chemiai szerekkel, hogy meg sem látszik; de csak mégis elmetszette ez az
eset Béni bácsi kedvének húrjait, s nagyon lenyomott kedélyben dült a
párnái közé s sokáig nem tudott elaludni. Az, hogy «Hunnia nyög
letiporva» még magában igen szép dolog, hanem hogy az ő redingotja is
faggyu-cseppet kapott, ezt a véletlent csakugyan elengedhette volna már
a balsors Hunniának.
Legalább békét hagyott Kálmánnak reggelig; a midőn öcsém uram nagy
hajnalban fölkelvén, a míg Béni bácsi aludt, szépen kitisztította a
foltot a gallérjából, úgy, hogy a fölébredő, kinek első dolga volt a
redingothoz kapni, azt hivé, hogy csak álmodta azt a rettenetes álmot,
arról a faggyu-cseppről a hátán.
A theátristák első föllépésükkel meghódították az egész közönséget. A
vármegyegyűlésen nem beszéltek annyit a gravaminákról, a rossz utakról
és jogtalan katonai túlkapásokról, mint Varsay szintársulatáról. A
társaság kitünő tagjait egyik előkelő ház a másik kezéből ragadozta ki
ebédre, társas mulatságra, s mindezen alkalmakkal kitünt, hogy a
theátristák nem valami szedettvedett csőcselék, hanem literatus, jól
mívelt emberek. A direktorral nem is lehet másról beszélni, mint
astronomiáról, vagy historiáról. Azokban úgy otthon van, akár egy
professor. Neje, az első hős szerelmesnő, egész tiszteletet parancsoló
alak; s viszont a költői irodalomban jártas; a naivistáné csupa
szemérmetesség, s csak az a kár, hogy idegen szavakat szeret beszédébe
elegyíteni, a miknek az értelmével nincsen egészen tisztában; a komikus
lumpáczik személyesítője a legkomolyabb férfiú a világon; bámulja az
ember, hogy tudja magát úgy elváltoztatni a szinpadon, hogy mindenkit
megnevettet? a gonosz vén intrikus a legbecsületesebb fiu, a minőt csak
kivánni lehet; sőt még maga a czédulahordó is, a törpe, nagyfejű, széles
száju kis Rák bácsi, egy respektabilis persona, ki, mint tudva van, maga
is házi úr Miskolczon, s csak a művészet iránti szeretetből jár együtt a
truppal s egyúttal a társaság szabója; de már másodnap minden embert
ismer és nevén szólít az utczán, s előre elmondja, mi lesz a mai
darabban?
A mi végül a fiatal primo amorozót, Bányaváryt illeti, az egy tökéletes
gavallér, s akárhogy elváltoztatta a nevét és alakját, mindenki tudja
felőle, hogy ez egy alispánnak a fia, vagy Sárosból, vagy Szepesből,
vagy Sopronból; de bizonyosan alispánfi!
Játékrendjük is kitünő; előadják a «Tolvajokat, vagy Moor Károlyt»
Schillertől, a «Fösvényt» és a «Botcsinálta doktort» Moliéretől, «Romeo
és Juliát» Shakespearetől, Kotzebue «Bak-őzét, Zürzavarát», Benyovszky
«Móriczát», Körner «Zrinyijét», Göthe «Faustját» szinre alkalmazva,
operákból Béla futását, Zampát (oh, milyen Zampa Bányaváry!) az
«Arany-időt», a «Harisnyatakács és uszkárnyirót.» Sőt néha annyira megy
a nemes buzgalom, hogy eredeti magyar darabot is kerítenek. (Irja azt
valaki; de nem teszi ki a nevét), mint példul «Bocskay István» és
«Cserni Gyurka». (Ez utóbbiak természetesen a koczkáztatott vállalatok
közé tartoznak; szerző kegyes elnézésért esedezik.) Sugó pedig nem
hallatszik ám az előadás alatt.
Tömve is van mindig a nézőhely. A sedriák alatt sok vidéki uraság van
idefenn; kiket a késő estig ülésező törvényszékek sem tartanak vissza,
hogy a szinházba el ne menjenek.
Hódítás volt az, minden hazafiui frázis nélkül. Vitte a közönséget, nem
gallérjánál fogva, a «hazafiság a nemzetiségnek», hanem az, hogy
gyönyörűségét találta benne.
Csak Kálmánt nem ragadta magával az általános lelkesedés és kiváncsiság;
pedig nagymama és Czilike mindennap elmentek a theátrumba, s vacsoránál
a nagyasszony végig elmondott mindent, hogy mi volt a darabban; össze is
pörölt itéletében sokszor Béni bácsival, a kinek az otromba komikum
tetszett legjobban, a mit a nagyasszony ki nem állhatott. Béni bácsi azt
szerette volna, hogy bár csak egyszer «Kakambukifornihorgyeminomen
herczeget» adnák.
«Az már csak pajtába való!» volt rá a nagyasszony véleménye (t. i. olyan
szinésztársasághoz méltó, mely pajtában üti fel Thalia oltárát).
Kálmánnak pedig minderre semmi gondja sem volt.
Juristai utótanulmányát oly szorgalommal folytatta, hogy már az ötödik
hónapban készen állt a magánvizsga letételére, s így félévet megnyert
életpályáján; ez volt most minden gondja: mentül hamarább szabadulhatni
az édes otthonból és megkezdhetni a küzdelmet a nagy ellenséggel: a
világgal.
Azért neki kisebb gondja is nagyobb volt a szinházba menetelnél.
Egy este pedig, már a hét órai harangszó után jócskán, szalad nagy
sietve haza Béni bácsi: csak most eresztették el a törvényszékből, hol
nagy kriminalis eset tárgyalásában volt szükség a votumára. Béni bácsi
aztán, a mint szabadulhatott, szaladt, a kardját hóna alá kapva; azt
hitte volna az ember, hogy megy most valakit levágni.
De bizony az volt a baja, hogy elkésett már a theátrumból; s aztán a míg
átöltözött magyarból civilbe, mindazon aggódott, hogy senki sem talál
már lenni a cassánál, a kitől bilétet váltson, hogy megy be bilét
nélkül?
– Nem jön el ma sem kedves Kálmán öcsém a theátrumba?
Azt hitte, Kálmán majd csak beviszi őtet is valahogy.
– Nem, bátyám, tanulnom kell.
– Ejnye, minek tanul olyan sokat? még csont nő tőle a fejében. Én
ismertem már egy olyan urat, a kinek az agyvelejében csont nőtt a sok
tanulástól.
De Kálmánt csak ez a fenyegetés sem birta rá, hogy vele menjen. Utóbb is
csak egyedül kellett vállalkoznia.
S csakugyan nem volt már a cassánál senki. Béni bácsi hiába
tébett-lábott alá s fel, hogy valakit elfogjon bilétért, utoljára is
rászánta magát, hogy bevetemedik fizetetlenül a nézőhelyre, mert odabenn
nagy volt már a nevetés. «Sganarellát» adták.
Hát csak befurakodott; gondolta, a billétszedőnének majd megmagyarázza e
betörés indokait, de az sem volt ott; az is elment már a karzatra a
darabot nézni.
Béni bácsi aztán a bűntudat lelki mardosásával huzódott egy oszlop mögé,
hogy ő most fizetetlenül lopta be ide magát. Minden pillanatban attól
remegett, hogy valaki megfogja a karját s azt kérdi, hát maga hogy jött
ide? Ha valaki ránézett, azt hitte, most mindjárt elő fogja kérni a
billétet. A szinpadról Sganarella ha felé fordult, azt várta, hogy rá
fog kiáltani: «nini! ott egy ember áll, a ki nem fizetett be.»
De föltette magában, hogy ez állapoton segíteni fog, s a mint az első
felvonás után leeresztették a kurtinát, keresztülfurakodott az
embertömegen, a redingótszárnyak merész koczkáztatásával egész a
proscenium-lámpákig, s az alatt, míg a czigányok gyantázták a vonót,
kivette az ezüsthuszast a zsebéből s elkezdett vele a sugó félkupoláján
bekoczogtatni.
– Sugó úr! Sugó úr! Kérem! Huzassa fel egy kicsit megint azt a kurtinát.
A súgó azt hitte, valami megtiszteltetés vár valakire, s jelt adott a
függöny felhuzására.
A mint az egy kicsit meglebbent, Béni bácsi nem látva mást a szinpadon,
mint a történetesen ott álló primadonnát, egyenesen hozzá intézé
szavait.
– Ifjasszony. Kérem! Igazgatóné ifjasszony! Jőjjön ide. Kérem alássan.
Nézze, nem találtam a cassánál senkit, hát itt adom meg az ántrét.
S azzal lábaihoz helyezte a huszast, mit az igazgatóné kecses
pukkedlivel fel is emelt.
No, hanem támadt erre boltozathámlító kaczagás az egész teremben.
Béni bácsi hátrafordult s el nem tudta gondolni, hogy mit nevetnek?
Hiszen ő igen ildomosan cselekedett.
– Áh! Ez nagyszerű! Mányifik! Kiálta egy mindenen túl csengő férfihang a
nézők seregéből, mely hang urát mindenki báró Bálvándy név alatt ismeré;
mányifik! Ez még nem volt soha! Ez túltesz Sganarellán! Ezt kérjük
ismételtetni!
Hanem előbb érdemes lesz ennek a báró Bálvándy személyének egy fejezetet
kerekítenünk.
BÁLVÁNDY.
Ez volt amaz emlékezetes úr, a kihez a kicsapott diáknak ajánlólevelet
adott Csollán Berti, mint «vándorló komédiás direktor»-hoz.
Érdemes lesz őt közelebbről körülnéznünk.
Ez Csollán Bertinek tökéletes ellentéte s mégis kiegészítő része.
Elválhatlanok!
Mindig van valami plánumuk egymás ellen, a mivel a régebben kapott
tromfot visszafizessék, a mivel egymást kegyetlenül feltréfálják. Az
ilyen terv néha évekig szövetik, míg egyszer kapóra jön a
foganatbavétel, a mikor aztán tökéletes a mulatság.
Csakhogy a mi Csollán Bertinél sordidus, mocskos tréfa, az Bálvándynál
raffinirozott, elegans patvarkodás. Négy vármegye vidám czimborasága
bele van vonva e komikus guelph és ghibellin-harczba s segít hol az
egyiknek, hol a másiknak, s nevet mind a kettő rovására.
Bálvándy harmincz évet meghaladt férfi, kinek olyan szerencsés
arczvonásai vannak, hogy soha sem vénülnek. Barnapiros arczszin, erős
római orr, szénfekete sűrű fürtök, bajusz, pofaszakáll és szemöldök;
eleven tüzes szemek, s mosolyra álló ajkak. Termete középmagas, izmos,
kifejlett.
Örökké vidám arcz, derült kedély. Az ilyen emberek sohasem vénülnek.
Valami keveréke ez a megcsodálni való jó és rossz tulajdonságainknak,
mikről nem tehetünk, mert nemzeti typus; a kiben egyesítve van a ragyogó
magyar mágnás s a kóbor betyár, a mæcenás és a kéjencz; a kalandor és az
örökös főúr; a hős és a bohócz.
Ha szegény vagy, ha kérni mégy hozzá, odatartja a zsebét, nyulj bele,
végy ki annyit, a mennyivel megenyhülhet a bajod; hanem ha tartozik
neked valamivel s azt akarod tőle megkapni, pörre ereszt s brachiummal
se veszed meg rajta, azt is visszaveri.
Bejárta a külföldet, mindenütt ismerik fényes kalandjáról, mikkel a
magyar sajátságokat ismeretesekké tette; hanem valami komoly
vállalatról, melynek élére úr kellene, nem beszélhetsz vele.
Ha jó barátja vagy, tűzbe rohan, megverekszik érted, aláirja a váltódat
s kifizeti, ha te elmulasztod; hanem szeretődet, fiatal szép nődet
elcsábítja tőled; ha leülsz vele kártyázni, mulatva elnyeri a gyermekeid
csizmájára való utolsó forintodat is, s ha összeveszesz vele,
hidegvérrel agyonlő s kifizeti a temetési költségeidet.
Jeges vizárból saját élte koczkáztatásával kihozza a szegény asszony
bölcsőstül elragadott csecsemőjét; hanem ha történetesen az a gyermek az
övé volt s a szegény asszony kétségbeestében maga dobta a vizbe, veszni
hagyja s fütyülve odább megy.
A szinészek, az az ő szenvedélye. Ha egy jó szintársaságot megtud, azt
messzeföldről elhozatja lakvárosába, s messze földre elkiséri őket
vándorlásaikban. Udvarol minden viganónak, ott lakik a szinpadon;
oktatja a talentumos ifjakat, elviszi őket magával Bécsbe, hogy lássanak
az udvari szinháznál művészi tanulmány mintaképeket; bedobolja számukra
a közönséget s költ a kiállítás pompájára egész szenvedélylyel.
Ezért aztán meg is vannak az ő előjogai. Bizonyos magaslaton áll a többi
fakó publikum fölött. Neki szabadalma van belejátszani a játékba és a
közönségbe.
Az előadás alatt a szereplőkkel egész familiariter bánik. Bizonyos helye
nincsen, mindenütt jár. Ha elkésett úrhölgy érkezett, kínek már zártszék
nem jutott, kerít számára szalmaszéket s leülteti.
Helyeslését nyilvánítja fennhangon: «bravo! nagyon jól van! remekül
volt! Nézzék ezt az alakot! Milyen pompásan van ma öltözve a mi
primadonnánk! Ezt a Drurylaneben sem adták különben».
Ha pedig ellenkezőre van indokolt napirendje, akkor meg épen
fékezhetetlen.
Jön valami szomorújátékban egy rossz szinész, ki mindig részeg, s
elkezdi: «most jövök» nem jut eszébe honnan? «a korcsmából» kiált fel rá
Bálvándy, s menten vígjáték lesz a szomorújátékból.
Megkorrigálja a naivistánét, mikor az betűszerint kimondja magyarán,
hogy «Rikkheli–e–u» – Risöljő! kisasszony, az Isten áldja meg!»
Odakopogtat a lovagostora gombjával a súgó házikójára: «súgj már annak a
hunczfutnak jobban, mert mindjárt belereked!»
Meginti a kezdő debutirozót: «tüzesebben öcsém! nagyobb energiával! el
ne aludjál».
Azután figyelmezteti a közönséget, hogy no most odafüleljen minden
ember; most jön egy szép jelenet!
Ráförmed a rendezőre, hogy ezt meg amazt minek hagyták ki a darabból?
Mikor pedig operát adnak, a kedvencz áriát együtt énekli a szereplővel,
s a solóból duót, a quartettből quintettet improvisál.
Felvonások közben gyakran kiveszi a czigány zenekarmester (az ő
teremtménye és zsoldosa) kezéből a hegedűt s a közönség mulattatására
valódi virtuozitással csodaszép nemzeti ábrándokat hegedül.
És a mellett folyvást udvarol minden szép hölgyarcznak a parterren.
És mindez olyan jól illik neki.
Mindez nagy impertinentia; de Bálvándynál szeretetreméltó még az
impertinentia is.
Egy nap pedig épen mit cselekedett? Bocskay Istvánt adták először, az
igazgató jutalomjátékául, melyre megjelent maga a főispán is, ki
rendesen Bécsben lakott s igen jó előadásokhoz volt szokva, hát ez pedig
kivételképen igen rossz előadás volt. Nagyon gyarló darab névtelen
szerzőtől, ki azóta sem jött magát felfedezni. Aztán senki sem a tudta
szerepét. Csupa hosszú monologokból állt a historia. A kire a sor
következett, odaplántálta magát a sugólyuk elé s onnan el nem mozdult,
míg a maga mondókáját ki nem ásta abból a lyukból. Ásitott szörnyen a
publikum, s a főispán egyre nézegette az óráját, meg a nyilást, a melyen
meg lehetne innen szökni. A szinészek maguk is sültek, főttek
zavarukban; Bányaváry úgy belehúzta magát a keményitett gallérjába, (ő
német vitézt játszott,) hogy szinte elveszett benne. Mikor aztán csak
nem akart vége lenni az első felvonásnak, elvégre belekiált Bálvándy:
– Ugyan édes direktor úr, hagyják abba ezt az unalmas darabot. Nem
látják, hogy a főispán úrnak még ma útra kell készülni. Inkább énekeljék
el szépen Cserny Gyurkát, aztán ereszszenek bennünket haza!
Ez bizony általános tetszéssel találkozott, a közönség tapsolt az
inditványnak, a szinészeknek is megjött a jó kedvük, félrelökték Bocskay
Istvánt, elővették Cserny Gyurkát, az már kedvencze volt a közönségnek s
jól mulatott minden ember.
Hanem hát az ilyen tréfa csak Bálvándynak volt megengedve. Még ennél is
nagyobb merényletet követett el aztán másszor.
Egy este a mi Kálmán barátunk már azon vette észre magát, hogy fél
tizenkettőt vernek az órák a háznál, s az ő családjának szinházlátogató
ifjai, vénei még most sem jöttek haza. Aggódva a nők miatt, utánuk küldé
a tehenesnét, hogy nézze meg, hol vesztek? ámbár kiséretükre velük volt
nem csak Béni bácsi, hanem Böske is, a ki többet számit.
A tehenesné azzal jött vissza, hogy még mindig játszanak odabenn.
Elmult éjfél is; a tűz elaludt, a szakácsné is elaludt a konyhában, az
egész vacsora korommá égett azalatt s nagy későn, egy óra felé került
haza a szinház-látogató nép.
Hát az történt a szinházban, hogy új darabot adtak, melyet még Bálvándy
sem ismert a próbákról, őt is meglepték vele. A közönség pompásan
mulatott mindvégig.
Mikor vége volt az előadásnak, s az igazgató szokás szerint előlépett,
megköszönni a közönség szíves pártfogását, Bálvándy a közönség nevében
felszólalt hozzá.
– No direktor úr, ez igazán pompás játék volt; ilyet még nem láttam
többet. Ezt önöknek el kell még ma egyszer játszani újra!
No még ez nem történt meg, mióta a szinházat feltalálták, hogy egy egész
szinművet elismételtessen a publikum. Az igazgató remonstrált is, hogy a
társaság ki van fáradva, a publikum megkapta az egyszeri belépti dijért,
a mi egy estére illetménye volt; de bevágta a visszavonulási útját
Bálvándy azzal, hogy «nem oda Buda: még egyszer befizetjük az entréet, s
nekünk játszák el a darabot még egyszer.»
S azzal neki indult, a kalapjába összeszedni a másodszori belépti dijat
a tisztelt publikumtól. Ellentmondani senki sem mert neki. Ki örömest,
ki kénytelenül még egyszer fizetett s akkor aztán a szinészeknek sem
volt más választásuk, mint elejétől végig eljátszani megint az iménti
darabot. Ez aztán eltartott éjfél után egy óráig.
Hej, hogy szidták az asszonyságok odahaza a bárót, a kiknek a vacsorájuk
mind kárba ment ez alatt.
Hanem abban a szidalomban is a bámulat adója volt leróva.
A nagyasszony azzal kárpótolta Kálmánt az otthonmaradásért, hogy
rendesen vacsora felett elmondta neki a darab tartalmát.
Hanem egy este elmaradt a szokott referáda; a nagymama rossz kedvvel
jött haza. Hallgatott az egész vacsora alatt.
Kálmán még a philosophiæ professorától hallotta ezt a hármas
aranymondást: 1. «soha töltött puska csövébe bele ne nézz; 2. ló háta
mögött el ne menj; 3. hallgató asszonyt, mikor haragszik, beszédre ne
birj.»
Tartotta magát hozzá.
Ilyenkor még Czilike is csak úgy némán tett-vett az asztalnál; még ő is
remegett, ha a nagyasszonyra nézett, ki csak egy-egy hangos «siccz
innen!» kiáltással jelzé haragját, mely az alkalmatlankodó macskához
volt intézve.
Annál furcsább kedélyállapotban volt pedig Béni bácsi. Azt meg valami
állkapczagörcs látszott bántani evés közben, melyet hasztalan iparkodott
az által leküzdeni, hogy minden falatot olyan keményen megrágott, mintha
csontot ropogtatna; mégis csak ki-kitört belőle az elfojthatlan jó kedv.
Egyszer-egyszer nagyott pukkantott a markába a kitörő nevetéstől.
– Hát te mit röhögsz? rivallt rá a nagyasszony.
Béni bácsi képe már akkor komoly volt.
– Nem én, édesz mama, nem nevetek, czak a köhögész jött rám.
De meg-meg elővette valami titkos csiklandás. Majd a szeme dülledt ki a
visszafojtott mulatságtól.
– Mit nevetsz megint?
– Nem én, édesz mama, czak a peczenyét fujom.
– Hiszen most is hideg!
Utoljára a nagyasszony felkelt az asztaltól s ott hagyta a vacsorát; azt
mondta, lefekszik. Czilike ment vele a szobájába őt levetkőztetni.
Béni bácsinak ez egy kis lelkifurdalást okozott. Ő is sietett nagyhamar
az ebédlőből eltünni, s míg Kálmán leült az asztalhoz a tripartitumot
forgatni, addig ő sebten levetkőzött s letette magát az ágyba.
De alig foghatott hozzá a dolgához Kálmán, a mint egyszer felugrik az
ágyból Béni bácsi, s a kitörő szenvedély frenetikus dühével rákezd
torkaszakadtából kaczagni. Úgy kaczagott, hogy az ágy reszketett alatta;
a szemei elbujtak a fejében, s a könyei csorogtak végig az orczáján, az
oldalait fogta a tenyereivel.
Kálmán már csak végig várta, hogy hadd mosolyogja hát ki magát kedvére,
míg belefárad s elkezdi az inge ujjával törülni a szemeit.
– Ugyan Béni bácsi, mi volt az a jó, a mitől olyan derült kedve
szottyant?
Béni bácsi kisóhajtotta magát a nevetési fáradságból.
– Jajh! kedves uramöcsém, nagyon mulatságos eset volt az, kár hogy maga
is ott nem volt. Oh az a Bálvándy! Az a báró Bálvándy, de bolondos egy
ember az! Igazán bolondos egy ember. Hát ma, hiszen tudja, Lucretia
Borgiát adták, azt a híres méregkeverőnét. Aztán mikor jönnek egyenkint
az olasz lovagok, s elmondják neki, hogy kit kinek hínak; az egyik azt
mondja: én vagyok Maffio Orsini, a másik azt mondja, én vagyok
«Holoferno Vitelezzo,» hanem rosszul hallotta a sugótul, aztán igen
furcsát mondott; a mire aztán a báró felkiáltott rá, hogy «mi vagy te?
Lityipátyi Vityilló?» Uhhahaha! Bruhehehe. Ühühühühü Jaj de nevetett
minden ember! Én még most is nevetek. Még azután sok furcsát mondott az
a báró, mindig megnevettette a publikumot. Hanem a mamának nagyon rossz
kedve volt. Én nem tudom, a mama nem szereti, ha a theátrumban az
emberek nevetnek. Pedig hát ’sz a theátrum arra való. Egyszer aztán a
mama rákiáltott a báróra; de fenhangon ám, mint a hogy én most kiáltok.
S azt mondta neki: «hallja az úr! maradjon veszteg, üljön le a helyére s
ne lármázzon a darabba; mert mi nem azért jöttünk ide, hogy az urat
hallgassuk, hanem hogy az előadást hallgassuk».
– Nos? És Bálvándy?
– Hát a báró Bálvándy erre oda ment a mamához, szépen kezet csókolt neki
s aztán, hogy megmutassa, hogy milyen szófogadó, engedelmes ember,
elkérte a bilétszedőnétől a kis zsámolyát, azt kitette oda a középre,
arra lekutyorodott, s onnan nézte a darabot csendesen. A publikum meg
röhögött még jobban.
– Hát Béni bátyám mit csinált?
– Én? Hát én is nevettem nagyon.
– Nevetett! Kiáltá Kálmán, nagyot ütve öklével a tripartitumra.
Béni bácsi eltátotta a száját nagyon.
– Hát mit csináltam volna?
– Hát azt csinálta volna, hogy oda megy ahhoz az úrhoz, megfogja a
gallérját s azt mondja neki: «ott az úrnak a helye, a hol a zártszéke
van, menjen innen s az én anyámat ne tegye köznevetség tárgyává».
– Gallérját? hebegé Béni bácsi. (Ez maradt meg leginkább a fejében.) Nem
is nevetett aztán egy garas árát sem többet, hanem lebujt az ágyába,
fejére rántotta a dunnáját, bedugta mind a két fülét s erőhatalommal
elaludt; a mi különben is nagyon könnyen ment nála.
Másnap Hamletet adták.
Régen hiresztelt darab, a mire nagy előkészületek tétettek. Bányaváry a
czímszerepben. Egyuttal az ő jutalomjátéka. Ebédnél Kálmán kifejezé azon
ohajtását, hogy ma ő is elmegy a szinházba.
A nagymama és Czilike nagyon örültek rajta. Úgy is nagyon sokat töri már
magát a tanulással. Csak Béni bácsit bántották homályos sejtelmek, hogy
ebből a rögtöni elhatározásból valami rossz lesz még.
S Béni bácsi emberismerete csalhatatlan volt. Ezt a Kálmánt nagyon
háborította az, hogy valamiféle teremtés az ő nagyanyját nevetség
tárgyává tette. Ha nagy úr, annál rosszabb rá nézve. A nagy urak
gondolják meg azt, hogy már az első megjelenésüknél valami indokolt
gyanut hoznak magukkal, a miért a nem nagyurak őket rossz
elővéleménynyel kisérik, s folyvást policzialis felügyelet alatt
állanak.
Béni bácsi gonosz dolgokat sejtett.
Ebéd után szokatlan dobogást hallott abban a szobában, a hol Kálmán
öcsémet hagyta a Verbőczy mellett. Ilyen dobajjal törvényt tanulni nem
szokás.
Oda lopózott az udvar felőli ablakhoz s bekukucsált a függöny-nyilás
alatt, vajjon mit mivel Kálmán öcsém?
Az bizony eléggé félelmes dolgot mívelt.
A szobában volt egy vaskályha, ember magasságnyi, annak a tetején volt
egy vasurna, mintha egy emberfej volna. Kálmán öcsém arra az urnára
feltette Béni bácsi egyik tapló sipkáját (volt neki nyolcz) s aztán
kezébe véve a kivont ezüstös fringiát, végig próbálta rajta a vivóiskola
vágásait, egymásután, alsó-felső, külső-belső vágásokat, a fintákat, a
cselcsapásokat. Olyan tűzzel dolgozott egymagában a kályha ellen, hogy
rettenetes volt elnézni. Most az orrát! most a fülét! most a nyakát!
Volt mit szenvedni a tapló sipkának! Persze a vaskályha nem védelmezte
magát.
Itt nagy veszedelem készül, gondolá magában Béni bácsi. S nem szólt
senkinek semmit. Csak mikor a hetet harangozták, lepte meg a szinházba
készülőket azzal a nyilatkozattal, hogy «én ma nem megyek!»
– Hát mért nem jösz? kérdé a nagyasszony.
– Nagyon megfájdult a fejem.
– A te fejed? Hol?
– Itten hátul.
– Hát talán nem is vacsorálsz ma?
– De addig talán elmulik.
Dehogy ment volna el ezen az estén a szinházba! Ha mindjárt
Kakambukifornihorgyeminomen herczeget adták volna is!
Kálmán valósággal gyülölte ezt a Bálvándyt. Sokszor látta őt már
városukban megfordulni, s a gyülölet alapja volt az irigykedés. A
gyermek irigysége a férfira.
«Miért hogy az már férfi, én pedig még csak suhancz? Az mindenütt
bennvan, én mindenütt kivül maradok. Az szórja a pénzt, én kéztül várok
minden garast. Az délczeg, hős, izmos termetü, én nyurga, nyápicz,
kákabélü. Az bejárta az egész világot, én még nem ismerek belőle semmit.
Az előcsahos a gyűlésteremben, előtánczos a vigalomban, a hova engem még
nem is eresztenek. A szép leányhoz én verset irok, s míg azon töprengek,
hogyan juttassam azt kezébe, az alatt ez régen el is csábitotta, ott is
hagyta a szép leányt.»
S hozzájárul még a szőke és gesztenyeszin haju férfi gyülölete a fekete
haju ellen. Oh, ez a gyülölet nagyon régi! Talán a franczia-német háboru
elkeseredése is e kútforrásra vezethető vissza. Ez valóságos nemzetiségi
gyülölet!
Kálmán azzal a föltett szándékkal vezette nagyanyját és unokahúgát a
szinházba, hogy ma ennek az embernek valahogyan, még nem tudja hogyan?
de meg fogja mutatni, hogy van nálánál derekabb ember is a világon.
E kemény elhatározással váltott magának állóhelyi jegyet a pénztárnál,
míg a hölgyek rá vártak, hogy majd az ácsorgó publikumon keresztül utat
tör nekik a zártszékekig.