No, ez mégis egy kis vigasztalás volt. Így abból ő rá kevés jut.
Rettenetes dolog az: egy asszony mellett ebédelni, a ki semmiből nem
eszik és nem szól semmit.
Béni bácsi olyan arczot mélázott, mint a ki el nem birja találni, mi
baja lehet asszonyanyjának?
Talányos is volt a helyzet.
A főbünös, Kálmán uram öcsém, ott ül mellette túl felől; nem látszik az
arczán semmi levertség, nem lehet kivenni a képéből, hogy ő úszott volna
keresztül azon a viharon, melynek Béni bácsi még csak látója, hallója is
rettegett lenni. Sőt még az is megtörténik, hogy poszpásznak barátfület
hoznak fel, (a mit csörögének, herőczének, forgácsfánknak,
borkorcsolyának s nem tudom még mi mindenfélének is neveznek szerteszét
az országban) a mi napkeleti virágnyelven azt jelenti, hogy szivesen
látott vendég van a háznál. Ezt a tésztanemüt mindenki fölöttébb
szeretvén. Szerette azt Béni bácsi is nagyon; s mikor az első tányérral
bepakolt belőle: nagyon nagy ösztöne lett volna megkérdeni
asszonyanyjátul, hogy «szabad még egyszer ebből vennem?» de mikor
rátekintett, elment tőle minden bátorsága, inkább nem kért barátfület.
Sőt inkább nagyon igyekezett mentül hamarább megtörülni a száját, kedves
egészségére kivánni sorba mindenkinek, s megköszönni a mamának a
vacsorát. (Ezt rendesen összetéveszté, ebédnél vacsorát, vacsoránál
ebédet köszöntött.) Majd odakinn elmondja az asztaláldást. – S azzal
tolta hátrafelé a székét s iparkodott kiosonni.
De el lett vágva visszavonulási utja.
– Ti többiek menjetek ki! parancsolá a nagyasszony. Te Béni jösz velem
az irószobába.
Hej, rosszul érezte Béni bácsi e szóra magát nagyon.
Gyerekkorától fogva ki nem állhatta ezt a fertelmes szót, hogy
«irószoba!»
Megfoghatatlan dolog is az, hogy vannak emberek, a kik még akkor is,
mikor már nem járnak iskolába, mikor már nem kényszerü kötelesség a
körmüket koptatni, még akkor is tartanak tintát és kalamust a háznál! s
ha valami eszükbe jut, azt leirják! Milyen jó dolga van az olyan ember
öt körmének, a kinek semmi sem jut az eszébe!
Az irószobába érve, a nagyasszony oda huzta a széket az asztalhoz Béni
fia számára, a hol az iróeszközök álltak.
– Ülj le, és irj.
Jaj de sehogy sem vette a nyaka Béni bácsinak ezt a mulatságot.
– Mit irjak édesz mama?
– Levelet tiszteletes tudós Járay Ézsaiás uramnak Debreczenbe.
– Levelet? sóhajta keservesen Béni bácsi. Hosszut?
– Elég rövid lesz. Megirod a tisztes úrnak, hogy minekutána Kálmán
unokámat olyan irgalom nélkül kitaszították a kollégiumból: én is jónak
látom a kollégium javára tett hatvanezer forintnyi alapítványomat
megvonni és áthelyezni a pataki kollégium számára.
De ettől meg épen borsózott a háta Béni bácsinak. Arra gondolt, hogy a
mint azt a levelet elolvassa az a főtiszteletes professor, rögtön
felgyűri az övébe a reverendája szárnyát, idefut, kapja a léniát s olyan
«körmöst» ád az irójának az öt körmére, a milyent csak valaha
kalligrafiáért osztogattak.
Bátorkodott alázatosan remonstrálni.
– Nem irhatná meg ezt inkább a Kálmán öczéczkém?
– Ugyan legyen eszed! Neki ezt nem lehet irni. Sőt nem is szabad neki
erről semmit megtudni. Érted-e már?
– Értem igenisz. (Nem értette biz azt.) Hát azt irjam ugye Járai
Jeremiász…
– Ézsaiás!
– Ezaiász uramnak, hogy vagy adjanak jó testimoniumot a Kálmán öczémnek,
vagy elveszi tőlük asszonyanyám a fundatiot!
– Irod a menydörgős menykőt! Nem mondtam én, hogy alkudjál vele. Az
alapítványt visszaveszem. Punctum!
– De hát ha még helyrehozzák a tiszteletesz professor urak a hibájukat.
– Én nem hozom helyre a magamét. Deliberatum est! A kinek nem kell a
barátságom, ne kelljen. Soha sem imádkoztam ember előtt.
(«Az bizony nagy hiba!» gondolá magában Béni bácsi.)
Azonban csak mindenképen szerette volna kikerülni az irásbeli
kínszenvedést. Arra a gondolatra vetemedett, hogy kiengesztelje asszony
anyját.
– Ne haragudjék édesz asszonyanyám. Tudja, hogy mit mond a kisz káté:
«ne menjen le a nap a te haragoddal».
– Azt ugyan nem a «kis káté» mondja. Azután mindjárt nem haragszom én,
csak ez a levél egyszer a posta kezében legyen. Te légy rajta, hogy
naplement előtt nyélbe süssed.
– De ne haragudjék, no, édesz asszonyanyám, olyan jó emberek ám azok a
professor urak.
– Jók, jók, hanem azért nem eszel belőlük. Én sem bántom őket. Mehet ki
jobbra, ki balra. Én itthon maradok.
– De ne haragudjék édesz asszonyanyám, a consistorium megbánhatja még, a
mit czelekedett. Hiszen látja: «a ló isz megbotlik».
– Ló! Ló! De egy egész istálló! kiálta most már egészen kihozva sodrából
a nagyasszony. Ne tarts engem itten példabeszédekkel, hanem ülj le és
irj.
Béni bácsi erre megszeppenve kuporodott le a székre, s beleütötte a
tollat a kalamárisba, a mitől a három ujja mindjárt tintás lett; azt
beletörülte a sárga nanking pantallonjába; akkor az is tintás lett; azt
azután letörülte a fehér zsebkendőjével, mitől az is tintás lett; végre
megtörülte a zsebkendőjével az orrát s az orra is tintás lett. – Akkor
aztán nézte a papirost maga előtt, hogy hát azt hogy tintázza be?
– Hát mit irjak, édesz asszonyanyám?
– Legelőször is fogd az ollót, s nyird körül a papirost; az úgy illik,
mikor levelet ir az ember.
Az pedig nagy munka volt; az az ügyetlen olló mindig félre megy s
utoljára is görbére nyiszálja a papiros szélét.
– Tehát mit irjak?
– Majd én diktálom. «Tiszteletes tudós rektor professor úr!»
Béni bácsi első dolga volt egy akkora disznót cseppenteni a papirosra,
mint egy régi poltura.
– Jól van. Ezt már most keritsd körül s ird alá, hogy P. H. Pecsét
helye. Ez a te czímered.
De bizony csak felnyalta azt onnan Béni bácsi. Most aztán a nyelve is
tintás lett.
Elkezdte aztán irni a mondottakat, ragasztva egymáshoz az engedetlen
betüket, s úgy felment a kezdő sorral, hogy a vége majd a diagonalis
szegletet érte.
– Ugyan ne menj fel már azzal a sorral oda a padlásra no.
Béni bácsi aztán másféleképen fordította papirosát, s akkor meg az
egyensúly kedvéért szépen lelépkedtek a betüi a pinczébe. A nagyasszony
mondta a tolla alá a szavakat. «Ne ragaszd egymáshoz a két szót! Ne
szakítsd meg azt a szót a közepén! Annak a «g»nek csinálj farkat, senki
sem ismer rá, hogy micsoda állat? Nagy betüvel ird az Ézsaiást! Most
vége van. Tégy felkiáltó jelt az utolsó szó után. Most jön a datum. Most
add ide a tollat, hadd irom alá a nevemet.»
Hanem elébb még tanácsos volt végig olvasni az egészet, mert itt is
kimaradt egy betü, ott is kimaradt egy syllaba; komma, kólon, sehol sem
volt; azt mind bele kellett foltozni. Akkor aztán a nagyasszony aláirta
a nevét. Ő is görbe betüket formált nagyon, hanem hát ő csak asszony;
nem tartozott nagyon szépen irni. Másban excellált.
Akkor még kópertát kellett csinálni hozzá.
Jaj! Ez ám még a nagy tudomány. Nem árulták akkor azt százszámra a
papiros boltban. Elébb az ivpapirost keresztben kellett meglineázni,
azután, a hol a két vonal találkozott, ollóhegyével keresztül szúrni,
azután az ollóval a vonal mentében végig nyirni; megint szétvenni,
megint vágni rajta, megint összehajtani. Ez nem egy embernek való munka.
Végre annyira haladt a terhes mű, hogy csak le kellett pecsételni. Gyufa
nem volt még akkor, kénfonállal gyujtották meg a jó kecskefaggyu
gyertyát, a mit Erdélyből rendeltek meg.
Akkor aztán Béni bácsi fogta a spanyol viaszkot, meggyujtotta a
gyertyánál, először végig cseppentette a gyertyán, másodszor
belecseppentette a balkeze tenyerébe; harmadszor aztán a levélborítékra,
melyre hatalmas pecsétet mázolt el belőle. Azután megfordítván a
levelet, ráirta a czimet, diktálás után. Megvan! Azzal fogta a tollat s
az asztalhoz verte: a mitől aztán a nagyasszony fehér köténye is csupa
tinta lett, az is hadd emlegesse meg, hogy itt járt!
Hanem aztán mikor fel akarta venni a levelet, az oda volt ragadva a
forró spanyolviaszknál fogva a másik papiroshoz. Nosza megfordítá, hogy
lehámozza a pecsétről az odaszegődött papirost. Azalatt meg odaragadt a
levél a harmadik papiroshoz a czimirat tintájánál fogva. Úgy, hogy mikor
azt a nagyasszony végre készen megkapta, nem állhatá meg, hogy ki ne
mondja felőle igaz véleményét.
«No még ennél disznóformább paksaméta nem utazott K-ból Debreczenbe.»
Nem is volt azután a nagyasszony haragos többé, a mint az a levél fel
volt a postára adva.
Mindenkivel úgy tudta éreztetni szeretetét, mikor jó kedve volt. Cseléd,
családtag melegedett derült arcza napsütésénél. Még a házi állatok is
megérezték, hogy most jó kedve van, a kutya lábaihoz feküdt, a macska
ölébe ült, a bejáró kocza visítva kisérte végig az udvaron, s köténye
szélét rángatta, ha szóba állt vele.
Ilyenkor aztán Béni bácsi is boldog gyermeknek érezte magát. Nem hallott
egy pörölő szót a mamától; és alhatott késő reggelig, a meddig tetszett
neki, a mire Kálmán hazajövetele óta kettős oka volt neki: «Az öcsém
uram olyan sokat studéroz! Egész éjfélig fennül és tanul.» (Egy szobában
háltak, s Béni bácsi azt állította, hogy nem tud aludni, míg a gyertya
süt. De nem volt igaz.)
«Csak hadd tanuljon; monda a nagyasszony, neki magánvizsgára kell
készülnie. S mentül hamarább leteheti, annál jobb ránézve. Különben ő
csendesen tanul, s ha a mi lármánktól tudtál eddig aludni, az is eltart
éjfélig.»
Hja, egészen más zaj az! attul tud Béni bácsi aludni.
Este vacsora után, mikor a konyhai takarításnak vége, begyülnek a
leánycselédek a nagyasszonyhoz: a szakácsné, a tehenesné, a béresné, a
két szolgáló; mindenik hozza a maga kerekes rokkáját; hatodik Czilike,
hetedik maga a nagyasszony: s kezdődik a rokkaconcert. A szerepek
mindenkinek tehetségéhez mérten vannak kiosztva. A legfinomabb fonalat a
nagyasszony és Czilike eregetik selyem sima lenből; a kendert a
törülközőhöz való vászonnak a cselédek kötik fel a guzsalyra, a durva
csepü kóczot a lusta Böske rágja zsákvászonnak való fonállá a kuczkóban
s mindig bizonyoz, hogy nem alszik ő, csak a szemeit hunyja be.
A hét rokka rokonszenves durmolása közben egyik jó mesélő leánycseléd
elkezd valami kedélyes népmondát regélni, arra úgy figyelnek a többiek;
néha a nagyasszony maga is mond egy mesét: neki jól illik a tréfa is; a
leányok dévaj nevetéssel fogadják, ha csintalan kimenetele van az
adomának. A szomszéd szobában nagyon jól alhatik a jó lelkiismeretü
ember ezen harmonicus rokkapörgés, mesemondás alatt. Egyszer-egyszer a
nagyasszony felhivására Czilike a maga ezüst csengésü hangjával elénekli
az ő kedvencz nótáját.
«Ha a nap végső sugárinál
A fák közt gyepágyad megett
Egy mosolygó arcz elődbe áll
S feléd nyájasan integet.
Nem más az hű barátodnál,
Ki békés örömmel kinál.»
Ez a dal úgy hangzik a szunnyadozónak, mint az álmok tündérországából
jövő hangzat, mely még jobban ott marasztja e paradicsomban.
Olyan esték is vannak, mikor maga a nagyasszony is dalol a cselédei
társaságában. Valami régi szövegű, régi dallamu népéneket; úgy illik az
a szájába rokkakiséret mellett:
«Azt mondják, hogy nem illik
A táncz a magyarnak;
Nem, ha neki harisnyát
S fél nadrágot varrnak.
Illik gyöngyös pártához
Kócsagtollas főhöz
Illik sarkantyús csizmához
Pillangós czipőhöz.»
Ilyenkor meg épen úgy érzi magát az alvó, mintha gyermek volna,
bölcsőben feküdnék, s édes anyja ringatná a bölcsőt, s dudolná fölötte
az édes altató dalt.
Mikor aztán a fonók elálmosodnak, mikor már Böske még arra is csak a
félszemét tudja felnyitni, ha «czuczát» eregetnek fel az orra előtt;
(tudniillik, hogy «czuczának» nevezik azt az apró kender gombolyagot,
mit a lyányok a hulladékból összegömbölygetnek, a tenyerükön
meggyujtanak, ha lángolva elszáll a tenyérből, utána kiáltanak
«czu-czu-czu!» a merre a czucza elszáll, arra viszik el a leányt férjhez
a jövő farsangon) hát akkor aztán nem erőtetik tovább a dolgot; veszi
kiki a rokkáját, kezet csókolnak a nagyasszonynak, jójczakát kivánnak a
kisasszonynak; mennek aludni, végig nézve konyhát, kamrát; letakarva a
parazsat lábassal, hogy a macska bele ne feküdjék. A bakter nem hiába
kiáltja odakinn: «tűzre, vizre vigyázzatok!»
Reggel öt órakor már megint idebenn vannak a rokkáikkal, s fonnak
együtt, nagyasszony és cselédek, míg megvirrad. De reggel nem mesélnek,
hanem a kisasszony olvas fel az «áhitatosság óráiból.»
E miatt is alhatik Béni bácsi bizony békével.
Két hétre azután, hogy amaz emlékezetes levelet elküldé Jenőyné a
nagytiszteletü úrnak, meg is kapta rá a választ. Este későn jött vele a
trezőmbl-szervitör-ös posta; de azért a fél homályban is eltudta azt
olvasni a nagyasszony.
Ez a levél nagyon borongóssá tette tekintetét.
Járay uram megfelelt a nagyasszonynak. Nem találta rendkivüli esetnek,
hogy Jenőyné Kálmán kitiltása után alapítványát a főiskolától
visszavonta. Azt is helyeslé, hogy azt a pataki collégiumnak kivánta
általadni. Tanácsban sem volt szűk, hogy Kálmán úrfi ott tegye majd le a
vizsgákat. Ő is sajnálta az ifjut. Hanem egyuttal felvilágosítá a
nagyasszonyt a kitiltás igazi okai felől s kérte nagyon, hogy őrizze meg
az unokáját e veszélyes ösvényre való visszatévedéstől.
Hajh, ez a levél nagyon felháborította Jenőyné kedélyét.
Hanem föltette magában, hogy ma nem szól róla senkinek.
Aludni fog rá egyet.
Tegnap este egy mesét kezdett el a fonó lányoknak, a minek a végére ma
este kiváncsiak lesznek. Azt el kell nekik mondani. Senki se sejtse,
hogy ő neki ma milyen rossz kedve van. Majd holnap.
Rettenetes erő kell ahoz, hogy így a nehéz indulatait el tudja valaki
tenni holnapra!
Az est tehát megint csak olyan kedélyesen folyt le, mint máskor. Ha a
mesemondás folytán valami szerelmes historia kezdett előfordulni, az
öreg asszony közbe vágott: «Czilike, Julis te! valami zörög odakinn a
konyhában, nézzétek meg mi az?» A többiek tapasztalt fehér nép voltak
már, azok meghallhatták.
Kárpótlásul aztán megtanította ő maga Czilikét egy bohókás szerelmi
dalra, a mi az öreg asszonynak is, meg a kis leánynak is olyan jól
illett.
«Azt szokták szememre vetni,
Kicsiny vagyok még szeretni.
De tudom őket nevetni!
Hiszen a kis csupor
Még hamarább felforr.
Nem csoda hát,
Ha a kis lányt,
Szintúgy tüzeli Amor!»
Hiszen nevetni való tréfa volt az csak.
Azután szokás szerint aludni mentek. Hanem a nagyasszony a szemeit sem
hunyta le ez éjjel. Az a végzetes levél ott feküdt a vánkosa alatt. És ő
neki úgy tetszett, mintha a keblén feküdnék nehéz hegy sulyával.
A reggeli munka is a maga rendén lefolyt; a reggeli után benmarasztá
magánál unokáját a nagyasszony.
– Ide hallgass édes fiam, mondok neked valamit. Tegnap kaptam Járay
uramtól választ azon levelemre, melyben felmondtam a kollégiumnak
alapítványomat. Miattad történt. Azt hittem, hogy igazságtalanság
történt veled. A nagytiszteletü úr felvilágosított az igazi okokról, a
miért te és társaid az iskolából kitiltattatok. Ne szólj közbe! Tudom,
te nem hazudtál egy szóval sem előttem. Itéletedben más ok volt adva, s
Czilike volt az, ki mindig megakadályozott, hogy előttem az igazi okot
elmondd. Örökre háladatos légy ez iránt a gyermek iránt, mert a mit ez
tett érted, azóta hogy itthon vagy, a hogy állt közöttem és közötted,
azt még az őriző angyalod sem lett volna képes helyetted tenni. El ne
felejtsd, hogy ez a leány mindennap hazudott nekem; először életében
hazudott: és te miattad tette! Én, meglehet, hogy azért nem fogom őt
többé szeretni. De te el ne felejtsd neki soha, hogy te érted veszítette
el a hozzá való szeretetemet. Ha azt tudom, a mit most tudok, nem
fogadtalak volna úgy, a hogy fogadtalak. Én tudom azt, hogy mi az a te
vétséged? én! Nagyapád, szegény boldogult kedvesem, épen ilyen délczeg,
büszke, eszes ifju volt, mint te, mikor megismerkedtünk. Rajongása
belevitte egy olyan munkába, a milyenbe te keveredtél most. – Azon
elátkozott könyvben az ő irására is ráismerhettél volna! ha irását
később el nem változtatta volna; hátrafelé döntve a betüket, hogy rá ne
ismerjenek. – Mert eljöttek az üldözés napjai és a kinzó hosszu idő
alatt nagyapádból, a bátor, délczeg férfiból lett egy reszkető nyomorék;
egy világkerülő szerencsétlen. Nézd meg Béni bátyádat, ez annak a
szerencsétlen kornak a szülötte. Te is ilyen fogsz lenni, ha tovább mégy
ezen az úton. Most még senkid sincs, még egyedül vagy; de ha egyszer
lesz, a kit szeretsz, nyomorékká bénulsz az alatt az éjjeli nappali
kínzó tudat alatt, hogy üldözve vagy, hogy fejed, vagyonod egy hajszálon
áll csak; hogy csak bele kell botlani valakinek egy általad leirt sorba
és el vagy veszve. Ezt a kínt csak asszony birja kiállni megháborodás
nélkül, férfi nem. Én nem adok neked tanácsot, hogy mit tégy? Te tudod
azt magad legjobban. Fényes pálya áll még előtted: az lehetsz a mi
akarsz. Utánam gazdag fogsz lenni. Ősi vagyonomat megtízszereztem. – De
a milyen bizonyos vagyok arról, hogy te semmi kényszerítésnek nem
engedsz, olyan bizonyos légy te a felől, hogy én semmi szülői
gyöngeségnek nem fogok engedni irányodban, ha te a neked szánt pályáról
letérsz. Én nem akarom, hogy ország bolondja légy, egy csavargó
Csokonai, egy kigúnyolt Kölcsey, egy ábrándozó Kazinczy. Én azt akarom,
hogy okos és tekintélyes ember légy, a ki családjának becsületére válik.
Mentül magasabbra fogsz hágni, annál magasabbra foglak segíteni. Van
hozzá erőm, tehetségem, vagyonom. Ha pedig leszállsz a porba: ott
hagylak, s egy ujjamat sem nyujtom a felemelésedre. – Most tedd, a mit
akarsz; de rá emlékezzél, a mit mondtam.»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Kálmán úgy érzé a leczke után magát, mint a ki a földhöz hozzá van
szegezve. Az álló, mozdulatlan földhöz.
«Eppur si muove!»
És mégis megmozdul ez a föld!
A THEÁTRISTÁK.
Őszi megyegyűlésekre szállingóztak be a székvárosba a tekintetes rendek,
s erre az utczák kezdtek megelevenülni. Béni bácsi is felkötötte az
ezüstös kardját, kiviaszkolta a bajuszát, s örült neki, hogy a cselédek
kezet csókolnak ő táblabiróságának, mikor végig megy a konyhán. Ilyenkor
nagy úr is volt, mert két-három óráig tartván a gyűlések, a mik nála
nélkül meg nem történhettek volna, csak akkor ült ebédhez. A család
ugyan nem várt rá odáig, hanem félretették számára az ebédet s ehetett
egyedül egymagában. Ezt tartotta Béni bácsi a legnagyobb uraságnak a
világon. «Ha valaha nagy úr leszek, mindig egyedül fogok ebédelni!»
Hát egyszer nagy csörömpölve jön haza Béni bácsi, még mikor a többiek is
az asztalnál ültek; szinte keresztülesett a lába alatt kalimpázó ezüstös
kardjában. Mi történhetett vele? Ritka eset volt az, hogy őt valaki
sietni lássa. Mikor már ő a szokott csámpás őgyelgését szaladásra fogta,
nagy dolognak kellett akkor történni.
– Itt vannak! Megjöttek! kiálta izzadságtól ragyogó arczczal.
– Kik vannak itt? kérdé a nagyasszony.
– A theátristák! Megérkeztek a theátristák! Most osztották ki a czédulát
a generális gyűlésben. Az aztán a director! Jaj, de szép ember. Akár egy
viczispán. Kardosan, mentésen jött fel a gyűlésbe, s ott publikáltatta a
nemesi levelét. Igazi nemes ember! Én is olvastam az armalisát. Aztán
czédulát is kaptam. Itt van ni: «Ma felsőbbek engedelmével adatik Béla
futása, énekes vitézi szinjáték 5 felvonásban; irta Kocze Bue,
fordította Napkeleti, muzsikáját szerzette Ruzsicska».
És addig még a kardját sem tette le az oldaláról Béni bácsi, míg végig
nem olvasta a czédulát, minden személyzetével együtt, egész a «vége tíz
óra után»-ig.
Kálmán figyelemmel hallgatott oda mindaddig, míg a személyzet neveit
olvasá; de miután a sok «úr», «ifjasszony», «leányasszony» sorozata
leteltével nem hallotta azt a nevet, a melyet várt, nem ügyelt az
egészre tovább. «Borcsay» nevét leste csupán. Az nem volt köztük.
Béni bácsi letette a nagyasszony elé a szinlapot s aztán könyörgésre
fogta a dolgot.
– Ugy-e kedvesz, édesz, jó mamáczkám, elmegyünk a theátrumba? Menjünk el
a theátrumba! Bizony czak elmenjünk a theátrumba!
Olyan furcsa volt ez a nagy gyerek, azzal a nagy széles karddal az
oldalán, a mint ilyen kunyorálásba esett át.
– Jól van no. Elmegyünk. Ha szomorújáték van, azt én is szeretem.
Béni bácsi nagyot ugrott örömében.
– Ugy-e a Czilike isz eljön?
– Bizony nem is hagyjuk ám magában itthon.
– Ugy-e Kálmán öczém isz eljön?
– Én nem megyek. Tanulnom kell, válaszolt Kálmán.
– Aj, de kár. Pedig milyen szép darab! Abban isz van egy Kálmán, még
pedig herczeg. Az magának druszája.
– No ne búsulj! mondá az anyja, majd eljátszák egyszer a te kedvedért a
te druszádat is: «Lengyelországi Benjámin, vagy a kétgarasos atyafi».
– Jaj, mamáczkám! úgy-e, abba isz elmegyünk?
– Mindenbe elmegyünk, a míg csak itt lesznek; abonnirozunk három
zártszéket.
– Miért nem négyet? Kálmán öczémnek is.
– Ő még fiatal, neki nem kell ülőhely. Mikor neki tetszik, ő is elmehet.
– Nem igen fogok ráérni az idén, mondá Kálmán. Azzal föl is kelt az
asztaltól s ment a szobájába tanulni; ott hagyva az örömében enni sem
tudó Béni bácsit az asztalnál, kinek egymásután visszahordták a már
kivitt tálakat. Azt sem tudta most, hogy mit eszik.
S hogy az öröme tökéletes legyen a nagy gyereknek, még azt is megengedte
neki a nagyasszony, hogy az uj redingotot fölvehesse, mikor elkiséri
őket a szinházba.
De alig is várhatta, hogy azt a hetet harangozzák.
Milyen pompásan illett rá ez az uj tobákszinű redingot, azokkal a fényes
sárga rézgombokkal!
Még az utolsó perczben is volt benne annyi rokoni szeretet, hogy Kálmánt
meginvitálja az együttmenetelre; de az csak otthon maradt.
Igen jó alkalom volt neki az általános elcsendesülés a háznál a
tanulásra.
Késő fél tizenegy óra vetette haza a szinházlátogatókat.
Milyen zajjal jöttek! Micsoda triumfussal rontott be Béni bácsi. Ez volt
aztán az előadás! Ezek aztán a szinészek! Micsoda előadás! Soha sem
látott többet ilyet, de nem is fog látni soha K* városa. Milyen pompás
öltözetek! Milyen királyok, milyen herczegek!
Béni bácsi exaltálva volt! Le sem akarta vetni azt a sárga gombos
redingotot.
De még a nagyasszony is meg volt elégedve.
– Becsületes darabot adtak. Az ilyen darabot szeretem, a miből az ember
épül valamit. Nem csak röhögni megy oda. Aztán igen jeles aktoraik
vannak, azt már meg kell adni.
Kivált az a Bányaváry! A ki Kálmán herczeget adta. Az tetszett nekem
legjobban, heveskedék Béni bácsi.
– De az igazgató a legjobb szinész, monda a nagyasszony.
– Nekem a primadonnájuk tetszett legjobban, szólt Czilike.
Az ugyan Béni bácsinak is legjobban tetszett, de nem merte elárulni.
A szinház persze zsúfolva volt (az aranysas tánczterméből átalakítva).
– Ha mindig így fog nekik menni, roppant ájnámokat csinálnak. Ez volt
Béni bácsi approxamitiv calculusa. Kár, hogy Kálmán öcsém nem volt
ottan.
Kálmán öcsémnek aztán egész a lefekvésig volt mit hallgatni Béni
bácsitól; mi volt a darab tartalma? hogyan kezdődött, mi lett a vége!
Milyen dalok jőnek benne elő? Hogy sírt a közönség, mikor rázendíté a
társaság azt a szomorú nótát, hogy
«Hunnia nyög letiporva,
Sírnak a bús magyarok!»
Meg is kísérté Béni bácsi, hogy a maga kappanhangjával elénekelje a
nagyon megszeretett dalt, mely valósággal igen szép ária; de az a
maleficiuma van, hogy harmadfél oktáván jár fel s alá; minélfogva Béni
bácsi, ha fönn kezdte, ott, hogy «Betellett már a magyarnak Búval
töltött pohara:» csak a szemöldöke rángatásával birta jelezni, hogy még
ott is van valami hangjegy; ha pedig aztán alant fogta, akkor meg ott,
hogy «Puszta a Béla udvara!» csak a legörbített nyakával kereste az
elérhetetlen mély hangokat. És végtől-végig kiállhatatlan hamis volt
minden hangja.
Kálmán nem birt magának nyugalmat szerezni tőle, pedig az ő feje épen
tele volt a «zálogperek» mindenféle tekervényeivel, a miknek semmi közük
az előadó művészethez.
Szerencséjére Béni bácsi levetkőzéskor azt a gyászos fölfedezést tette,
hogy a redingótján hátul végig csepegett a fagygyugyertya; mert épen
kikereste azt a helyet, ahova senki más nem akart állni. Ez aztán nagyon
elvette a kedvét. Az ujdonatuj redingot!