szerelmes legyen beléd. Hivott vendég vagy minden lányos háznál, s az
évek előtti gyermek játszótársnét látod előtted elpirulni, mikor vele
találkozol. Nem esik meg mulatság nálad nélkül; minden asszonyságnak
lehetséges fia, minden kisasszonynak nem lehetetlen vőlegénye vagy;
cotillionban előtánczos vagy, fülig szerelmes vagy; reggelig tánczolsz,
belebetegszel: város minden orvosa siet a náthádból kigyógyítani; kimégy
az utczára, minden ember örül, hogy meggyógyultál; a pap tudatja veled,
hogy hétfőn reggel imádkozott szerencsés meggyógyulásodért az egész
gyülekezettel egyben. Megint csak elmégy mulatni; most már gyöngéden
figyelmeztet valamennyi szép tánczosnéd, hogy ne rontsd meg magadat, s
azért mégis csak tánczol veled. Régi gavallérok sárgulnak az irigységtől
hódításaid miatt: az ifjabbak bálványoznak. Élczet mondasz: mindenki
kaczag rajta. Csak egy nem, a kinek a rovására kaczagnak. Azzal
természetesen párbajt vívsz; természetesen mind a ketten kaptok egy
sebet. Lefektetnek, ápolnak, ajtód kilincsét egyik látogató a másik
kezébe adja, minden úrnő tudakozódtat hogyléted felől. – Apád fejét
csóválja; «ménykü gyerek vagy!» Ő is ilyen volt ifju legény korában.
Anyád feddi érte, hogy mondhat ilyet; hátha megöltek volna? «Mit?
Tégedet? Dejszen az nem megy olyan könnyen». Harmadnapra fölkelsz. Karod
fekete selyemkendőbe kötve. Ugy mégy ki az utczára.
Mindenki gratulál, s balkézzel szorítsz kezet, mert a jobbal nem lehet.
De még ellenfeled most is fekszik. Hah az kapott egyet! A város hőse
vagy. Mindenki bámul, imád, szeret.
És senki sem kér még tőled semmit!
Barátom, ifju legény, örülj ez interregnum napjainak; mert ilyen nagy úr
nem fogsz lenni azontúl soha.
Hanem mindez persze megfordítva van, ha úgy kerülsz haza, hogy az
iskolából kicsaptak.
Hja persze, az egészen más találkozás.
Mindenki szájában eláll a szó a rémülettől, mikor belépsz az apai
házhoz. Mogorva képedről olvassák, mi hozott haza? Héj korbács, héj
nádpálcza! ugyan emlegetnek szaporán. Anyád sírva fakad, s kezeit
tördeli, apád fenyeget, hogy csak madársrétre ne volna töltve a puskája,
mindjárt meglőne vele.
Azt sem tudod, melyik szögletében a háznak húzd meg magad, mégis
mindenki szid. Ruhád szakad, inged szennyes, senkit sem mersz kérni,
hogy segítsen rajtad, senki sem tartozik vele.
Apád ha megszólít: a neved «szamár». Mindenki «Te»-nek nevez, s olyan
megvetőleg tudja azt kimondani. Az asztalhoz nem hiv senki;
szégyenszemmel sompolyogsz oda, s elnyeled a keserüséget, ha egy ételből
neked már nem marad. Utolsó vagy, a kis öcséd után következel.
Kérdezgetik tőled, hogy csizmadia akarsz-é lenni, vagy lakatos?
Akárhová állsz, ott útban vagy valakinek. A tányérváltást sem bízzák
rád, mert azt is eltöröd.
Ha köhögsz, ha beteg vagy, az is a te bűnöd. «Rosz pénz nem vész el.» Ez
a diagnosis, meg az orvosság, a mitől meg kell gyógyulnod.
Az utczán a falhoz lapulva sompolyogsz, s kikerülöd, ha ismerőst látsz;
úgy sem fogadná a köszöntésed. Szép leányok, ifju játszótársak nem
látnak meg, ha melletted ellebbennek; szolgálóiknak sem mersz
legyeskedni, mert félsz, hogy a vargalegény, ki elébb járt ott, rajtakap
s megdögönyöz s az is a tied lesz.
Még a házi kutya is megugat.
Még a gyümölcsfa sem kinál meg. Az is tudja hogy téged kicsaptak s nem
bolond, hogy teneked ingyen körtét teremjen.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ez utóbbihoz hasonló kedélyállapotban közelgett az ősi ház felé Kálmán.
Az ősi ház egy kis városban feküdt, mely nem kereskedelmi hely, hanem
inkább gazdasági nagy tanya: nevezzük K...nak. Sok ilyen betűvel kezdődő
városunk van.
A Jenőy ház egy hosszú földszinti épület, □ formára építve, az udvar
szárnyát a cselédség lakja.
Az öreg Jenőyné igen tüzes gazdasszony, pedig már a hatvan éven felül
jár; a haja már fehéredik, de az arcza még most is piros. Soha orvosra,
gyógyszerre a maga bajáért nem költött.
Hatalmas, férfias egy asszony. Már boldogult férjét is oly kordában
tartotta, hogy az öreg úrnak mindent kéztől kellett várni, s soha egy
márjásnál többet nem kapott a zsebébe, mikor kiment. Halála után pedig
egészen az özvegy vitte a gazdaságot, a pöröket, s félelme volt minden
lusta cselédnek, minden pörhuzó prókátornak és az egész dicasteriumnak.
Két fia maradt. Az egyik: Lőrincz, anyja kivánsága szerint a
katonasághoz adatott, ott ember lett belőle; megházasodott a külföldön,
el is esett a külföldön, a neje is utána halt, ezeknek a fiuk volt
Kálmán.
A másik fia Bénjámin, vagy a hogy az egész világ hívja: Béni bácsi.
Ez a legártatlanabb teremtése a világnak.
Jenőyné, hogy nagyobbik fiáért kárpótolja anyai szívét, kit oly meszsze
eleresztett, s kit oly ritkán látott, ezt a kisebbiket aztán egészen
otthon tartotta, otthon nevelte a saját szárnyai alatt, s Béni bácsi már
Isten jóvoltából 47 esztendős s még a városból sem volt ki az anyja
nélkül, s még minden estve elmondja az imádságban, a hogy gyermekkorában
tanulta: a «szegény bűnös fiacskádat», s hozzá teszi: «szerencsés jó
éjszakát kivánok kedves édes anyácskámnak, kedves édes apácskámnak!»
holott ez utóbbinak már húsz év óta meg van adva az ő legcsendesebb
éjszakája; de már Béni bácsinak rájár a szája s új imádságot tanulni
nagy dolog volna.
Béni bácsinak nagyon nehéz feje van. Gyermekkora tizedik éveig nem
engedte az anyja, hogy valami betűismerkedéssel háborítsa testi
növekedését: igaz, hogy nagyon nehezen is akart nőni. Akkor aztán
nevelőt hoztak a házhoz, a ki nagy nehezen rávette, hogy higyje el neki,
milyen nagy különbség van az A meg a B között. Szép idő került bele, mig
azután abba is beleoktatta, hogy ha az ember a három ujja közé fog egy
fekete lébe mártott végű ludtollat, s azt egy fehér papirlapon hol fel,
hol le taszigálja, utoljára csak jön ki belőle valami, a miről más ember
kitalálja, hogy ez nem macskanyom. Sőt nagy kamasz korára annyira vitte
a jó instruktor, hogy még magánvizsgára is meg merték invitálni a
helybeli conrector urat, ki is, hogy az algebrából alaposan
megexaminálja az úrficskát, azon mnemotechnikai feladványt tűzte ki
eléje, hogy «hányszor van meg az egy a kettőben?» A mire Béni úrfi
nagyon hült képet csinált. «No hát hány lába van magának?» jött egy
másik kérdéssel segélyére a conrector. «Kettő!» felelt örvendő
találékonysággal Bénike. «S hány lábam van nekem?» feszegeté tovább a
conrector. «Négy!» A conrector ur aztán nem is volt kiváncsi többet
megtudni az examinandustól, hanem megette az örömebédet, felvette a két
tallért s kiadta a Bénikének a bizonyítványt classis primával, mehet
vele a felsőbb humaniorum cursusba.
Innentul mindig válogatott magántanítói voltak, kiket præfectusoknak
czímeztek. Otthon tanítottak neki mindent. Jól megtanították mindenre. A
magánvizsgán pompás ebéd, busás honorarium várta a vizsgáló deputatiót,
s Béni bácsi mindenünnen szerencsésen meghozta a classis primæ
bizonyítványt. Még az ügyvédi censurán is átesett, s ha lehet hitelt
adni a rágalmazóknak, ő vele történt az meg, hogy mikor a királyi
személynök kérdezte tőle, mit tud a «Nota Rákóczyána»-ról? azt felelte
neki, hogy «a szövegét nem igen tudom, de elfütyölöm, ha tetszik».
– «No hát fütyülje el» – s kapott sufficienst.
Az anyja akkor is fenn volt vele Pesten, mert a nélkül a kardját is
bizonyosan a jobb oldalára kötötte volna fel.
A diplomával együtt aztán a jó asszonyság ismét bepakolta a fiacskáját
flanell közé, s vitte haza, ügyelve rá, hogy meg ne fagyjon az úton.
Odahaza pedig, egyszer meglévén a diploma, kijárta az asszonyság a
főispánnál, hogy Bénikáját a legközelebbi generális gyülésen nevezze ki
assessornak. Ezzel aztán egész emberré lett téve. Nem is volt oly
szorgalmatos látogatója a sedriáknak és congregatióknak több, mint Béni
bácsi, kit gyermeki örömmel töltött el az a büszkeség, hogy ősapja
ezüstös kardját olyankor felkötheti, s úgy mehet végig az utczán, maga
magát jobban megbámulva, mint mások. Tartá pedig magát a zöld asztalnál
az arany hallgatás jelmondata mellett.
Vette azt észre a jó öreg asszonyság, hogy milyen nagyszerüen ütött ki a
dédelgető nevelés a kisebbik fián; de már nem segíthetett rajta. A biz
az ő hibája volt. Hozzá szoktatta, hogy semmit ne tegyen mást, mint a
mit az anyja parancsol, a mit az megenged, s nem volt annyi önmagától
születő gondolat benne, hogy egy levelet irt volna valakinek, ha csak
nem diktálta valaki.
Ezt a hibát helyre akarta hozni az unokájában Jenőyné asszony. Annak a
neveléséhez egészen ellenkező rendszert szabott. Utalva is volt a
természettől, mely a Kálmán gyereknek nagyon sok önfejüséget
adományozott. Ebben már a nagyanyja vére uralkodott. Ez nem tűrte, hogy
mondják neki, mit tegyen? megtette magától is, a mi az ő dolga volt, ha
nem mondták, hogy tegye; de ha mondták, nem tette meg. Lángesze volt, de
a mihez nem volt kedve, azt ha előlhátul «szamarat» akasztottak is a
nyakába, még sem tanulta meg. Ezt a fiut úgy nevelé nagyanyja, hogy
szokjék az élethez. Leküldé Debreczenbe a főiskolába, járjon együtt a
többi szegény fiukkal; tanulja meg, mi a diák élet? Hadd járjon
légácziókba, prédikáljon, tanulja meg, hogy kell emberekkel bánni?
tanulja meg, mit tesz keservesen kenyeret keresni? Hadd utazza be az
országot gyalog; hadd lesse el másoktól, mint kell bajos állapotokból
kivágni magát az embernek? Pénzt csak annyit adott neki, a mennyi
szükséges volt. Tudtára adta, hogy a míg ő él, addig nem kap semmit. Ő
pedig soká fog élni, az ő halálára ne számítson. Törjön magának pályát
az életben. Majd azután, ha nagy ember lesz, ha állást foglal a
világban, akkor megkapja nagyanyja gazdag birtokát, s lesz igazi úr.
Hanem elébb szolgáljon rá.
S nem volt ez rosz rendszer; sok derék ember vált e világban ezen az
úton; a ki életre való volt, annak nem ártott az, ha minél meszszebbre
elküldik a rokonok közül.
Csak ez a végzetes baleset ezzel az iskolai botránynyal ne kuszálta
volna össze az egész jól indult tervet.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Béni bácsi épen kinn pipázik a folyosó alatt egy falóczán heverészve,
nem azért odakinn, mintha föltette volna magában, hogy a tüzes taplóval
felgyujtsa a kendert, a mit most az udvaron a leányok tilolnak és
gerebenyeznek, a mi könnyen megtörténhetik; hanem azért, mert a mama
odabenn a szobában nem türheti a pipafüstöt. A ki pipázni akar, annak
«ottkinn tágasabb!»
Béni bácsi termete nem magas, különösen kurták a lábai. Hanem a mit
termetben megvont tőle a természet, ugyan kiadta neki fejben. Az nagy,
hosszú és széles. Abban bizony, a mi a lokalitást illeti, elférne sok
tudomány. Nagy kopasz homloka egész a tarkójáig tart már, de azért védve
van jól, télen nyáron jó meleg taplósipkával, a mi soha sem szakad le a
fejéből, csupán csakhogy a szobában, az édes mama, vagy a vendégek
iránti tiszteletből, hátra felé fordított ellenzővel teszi a fejére.
Arcza valamivel vénebbet mutat, mint a milyen, kicsiny, összehunyorított
szemekkel, növésnek indult orral, s a fejétől messze elálló hall-élet
műszerekkel; széles szája örök mosolygását elősegíti a harcsabajusz,
egész szája mentében rövidre nyirva s a végein hosszura eresztve, s
mindezekhez járúl kiegészítésül egy hosszú, izmos áll, mely olyan
hosszú, hogy mikor a nyakravalóját felkötik, fel kell tartania a fejét
az ég felé, hogy az állát oda ne kössék. Mert még most is a mama köti
fel a nyakravalóját; a mit egyébiránt indokol azon kor divatja, mely azt
követelte, hogy kilencz rőf hosszú legyen a nyakravaló, a minek
felkötéséhez aztán vagy baráti segítség kellett, vagy a ki egyedül volt,
az ajtókilincshez kötötte a nyakkendő egyik végét s aztán messziről neki
kezdve ugy forgatta bele a nyakát ebbe a pólyába; aztán a két végét
hátul a nyakacsigolyáján kötötték csombókba. Tehát azért ne tessék
senkit megitélni.
Midőn pedig legjobban pipáznék Béni bácsi s semmi egyéb baja nem volna,
mint az, hogy ha az a dohány innen a zacskóból ma elfogy, holnap megint
másikat kell vágni: lát maga elé jönni egy alakot, a kiről úgy tetszik
neki, mintha ismerné. Ez az! De bizony nem az! bizony csak az.
Kálmán öcscse közeledett felé.
Hát biz az kissé meg volt viselve a hosszú gyaloglástól, aztán máskép is
el volt változva az arcza; de azért csak mégis ráismert Béni bácsi, s
jól esett az ábrázatjának, hogy valami oka van nyájasan mosolyogni,
midőn úröcscsét megismeri; fel is kel a padról, elébe megy; s pipáját
kivéve szájából, jobbról-balról szolgál neki egy-egy kapa-dohány illatú
csókkal.
– Hozta Isten. Kedves uramöcsém. Hát már megint ünnepek vannak?
Béni bácsi nem gondolt egyebet, mint hogy a római pápa az ő kedvéért
most még egy sátoros ünnepet állított be az esztendőbe. Annak is azért
örült olyan nagyon, mert a mama egy új redingótot csináltatott neki, s
azt igérte, hogy azt a legelső ünnepnapon felveheti; de hamarább nem.
Szörnyen örült pedig, hogy ő is kap már egyszer ilyen módi franczia
ruhát, a mi a sarkát veri.
– Nincsenek biz itt semmiféle ünnepek, édes urambátyám, mondta Kálmán;
hanem hazajöttem, mert kitiltottak az iskolából.
Béni bácsi megrettent nagyon. Hol nevetésre, hol komolyságra nyúlt az
arcza.
– Ah maga tréfál. Ne tréfáljon no! Hallja no. Ugye nem igaz?
– Nagyon igaz biz az, kedves Béni bácsi; különben nem volnék most
itthon.
– De hát ez iszonyú szörnyüség! Hát hogyan lehetett az?
– Majd elmondom egyszer. Most csak arra kérem édes Béni bácsi, menjen be
a nagymamához és készítse előre erre a fátumra, a mi velem történt, hogy
azután a szeme eleibe kerülhessek.
Béni bácsinak úgy tátva maradt a szája, hogy az állát szinte a mellének
támasztotta.
– Már hogy én menjek be a nagymamához, aztán készítsem elő erre az
esetre? Majd mindjárt kedves öcsém uram; csak egy kicsit hátra megyek.
El is ment aztán olyan nagyon hátra, hogy elő nem került egy hosszú
óráig, hanem bevette magát a félszerbe, a hol a leányok gerebeneztek, s
nagy studiumot fordított annak a kitanulására, hogyan lehet az, hogy a
Zsuzsi azzal az ökölre fogott kenderrel egyszer se vágja bele a kezét a
gereben hegyes szegeibe.
Dejszen Béni bácsit szép mézeskalács volna, a mivel be lehetne
csalogatni a nagymama elé, a mikor az meg fogja tudni, hogy a Kálmánt
kicsapták az iskolából. Az Isten legyen irgalmas kegyelmes minden élő
léleknek ennél a háznál, a milyen patália lesz abból! Dejszen a kedves
uramöcsém ugyan jól kiválasztotta, hogy kit küldjön maga előtt
avantgardának! Ugyan támaszkodhatik ő miatta a folyosó oszlopához, a míg
ő visszakerül.
Hanem hát Kálmánnak nem sokáig kellett odatámaszkodnia; mert a mint
nyílt a konyha ajtó, egyszer csak a nyakába borult valaki; átölelte,
összecsókolta és az nem esett neki rosszul.
A ki pedig ezt a merényletet követte el vele, az egy tizenhat esztendős
leányka volt, vidám, fürge, tűzről pattant teremtés; bogárszemű, fekete
hajú; csupa elevenség az egész.
– Hát te megjöttél? kérdi a bohó gyermek, két tenyere közé fogva Kálmán
arczát, hogy jobban megnézhesse.
Kálmán visszacsókolta a leánykát. Gyöngédségükben valami testvéries
volt.
– Nem jó kedvemből jöttem, sugá Kálmán. Kitiltottak a collegiumból.
A leány erre fürge szemeivel széttekintett: nem hallja-e valaki? Pszt!
Szája elé tette mutató ujját, azzal bevonta Kálmánt a konyhába, ott nem
volt rajta kívül senki. Onnan betuszkolta Kálmánt egy kis
oldalbenyilóba, ennek is becsukta az ajtaját, s ott is halkan suttogá:
– Ezt majd én tudatom elébb a nagynénivel; addig maradj itt.
A lánykának nagynénje az, a ki a fiunak nagyanyja. Czilike árvagyerek,
messzi rokonoktól fogadta örökbe Jenőyné. Kedvencze az öreg asszonynak.
– Majd én beszélek vele elébb.
– De mit fogsz neki mondani?
– Bizonyosan a más hibája miatt szenvedsz: tudom jól.
– Akkor nem fogsz neki igazat mondani. A magam hibájáért lakolok.
– Hol az irásod, a melyben kitiltanak? Valami okát csak megirták.
– Itt van, olvasd el.
A leány nagy bölcs képpel olvasta végig a kitiltó itéletet. Egy perczig
homlokára tette az ujját nagy okosan.
– No látod, már tudom, hogy mit mondok? Csak azt, a mi igaz; a mi itt
van. Meglátod, hogy semmi baj sem lesz. Már most csak várj addig itten,
mig én visszajövök.
– Oh milyen jó kis leány vagy te Czilike.
– No hát csókolj meg szépen.
A lányka ellebbent a kis oldalszobából, s halkan, óvatosan benyitott a
konyháról nyíló ajtón a nagymamához.
Jenőyné épen ruhatára fölött tartott szemlét.
Oh nem a piperéhez valót válogatta; hanem gyönyörüségét kereste a maga
alkotta muzeumban.
Egy valóságos muzeum volt az ő ruhatára. A régi, ötven év előtti
divatok, s a mik azután jöttek; a legelső nemzeti ébredéstől kezdve, a
legutolsó elszunnyadásig. Mert vannak egyes korszakok a népéletben, a
mikről az öltözetek beszélnek. S ezek a selyemre hímzett krónikák nála
osztályozva voltak mind. Arany skófiummal varrott, virágokkal
kihímezett, sujtásos, prémes mindenféle: szoknyák, mik vékony aranyozott
sodronyból vannak egészen szőve, csipkék, halhéjas vállak, főkötők,
tarajjal, rezgőkkel, nyilakkal; mind ezeket nem viseli már senki.
Azután ott vannak egész fiókok tele gyönyörű vászonnemüekkel, mikhez a
kendert, a lent maga tiloltatta, gerebeneztette, fonatta, szövette,
fehérítette. Gyönyörű sávolyos abroszok: erős, elviselhetetlen, s mégis
selyemsima, finom szövetek, minőket boltban soha sem lehetne kapni. Ez
is évről évre szaporodik, és soha sem fogy. Hat leányt ki lehetne vele
házasítani. Mind ennek egy részét Czilike kapja majd, a másikat Kálmán
felesége, ha megházasodik.
Ezekben aztán nagy gyönyörüsége van az öreg asszonyságnak. Előszedegeti,
újra osztályozza. Elmagyaráza Czilikének, milyen világ volt akkor, mikor
ezt a ruhát viselték. Nem olyan foszlány ám ez, mint a mostaniak.
– Aztán ha ruha, hát legyen ruha. A ruha nem arra való, hogy mutogassa,
hanem hogy betakarja a termetet. A régi vállfűző úgy illett a derékra,
mint egy pánczél. Aztán minden ráncza a ruhának elállt a testtől, mintha
mondaná: ne nyulj hozzám! Kötény nélkül semmi ruhát sem viseltek. Még a
királyné is felveszi a kötényt, mikor magyarba öltözik. Úgy illik ez.
Micsoda viseletek ezek a mostaniak, minden feszes, minden nyitva; aztán
rongy minden. Czifra szegénység. Egy bálra fölveszik, reggel a
zsibárusnak adják.
– Egyrészt a férfiak ennek okai, jegyzé meg mély bölcseséggel Czilike.
Lássa nénikém, ők mennek minden divatban rosz példával előre.
– Igazad van, mondá Jenőyné. Igazán igazad van. Ők hozzák be a
legfertelmesebb módikat. Már micsoda utálatos hábitus ez a redengó
megint. Redengo! Marengo! Kaliko! Pulider! Kalamajka! Pogány nevek.
Egyik bolondabb, mint a másik. Redengo! A gallérja a füléig mered, a két
szárnya meg a bokáját veri az embernek. S ez a Béni gyerek nem hagyott
addig békét, addig csivelgett a nyakamon, míg nem csináltattam neki
egyet. Egész maskara lesz benne.
– No de ezt hát így viselik mások; magyarázá Czilike a dolgot,
csomagonként adogatva kezébe nagynénjének az asztalra kirakott
vászonneműeket. De hát az már micsoda gondolat volt a professoroktól,
hogy még a diákokkal is levettették a dolmányt, s aztán találtak ki a
számukra egy soha nem dívott idegen viseletet. Hosszú szoknya egy
férfin, aztán hátul a nyakából egy sarkig lógó lebernyeg, s még a fejére
egy háromszögletű kalap. Uram bocsá. Mikor a minap a legatus itt járt, s
aztán eszembe jutott szegény Kálmánkánk, majd elfakadtam riva.
– Az ám. De csúnya szerzet volt. Meg is irtam Kálmánnak, hogy haza ne
hozd nekem azt a csuhát, a miben olyanok vagytok, mint egy ágról szakadt
jezsuita noviczius. A professorainak meg megirtam, hogy engedjék meg az
én Kálmánomnak, hogy legalább mikor kijár a városba, olyankor emberi
öltözetet viselhessen.
Czilike itt aztán nagyot sohajta.
– Hja bizony, kedves nénikém, de nagy baj lett ám abból. Épen most
tudtam meg, hogy Debreczenből sok diákot kicsaptak, azért, mert a tógát
levetették.
– Ahhá! Szó fia beszéd! Majd azért csapnak ki valakit. Bizonyosan valami
nagy vétket követtek el, s professoraik nem akarják az igazi bűnüket
rájok róni.
Ez az asszonyság veszedelmes nagy psycholog!
– Nem nem, nagynéni! Bizonyosan nem valami aljas vétségért tiltották ki
őket, ha egyszer a mi Kálmánunk is közöttük van.
– Micsoda? Kiáltá Jenőyné, egyszerre az egész halmaz szalvétát a földre
dobva, a mi a kezében volt. Kálmán! Az én unokám!
– Közöttük van. Mondá Czilike.
– Ki mondta ezt neked?
– Olvastam az itéletüket. Itt van nálam.
És oda adta a Kálmántól átvett itéletet nagynénjének.
Az szemüveg nélkül tudott még olvasni, daczára hatvanhatodik
esztendejének, s arcza elszederjesült, mikor végig futott szemeivel a
kezében reszkető papiroson.
– Ki hozta ezt neked?
– Maga Kálmán.
– Hát megjött? Hát csakugyan való? Hol van? Hadd tépem össze.
Kálmán belépett az ajtón.
– Itt vagyok, kedves anyám. Tépjen össze.
A nagyanya indulatosan oda rohant hozzá, s mikor aztán odaért, akkor
keblére ölelte görcsös erőszakkal; összecsókolta fejét, arczát,
homlokát, sírt, érthetlen szavakat fuldokolt: «dehogy téged! nem téged!
Azokat! De valakit összetépek».
Csitt! valaki kopogtat az ajtón!
Czilike sietett a belépőt megelőzni. Csak a postás volt. Franczia ember
volt. «Tres humble serviteurt» mondott s kilencz krajczárt kért egy most
érkezett levélért, azután je vous souhaite bien le bon jour-ral odább
ment.
– A levél néninek szól Pestről. Mondá Czilike. Ismerem az irást. Korcza
fiskalistól jön.
– Add ide! szólt Jenőyné s felszakítá a levelet. Szemei még jobban
égtek, mikor elolvasta.
– Ez is azt mondja. Ez is igazat ad benne. De hisz ez rettenetes dolog!
Hiszen varrták volna őket bele inkább abba a lefordított zsákba, ha
olyan nagyon hozzá tartozik a jó erkölcshöz a férfiszoknya; csukták
volna be, verték volna meg; de ne tették volna egész életükre
szerencsétlenné ilyen semmiségért. Oh azért meg fogok nekik fizetni!
– Kedves anyám, szólt közbe Kálmán. Ne nehezteljen biráinkra. Mi nagyot
hibáztunk.
– Most eredj előlem. Nem kérdem tőled, hogy mit csináljak?
Czilike igyekezett Kálmánt kituszkolni a nagymama szobájából, onnan be
az oldalszobácskába, még azt is rázárta. Félt, hogy Kálmán ismert
egyeneslelküségéből még valamit talál magára vallani, hogy nagyanyja
haragját tanárairól elvonja s megint magát áztassa el. Most nem szabad
neki addig kijönni, míg az első zivatar el nem mulik.
Héj pedig ugyan megindult!
Az öreg asszonyság kirohant a folyosóra s elkezdett Béni bácsi után
kiabálni.
– Béni te! Béni! Gyere be mindjárt. Béni! héj Béni!
Hallotta azt Béni bácsi; de olyan jól eltette magát a méhesben, hogy
élve nem lehetett kézre kapni. A szolgálók pedig kitagadták magukat
belőle, hogy látták volna mai nap. Szegénynek olyan nagyon pártját
fogták a cselédek a nagyasszony ellenében, mikor valami háború volt.
Béni bizony csak nem került elő. Hanem ott fülelt, míg a kiabálás el nem
csillapult.
Csak a midőn a delet harangozták, akkor került elő a biztos menedékből;
azon erős meggyőződése lévén, hogy ha tálaláskor ott nem tartja a fejét
a terített asztalnál, bizony ebéd nélkül marad. Ennél tovább nem állta
ki a blokadeot.
Az ebédlőbe felsompolyogván, csakugyan ott találta már édes anyját,
Kálmánt és Czilikét. A leves is ki volt merve.
Béni bácsi olyan semmiről sem tudó képet csinált beléptekor, mintha most
jönne a szomszéd faluból.
– Ugyan hol a félpokolban jársz már, mikor annyit kereslek!
– Kereszett édesz aszszony-anyám? (Mikor az anyjával beszélt, olyankor
selypített is Béni bácsi; olyan jól illett neki) ott voltam a méheszben.
– Hát nem hallottad, hogy kiabáltalak?
– A méhek nagyon dönögtek.
– Mit? Te? Az én hangomat nem hallottad a méhdöngésen keresztül? Aranyba
foglalni való ritka fülek! No hát üljetek le, egyetek.
Béni bácsi, szokás szerint, elébb elmondá az asztaláldást, két kezét a
szék támláján összetéve: «jövel Jézus, légy vendégünk, a mit adtál, áldd
meg kérünk!» de alig fogott hozzá fenhangon, midőn a nagyasszony
haragosan az asztalra ütött a tenyerével s rárivallt:
– Imádkozzál magadban!
Már ez mégis nagy pogányság, valakit az imádsága közepett
félbeszakítani!
Béni bácsi aztán szépen behunyta a szemeit, mert úgy szükség az, ha az
ember magában imádkozik, s így tett eleget a kegyes megszokásnak.
Azzal mindenki helyet foglalt, s nagy templomi csendességgel
hozzákezdtek az evéshez, – hárman. A nagyasszony hozzá sem nyult az
ételhez.
Béni bácsi gyermeteg szerény törleszkedéssel kérdezé:
– Asszonyanyám nem eszik?
– Már én jóllaktam.
Kis idő mulva megint nem állhatá, hogy meg ne kérdezze.
– Valami baja van?
– Van.
A csuspájznál ismét megkisérlé tisztába hozni a feszült helyzetet.
– Haragszik asszonyanyám?
– Haragszom hát!
– Kire haragszik asszonyanyám?