg! Czilike! Hozza frisszen
az opodeldokot!
– Eredj a gutába az opodeldokoddal! kiálta rá a nagyasszony, a nagy
sirásból még nagyobb méregbe hozva. Ne ordíts a Czili után. Nem tudod
még, hogy megszökött a komédiásokkal.
Ettől a szótól megint úgy megijedt aztán Béni bácsi, hogy rögtön el
kezdett öltözködni, s mindent viszájáról szedett fel magára.
Kálmán elmélázott mélyen. Olyan nagyon fájt neki valami, még maga sem
tudta, mi? Az-e, hogy az a leány, ki gyermekjátszótársa volt, kit úgy
szeretett látni, ily szótlanul itt hagyta a házat? Az-e, hogy a jó barát
csábította őt el? Az-e, hogy minő viharteljes élet fog várni a leányra
most? Vagy talán az, hogy a mire bátorsága volt a gyönge teremtésnek:
odavetni magát a nemzeti művészet első égő áldozatai közé; ahoz neki, a
költőnek még elég szive nincsen? Az már választott; ő pedig még habozik
és készül magas állású úrnak!
A nagyasszony ráütött kezével az asztalon kiterített törvénykönyvre!
– Hallod-e te! Van-e ebben a könyvben valami paragrafus, mely az ilyen
megsértésért boszút áll, igazságot szolgáltat?
– Nincs, felelt Kálmán.
– No hát a mennydörgő mennykő csapjon az ilyen törvénykönyvbe.
S minthogy a mennydörgő mennykő nem volt elég serény a feladat
teljesítésében, felkapá a nagyasszony maga azt a könyvet s úgy vágta a
földhöz, hogy a fentisztelt magas úr sem tette volna különben.
Kálmán lehajolt a földre, hogy széthullott könyve leveleit
összeszedegesse.
Erre a nagyasszony odarohant Béni bácsihoz, kinek ma a csizma épen
nagyon nehezen akart fölmenni a lábára.
– Te! Te már ember vagy. Vármegye tisztviselője vagy. Ott ülsz a
törvényszéknél. Neked kötelességed utánuk menni és visszahozni őket!
– Nekem! Hebegé Béni bácsi; s aztán csakhogy megkaphatta a
taplósipkáját, a félig felhuzott csizmával kotródott menten kifelé a
hátulsó ajtón a szobából.
A rémületet arcz még soha jobban ki nem fejezte.