lesz. Az servitus. Az együtt jár a jószággal. Azt bizony nem tudom,
hogyan lehetne onnan elmozdítani. Ahoz nagyhéten búcsújárók szoktak
seregleni, meg buzaszenteléskor, aztán körösztjáró héten…
– Még processio is! szörnyedt el Tóth uram.
– Aztán az az egész domb szentelt föld. Ha a keresztet el akarják vinni
onnan, a dombot is el kell hordatni. S hol van az eladott jószághoz a
Decséry uradalom? Négy napi járó föld. Hisz ez pogány pénzbe kerülne a
grófnak!
– Hát hisz arra való ez a harminczegyedik ezeres! szólt hunyorgatva Tóth
uram. Ezer forintból csak kikerül a költség. Ennyivel fizetek többet a
vételáron kivül, ha a gróf urak olyan kegyesek lesznek a maguk
körösztjét elvitetni tőlem. Elég köröszt már én nekem az a nyelves
asszony.
– No, jól van. Én megpróbálom. Monda Korcza úr fontoskodó képpel. De az
nehéz dolog, nagyon nehéz dolog: nem igérhetek semmi bizonyosat.
– No csak tegye meg a tekintetes úr. Nem leszek ám érte háladatlan.
– Megpróbálom. Tessék ma estére visszajönni. Addig is domine fráter
Kálmán fogalmazzon egy ügyvédi meghatalmazást e tárgyban s Tóth uram
irja alá. Én pedig megirom a nyugtatványt erről a kis pénzről.
Ez volt tehát az a «kis pénz», a mit Kálmán nyugtájára nem akart átadni
Tóth uram. Tóth uramnak igaza volt. A fiskális nyugtáját aztán
megköszönte.
Kálmánnak is motyogott valami köszönetfélét, de ez nem is nézett felé.
Restellte az egész történetet.
Tóth uram aztán nagy hálálkodások után odább állt; Korcza úr a
pénzcsomagokat elzárta egy vasas ládába, a minek a nagy kulcsai egy
szarvasbőr zacskóban álltak, azokat megint elzárta a szekrényébe, a
szekrénye kulcsát aztán végre bedugta az iróasztala nyitott fiókjába.
Ilyenformán aztán, mintha el se zárta volna a pénzt. Csak környezetének
folytonos becsületessége őrizte, hogy mindennap ki nem rabolták.
Akkor aztán szaladt a félbehagyott informatiót folytatni.
A mint principálisa eltávozott, akkor kezdett csak Kálmán papirosaiból
felnézni. A legelső tárgy, a mi szemét megszurta, egy papirosba takart
valami volt az asztalán. Valami lapos gömbölyü, a milyen a pénz szokott
lenni. Ezt bizonyosan Tóth uram tette ide a nagy hálálkodás közben, mint
fáradsági dijt a patvarista számára.
Kálmán felbontá, mi az? Egy két garasos volt.
Hogy felugrott a helyéből mérgesen!
Hiszen az is nagy boszuság, ha az embernek egy tallért ajándékoznak,
mikor nem hajlandó azt elfogadni, de pláne egy két garasost! Egy vastag
veres rézpénzt!
Hogy nem ütheti a hátához!
Tréfálni akart a gazdag paraszt? vagy igazán két garasra becsülte Kálmán
hivatalos kharakterét?
Ez már mégis nagy boszuság!
Most már hova szaladjon utána?
Hanem hiszen majd visszajön estére! Addig hadd álljon ott a két garasos.
A mint e fölötti rossz kedvében nagy mérgesen lépdel végig a kis
szobában, egyszer csak halk kopogást hall az ajtón.
«Szabad!»
A kopogtatás ismétlődik.
«Szabad már!»
Meg ujra kopogtatnak.
– Ejnye, ki az már?
Odasiet, feltárja az ajtót. Ki az, a ki nem tud bejönni?
Egy alázatos, összetöpörödött öreg emberke áll az ajtóban; egész
termetét egy hajdan kék, most már fakó, hét galléru köpönyeg fedi.
Kalapját jó előre levette és a kezében tartja. Kopasz fejének hajaszálai
hátulról előre húzva takargatják mostohául a deficitet. Arczának
soványsága azt látszik hirdetni, hogy ime egy ember, a ki mások
irgalomkenyerén éldegél. Alázatos modora mindenben megegyez külső
megjelenésével. Még a bajusza is oly kurtára van nyirva s csak az orra
előtt van egy kis darabon, mintha az is bocsánatot kérne, hogy bajusznak
bátorkodott születni.
Az alázatos kis emberke szerény meghunyászkodással monda:
– Alázatos szegény szolgája az úrnak.
Kálmán okulva a legközelebbi felsülésén, gondoskodott róla, hogy ezentul
minden kopott külsejü látogatóval a legnyájasabban bánjék s annálfogva
még annál is szerényebben viszonza:
– Legalázatosabb szegény szolgája uraságodnak! Mit tetszik parancsolni?
A szerény emberke fél tenyerét ajkáig emelve, suttogá szemérmetesen:
– Lehetne-e szerencsém a tekintetes fiskális urhoz?
Kálmán pedig mind a két tenyerét mentegető mozdulatra emelve, suttogá
még szerényebben:
– Nagyon sajnálom, de most nincsen idehaza.
A szerény látogató erre valódi inséges szuplikáló hangon könyörge:
– S mikor lehetnék szerencsés itthon találhatni, kérem alázatossággal?
– Bizony nem tudom az idejét megmondani, kérem alázatossággal. A kis
kopott ember az alatt folyvást a kezében tartá a kalapját, s a nyitott
ajtó küszöbén állt.
– Egyébiránt mit kiván uraságod a princzipálisomtól? Kérdé tőle Kálmán,
mert már be szerette volna csukni az ajtót.
A szerény emberke alázatosan félregörbítve nyakát, s két tenyerét egymás
fölött simogatva, nyögé ki:
– Egy kis pénzecskét, kérem alázatossággal.
No biz ezt Kálmán hamarább is kitalálhatta volna. Az első rátekintésre
kivehette, hogy ez is egyike azoknak a kóbor kéregetőknek, a kik
mindennap benyitogatnak Korcza úr irodájába, először munkát kérve, s
minthogy az nincs, egy kis segítségért esedezve, s a kiket Korcza vagy
kikerget, vagy kielégít egy pár krajczárral, a hogy épen kedvében
találják.
Nosza eszébe jutott az elkárhozott két garasos.
Menten sietett az iróasztalához, s aztán nagylelkü pártfogói arczczal
jött vissza az öreg urhoz.
– No hát itt van egy kis pénz, öreg uracskám; szólt markába nyomva a két
garast, már most az Isten áldja meg békével.
Az öreg úr nagy háladatossággal fogadta az emberbaráti adományt.
– Köszönöm alázatossággal a tekintetes ifju úr grácziáját. Az Isten
adjon érte ezer annyit; magamat kegyes jóakaratába ajánlom. Alázatos
szegény szolgája.
Még a becsukott ajtón kivül is hálálkodott; Kálmán utána nézett az
ablakon. Az öreg úr még az utczán is levette a kalapját előtte, mikor az
ablakban megpillantá.
Kálmán azután leült a hivatalos munkáját folytatni.
Egy óra mulva visszakerült Korcza úr; még a folyosón elkezdett kiabálni
a hajdunak, hogy tudassa a szakácsnéval, hogy ma úri vendég lesz itt
ebéden.
– Nem keresett valaki az alatt? Kérdezé azután Kálmántól, a mint
benyitott.
– Valami kéregető. Elutasítottam, felelt Kálmán, fel sem nézve az
irásból.
Korcza úr át sem öltözött, mikor haza érkezett, sőt még a kopott
bőrsipkája helyett is a himzettet nyomta a fejébe.
Kis idő mulva megint hangzott az a gyanus kopogtatás az ajtón, háromszor
egymásután, s a sok «szabad! tessék! herein!» biztatásra végre ki is
nyilt az ajtó s nagy alázatosan tolakodott be rajta az iménti kopott
öreg úr.
Kálmán boszusan csapta le a tollát s már a nyelve hegyén volt, hogy azt
kiáltsa Korcza urnak: «már megint itt van!» de Korcza úr átváltozása
elég jókor elvágta az útját.
A mindig pökhendi arcz, melylyel Korcza a világot fogadta, egyszerre
udvariassá változott a belépő láttára, ugrott a székéről, futott az
érkező elé, utközben bókokat csapva kurta mazurka lépésben.
– Áh! alázatos szolgája excellentiádnak!
Excellentiádnak!
Kálmánnak elakadt a lélekzete.
Ő ezt az excellentiás urat épen most expediálta ki az ajtón egy
sustákkal!
Az excellentiás úr pedig minden bókot kétszeresen visszaadott; egyszer
Korcza úrnak, másszor Kálmánnak hajtva meg magát, finom, de mindig
alázatos nyájassággal.
– Frissen, domine fráter! kiálta Korcza úr, segítsen levetni ő
excellentiája köpenyegét.
– Oh kérem alássan, meg nem engedhetem. Tiltakozék az excellentia. S nem
engedte, hogy valaki szolgálatot tegyen körülötte. Maga leölté a
köpenyét, azt összehajtva letette egy székre s maradt egy szál kabátban,
mely szinte olyan kék volt, mint a köpönyeg, szinte olyan kopott és
bársonygalléru, állig begombolva; úgy hogy a gyémánt keresztnek, melyet
nyakában viselt, csak a felső hegye látszott ki rajta.
– Méltóztassék ide a pamlagra leülni excellentiádnak! Kálmán fráter,
adjon egy zsámolyt ő excellentiája lába alá.
– Óh köszönöm alásan; meg nem engedhetem. Egészen jól van így. Csak hadd
folytassa a munkáját a generose domine Kálmán.
Kálmán szeretett volna kiszaladni a szobából; de nem lehetett. Korcza úr
inte neki, hogy maradjon; szükség lesz rá.
Mintha tövisekre ültették volna le!
– Vártam már excellentiádra; monda Korcza úr. Lesz szerencsém ebéden itt
tisztelhetni.
– Oh enyém lesz a szerencse.
– Tóth Máté elhozta a pénzt. Pontos volt. Méltóztassék azt rögtön
átvenni.
Tóth Máté! Akkor ez hát Decséry gróf!
Most szerette volna már aztán Kálmán a fejét a falba verni! Hisz ez a
kopott öreg úr, a kinek ő két garast ajándékozott, az apja annak a
főispánnak, a kihez ő neki majd jurátusnak kell menni. No ez szép első
találkozás volt. Égett még a füle hegye is.
S ő excellentiája mind ezt nem látszott észrevenni.
Korcza úr előadta az átvett pénzt; a gróf összeszámlálta azt, s azután
még negyven darab ezerest tett hozzá, úgy adta vissza az ügyvédnek, ő is
egy jószágot vásárolt azon, melynek rögtön le kellett tenni az árát.
Ez volt az a «kis pénz», a miért az ügyvéd urat kereste.
Kálmán az ökle hegyével kommantgatá a homlokát s mondogatta magának: «óh
te poéta! oh te bukfejes! Nem volt elég egy nap egy bakot lőnöd, még rá
is kellett dupláznod?»
A pénzszámlálás, a nyugták és ellennyugták kicserélése délig elfoglalták
az időt; akkor aztán Korcza úr félre inté Kálmánt s suttogva adá neki az
utasításokat, hogy patvaristai kötelességéhez képest minő, hová eldugott
palaczkokat hozzon fel ez alkalommal a pinczéből? Maga nyitogassa fel és
szedegesse ki a dugóit.
Kálmán ugyancsak haragudott magára. Kedve lett volna ma nem adni magának
ebédet. Alig akart előkerülni a pinczéből.
Aztán azt a nagy hirkust még csak jóvá sem lehet tenni semmiképen!
Mire visszakerült a palaczkokkal, már akkor a két úr az ebédnél ült: a
levest el is költötték. Az ajtón keresztül hallhatá, hogy nagyon
kaczagnak valamin.
A mint belépett az ajtón, egyszerre elhagyták a kaczagást.
Világos, hogy a két garasnak nevettek.
A gróf ugyan egyszerre oly komoly szelidségbe hozta arczvonásait, hogy
azokon semmi gúnyt nem fedezhetett fel; hanem Korcza úrnak idő kellett
hozzá, ha egyszer nevetésre kuszálta képe ránczait, míg azokat megint
más configuratióba birja összerendezni.
Az egész ebéd fölött valahányszor Korcza úr rápillantott Kálmánra,
minden tekintetéből kiolvashatta a «két garas» fatalis esetét.
Alig várta, hogy vége legyen az ebédnek s aztán osonhasson valamerre.
De pedig nem adatott meg neki az elosonhatás; a mint felkeltek az
asztaltól, Korcza úr megfogta Kálmánt fejénél fogva, ez volt nála a
bevezetési formaság s oda állítá ő excellentiája elé, e szavakkal
mutatva őt be:
– A főispán úr ő excellentiájának leendő júrátusa.
– Van szerencsém; mondá ő excellentiája. Sok jót hallottam uram öcsém
felől beszéltetni. Szép készültségü, jó erkölcsü ifju. Nagyon örülök,
hogy a fiamhoz jő jurátusnak. Nekem is volt már szerencsém egyszer
találkozni. (No most!) Jó szivéről akkor is meggyőződtem. Hanem azt
jegyzem meg uramöcsémnek, hogy ha minden koldusnak két garasával fogja
osztogatni a pénzt, akkor ön soha sem lesz gazdag ember.
Korcza úr röhögött, mint valami erdei manó; ő excellentiája is
mosolygott nagy szeliden. Hanem azért a két garast csak nem adta vissza.
Ebéd után rendesen minden ember más ember, mint ebéd előtt. Ezt a száz
esztendős naptár is bizonyítja. A terített asztal kiegyenlíti az emberek
között a rang-, kor- és pártkülönbségeket.
Ebéd után a patvaristának szabad a principálisa anecdotáin nevetni. Ha
jó nevető publikumot szolgáltat magában, még kedves embernek is fogják
mondani.
A nyájas, alázatos excellentiás úr is kivetkőzik az eddigi feszes
hernyóbáb hüvelyéből, s a fekete kávé és pipa mellett átalakul a
régiekre visszaszállongó lepkévé.
Diákul beszélnek.
Decséry gróf Tacitus válogatott nyelvén; Korcza úr annál keresetlenebb
konyhalatinsággal.
Oh! milyen jól esik mind a kettőnek, hogy kibeszélheti magát az édes
anyanyelvén. Azon a nyelven, a melyben nevelkedett; a melyen
gondolkozik, a melyen éjjel álmában beszél, a melyen az úr Istent
megszólítja és viszont megérti; a mely a királynak és a nemes embernek a
nyelve; a mely megkülömbözteti az urat a paraszttól, a férfit az
asszonytól; a mely a «corpus juris» és a privilegiumok nyelve; a holtak
és az örökké élők nyelve: a világnyelv, mely előtt minden nemzet
meghajol, s a «senki» nyelve, mely senkit meg nem aláz.
Korcza úr csak akkor volt beszédes, akkor volt közlékeny, ha diákul
beszélhetett, s Decséry gróf tündökölt, ékesen szóló lett, úr volt, ha
latinra fordult a beszéd; magyarul csak alázatosan tudott megszólalni.
Ha latinul szól hozzá Kálmán első találkozásukkor, bizonyosan nem kerül
a két garasra a sor.
No, de miután ez a tréfa olyan jó hangulatba hozta az urakat, Kálmán is
engedelmet kért, hogy szinte latin idiomában előadja azt az előzményt,
mely a fatalis két garast az asztalára hozta.
Kiderült, hogy ebéd után ő neki is sokkal jobb előadása van, mint ebéd
előtt.
Ő excellentiája nem győzte tarka zsebkendőjével törülgetni a szemeit,
oly pompás derültségben tartá az a tréfás quiproquo, a mibe Tóth Máté
uram Kálmán félreértése folytán került.
– Ad vocem! monda a gróf, kiverve pipáját. Azzal a Tóth Mátéval még
énnekem valami végeznivalóm volna.
– Parancsoljon velem excellentiád, monda Korcza úr; ismét nyujtva a
dohánydöbözt az illatos véki dohánynyal.
– A neki eladott jószágomon van valami tárgy, a mit szeretnék tőle
visszanyerni.
Korcza úr futott fidibuszért. Kálmán látta, hogy irónnal a vékony
papirszeletre valamit firkant a principális a gróf háta mögött.
– Kálmán fráter! gyujtsa meg ő excellentiája pipáját.
Kálmán a neki nyujtott fidibuson e szót olvasá: «taceat!» (hallgasson!)
– Mi legyen az a tárgy? kérdezé Korcza úr.
– Egy kőfeszület.
– Egy kőfeszület? Korcza úr úgy tett, mintha hasonló tárgynak hirét sem
hallotta volna.
– Igen; egy fogadási emlék-kereszt, melyet nagyatyám állíttatott oda,
midőn a pusztát donatióba kapta. Én bizony egészen megfeledkeztem róla,
mert már husz éve nem voltam azon a pusztán; hanem nőm, a herczegnő,
annál jobban emlékezik rá, s most egészen fel van háborodva miatta, hogy
a családi szent ereklye a jószággal együtt egy schismaticus paraszt
birtokába került; és semmiképen meg nem akarja engedni, hogy a kereszt
kálvinista-kézen maradjon.
Korcza úr nagy füstfellegeket fujt a pipájából s nézett a maga alkotta
ködbe.
– Hja! Ez pedig nehéz dolog! monda farizeus-képpel. A szerződésben
minden ingatlan át van adva; a keresztet pedig sem lábas, sem ingó-bingó
jószágnak nem lehet nevezni; az oda van építve.
Kálmán kezdte érteni Korcza urat; az meg akarja menteni Tóth Máté
számára annak az ezer forintját. Dehogy értette! A poéta!
– De talán ide adná azt Tóth Máté uram szép szerével? Hisz ő semmi
hasznát sem veszi.
– De igen is veszi hasznát. Azon szent ereklye egyuttal búcsújáró-hely;
a pusztán levő csapszéknek főfőconsumensei épen a búcsújárók. A kereszt
eltávolítása által Tóth Máté a regálejában fog nagy csorbulást
szenvedni.
– Hát tudja mit? fiskális úr: egyezzék ki azzal a becsületes emberrel.
Én nem merek a herczegasszony szeme elé kerülni a nélkül a kereszt
nélkül. Tudja, hogy e tekintetben milyen szigorú nézetei vannak; s
megszoktam már, hogy minden kedvét teljesítsem. Átadok önnek e czélra
egy ezer forintot. Talán ennyivel megelégszik?
– Már nem tudom. Meg fogom kisérteni, monda Korcza úr; ott hagyva
heverni az asztalon az előkerült ezerest. Hanem egytől óvom
excellentiádat; nehogy személyesen érintkezzék ezzel a paraszttal; mert
a paraszt nagyon furfangos! Ha észreveszi, hogy excellentiád micsoda
pretium affectionist helyez abban az ereklyében, hogy a kegyelmes
asszony azt minden áron vissza akarja szerezni, majd tizszerannyival sem
elégszik meg. Oh, azt csak én tudom, milyen furfangos a paraszt!
A gróf tehát ráhagyta Korcza úrra, hogy kerülje körül azt a furfangos
parasztot, s igérte, hogy kedvező siker esetén ő sem lesz háladatlan e
nagy szivességeért.
Kálmán most már többet kezdett érteni.
A discursust és negociatiót félbeszakítá azon jelenet, hogy az ajtón
benyitott Tóth Máté uram. Most már minden bejelentés és alázatos
koczogtatás nélkül. Hja, ő is ebéd után volt már, s olyankor Tóth Máté
uram is más ember.
Szemei ragyogtak s fél bajusza ki volt pödörve, a másik fél csurgóra
állt.
– Jelentem alássan, megjöttem.
Ő excellentiája fel is kerekedett mindjárt s igyekezett mentül
távolabbra retirálni Tóth Máté uram elől; nehogy abba a kellemetlen
helyzetbe jusson, hogy valami szót kelljen váltani személyesen azzal az
emberrel, a kinek a jószágát eladta. Háttal ment kifelé a pipázó
szobából az irodába, a hová Kálmán kikisérte. Korcza urat nem engedte
maga után jőni; csak maradjon, végezzen azzal a furfangos paraszttal! Ő
excellentiáját az irodában szépen felöltözteté Kálmán az ötgalléru
köpönyegbe; az ócska redőnyös hintó a vén szürke négyessel már ott várt
a kapu előtt; ő excellentiája hetvennégy éve daczára könnyedén szökött
fel a magas hintóba, s még egyszer biztosítá Kálmánt a felől, hogy
alázatos szegény szolgája marad.
Mire Kálmán visszatért az irodába, már akkorra Korcza úr készen is volt
az egyezményi irattal, melynek értelmében a kérdéses kőkeresztet Tóth
Máté uram Decséry grófnak visszaadja; az pedig saját költségén
elhordatja azt onnan.
– Nehéz dolog volt ezt kicsinálni! monda Korcza úr, vállára veregetve az
örömtől tündöklő Tóth Máté uramnak.
– De meg is szolgálom az úrnak, monda a boldoggá tett férfiú, mihelyt
hazamegyek. Küldök az úrnak egy süldő malaczot.
S azzal ő is sietett a fakó szekerére felkapni, melyet három szilaj mén
vitt hegyen, völgyön odább.
Mikor aztán Korcza úr és patvaristája egyedül maradtak, az ügyéd így
szólt patvaristájához:
– No, domine fráter! Vegye elő naplóját s irja be sub rubro «sportulák,
accidentiák:» «a szent kereszt ügyeért Decséry gróftól 1000 forint, Tóth
Mátétól 1000 frt.»
Kálmán összeharapta az ajkait; Korcza úr észrevette nem tetszését.
– Hát maga mit tenne ez esetben?
– Én? Visszaadnám az egyiknek is az ezer forintját, a másiknak is az
ezer forintját s kivánnám tőlük a honorariumot.
– S akkor aztán kapna a paraszttól egy süldő malaczot; a gróftól pedig
azt a kétgarasost, a mit a patvaristája adott neki. Oh, maga poéta!
Biz úgy volt az. Tóth Máté uram megküldé a malaczot; de biz az is csak
olyan nyársra való malacz volt. A gróf pedig oly módon fejezé ki Korcza
úr fáradozásáért való háladatosságát, hogy a herczegnő sajátkezű köszönő
levelét küldé el neki, sajátkezüleg czimezett boritékban; hanem a két
garas nem volt hozzá mellékelve. A levelet pedig el sem olvasta Korcza
úr, mert németül volt irva, s valahányszor német levelet kellett neki
elolvasni, mindig úgy érezte magát, mintha új, szűk csizmát kellene
kijárnia.
A PER-SIETTETŐ.
Korcza úr a legközelebbi törvényszünet első napján így szólt
patvaristájához:
– Domine fráter! Én holnap elutazom Bécsbe, a hajdun kívül senkit sem
viszek magammal; mához két hétre pontosan visszajövök. Az alatt magára
marad a háztartás minden gondja. Itt a két hétre való konyhapénz; csak
úgy kell főzetni, mintha itthon volnék. Ha ez alatt jőnek a cliensek,
fogadja el őket, hallgassa ki s vezessen a dolgaikról diariumot. Hogy
pedig a hosszú idő alatt meg ne unja magát, itt a pertár kulcsai, vegye
elő sorba a percsomagokat s olvasgassa azokat végig. Az egyik
szekrényben vannak a polgári perek, másikban a bűnvádi perek; a harmadik
szekrény kulcsát még nem adom oda, abban vannak a váló-perek. Vegye ön
sorba a csomagokat, s csináljon belőlük magának kivonatot, olyformán,
mintha referálni akarna a törvényszéknél. A melyik még folyamatban van,
ahhoz irja még saját belátása szerint a következő replikát, duplikát
vagy triplikát. S mindezeket nekem, ha majd visszajövök, terjeszsze elő.
Az ilyen megbízások Korcza úr főfőtréfái közé tartoztak; oda szokta ő
adni a pertára kulcsait, mikor maga törvényszünet alatt kéjutazásra
rándult, mindig a patvaristájának, mert sokszor megesett, hogy az
ellenfél ügyvéde követelte azoknak kiadatását; hanem tíz közül kilencz
esetben az történt, hogy a patvarista azt mondta magában erre a nagy
megtiszteltetésre, hogy «dehogy nem! Majd én itt neked bele ülök a te
dohos aktáidba, s csinálom a kivonatot a nagy bolond processusokból s
kanyarítok replikákat, a mikre az ördög se kért! De alig várom, hogy
hihuzd a lábadat az ajtón! Kereshet aztán, a ki meg akar találni, a
«Hétválasztónál» a billiárd mellett!»
Tíz közül kilencz bizony ezt mondta magában, s ha mondta, bizony meg is
tette.
Hanem néha akadt egy olyan tizedik fajta ember is, a ki belefeküdt a
rábizott periratokba, mint az új fűszeres inas a mandulába és
mazsola-szőlőbe, s a ki aztán Korcza urat hazatértekor egész halom
kivonattal és replika-töredékkel örvendeztette meg. Azokat a
munkálatokat ugyan Korcza úr mind egy betüig hallatlan hiábavalóságoknak
nyilatkoztatta rendesen; hanem magáért a tényért erősen felmagasztalá az
audiátot. «Magából lesz prókátor; látszik, hogy van kedve hozzá!»
Az ilyen ritka species azután mindig kedvencze maradt; azt jurátusnak is
olyan helyekre ajánlotta be, a hol legtöbb gyakorlata lehetett. S amint
ügyvédnek felesküdött, az apróbb pereit ráruházta; úgy vezette bele a
magasztos pályába.
Kálmán is ehhez a tizedik fajtához tartozott.
Amint főnöke eltávozott a háztól, bezárkózott annak irodájába, s onnan
azután csak enni és aludni jött elő. Egész nap a pöriratokban
búvárkodott.
Hanem ezek a pörök ő belőle nem csináltak prókátort.
Érdekelte bennök a lélektani szemlélet, az emberismeret tanulmánya; a
magánviszonyok; a históriai bonyolulat; de ezek mind azt taníták neki,
hogy ő belőle nem lesz jó ügyvéd.
A költő missiója mindig az igazságot védelmezni; az ügyvéd kötelessége a
bűnöst, az igaztalant védelmezni, ha ez a védencze; oly melegen, oly
erélylyel, oly furfanggal, mint a hogy az védelmezné magát; mert ő a
bűnös «alter ego»-ja, s erre esküje, hivatása kötelezi, s ez is
becsületes, szent hivatás. Hanem a költői igazságszolgáltatásnak meg
kell halni benne.
Aztán minő lélektani tanulmányok ezek az óriási perek.
Testvérek veszekednek azon a vagyonon, a mit a jámbor szülők azért
kuporgattak össze, hogy gyermekeik boldogok legyenek. Átkot hagytak
nekik.
Nagy urak pörlekednek szegény emberek ellen, kik éhezve, nyomorogva
költik a pörre utolsó szántóföldecskéik árát.
Szegény árvákat ravasz rokonok kiforgatnak minden vagyonukból.
Világos követelések elnyujtatnak két emberöltő időn keresztül.
A pörbefogott fillér megnő tallérrá a végén.
Furfangos szerződések kétséges pontjai miatt nagy urakból koldusok
lesznek.
Vagy pedig saját hihetetlen bolondságaik miatt lesznek azokká.
Jőnek emberek, a kiknek elemük a veszekedés; s nem élhetnek a nélkül,
hogy minden velük érintkező halandó ügye biró elé ne kerüljön.
Határvillongások száz esztendős folyamának biró nem birja végét vetni.
Márkális, urbáriális perekben torlatot képez a hatalmasabb sérelme a
gyöngébbek fölött.
És végűl «plus valet favor in judice, quam lex in codice.» (Többet ér a
biró kegye, mint a törvény hegye.)
Hát még a bűnvádi perek! Mily iszonyú tanulmány! Mily sötét országa a
földalatti világnak! A hamisítások, végrendeletsikkasztások, másvilágra
küldések bonyolult tragœdiái, mik a magasabb mívelt körök
selyem-függönyös ablakai mögött játszattak le; alacsony
birtokhajhászvágyak rémeseményei.