melynek eddig mást nem kellett kerülni, mint a hatalom pallosát, most
pedig kerülnie kell annak még a nemesi fringiát s a pásztori botot is,
melyek mind üldözésére indulandnak el; hogy a hol megtalálják,
megégessék, nehogy ő legyen az a máglya, a melyen mindnyájan megégünk!
Minő kakodæmon szállta megsziveitek, hogy ily gonosz lejtőnek
rohanjatok? Midőn az ország csak alig szerezte vissza nemesi előjogait,
ti elkiáltjátok magatokat nem kell nemesség! a kutyabőr maradjon a
kutyáé! Midőn csak alig birtuk a német nyelv nyilait kitépni bőrünkből s
áttörhetlen pánczélunkat, a classicus latin nyelvet, felöltöttük, ti
előálltok kiabálni, hogy nem kell a holt nyelv! Pedig a halál utáni élet
örök élet! S ti azt akarjátok, hogy levessük e pánczélunkat s meztelenül
álljunk ki, a magunk meztelen magyarságával a vértezett ellenségnek
ismét?… Csak alighogy türve van egyházunk, még most szedegetjük össze
garasonkint az áldozat-siclust, hogy templomaink helyett, miket tőlünk
erővel elvettek, újakat építsünk; még alig száradt fel az irás
Biharvármegye jegyzőkönyvében, melyben kimondatik ránk, hogy a hol
templomot építettünk, iskolát nem szabad építenünk, s a hol a kántor
tanít csak szóból taníthat, de könyvet nem szabad gyermekeink kezébe
adnia; s ha egy ábéczét lelnek nála, börtönbe vettetik: és ti már azzal
álltok elő, hogy minek a templom? minek a vallás? bolondok, a kik egy
czifra tornyot építenek! és csufságot tesztek azokból, kik a pædagogus
martyr életére vállalkoztak? A budai diætán már törvényjavaslat lett
előterjesztve az iránt, hogy a mi papjaink is nemesi rangnak
örvendjenek; a hogy ki van az terjesztve az oláhok pópáira. Hittük és
reméltük, hogy e dicsőségben részeltet is bennünket a nemzet, s ti most
előálltok s azt mondjátok: minek a papnak a kutyabőr? elég kutya az már
úgy is!
Ez volt a legkeményebb vád, a mi ellen nem lehetett mentség.
– De még nincs vége a bűnök lajtsromának, folytatá a rector. Kendtek még
a magyar koronát is kigúnyolták. Ez nem reformatió tárgya, urak! Azokhoz
a szentekhez, a kik a magyar koronára vannak festve, semmi köze sem
Luthernek, sem Calvinnak, azok a nemzet szent képei, s azok ellenében
nincs iconomachia (szentkép-harcz) és ha ördögök volnának is arra
festve, vagy gúnyképek, még akkor is a mi tiszteletünk tárgyai lennének.
Csak alig múlt nehány tizede, hogy a nemzet ezt az ereklyéjét
visszakapta; milyen nagy triumfális processió volt az, mikor azt
visszahozták az országba! Hogy fogadták zászlókkal, banderiumokkal, hogy
hintettek az útjára a haza szűz hajadonai virágokat, hogy járt fel
tiszteletére Buda várába a nemzet ifja, véne; mert tudta mindenki jól,
hogy ez az a varázsgyűrű, mely bennünket együvé tart. És most egy
csoport gyermek előáll könnyelmű szóval s feszegetni kezdi, mennyit
érhet latszámra, darabonkint azon megbecsülhetetlen kincs; elmondja,
hogy egy ilyen felfordított aranybográcsot egy bécsi ötvös bizony ezer
tallérért is csinálna, sőt különbet; és hogy párosítsa a szentségtörést
a tudatlansággal, még azt is kétségbe hozza, hogy e korona szent István
fejét érte volna, mivel később élt emberek nevei vannak rajta: arczul
ütve a históriát, mely világosan tanítja, hogy a korona két darabból áll
és a külső ágas karikáját küldte a görög despota. Ime ilyen adatokkal
gazdagíták kendtek amaz emlékezetes könyvet: tagadja-e azt kend, vagy
bevallja?
Jenőy összeszorítá vékony ajkait, s azután elszántan felelt:
– Quod dixi, dixi; quod scripsi, scripsi! (A mit mondtam, megmondtam a
mit irtam, megirtam.)
Tízen kiálták utána egyszerre:
«Et nos itidem diximus!» (És mi is ugyanazt mondtuk.)
Tíz társa nyújta egymásnak kezet.
A nagytiszteletű úr most hosszas ideig tartott tanácsot nyelve hegyével
és odvas fogával.
– Fiaim, szólalt meg azután otthoni természetes hangján; most nem úgy
szólok hozzátok, mint biró vádlottakhoz, hanem mint atya gyermekeihez. A
vétekről, melylyel vádolva vagytok, meg vagyok győződve. De
tanúbizonyságaim nincsenek rá. A corpus delictit, a vétkes krónikát el
tudtátok rejteni szem elől, hogy senki rá nem akadhat. Maga azon egy
társatok, a ki töredelmes szívvel és szent borzadálylyal fedezé fel
előttem a legutóbbi lapok adatait…
(– «A hetedik szavazat!» sugá Jenőy Barkónak.)
– Ugyanaz sem volt rávehető, hogy felfedezze, hová rejtétek el e
krónikát? És ha megkaphatnók is azt, ugyan őrizkednénk benneteket «a
miatt» elitélni, mert periklitálnánk általa egész iskolánk jövendőjét, s
a világi hatóságoknak adnánk okot a beavatkozásra. Ellenben erős
indokaink vannak ellenetek az iskolai kihágás, a fegyelem és tisztelet
elleni vétség miatt a legszélső szigort alkalmazni. Azért azt tanácsolom
tinektek, adjátok elő önkényt ama veszedelmes könyvet, ne legyen az
ellenetek fordítva semmiképen; hanem itt mindnyájunk szemeláttára
vettessék be a nagy kandallóba s legyen az ő hamújába eltemetve mind a
ti bolondságotok, mind a mi keserűségünk. Ha pedig megátalkodva
eltitkoljátok azt, legyetek készen, hogy azért a másik bűnötökért, mely
bebizonyítható, a legnagyobb szigorával a törvénynek fogtok megsújtatni.
Most egy ünnepélyes csend pillanata következett. Jenőy végig hordozá
tekintetét társainak arczán. Egy sem süté le szemeit előtte.
– Uraim. Nagytiszteletű iskolaszék! szólt Jenőy; amaz emlékezetes
könyvnek 1802-őt viselő lapján egy jegyzet foglaltatik a margóra irva,
mely így szól: «és e rettenetes tűzveszély közepett, midőn a templom és
kollegium s az egyház melléképületei mind sorban égtek, egyikében a
«gunyhók»-nak két benszorúlt diák maradt meg. E krónika őrei voltak
azok, kik az égő házból ki nem jöhetvén, a földre letették a krónikát és
arra ráfeküvén, öntestökkel védelmezék azt meg az összeégés ellen.
«Factum!» szólt közbe a rector. «Karika János volt az egyik megmentő
neve.»
– Ez ív utolsó lapjának margójára pedig ez «lesz» irva, folytatá
felemelt hangon Jenőy; hogy a midőn e krónikát egy társnak árulása
veszélybe hozta, akkor tizenegy tanuló öntestével védelmezé meg azt a
megsemmisülés ellen, és inkább választotta a számüzetést, az
életpályából kiveretést, hogysem árulója legyen az ereklyének. «Est Deus
in nobis!» (Isten él bennünk!)
A vádlott társak rádörmögték:
«Amen!»
A rector inte nekik, hogy távozzanak ki a teremből.
Az előteremben a jurátus diákok között megpillantá Jenőy az áruló
Aszályit.
– Miért árultál el engemet? sugá neki.
– Miért voltál első eminens? felelt az, kielégített irigység
kifejezésével arczán, miért nyertél el minden kitüzött jutalmat előlünk?
Miért protegált úgy minden ember?
– «Mea maxima culpa!» (Ez az én legfőbb bűnöm) sohajta Jenőy.
Odabenn sokáig nagy és heves disputa volt a nagytiszteletű urak között.
Elhatározott szándék volt, hogy a lázadó fiatalok a tanodából
számüzessenek; csak az itélet fogalmazásában volt erős összeszólalkozás.
«Fentnevezett tanulók az iskolai öltöny levetése, világi öltöny
felvevése és törvényellenes kihágások miatt az iskola falai közül
elmenetelre tanácsoltatnak.»
A rector professor az «és törvényellenes» szavak közé ezt kivánta
igtatatni «így», a mikor azt n természetesen úgy hangzanék az itélet,
mintha a diákok minden kihágása a világi öltöny felvevése lett volna, a
miben pedig kettőt kivéve, a többiek nem is részesültek. Ezt Muskotályi
tanár természetesen ellenezte. Már csak a históriai igazság kedveért is.
Azonban egyik jurátus bizonyította, hogy a többieknek is a lószőr
nyakravaló helyett fehér patyolat volt a nyakukon. Ez bizonyított, s az
«így» közbe lett szúrva. Ez enyhítette az itéletet.
Midőn a contrascriba (ellenőr) szava belépésre hivá fel a vádlottakat: a
tizenegyedik után humanissime Aszályi is beszólíttatott. Valószinűleg
szembesítés végett.
Azonban több vallatás nem fordult elő. Az itélet készen volt már.
A rector felolvasá azt a vádlottak előtt.
Öten, mint főczinkosok: Jenőy, Biróczy, Borcsay, Barkó és Csuka az
iskolából mindenkorra kitiltatnak, eddigi bizonyítványaik kiadatása
mellett. Hatan tizennégy napi carcerre itéltetnek, kenyeren, vizen, és
az electióknál, s akademika promotióknál tizenöt társsal hátrább
tétetnek, itéleteik a fekete táblára kifüggesztetnek, s azoknak
foganatba vétele a harmadik harangszónál azonnal megkezdetik.
E komoly, keserű pillanatban kötelességének tartá a rector professor egy
kenetteljes búcsúztatót tartani a számüzött ifjakhoz.
– Szerencsétlen ifjak, mi lészen már most ti belőletek?
De ketté szakította az egész malasztos orátiót a gonoszvérű sánta
Biróczy felkiáltása:
«Ma diák, holnap katona!»
S azzal megindult az ajtó felé azokkal a jobbra-balra sántító
kacskalábakkal, azzal a vállaközé húzott sertehajú fejjel, azokkal az
idomtalan hosszú kezekkel; hogy erre a mondásra és jelenetre az egész
venerabile consistorium oly féktelen hahotában tört ki, mely még a
rector professort is magával ragadta; ki e gnóm alak gúnyos parodiájára
elfeledkezék róla, hogy az orientális népek nem nevetnek nyilvános
helyeken, s kaczagott, hogy a szék rázkódott alatta.
Azután pedig nagyon megharagudott érte.
– Perversus nebuló; takarodjék kend ki innen! A törvényszék auctoritását
eképen compromittálni.
Sánta Biróczy még egyszer visszafordult, csipőjére tette a kezét s egy
olyan heroicus tekintetet vetett büszkén a venerabilis sedesre, hogy az
még egyszer összeomlott a visszatérő kaczagás miatt; mely nem is szünt
meg addig, míg az elitéltek mind el nem hagyták a termet.
Csak Aszályi nem nevetett. Ő megbotránykozottan emelgeté szemeit az ég
felé, kezeit összekulcsolva, s ott maradt, miután a többiek eltávoztak.
Mikor aztán ő már egyedül volt ott, akkor a rector professor arczára
ismét visszatért a birói komolyság:
– És most kenden a sor, humanissime Aszályi. Kend bevádolá társait az
iskolaszék előtt, hogy azok egy tiltott könyvet rejtegetnek a nagy
erdőn, Nagy uram pinczéjében, egy hordó fenekében. Kend nem mondott
igazat, mert a vád alá eső könyv sem a hordóban, sem a pinczében, sem
sehol nem találtatott, kend ez által iszonyú skandalumot idézett elő.
Ennélfogva kend az iskolából örök időkre kitiltatik, kicsapatik,
kiüzetik. Testimoniumába pedig sub rubrika «ex moribus» beiratik e szó
«calumniator!» (rágalmazó.)
Dzimm-dzumm! A második verset zúgta már a Rákóczy harangja, annak
hirdetéseül, hogy a nehéz itélet ki van mondva.
Mikor a harmadik verset fogja rezegni, akkor már mennek a kitiltottak, s
harangoznak nekik, míg a városból kiérnek: mint a hogy szokás harangozni
a halottnak a temető kapujáig.
Három órai idő volt engedve a kitiltottaknak, hogy motyóikat
összeszedjék s azután hátukra véve, menjenek Isten hirével. Nincs már
szolgálatukra dárdás, a ki utánuk czipelje a vászonkuffert.
Délután nem tartatott előadás, hagyományos szokás szerint. Lehetnek hű
barátjaik a szerencsétleneknek, kik el akarják őket kisérni, legalább a
város végéig, talán még tovább is. A hatóság hunyjon szemet a kegyelet
előtt.
Ez a három órai idő pedig épen elég volt arra, hogy a város népessége
mindent megtudjon hegyiről tövire, hogyan, mi mondatott a sedesben? Mi
volt a diákok vétsége? Hogyan védelmezték magukat? Milyen nagy dolgokat
vágott oda a vaskalaposoknak Jenőy? hát Barkó hogy replikázott nekik
tatárul, törökül, perzsául! Hát még a sánta Biróczy, hogy tréfálta meg
őket víg ötleteivel! S most ezeket mind kicsapták. Az iskola szeme
fényeit! Még Borcsay is, a ki úgy prédikált nagypénteken, hogy minden
ember sírt rajta! Rettenetes dolog ez! Olyan diákot kicsapni, mint
Jenőy, a ki példája volt a jó erkölcsnek! No meg olyant, mint Barkó
Pali, a ki tíz nyelven tud beszélni. A rectoron kívül egy professornak
sincs annyi tudománya. Szörnyűség ez! Aztán miért? A «csittvári
krónikáért!» A ki nem tudta is, hogy mi az a csittvári krónika? annyit
tudott róla, hogy az egy tűzre máglyára keresett drága könyv, melyben az
ország minden elvesztett jussai vagynak megirva! melyet két diák, anno
1802-ben a nagy tűzből szabadított ki! S ki árulta el őket? A gézengúz
Aszályi.
De nem is volt tanácsolva Aszályinak, hogy bevárja a harmadik
harangszót, mikor az egész frekvenczia indul, hanem elébb kibocsátották
őt a «gunyhók» felőli hátulsó kapun: úgy menekült tova, szája elé húzva
köpönyegét, mintha az orra vére folyna. Azonban az álnok mendikások
elárulák őt mégis a publikumnak, utána kiabálva: itt a calumniator! s
akkor aztán neki támadt minden kétlábú teremtés, ember, kofa, civis,
gyerek; szidták, pernahajderezték, még a pulykák is utána hurrogattak; s
a mint aztán szaladásnak vette a dolgot, a kofahad úgy meghajigálta sült
tökkel, hogy csupa sárgafekete lett tőle a tógája «heh, te csunya
Kalmunátor!» s legvégül az iskolásgyerekek csürhéje az egész Csapó
utczán végig kergette, utána kiabálva a hagyományos gúnykiáltást «oche!
oche!»
Mikor pedig harmadszor megszólalt a Rákóczy szomorú zöngése, s kinyilt a
főkapú és előjöttek rajta a számüzött diákok, és azután nyomukban a
fekete tógás népségnek egész hosszú cohorsa, (hétszázan!) s ott kiérve a
kollegium elé, még egyszer körbe álltak, s rázendíték az iskolai
búcsúdalt:
Múzsa–Múzsa–Múzsa–nyáj!
Indu–huhu–lj patakoknak árnyas
Berke–hehe–iben
A Sze–hehe–nt Pieridenéknek
Boho–hohol–doho–hohog kertjeiben!
Oszlik bomlik kis seregünk
Szakadoz.
Pusztán árván hagyva busan
Maradoz,
Le te–hehe–tte szent atyánk lantját
Muhu–huhu–zsábá–háhák.
Mars haza hát!
Hát akkor az egész közönség bőgött a sirástól. Soha sem lesz itt többet
olyan bassista, mint Barkó Pál volt. Mikor azokat a szavakat oda dörögte
«szakadoz», «maradoz» az ember azt hitte, hogy csakugyan a szive szakad
meg.
Akkor aztán felnyilt a kör s az öt elitélt megkezdte a maga száműzetési
pályáját az emlékezetes fahidon a körülöttük tolongó népség árja
közepett. A sok érzékeny szívű civis és civa egymást törte, hogy valami
útra valót tömhessen a tarisznyájukba, a togájok zsebébe, «no még ezt a
kulacsot! ezt a kis elemozsynát! ezt a fonatost, ezt a kolbászt; jó lesz
ez a szalonna az útra; hát ez a boszorkánypogácsa! Szegény Csuka Ferinek
foltos volt már csizmája; azt nem eresztették végig a csizmadia állás
előtt addig, míg egy ujdonatúj fischledert nem akasztottak a botja
végére; sőt még Jenőy is tapasztalá, hogy van még egy koszorú a világon,
a minek a költő ez életében is hasznát veheti, egy becsületes sütőné
akkora pereczkoszorút akasztott a karjára, hogy a félországot
beutazhatja vele. Jó volt azt a koszorút elfogadnia, mert az volt az
első és az utolsó koszorú, a mit törekvései jutalmául egész életében
látott. Miután hogy a töviskoszorúk láthatatlanok.
A «Dzimm-Dzumm» zúgása egészen elveszett az emberi rokonszenv zajában.
Maga a harangszó is, mintha ott akart volna maradni csak a kollegium
körében.
A fiatalság elkisérte a nagy erdőig egész tömegestül a számüzött
társakat; sokan mentek velük még a nagy erdőn is végig; egész az utolsó
fákig: a hol a nagy hajdúsági róna keletkezik. Még ottan is kivált
valami ötven a többi közül, hogy ők elkisérik pajtásaikat, a míg csak a
nap fenn lesz az égen.
Jenőy eszükre téríté őket, hogy de már azt nem okosan teszik; nekik
vissza is kell még menniök a kollegiumba, az pedig este bezáratik, s az
azután csunya látvány lenne, ha ennyi diák mind a kollegium falán mászna
be; a mi egyesével egészen rendes közlekedési út gyanánt használtatik.
De legalább addig a pásztorhalmig elkisérik őket.
Nagy hegy az a pásztor-halom ezen a sík pusztán. Talán nem is épen csak
azért hordták azt egyszer oda, hogy a juhásznak, meg a komondorainak
legyen honnan szétnézni a világba. Talán ha elkezdenék azt széthányni,
ezernyi ezer koponya gördülne szét belőle.
A pásztorhalmig elkisérte társait a hű csoport: ott sánta Biróczynak
valami jó gondolat ütött a fejébe.
– De halljátok-e, nem czepelem én ezt a sok sajtot, fonatost, meg hurkát
a világ végeig. Itt a szép asztal: a gyep; csapjunk egy víg lakomát
egymással utoljára!
Jó lesz. Mondá a négy társ, s azzal lerakták mindannyian batyúikat,
miket a népbarátság inni és harapni valóval tömött meg; nem kellett oda
nagy kinálkozás, leheveredtek valamennyien a gyepre, az ott maradók
nagyokat ittak az eltávozók egészségére, míg tartott a kulacsban. Kinek
jutott volna eszébe, hogy búsuljon?
Mikor aztán a nap lement, a bujdosók siettették társaikat, hogy menjenek
haza «hora canonica!»
Aztán összeölelkeztek, kezet ráztak, elbucsúztak. Nem sirt senki! Tud is
sirni tizennyolcz esztendős ember a maga baján!
A hazatérőket eltakarta nem sokára a nagy erdő; a bujdosók ott maradtak
még sokáig, nagyon sokáig a pásztorhalmon üldögélve, s mikor már a
hazatért társak nagy messze lehettek, elővonta Csuka Feri iszákjából a
tárogatót, felállt s megzendíté a dombtetőről azt az üldözött nótát, a
Kuruczok bucsúnótáját, hogy a bánatos méla hang messze bejárta az
alkonyködös rónát. S mikor a tárogató elhallgatott, mintha a nagy erdő
viszhangja volna, mintha az esti szél zúgása volna, hangzott vissza
messzünnen a szomorú dallam az erdőből:
«Zöld erdő árnyékát,
Piros csizmám nyomát,
Hóval födi be a tél
Hóval födi be a tél.»
Most azután egymás nyakába borúltak és sirtak.
Ez már nem a maguk baja volt.
A FURCSA PATRONUS.
A kiakolbólított diákok aztán csak felkerekedtek s nyakukba vették a
gyalog utat s addig mendegéltek, míg rájuk szállt az éjjel; akkor pártul
fogta őket egy jótékony szénaboglya, a mellé letelepedtek, ott szépen
meg is virradtak.
Reggel, a mint a legelső pacsirtaszó felkölté őket, nem sok kellett az
öltözködéshez, kankalikos kút vedre a pusztában jó volt
mosdószekrénynek, reggeli szellő törülközőnek.
Hová fognak menni? Van-e pénzük az útra? Azt még nem is kérdezték
egymástól.
A mint ballagnak az országút mellett a timpóvirágos gyalog uton, egy
ötlovas szekér jön a nyomukba nagy csengetyűzajjal.
Ha a sánta Biróczy velük nem lett volna, majd lépést tartottak volna
azzal a diákok, mert nincs dicsőbb dolog, mint a gyalogszámosnak nem
hagyni maga elé kapni a szekerest. A mint utoléri őket a szekér, a
bennülő szavára lassítja a kocsis a lovak menetét. A szekérben négy ülés
van, a hátulsóban egy negyvenöt-ötven év közt járó úri ember ül és
pipázik nagy tajtékpipából. Arczszine olyan barna, hogy csak egy
klarinét kellene a szájába, s a legtökéletesebb czigány volna. Ahhoz
valók hamisan összehúzott szemei is, a mik olyan kifejezést adnak az
arczának, mintha örökösen gúnyolná a világot, mely gúnyt roszul takargat
rendetlen bajuszával fedett komoly vágású ajka; pofaszakállt is visel, s
a hogy a szakállába s boglyos hajába akadt pehely és szalmaszál
tanuskodik, nem sokat szokott e két utóbbi rendezésével foglalkozni; sőt
arra is erős gyanú van, hogy ő nála aligha veszne kárba a szerecsen
mosdatás s egy adag szappan, meg egy négynyüstös új törülköző segélyével
alkalmasint sikerülne a mulátból legalább quarteront mosdatni.
Az úri ember megszólítá onnan a szekérből a vadlud formán egymásután
haladó fiúkat.
– Kik vagytok? héj!
Sánta Biróczy visszafelelt hetykén.
– Kicsapott diákok, héj!
– Kicsapott diákok! Állj meg kocsis! E kell nekem. Üljetek fel
valamennyien a szekeremre. Én meg elviszlek benneteket egy kicsapott
ekklézsiába. No, soh’ se gondolkozzatok rajta; egy, kettő, három. Egy
mellém, kettő elejbém, egy a kocsis mellé, egy a saraglyába hátul. Upré
pupos.
Jenőy felelt neki.
– Legelőször is megjegyzem, hogy engem nem szoktak idegen emberek
tegezni.
– Igaz a! szólt a kocsi ura; no hát igyunk bruderschaftot pajtás, aztán
legyünk per tu. Itt a kulacs!
Már ezt a tréfát nem lehetett elutasítani. Ott az útfélen megitták a
bruderschaftot, s aztán lettek mind per tu: kocsis, diák, uraság.
– Már most mondjátok meg, kit hogy hinak?
A diákok sorba paroláztak vele.
Mikor aztán az utolsónak is markába csapott, akkor ő megmondá a magáét:
– No hát engem meg Csollán Bertinek hinak.
Erre nagy zsivaj támadt a diákok között, valami olyan öröm, vagy
káröröm, vagy veszedelemérzet-féle. Hetedhét országon híres név az a
bohó kalandjaival, emberek megtréfálásával: a kinek semmi egyéb dolga,
mint mindenütt valami hallatlan nagy csinyt elkövetni, a hol csak
megfordul; a miről azután megemlegessék. Vagyona is van a csinytevések
árát megfizetni, megmérhetetlen sok. Nem volna diák, a ki ezt az
invitatiót el nem fogadná. Jenőy hirtelen fölkapott a kocsiülésbe,
Borcsay felsegité Biróczyt az első ülésbe, maga a mellé ült, Csuka Feri
a hátulsó ülésen keresztül a saraglyába mászott.
– Hát mért nem maradsz itt mellettem? Kiálta rá Csollán Berti.
– Majd tán bolond vagyok, hogy tűzes taplót dugj a csizmám szárába.
Ismerem a jó szokásodat. Aztán meg azt a tisztességes helyet az öregnek
hagyom.
Az «öreg» alatt Barkó Pali volt értve.
– No hát öreg. Ad ugrandum.
– Én nem ülök fel. Én sietek; mondá egykedvűen az orientalista.
– Hová sietsz?
– Még ma Tiszarévben akarok hálni.
– Hát hisz az az én falum. Épen odaviszlek titeket a pusztámra.
– Hamarább ott leszek gyalog, mondá Barkó s aztán nem is állt többet a
szónak, hanem folytatta a gyalogolást. Köztünk mondva, nem szerette, ha
vele tréfálnak.
A többieket aztán vitte az öt fakó. Felejtve volt egyszerre minden gond:
a kulacs kézrül-kézre járt, s az nem volt olyan kölyökkulacs. A fiuk víg
ötletekkel mulattaták Csollán Bertit; sánta Biróczy elmondta neki a
tegnapi sedes jeleneteit, a mik mulattaták az uraságot nagyon. No majd
segít ő a bajukon, ne busuljanak semmit. Csuka Feri egyszer előhuzta a
tárogatót, s elkezdte rajta a postaindulót fujni, a mitől aztán minden
szemközt jövő nagysebten kitért előlük. Még a császári királyi
diligeanceot is rászedte vele, az is kitért nekik: azt hitte stafétát
visznek, vagy brachiumot; bele is rekedt a legnagyobb sárba, a min
Csollán Berti nagyon jót nevetett.
Nem is történt velük egész Tiszarévig semmi veszedelem. Ott a falu végén
esett csak az a kis malőr, hogy a kocsi egyszerre kigyulladt, bizonyosan
elejtett taplótul; a rajta levők aztán ugráltak ki belőle, kinek orra
törött be, kinek könyökéről maradt le a bőr, Biróczy jajgatott s
torzképeket fintorított, hogy ő most az egyik lábára jobban sántít mint
a másikra, s mindezen nagyon sokat nevettek, de még többet azon, hogy az
elrugaszkodott öt paripa hogy nyargalt aztán Illés proféta lángoló tüzes
szekerével neki a falunak, a sok paraszt hogy szaladt eléjük villával,
cséplővel, hogy be ne menjenek a faluba, fel ne gyujtsák a községet. Ezt
csupa komédia volt nézni. Persze, hogy a diákok batyuja is mind ott
égett. Se baj, van a ki megtéríti a kárt.
Hanem mikor a faluvégi csárdához elértek aztán ballagva, már akkor ott
találták a kis padon ülve az eperfa alatt Barkó Palit; ez már akkor ki
is pihente magát.
– No ugye, jó volt nem jönnöm veletek a szekéren? mondá társainak, mikor
fátumukat előtte elpanaszlák; az én batyum nem égett oda. Pedig abban
van valami őrizni való. Azt nem fizethetné meg Bertók!
Csollán Berti pusztájának ez a csárda képezte az egyik határát, honnan
egy roppant sík pusztán kellett végig ballagni, melyen gulyák, ménesek
legeltek szétszórva. Egy jó órajárásnyira látszott a tanyai lak
mindenféle melléképületeivel. Tömérdek szalmafedelű hosszú házak, szinek
és hodályok, s azok közül egy kiemelkedő s messziről vereslő emeletes
épület, a melyen csak az volt a csodálatos, hogy nem volt rajta semmi
kémény.
Annak a pusztának a neve volt Gődénylak (csendes vonatkozás a benne
lakozókra, kik isznak, mint a gődény). Terjedelme lehetett negyven, vagy
ötvenezer hold, bizonyosan nem tudatik mennyi? mert felmérve soha nem
volt, s egy része víz alatt fekszik, a hova indzsellér nem megy.
Van rajta éktelen mennyiségű lábas barom, a miket soha sem vesz senki
számba; ha a ménesből, gulyából, nyájból és kondából ellopnak a
szomszédok egy csomót, a csikós, a gulyás, a juhász, a kondás be sem
jelenti azt, hanem visszalopja. Mennyi földet szántanak fel s mit vetnek
bele, mit aratnak róla? Isten tudná azt megmondani: az ispán ugyan nem,
kiknek szabad ellátás az egész fizetése; tudniillik pénz semmi, hanem a
mit lophat, az az övé.
A tanyák déli oldalán három hosszú fekete sáncz vonul végig: azok
trágyasánczok, miket nyáron odafortificálnak, s télen, mikor nagy a hó s
aztán egy jó északi szél jön, a felső végén meggyujtanak s hagyják végig
égni. Különben nem tudnának tőle hogyan megszabadulni.
A szérűskertben roppant asztagok és kazlak emelkednek, mikben egy millió
veréb fészkel felül, s két millió egér alul. A számok hitelesek, egy sem
hiányzik abból.