látszik is a megvedlett oldalaikon; hanem az emeletes kastély merőben
téglából épült, azért olyan veres, mivel hogy nincsen bevakolva.
Annak meg, hogy miért nincsen bevakolva? az a története, hogy Csollán
Berti egyszer, életének egy nevezetes stádiumában arra határozta el
magát, hogy ő egy nagy emeletes kastélyt építtet, rangjához és
birtokához illőt. Rászánt vagy százezer forintot. A kik jóakarói voltak,
tanácsolták neki, hogy bízza azt valami értelmes építőmesterre; nem ő;
van ő neki egy falusi pallérja, a ki Bikalakán nem csak házakat önt, de
még a templomot is ő építette; majd megcselekszi az.
Meg is cselekedte a jámbor pallér; csak hogy annak is, mikor azt az
emeletes úri lakot építette, mindig csak a templom volt a fejében, s
mikor már készen állt a ház, ablakok berakva, boltozatok kisimítva,
akkor jutott eszébe, hogy hát a kémények hol lesznek? Azokról mindenki
megfeledkezett.
Csollán Berti dühödt lett e felfedezésre, agyon akarta lőni a pallért,
az persze úgy elszökött, hogy soha hírét se hallotta többé. A nagy ház
aztán meg volt, a százezer forint benne volt: de nem lehetett benne
lakni.
Mondta ugyan egyszer Csollán Berti az ő legkedvesebb barátjának, báró
Bálvándinak, hogy ha felmegy Pestre, küldjön le neki egy becsületes
mesterembert. Az küldött is neki egyet különös ajánlólevél mellett; a
kinek aztán Csollán Berti elmagyarázta a baját, hogy ide kémény kellene,
oda konyha kellene. Itt talán keresztül lehetne törni a boltozatot;
amott talán új fundamentumot kellene rakni a pinczétől kezdve; s mikor
végezte, akkor mondá meg neki a becsületes mesterember, hogy ő «órás»
mesterember.
Akkor haragjában abbahagyta Csollán Berti az egész tatarozást: az az
indok is megszünt, a miért belekezdett a kastély-építésbe; be sem
vakoltatta többé azt kivülről, hanem beleköltözött a földszinti részbe,
a kályhák számára csöveket ütöttek keresztül a falakon, s most az
oldalán füstöl a ház; az emeleten pedig járhat keresztül kasul a szél,
ott nem lakik semmi.
Ez tehát Csollán Berti rezidencziája.
A míg a sík pusztán végig ballagtak, elmondá a diákoknak, mért szedte
fel őket az úton.
– Hát van énnekem száznyolczvan mindenféle cselédem, a ki mind itt
termett, itt magzott fel a pusztán. Hatalmas tolvaj valamennyi! A mult
nagypénteken rámröffennek, hogy micsoda dolog az, hogy hát már a
nagypénteket sem tartjuk meg istenesen? Hát hogy tudjátok ti, hogy
nagypéntek van? ’Sz nem hallik ide kereplőszó. Hát hogy a máktörés
hangja árulta el, a mint sulyokkal törik azt a mozsárban. No az igaz.
Még azt sem tudtam, hogy ez is harang? No hát még mi kell? nem kaptok
mákos csikot? De hogy ő nekik nem csak mákos-csikból áll a nagypéntek,
ők már két esztendő óta nem hallották Isten igéjét, azóta nem éltek
Urvacsorájával: nekik az kell. No megálljatok, mondtam nekik, majd hozok
én nektek egész szekérderék légátust, mihelyt vakáczió lesz, s ki adom a
két esztendei elmaradt porcziótokat minden szent dologból. Azonban a
sors kedvezett: szerencsémre öt diákot kicsapnak az iskolából: jó lesz
ez az én híveimnek; holnap prédikálni fogtok nekik mind az öten.
A fiuknak tetszett az ajánlat. Hivatásukba vág. Már az első éves
philosóphus eljár légáczióba s prédikál a vidéki híveknek: azok még
jobban szeretik hallgatni, mint az öregüket; pedig meglehet, hogy azért
a kis prédikátorból nem lesz pap, hanem prókátor, mérnök, orvos; hanem
nem árt az azért neki, ha a kathedrát is kipróbálta. Jenőy, jurista
létére, sőt még sánta Biróczy is, csak úgy hirdették a szent igéket,
mint többi tógaviselő társaik, s akármely órában készek voltak egy
ünnepi beszédet kellő homiletikával előadni.
Ez ellen tehát semmi kifogás nem tétetett.
Aztán a diáknak, ha tréfa, annál jobb; kivált mikor már ennyire vannak,
mint ők. Mert az biz egy se pityergett azon, hogy kilökték.
Csollán Berti, miután hazaért az udvarára, sietett rendelést tenni a
konyhában (az meg a cselédházban volt hátul) a vacsora iránt, ott hagyva
az öt vendéget a rájuk rohanó agarak és komondorok barátságos
fogadásának; a kiket csitítani senki sem jött elő a cselédség közül.
Látták biz azt a kutyairamodást innen is, onnan is a mellékházakból; de
mikor az olyan mulatságos látvány, mikor a megijedt gyalog ember
kézzel-lábbal védi magát a csaholó fenevadak ellen s mászik fel a
keritésre ijedtében, s kapkodja féltett lába-kásáját felfelé. Aztán meg
a diákot soha sem harapja meg a kutya. Nem védi az magát, mint a butyros
házaló, a rőffel; hanem eléje megy szép nyájasan, leguggolva, mint a
hogy tesz most a sánta Biróczy, kiválasztja az ebek közül a
legmérgesebben ugató komondort s elkezd hozzá orrán keresztül beszélni.
A fenevad eleinte elbámul e szokatlan szörnyalakon, megijed; társai
vinnyogva oldalognak el; a komondor nyüzsög, morog, a szörnyalak elkezdi
nyájasan megczirógatni a szép lobonczos pofáját; megölelgeti a nyakát, a
komondor egészen odalesz féltében, utoljára sánta Biróczy felöleli a
nagy lompos vadállatot két karjára, mint valami birkát s úgy viszi azt
az előczihelődött gazda és cselédek elé s kínálja nekik, hogy nem
vesznek báránykát?
– Ejnye öcsém; de hatalmas tolvaj lenne belőled! mondá Csollán Berti. Te
ugyan érted ezt a betyártempót!
A komondor aztán, a mint Biróczy leteszi az öléből, ordítva szalad be a
cselédházba, másnap sem birják előcsalni az ágy alul.
Csollán Berti kiadta a rendeletet, hogy holnap reggelre itt teremjen
minden lélek, mert nagy prédikácziótartás lesz: van légátus elég.
A vacsorára nem kellett soká várni; hamar készen volt az; csak
egyféléből állt: juhtokány volt: kozmás is volt; de azért elfogyott az
utolsó befaló falásig; még a hozzá adott bor is, a mi pedig savanyú is
volt, nyulós is volt, úgy hogy Biróczy egy ollót kért hozzá, hogy mikor
leteszi a poharat a szájátul, elmetszhesse vele a bort. Hanem hát
Csollán Berti házánál az a rend, hogy rossz ott minden.
– Hát már most mit fogtok kezdeni? kérdé vacsora közben Csollán Berti
vendégeit.
– Én nem sokat búsulok, felelt legelébb is Biróczy.
Elmegyek valami prókátor mellé irnoknak, ott bemagolom a just s azután
valami kollegiumban leteszem az exament s ott leszek, a hol voltam.
– No, megállj öcsém, mondá Berti; van nekem egy fiscálisom Pesten, majd
ahhoz berekomendállak; ott jó dolgod lesz, ne félj. Irok neki magam
melletted.
Köszönte alássan.
– Én meg beállok katonának; szól Csuka Feri. Tudok trombitálni. Úgy
fujom a Rákóczi-indulót, mint a parancsolat. Azért bevesznek huszárnak.
– No fráter, te rajtad is segítve lesz; van nekem egy huszár major
sógorom, itt fekszik Kassán; annak irok egy ajánlólevelet melletted:
tudom, hogy pártodat fogja.
Oh, milyen jó lesz!
– Én pedig komédiásnak állok. Nem bánom. Ahhoz van kedvem, monda
Borcsay. Csak egy jó direktorra tudnék akadni.
– Direktorra? Oh, az is van nekem; – kapott rajta Berti. Majd elküldelek
én egy directorhoz, a kinek igen jó társasága van. Csak bízd rám.
Rábizatott.
Következett Barkó Pali. Az nagy komolysággal felelt:
– Én elmegyek Ázsiába, a magyarok őshazáját fölkeresni.
– Ez már nagy szó. Van-e mivel?
– Tudok törökül, tatárul, perzsául, szanszkritul, oláhul, és görögül; s
a mit nem tudok még, megtanulom.
– Hát a pénz?
– Arra nincs gondom.
– No hát majd lesz rá nekem gondom, ne félj pajtás.
Jenőy hallgatott.
– Hát te veled mi lesz?
– Nekem legnehezebb a dolgom. Nekem van egy gazdag nagyanyám, annak a
szeme elé kellene kerülnöm, azt kellene megengesztelnem, s az nekem
nehezebb mint Ázsiába menni, vagy katonává lenni, vagy koldulni.
– Mennykőt! Olyan büszke legény vagy? Félsz tőle, hogy gazdag nagyanyád,
ha meglát, pofon üt s akkor még kezet kell neki csókolnod? No te vagy az
én emberem! Az ilyen kemény ficzkókat szerettem mindig. Hát mondok én
neked valamit. Pesten lakik az én feleségem: jó indulatu, kegyes öreg
asszonyság. Képzelheted; én is vén fiu vagyok már. Annak van szüksége
egy derék titkárra, olyanra, mint te vagy. Vigy el hozzá tőlem egy
ajánlólevelet, ne félj, olyan jó dolgod lesz annál, hogy az öreg
anyádnál sem volt jobb.
Jenőy meg akarta azt köszönni; de nem hajlott meg hozzá a nyaka.
Aztán meg absurdum volt azt ellhinni, hogy Csollán Berti valakivel
valami jót tegyen, a nélkül, hogy a jótett háta mögött valami hallatlan
bolond csiny ne rejtőzzék. Nem lehetett a szavára építeni. Bolondozik az
mindenkivel!
Volt Csollán Bertinek egy stereotyp tréfája, a mit a háznál megforduló
legatusokon rendesen foganatba szokott venni. A patenses diákot ott
marasztá éjszakára, s aztán megajándékozta húsz forinttal. Azután
mulattak, ittak, danoltak, utoljára kártyát vett elő: a diák zsebében
ágaskodott a húsz forint, nem hagyott az oldalának békét, míg Bertivel
le nem ült kártyázni; gondolta, még többet nyer, s aztán Berti rendesen
visszanyerte a diáktól a húsz forintot, még csak egy éjjel se
melegedhetett a diák a pénze mellett. Igy a szegény diáknak meg volt az
öröme is, meg volt a nagy munificzenczia is, még sem került semmibe.
Ez pedig nagyon könnyű mesterség volt Bertinek, mivelhogy először is
virtuóz volt a kártyában; másodszor pedig olyan kártyát adott elő, a mit
már mind ismert a hátárul.
Az öt diáknál is elővette ezt a kópéságot, előbb nagy sort ivott velük,
belemelegedtek a dalba, akkor aztán elővette a kártyát: «nem durnyiznánk
egy kicsit?»
– Ha csak pofoncsapásba nem játszunk! nevetett Biróczy. Most is a pénz
elől szökünk.
– Hiszen a pénz a legkevesebb, hetykélkedék Berti; adok én nektek, itt a
sallariumotok, kifizetem a prédikáczió árát előre. Aztán reggelig majd
visszanyerem.
Azzal kinyomott valamennyi elé egy-egy húsz forintos bankó czédulát.
Jenőy visszautasítá.
– Én nem szoktam meg nem érdemlett szolgálat díját előre felvenni.
Azzal aztán nagyon akadékba hozta társait is: azok is restelték a pénzt
érinteni. Féltek birtokába jutni. Csak Biróczy bizott magához:
– Elveszem én. Aztán ide azt a cartas pictas! Hadd emlegesse meg Berti
barátunk, hogy egyszer életében diákkal is játszott.
– Ez a derék legény! biztatá őt Berti; ebből lesz valami.
Barkó Pali megszánta az áldozatot.
– Ugyan jól jártál, Sándor, hogy a batyud ott égett a szekeren, mert
most azt is elvesztenéd.
– Keverj! oszsz! monda Berti. Ti többiek meg álljatok a háta mögé, s
segítsetek neki.
Sándor protestált ellene.
– Nem kell a hátam mögé kíbicz! Menjetek nyakalni.
Az első játszmát rendesen meghagyta nyerni áldozatának Berti, hogy
belevigye a csávába, a másodiknál már aztán birtokában volt az
ellenfele.
Hanem Biróczynál minden jó akarata daczára is elveszté a második
játszmát is.
Akkor aztán megduplázta a tételt és vesztett folyvást.
Mikor a hatodik játszmát is macs-csal végezte, letette maga elé a
kártyát s azt mondta Biróczynak:
– Te? Ismered te ezt a kártyát?
– Hát hogy ne ismerném a kártyát?
– De a hátuljáról is ismered a kártyát?
– Olyan jól mint te magad.
S azzal kezébe vette az egész csomagot, s elkezdé neki a hátlapjáról
valamennyit megnevezni: ez a makkfelső, ez a veres alsó! «Hát hiszen
mind bolond az, a ki leül kártyázni, a nélkül, hogy a hátuljáról is
ismerné a kártyát!»
– No még ilyen kópéval nem akadtam össze. Már így jobb lesz, ha iszunk.
De ott sem boldogult Biróczyval, akárhogy itatta; győzte az
véghetetlenül. Nem sikerült vele csillagot rugatni.
Ott virradtak meg a kancsó mellett; adomázva, énekelve, áldomásozva;
hanem azért egy sem volt rekedt.
A mint hajnalodott, rákezdték az udvaron a kolompolást. Berti meghagyta,
hogy minden jármosról leszedjék a kolompot s illendően beharangozzanak a
híveknek.
«A készülőt húzzák» monda Berti; no most még egyet szíverősítőül; s
azzal elővett egy átalagot a fali szekrényből, a melyben már jóféle
hegyaljai volt. No még egyet utoljára Biróczy! Te kezded meg az oratiót.
Aztán köszönts fel legalább; még tőled nem hallottam toasztot.
Sándor nagyot húzott az átalagból s aztán felköszönté a gazdát:
– Oh te Berti, te! Adjon az Isten neked három fiat: az egyik legyen
bíró, a másik legyen pap, a harmadik legyen hóhér. A bíró itéljen el, a
pap prédikáljon el, a hóhér akaszszon fel, a mért megittatad velünk azt
a sok rossz bort s most adod fel a jót, mikor már beharangoztak.
Bertinek tetszett ez a felköszöntés.
– No pásztorok, itt van a nyájatok; monda a diákoknak; künn az udvaron
nagyon hangzott már a számos gyülekezet ünnepélyes torokköszörülése. A
diákok talpra ugrottak, körülkefélték a tógáikat, valahonnan keritettek
elő egy fekete táblás könyvet, azt Biróczy kezébe adták, kit is előre
bocsátva, kiindulának a kastély tornáczába; a hol számukra el volt
készítve a pad. A tornácz előtt pedig fel volt állítva két kecskelábra
egy üres hombár, az volt a szószék, hátulról egy felfordított saraglya
fokán lehetett bele felszállni.
Az udvar tele tömve volt már a pusztai cselédnéppel: ki lóczára, ki
szekéroldalra, ki kutkámvára letelepedett, az asszonyféle külön egy
csoportban, a hogy illik, a gyerekek a hiuban fenn, miként valami
karzaton.
Az öt diák megjelenésére nagy susogásra csendesült el az eddigi zsivaj.
A diákok rázendíték a szép harmoniás éneket, melybe aztán lassankint a
népség is belekapott s felvitték aztán a melodiát olyan magasra, hogy az
egeket hasogatta. Szinte megkönnyebbült a szivük szegényeknek, hogy
egyszer valahára kiénekelhették magukat.
(Fogadni mernék, hogy az az úrféle nevetni fog e jeleneten. Pedig nagy
dolog az, mikor a szegény ember egyszer valahára kiénekelheti magát
szíve szerint; mikor két esztendeig nem hallott énekszót.)
Az ének után felkapaszkodott Biróczy a szószékbe, alig látszott ki a
hombárból, de tartott azért egy hosszú prédikácziót a híveknek és nem
sült bele. Meg voltak vele elégedve.
Utána megint éneklés következett s akkor jött a sor Csuka Ferire.
Ennek egy kicsit borizű volt a hangja, s erősen fogta két kezével a
hombár szélét, mintha félne, hogy kiszalad alóla, de annál nagyobb volt
az az érdeme, hogy rövid prédikácziót tartott; mert a mint beszédét
három részre felosztaná, mindjárt azon kezdte, hogy «harmadszor». No meg
hogy a miatyánkban kétszer is elkönyörögte a mindennapi kenyeret; de hát
az is jó a szegény embernek, mert az sokat dolgozik.
Azután megint ének következett s jött a sor Borcsayra.
Ez heves szónok volt: ugyancsak lelkére beszélt a híveknek; elmondott
nekik egy prédikácziót, melyet a superintendens szerzett a debreczeni
híveknek, szemükre vetve fényüzésüket, divat után kapkodásukat,
felfuvalkodottságukat, hiu rangvágyukat, dobzódásukat; mindezen bűnökben
ugyan a jámbor gödénylaki cselédek nem leledzettek, mert nem lehetett
nekik, de hallgatták azért ájtatos szívvel, mert oly ékesen és tüzesen
adta elő a diák az igéket, hogy keresztül is törte egyik deszkáját a
hombár fenekének, úgy hogy az utána következőknek ugyan vigyázniok
kellett, hogy keresztül ne essenek rajta. Végződött pedig a prédikáczió
e jeramiási jóslaton: «ha meg nem javítjátok magatokat, nem találjátok
meg Debreczent Debreczenben.» Helyhez alkalmazva pedig eként: «nem
találjátok Gödénylakot Gödénylakon». A mi a hívekre nagy benyomást
látszott tenni.
Hanem hát minden jó csak úgy jó, ha nem nagyon sok. A három prédikáczió
egy hújjában tökéletesen elég volt a gyülekezet lelki éhét és szomját
kielégíteni; annyival inkább, mert delet haladván az idő, más egyéb
éhség és szomjuság is kezdett közvéleménynyé válni; melynek hogy
tolmácsa legyen: a harmadik prédikáczió után felállt a lóczáról Marczi
gulyás s megtörülve lobogós ingujjával a homlokát ily szókat emelt:
– Immáron uram, bévettük a kivánatos jókat; megelégedtünk a
prédikáczióval; talántán ideje volna, hogy járulnánk az Urvacsorájához.
Csollán Berti rendreutasítá a felszólalót.
– Majd ha kántor lesz kend, akkor dictáljon kend a gyülekezetben, most
pedig üljön le kend, és hallgasson kend. Délben nem vacsorál senki.
Aztán még két légátus van hátra, a ki teli van szent igével.
Marczi hát csak megnyugodott és leült.
És azután jött a szószékbe Jenőy.
De ez már olyan szépen beszélt másfél óra hosszat, hogy az egész
gyülekezet aludt rajta szép csendesen; a nap is sütött az orczájukra;
csak úgy hajtogatták a fejeiket egymás vállára, s csak akkor riadtak új
életre, mikor a kántus rákezdte «A Sionnak hegyét.»
Hanem hát Sion hegye ide, Sion hegye oda, az embernek reggel hat órától
délután háromig étlen-szomjan kegyes mondásokat hallgatni csakugyan több
az elégnél. A negyedik prédikáczió után már az egész gyülekezet felállt,
felczihelődött, hogy ők bizony mennek haza, ezóta minden leves elfutott,
megkozmásodott, ökör, ló nem kapott se enni se inni; az ember is rakásra
hull az éhségtől. Ők mennek.
– Hova mennétek? rivalt rájuk a földesúr. Most jön még az igazi pap.
Ezek csak kölyökpapok voltak. Ez már aztán az igazi.
És azzal kiemelkedett a szószékből (ezuttal helyes kiejtéssel:
«szuszikból») Barkó Pál tiszteletgerjesztő alakja.
A kinek, midőn mennydörgő hangját meghallák, a hívek, akkor aztán
csakugyan visszaültek helyeikre. Ez már igazán pap; ennek van hangja
hozzá. De bizony elhallgatták volna napestig s nem aludtak volna el
mellette. Oh be gyönyörűen beszélt! Mit beszélt, azt ki tudná elmondani;
hanem gyönyörű volt az mind. Egy-egy hangjára minden asszony ríva
fakadt.
Mire elvégzé a prédikáczióját, bizony lemenőben volt már a nap.
Marczi gulyás akkorát nyujtózott a két karjával, mint a csákós ökör két
szarva. De minden ember örült neki, hogy nem jön még egy hatodik pap
onnan hátulról.
De pedig még hátra volt a szent vacsora osztás. Barkó Pali már fungált e
hivatalban egyszer; de ha nem fungált volna is, a híveknek vágyott a
szivük az áldozat után. S a vallásos érzelmeket ápolni kell a köznépben.
Késő este lett, mire az utolsó bojtárlegény az utolsó áldozatpohár után
megtörlé a száját.
Addig pedig nem volt szabad senkinek elhagynia a helyét.
Akkor aztán Barkó megáldá őket. Csollán Berti pedig így szólt hozzájuk:
– Ime, kikaptátok ma az egy esztendőre való sátoros ünnepet. Ez volt az
első nap. Holnap lesz ünnep másodnapja: ismét feljőjjetek, s akkor a
tiszteletes urak ki fogják tőletek kérdeni, hogy mit tanultatok ma?
De úgy szétmentek erre a szóra, hogy másnap egy vízhordó legényt sem
lehetett találni az udvaron; s soha többet Csollán Bertit nem instálta
semmi cselédje, hogy rendezzen számára lelki vendégséget; inkább négy
órát gyalogolt a szomszéd városig, ha meg akart gyónni. (Igy nevezvén
visszaélésképen a nem gyónást.)
A bevégzett munka után ott várta a kegyes missionariusokat a pompás
lakoma. Birkatokány és savanyú bor.
Csollán Berti megint egész éjjel nem hagyta őket lefeküdni. Mulassuk ki
magunkat kedvünkre. Sorba fogta őket kártyázni! most már nem pénzbe, a
keserves leczke után, hanem játszottak «orronverőskét». (Tudniillik,
hogy a vesztesnek a nyertes minden kártyát egyenkint az orrához ütöget,
míg a veres kétszem elő nem kerül a csomóból.) Mindenféle csalás és
paklizás megengedtetik. A ki duplát veszt, egy keresztet húznak a hátára
krétával.
Ez így ment másnap reggelig.
Reggel következett a juhturó, meg a silvoriumnak keresztelt
törkölypálinka. A turónak a vénsége, a pálinkának a fiatalsága volt a
hibája; hanem ezt nem nézték. Délig megint kártyáztak krétára. Akkor
megint jött a lucullusi birkatokány és a karczos, s arra délután megint
folytatták az orronverőskét. A vacsora szintúgy végződött, mint előtte
való nap. Birkatokány. Reggel megint ott virradtak meg a kártya mellett.
Olyan volt már a kártya a sok kézben fogdosástul, hogy bicsakkal kellett
az osztónak egymástól elválogatni s nem egy diáknak a tógáján, sem
Csollán Bertinek a dókáján nem volt egy árva folt sem, a mi
krétakereszttel fel ne lett volna dekorálva.
Mikor aztán megint jött a birkatokány délre, Biróczy megszólalt.
– Behehehe! Hallod-e te Berti. Én már egészen birkává lettem magam is. S
azon veszem észre, hogy ebéd után kérődzni kezdek. Azt hiszem, hogy
nincs már annyi esett birka a pusztádon, a mit el ne fogyasztottunk
volna. Hanem hát a jóból is sok a mi sok, eresz már bennünket odább.
– Óh édes fiaim; nem eresztelek el a nélkül, hogy a mint megigértem,
mindeniteket el ne lássam ajánlólevéllel, meg egy kis útravalóval. De
bizony nem eresztelek el, a nélkül, hogy megemlegessétek, hogy itt
voltatok. Mindjárt irok szörnyen, csak egy kicsit felengesztelem egy kis
vízzel a tintát a kalamárisban, mert biz az beleszáradt. Hanem azért még
nem mentek el holnap ilyenkorig.
A mint Csollán Berti magukra hagyta a fiukat, hogy leveleket irjon a
számukra, azok összeszólalkoztak, megcsinálták a haditervet, hogy mint
szökjenek meg tőle. Egyesével tünedezhetnek el csak. Sánta Biróczyt
eresztik el legelől, hogy egérútat kapjon.
Sok idő telt bele, míg Berti előkerült a levelekkel. Jó vastag
papirosból gyomrozott okiratok voltak azok, olyan vastag betükkel irva,
hogy a tinta mind keresztülitta magát a tulsó oldalra, s olvasni
lehetett volna kívülről is, ha a titulus megint nem fedezte volna a
belső ákombákot.
– No, ez a te leveled Biróczy: szólván spectabilis ac perillustris
dominus egregius Stephanus Korcza assessor urnak Pesten. Ez egy igen
derék fiscalis, a kinél ménkű jó dolgod lesz. Irtam neki, hogy fogadjon
fel prókátorbojtárnak. – Ez meg a te directorodnak szól, nesze öcsém
Borcsay: «Bálvándy urnak, kóbor komédiás directornak. Ibi. Ubi.» A hol
megkaphatod. Most Miskolczon tanyázik. Aztán hozzám is eljőjjetek a
truppotokkal; itt a birkaszinben pompásan el lehet játszani
«Kakambukifornihorgyeminomen» herczeget. – Tégedet Csuka Feri a
trombitáddal együtt jól berekomendáltalak a sógoromnál; nagyságos Sátori
és Bakatori Sátory Lőrincz huszár-főstrázsamester urnál. Nagy betükkel
kellett neki irnom, mert iszonyú süket. Csak jó nagyot kiálts a fülébe,
mikor vele beszélsz. Neked öcsém Barkó Palkó nem tudtam ajánlólevelet
irni, mert van ugyan egy hetvenhetedik unokaöcsém Ázsiában: ott lakik
mindjárt a tulsó széle felé; a ki Uszubu dédapámról maradt el odahaza;
de nem tudom, hogy hiják. Ha megleled, köszöntetem. Hanem a helyett adok
neked a hosszu útra, a minek neki vágsz, valamit, a mi mindenütt jó
ajánlólevél: ebben a bepecsételt csomagban száz darab lázsiás tallért.
El ne felejtsd, mikor kiadod, hogy lázsija van.
És valósággal átadott Barkónak egy hosszu tekercset, melyben csakugyan
pénz volt, és csakugyan az volt ráirva, hogy száz tallér.
Barkó Pali megerőtette a derekát egy halk megköszönésig. A mi nála nagy
dolog volt.
Mégis nagylelkű ember ez a Csollán Berczi!
– Itt vagyon pedig a te ajánlóleveled, kedves öcsém Jenőy. Ezt már
fáinabb papirosra irtam; mert asszonyságnak szól. A feleségemnek. Igen
fáin asszony. Nyáron át Pesten szokott telelni, mint más uraságok. Ez
pártodat fogja majd az én kedvemért. De magad vidd el hozzá a levelet.
De ne dugd a levelet a csizmád szára mellé; mert nem szereti a bagaria
párfümöt. Igy ni, édes öcséim, most el vagytok látva egész életetekre.
Már most még csak az elégett batyujaitok kárát sietek megtéríteni.
Tudom, hogy egy kis fehérnémücskétek volt benne; az a legszükségesebb.
Hát adok mindeniknek a magaméból.
Azzal kihuzta az almáriom fiókot és kinyalábolt egy halom inget,
lábravalót, a mik a legkitünőbb ponyvavászonból voltak varrva, olyan
szilárd mind, hogy holmi vékony pálczának az ütése meg nem érzik azon
keresztül.
Hanem azért csak elvette azt a diák. Szükség lesz arra; akármilyen. Ez a
tréfa kárba veszett.
Nem is ebben volt a furfang bunkója, hanem az ajánlólevelekben, a miknek
előre eláruljuk a tartalmát.
Abban a levélben, melyet Biróczy vitt a fiscalishoz, leendő
princzipálisához, ez az ajánlat volt:
«Praesentibus recommendo tibi fidelem nostrum Alexandrum Biróczy:
capitis bisonis, asotum trimodium, et venerabilis Gringenőrii asseclam
diligentissimum.»
Ezt még egy hirtelen az sem érti meg, a ki diákul tud, úgy hogy
háromszor kell lefordítani, míg az igazi tartalmára rájön az ember,
aztán akkor kisül belőle, hogy:
«Ajánlom jelen soraimmal neked az én hivemet Biróczy Sándort, a
bivalfejüt; a kinek a gyomra három akós; tisztelendő Gringenőrnek
legszorgalmasabb követőjét.» (Gringenőr találta fel a kártyát.)
No most ezzel az ajánlólevéllel mehet Biróczy a pesti tabuláris fiscalis
elé.