mivelhogy az a Bálvándy nem szinházigazgató, hanem földesúr és báró;
ámbátor nagy pártfogója a vándorszinészeknek. Ezzel sok kölcsönös
kópésága szokott lenni Csollán Bertinek. Ezúttal Borcsay került neki
kapóra.
A jámbor Csuka Feri ilyen tartalmú levelet vitt a huszárőrnagynak:
«Te vén labancz. Itt küldök neked egy diákot, a ki úgy tudja fujni a
Rákóczy-marschot, hogy még a te süket füled is megcsendül bele. Ajánlom
testőrtrombitásnak.»
Hogy mi volt a Jenőynek adott levélben, azt már nem áruljuk el, mert
asszonynak szól.
Annyit minden ismerőse Bertinek tudott, hogy a férj és nő között válóper
folyik. A szegény tapasztalatlan diák nem sejthette azt.
Majd meglássuk, mi lesz belőle.
De hát a Barkó Palinak adott tekercs? Abban már csak igazi pénz van.
Érzik a nehézségén, meg a fogásán is.
Igaz, hogy pénz, csakhogy nem lázsiás tallér; hanem régi kétgarasos;
tudniillik nem az a «Zicsedlinek» tisztelt «30 kr.» feliratos «6»
krajczárra devalvált két garasos, hanem egy forgalmon kívül helyezett
moneta, a mi nem ér többé semmit.
Hanem azért még is beútazta ezzel a pénzzel Barkó Pali Perzsiát,
Tibetet, Chinát, Siberiát s sok-sok esztendő múlva visszahozta azt
szerencsésen, mikor már világhirű emberré lett: akkor visszaadta azt
köszönettel Csollán Bertinek. Itt van, visszahoztam; soha sem nyitottam
fel. Minden pecsét megvan most is rajta. Ez volt a szerencsémnek az
alapja. Az a tudat, hogy száz tallér van a táskámban. Ez segített,
bátorított, nagy merész gondolatok kivitelében lelki erőt adott.
Köszönettel vissza adom azt most önnek. Adjon Isten ezerannyit!
Ki tudja, hát ha a többi levél is haszonra fordul?
HOVÁ VEZETTEK A LEVELEK?
Csollán Berti megint csak ütötte a filkót harmadik este is a diákjaival.
Nagyon biztosítva volt felőle, hogy azok éjszaka meg ne szökdöshessenek
a tanyájáról. Ott volt az udvaron három nagy komondor, négy agár, egy
vizsla, két kopó, meg egy görbe lábú tacskó. Azoktól nincs az a vakmerő
idegen, a ki alkonyat után akár közelíteni, akár távozni merjen ide,
vagy innen, gyalog, mert azok megeszik. Jó rend van ott.
Azonban még is az történt, hogy a mint egyik diák felváltotta a másikat
a kártyánál, a felváltott kiszédelgett a szobából s aztán nem jött többé
vissza. Ugy hogy mikor Barkó Pali megkapta az utolsó orronverőst,
körülnéztek: magukban voltak.
– Hová lett az a sok gézengúz?
– Bizonyosan alunni szöktek, sejté Barkó Pali; megyek, felkeresem őket.
– Fel ne verd, ha alusznak! csillagot rugatunk velük.
(Ez az astronomiai experimentum abból áll, hogy az elaludtnak mezítelen
talpára papirost kötnek s azt meggyujtják.)
Barkó Pali is elpárolgott a szobából s aztán csak várta Csollán Berti,
hogy majd visszajön; – mikor megunta a várakozást, maga is utána nézett,
de sehol sem talált irmagnak való diákot sem a házában. Az udvarra is
kiment, ott is nagy csendesség volt. Hítta a kutyákat, de egy sem jött
elő. Utoljára a cselédeket kurjongatta fel.
– Merre vannak a diákok? hová lettek a kutyák?
A diáknak híre-hamva sem volt már messze földön. Jó lába van annak. Az
az egy pedig, a melyiknek rosz van, fennül Csuka Feri nyakában, az
szalad vele toronyirányában, végig a pusztán. Valahol a Tisza körül
járnak azok már. – De a kutyák nagy sokára jelt adtak magukról. Mint
valami kisértetüvöltés, mint a «wilde Jagd» földalatti kutyakardala
zendült fel egyszerre a rémséges kutyasírás; vékonyan, vastagon,
czifrán, keservesen, siralmas csahintással, ijedős buffogással vegyest.
Honnan jön ez? Merre vannak? Béres, fehércseléd szaladt hetvenhétfelé
kutyakeresni; míg végre rájöttek, hogy valamennyi agár, komondor,
vizsla, kopó, tacskó el van temetve egy üres buzaverembe; a minek a
szája le volt fedve egy szekérkerékkel: onnan üvöltött elő az egész
chorus. Hogy kerültek oda? Bizonyosan az a sánta garabonczás hordta őket
oda valamennyit. Ez volt a közvélemény. No az még rosz helyen fogja
végezni a sorsát.
A mint Csollán Berti rájött, hogy vendégei megszöktek, szörnyű haragra
lobbant.
– Lóra! valahány béres van! Utánuk! Vissza kell őket hozni.
Maga is nyeregbe kapott, nyakába vetette a karikást s vezette az üldöző
csapatot a rév felé. Arra kellett menekülniök.
A Tisza réve pedig, melynek Berti volt a birtokosa, – jó egy
órajárásnyira feküdt a kastélytól; onnan szoktak átkelni komppal a tulsó
oldalra. Egy vastag kötél volt kifeszítve a két part között, ahhoz a
kötélhez volt akasztva a komp csigahurokra, úgy tolták át azt a révészek
a kötélbe kapaszkodva.
Éjszaka volt már, mire a diákok megérkeztek nagy lélekszakadva a révhez.
Ilyenkor már a révész is alszik.
– Üff; nyögött nagyot Csuka Feri, ledobva nyakából a gyepre sánta
Biróczyt. Huszárnak készültem, s huszárlónak fogtak be.
Biróczy azonnal ment a révészt fellármázni.
Annak sehogy sem ment a fejébe, hogy éjnek éjszakáján szállítson át
valakit a Tiszán. Kiváltképen azt az öt legatust, a ki negyednapja ott
prédikált a portán. – Mi járatban vannak?
– Hát bácsi, megvalljuk igazán, szökünk, mondá Biróczy. Holnap vasárnap,
s nekünk a helyeinken kell lennünk, a hol már várnak minket, kit
Csányban, kit Hevesben, és ha ott nem leszünk, lemossák rólunk a
szentelt vizet bécsi szappannal. A kentek hóbortos gazdája meg erővel
itt akar bennünket holnap is tartani, hogy megint tartsunk kendteknek
prédikácziót; aztán a prédikáczió végével kit-kit megkathekizáljunk!
Az öreg révész megszeppent erősen.
– Hát aztán mi az a megkatakizálás?
– A biz abból áll, hogy egyenkint minden ember kiszóllíttatik a középre
s aztán kikérdeztetik, hogy mit tud a szent vallásból? melyek a tíz
parancsolatok? Melyek voltak az egyptomi tizenkét csapások? Kik voltak
az apostolok névszerint? Hogy hítták Nóé fiait? Mi nevük volt József
kilencz testvéreinek?
– Micsoda? kérdé a révész hüledezve.
– Kend csak jól jár; mert kend lesz az első, a kit megkathekizálnak; s
kendre mindjárt az első kérdés jut, hogy kik voltak az ótestamentomot
szerző próféták névszerint, és azoknak fejezetei?
– Az ótestamentomi próféták?
– Talán nem is tudja kend? No majd én megtanítom rá, hogy megfelelhessen
vers szerint.
«Mózses volt az első, Józsué és Birák,
Rúth asszony, Sámuel, Királyok, Krónikák,
Esdrás, Nehémiás, Eszter, Jób, Zsoltárok,
A Példabeszédek és Prédikátorok,
Énekek éneke, aztán Jeremiás,
Ezékjel, Dániel, majd megint Hoseás,
Ióel, Ámos, Jónás, Abdiás, Mikeás,
Nahum, Habakukkal, és még Sofoniás,
Aggeus, Zakariás, végre Malakiás,
A kiknél többeket nem ismer az irás.»
No mondja el kend utánam szépen; mert ha megkap bennünket Csollán Berti
s visszavitet, ez lesz a kend felelete holnap.
– Csülökre legények! ordítá rémülten a révész. Frissen tegyük túl a
másik partra ezt az öt diákot.
– De hátha utánunk jön a gazda, aggódott Biróczy s visszahoz?
– Ma ugyan nem. Arról már felelek, mondá a révész. Dejsz engem meg nem
katakizáltat vénségemre.
A megrémült révészek olyan hirtelen átrántották a kompot a tulsó partra,
a hogy még semmi borravaló nem tett gőzerői csodát esetlen járművel.
Mire Csollán Berti üldöző hada megérkezett a révgunyhóhoz, az üldözöttek
már rég csendesen aludtak egy puszta szőllőben, egy felfordított boros
kád szellővédő oltalma alatt.
Berti szidta a révészgazdát, minek vitte át a diákokat? hogy merte őket
szökésükben előmozdítani. A révész nem szólt semmit, csak magában
dörmögé a rettenetes szókat: «Esdrás, Nehémias, Hoseas, Mikeas!»
– Frissen utánuk! Vissza kell őket hozni!
(Dejszen, nem eszel ma azokból!)
Mikor a Tisza közepén járt a komp az üldöző csapattal: hogyan? hogyan
nem? az nem tudódik, de megesik akár hányszor véletlenül, mért ne
eshetett volna meg most is, hogy a kötél a tulsó parton elszakadt; a
Tisza épen áradásban volt, elkapta a kompot, a révészlegények megkapták
a kötelet; s az öreg révész olyan ügyesen kormányozta a járművet, hogy a
sebes ár a kötélnél fogva odacsapta azt a parthoz, ott mind
belefordultak a vízbe; szerencsére a part tele volt ültetve fűzfával,
azon kikapaszkodott minden ember szerencsésen pocsékká ázva.
És ezt mind Habakuk prófétának és az ő társainak köszönhetni.
Az elszabadult diákcsapat pedig, miután a tulparton érzé magát,
igyekezett elérni egy közelből fehérlő házat; az pedig egy homoki
szőlőnek elhagyott kunyhója volt. Olyan épület, a melynek csak három
oldala van; a negyedik egészen ablak. Abban találtak egy szegletbe
állított taposó kádat, a mögé letelepedtek.
– Fiuk. Itt a válaszút, – mondá Jenőy – holnap ki erre, ki amarra; ki
tudja, mikor látjuk egymást. Hanem hát most tegyünk egy fogadást: hogy a
kik tizenkét esztendő mulva élünk, ezen a napon, melyen búcsút veszünk
egymástól, ismét felkeressük egymást. A találkozás helye Pest.
Mindannyian megölelték, megcsókolták egymást, felfogadták, hogy tizenkét
év mulva, akármily nagy úrrá, akármilyen koldussá tegye is őket a sors,
egymást Pesten felkeresik «Visszajövök Tatárországból is», igéré Barkó
Pali.
Akkor aztán lefeküdtek egymás mellé a földre, betakaróztak a
felleghajtóikkal s két percz mulva aludtak csendesen az Urban.
Csak sánta Biróczy maradt ébren, tettetve az alvást, s mikor társai már
mélyen szunynyadtak, elővonta zsebéből a Csollán Bertitől elnyert pénzt,
felosztá öt csomóra, egy-egy csomót oda lopott mindegyik alvó társa
zsebébe, titkosan nevetve magában, hogy fognak ezek majd bámulni, ha a
legelső csárdában fizetni akarnak, s aztán belevész a markok a sok
pénzbe. Tudta, hogy ébren egy sem fogadná el tőle a pénzt; azt a pénzt,
a mit ő is, csalót csalva, nyert kártyán. S hogy vissza se adhassák
neki, maga kilopódzott a kunyhóból, kihuzott egy karót a szőllőgarádból
s reggelre olyan messze volt már tőlük, a milyen messze csak fél éjjel
két sánta láb elvihet.
Mint a napból kiröpített bolygó, lódult az öt ifju abba a véghetetlen
semmibe, a minek világ a neve.
Leghamarabb beletalált a sphaerajába Borcsay. El sem jutott Miskolczig,
hogy ott a Bálvándynak szóló levéllel keressen egy szinházdirectort, a
ki aranykulcsos és sarkantyus méltóságos úr. Keresztesen
összetalálkozott egy szinész-társasággal, ott beleszeretett a
primadonnába s mindjárt felcsapott primo amorosonak. A Bálvándynak irt
levél majd szerepelhet máskor.
Csuka Feri is eljutott Kassára; hamar rátalált a lovas kaszárnyára,
onnan az őrnagy lakására; a kihez beállított katonás tisztelgéssel s
átadta neki a levelet.
Sátory őrnagy magas, szikár katona ember volt; mindig olyan magasan
tartotta a fejét, s olyan előre feszítve a mellét, mintha birkózni híná
a világot; kidülledt szemei egy hatalmas sasorr bástyája mögül
gránátokat tüzeltek a szemközt álló szemei közé, kit még azonfelül két
félelmesen kifent bajusz is fenyeget.
A mint az őrnagy elolvasá Csollán Berti levelét, olyan hangon, a minővel
ezredet vezényelnek a concentrirung alatt, rivallt a fiura:
– Hát kend trombitásnak áll be? Hát kend olyan jól tudja a Rákóczymarsot
fujni?
Szegény Csuka Feri láthatta már a hős vérben forgó szemeiről, hogy itt
nagyon rosz helyen jár a Rákóczyval; mondhatta már, hogy ő így nem tud,
úgy nem tud, se Rákóczymarsot, se trombitát fujni; nem hallotta a vitéz
úr, a mit neki válaszoltak, ő csak az ellenfele, vagy áldozata arczáról,
szempillái hunyorításáról, szája mozgásáról fogta el a választ.
– Hát csak tudja kend a Rákóczymarsot fujni! No hát márs legelőször is
az árestomba, 24 órára kurta vasba.
A jámbor fiu csak elszédelgett a haragos úr elől, s átadta magát a
porkolábnak, hogy tegye már most farkasgúzsba. Ez ugyan jól kezdődik.
Hanem már a második perczben elpárolgott az őrnagy haragja. Elgondolá,
hogy hisz ez a jámbor fiu nem tehet arról, a mit az a hóbortos Csollán
Berti irt a levelében s menten futtatá az ordinánczot a rekruta után,
hogy hozza vissza, mielőtt megkapta volna a strófot.
Mikor aztán újra előtte volt Ferkó, akkor meg elkezdett hozzá olyan
csendes hangon beszélni, hogy alig lehetett a szavát hallani.
– Hát fiam, te trombitás vagy? Ha annyiféle marsot tudsz, talán tudod a
«negyvenemberes verbunkot» is.
Hires dallam volt ez valaha. A franczia háború alatt, mikor Debreczennek
negyven huszárt kellett állítani, szerzé ezt a toborzót Bihari, s az
első délelőtt, mikor azt végig játszották az utczán, beállt rá mind a
negyven legény. Ezért a «negyven emberes» verbunk.
Még most is érthető annak a dallama.
Kezdődik azon a nyalka, sarkantyúpengéssel tele tánczon, a mihez a
lábhoz verődő kard veri a taktust, átmegy aztán a távozó vitéz
bucsúszavába, folytatja az indulni készülő paripák robogása s az
ellenséget kihivó szózat; jön rá a csatában pengő szablyák csattogása,
öld, vágd, ne hagyd magad! s aztán ismét a diadaltáncz s a hazatérő
viszontlátási öröme.
Valami csodálatos beszélő nóta az; a minőt soha sem fognak többé
kigondolni.
Hogy ne ismerte volna azt Csuka Feri.
Vitéz Sátory úr leakasztott a falról egy huszártrombitát s odaadta a
kezébe.
Ferkó belefujt hatalmasan.
– Megállj fiam. Nem úgy. Úgy nem hallok belőle egy hangot sem. Hanem
majd én ide végig fekszem a medvebőrre, aztán te oda tartod a fülemre a
trombita tölcsérét s úgy fujod a verbunkot; hadd hallom.
Úgy tett. Végig feküdt a medvebőrre, s fél fülét oda tartva a trombita
elé, hallgatá nagy gyönyörüséggel azokat a recsegő hangokat, a mik még
egyedül voltak rá nézve hangok; a mik süketsége koporsó-födelén
keresztül is lehangzottak hozzá, s a míg a trombita szólt, lehunyta
szemeit s akár hogy titkolta, meg kellett azokat törülgetnie.
– Jól van, fiam; mondta aztán felkelve a medvebőrről, s megveregeté
Ferkó vállát. Látod, ez az egyetlen szó még a világon, a mi hozzám szól.
E nélkül olyan volnék, mint a Kempelen sakkjátszó bábja. Nesze fiam egy
arany: igyál egyet a magad kedvéért. Jövőre is lesz rá gondom, hogy a
torkod ki ne száradjon.
Csuka Ferinek hát jól van dolga, kántornak készült, trombitásnak vált
be; talán nem is vesztett vele.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Következik Sánta Biróczy fátuma.
Egy szép korán reggel ő is csak rátalált tekintetes Korcza fiskális úr
lakására; ki híres tabuláris ügyvéd volt a maga idejében.
Egészen más forma dolog volt hajdanában híres fiskálisnak lenni, mint
most.
Az nem dolgozott tíz segéddel, nagy bureauban, a legnépesebb utczában;
dolog volt először is ráakadni, másodszor nyitva találni az ajtaját. És
végzett mindent maga. A milyen vastag csomagok hevertek ott a legyektől
láttamozott boritékokban, húsz, negyven éves, félszázados, egész
százados jogi perek, azok mind sajátkezű iratai a bennük megvénült
fiskális uraknak; nincs azok közt másolat, írnoki calligraphia, chinai
tintás lenyomat, vagy épen kőnyomatú felzet; igazi megfontolással irt,
veres és fakó betük, miknek a papirja is oly elszakgathatatlan.
Ócska festett szekrény, megtömve avult percsomagokkal,
tintafrecscsenéstől felismerhetlen színű asztalok, bőrszékek, mik agyon
vannak ülve, ezek az egész fényüzései a hirhedett fiskális irodájának.
Festetlen falán egyetlen rámában levő kép egy nemesi czímer, mely nemes
Csollán Barnabás úr halála alkalmát örökité; azon sincsen üveg.
Maga e dolgozó szoba pedig olyan kicsiny, hogy a mint Biróczy benyitja a
belső ajtót, az azzal szemközt álló nagy bolond zöld mázas gömbölyű
kályhához merőben odaszorítja az épen kifelé törekvő principálist, úgy
hogy ebben az egérfogóban okvetetlen egymás lábára kell lépniök.
Mely találkozás alkalmával aztán abban a kellemetes meglepetésben
részesülnek mind a ketten, hogy mind a kettő lát maga előtt egy magánál
sokkal csunyább embert!
Mert az igaz, hogy Biróczy is elég csúnya, de Korcza úr nem engedi neki
oda a pálmát.
A melyik később jön, az a csúnyább.
Korcza úr valami hajszálnyival magasabb termetű, mint Biróczy. Az is
lehet, hogy csak azért van, mert a szürke haját a homlokán magasra
felviaszkolva, hegyes üstökben viseli.
A képe nem hogy ragyás volna, hanem fel van szántva és göröngyösen
hagyva. A himlő kiirtotta a félbajuszát, s csak egy pár szálat hagyott
meg belőle; a megmaradt félbajusz aztán ki van pödörve; szemöldökei
nincsenek, a szemei pedig vörös karikába vannak foglalva. Az orra félre
áll, mintha ő volna az igazság istenasszonya, a kinek viaszkból van az
orra. S mintha meg volna győződve arról, hogy micsoda nagy kincset
kapott ő ebben az ő személyleirásában, ugyan igyekszik is azt
kibányászni; szemével szájával válogatott fintorulatokat idomítva,
mikben gúny, kötekedés, ingerkedés, csufondároskodás, malitia, satyra,
hetvenkedés, boszantás, viszszatromfolás keresztezik egymást remek
változatokban.
Tehát az ajtónyitásnál egymásba ütve az orraikat, áll a két díszpéldány
egymással szemközt.
– Mi kell héj? kiált a principális éles hangon a belépőre. Mért jösz
ide, héj?
– Mert itt akarok maradni, felel rá Biróczy; bekacsázva az ajtón s
betéve azt a hátával.
– Itt e? Quo jure?
– Jure patvaristico.
– Mit? kiált rá a fiskális, olyan képet fintorítva ellene, a milyennel a
pávián a hozzá közeledő «pongó»-ra vicsorít. Hisz ez a csúf pofa minden
embert elijeszt, a ki hozzám akar jönni.
– Mind visszajönnek azok a principális úr szépségeért; válaszólt rá
Biróczy infamis nyájassággal mosolyogva.
Korcza úr elnevette magát. Biróczy egy lépésnyi tért már elnyert a
szobájában.
Csakhogy még addig az iróasztalig, a mely a patvarista számára volt
fentartva, legalább nyolcz lépés volt hátra.
– Hát aztán van-e jó testimoniumod?
– Van bizony semmilyen sem. Elcsaptam magamtól a kollégiumot. Hanem van
egy attestatumom Csollán Bertitől, a ki maga egy fakultás.
Erre a szóra még egy lábnyomnyival beljebb engedte hatolni a
principális.
A «Csollán Berti» név galvanikus hatást gyakorolt a fiskális arczán.
Mind a két szájszeglete felfelé huzódott, még a fülei is hegyesebben
álltak.
Mikor pedig Csollán Berti ajánlólevelét elolvasta, lábujjhegyeire
emelkedett s a homloka ránczaival húzta magát fölfelé, nagyot kiáltva.
– Tyhü! Kutya kutyánszki! Lába-labánszki! (Mert ez volt nála a
káromkodás. «Kutyánszki!» egyszerű felkiáltás. «Kutyánszki-labánszki!»
megerősített kifejezés. «Kutya-kutyánszki, Lába-Labánszki végre mindazon
káromkodások öszszege, a mikért Hadadi gróf Vesselényi Ferencz minden
közemberre 50 pénzt, minden főemberre egy forintot, minden tisztviselőre
3 forintot; ha pedig ön maga szalasztaná ki a száján, saját magára 12
forintot szabott birságul! Hejh minő gazdag jövedelem volna ez mai nap
egy finánczminiszternek! Minő «Befund»-okra kilátás!)
– Hallgasd csak, mi van az ajánló-leveledben! mondá Biróczynak a
fiskális. Recomendo tibi fidelem meum, Alexandrum Biróczy (az hát te
vagy) capitis bisonis (amerikai bölény fejüt. Itt Biróczy fejére tette a
kezét,) asotum trimodium (három akót befogadó bendőt! Itt megtapintá a
gyomrát). Reverendissimi Gringenőr asseclam diligentissimum. A kártya
feltalálójának leghívebb követőjét: (itt megfogta a kezét s az ujja
hegyeit vizsgálta. A ravasz kártyások le szokták vakarni az ujjaik
hegyéről a bőrt, hogy a kártyaosztáskor megérezzék a kártya jegyeit). No
ez szép ajánló-levél.
– Nagyon szép! felelt meg Biróczy azonnal; mert vagy igaz a mi abban a
levélben van, vagy nem igaz. Ha igaz, akkor az is igaz, hogy Csollán
Berti ajánl engem ide; ha pedig nem igaz, akkor az utóbbi sem igaz.
– Jó replika! mondá Korcza úr, s most már a levelet eldugva háta mögé ő
is lehuzta úgy a nyakát a válla közé, a hogy Biróczyé volt. De már most
hát felelj nekem igazán erre a «punctum de utri»-ra. Nem kérdezem tőled,
hogy mit vétettél a kollégiumnak, a miért nem kaptál bizonyítványt a
professorodtól? Hanem azt kérdezem: mit vétettél Csollán Bertinek, a
miért ilyen bizonyítványt adott?
– Megvallom igazán. Elnyertem a pénzét.
– Mit? kiáltá Korcza úr, odatartva az orrát Biróczy orra elé. Te? Pénzt?
Csollán Bertitől? Akkor gyere, ülj le, maradj itt! Hadd tanulok tőled!
Mert még eddig soha senki ez életben Csollán Berti zsebéből pénzt ki nem
birt csikarni. Se én, a ki védő ügyvédje vagyok; se az ellenfél
ügyvédje, pénzét nem láttuk soha; se szép asszony szép szemével, se
viczispán brachiummal, se czimbora kártya útján, se zsivány puskájával,
se égett ember könyörgő levelével, se zsidó kötelezvényével attól ugyan
pénzt soha ki nem izzasztott. Te vagy az első, a ki ezzel dicsekedel.
Nagy prókátor lesz belőled, felfogadlak patvaristának, ott a széked.
Biróczy nem mondatta azt magának kétszer. Még öt lépés volt elfoglalni
való a mondott székig. Úgy sietett, hogy előbb ott legyen, mint a
principálisa a maga álló iró asztalánál. Emlékeztetett a teknősbéka és a
nyúl versenyfutására.
Tehát már most «audiat!»
«Audiat!» (Hallja!) Ez volt a patvaristának a czíme. A «kend»-nél egy
fokkal feljebb.
– Hanem, audiat, egyet elfeledtem kérdezni: tud-e, audiat, olvasni?
– Hogyne tudnék én olvasni?
– No hát olvassa el ezt az irást…
Korcza úr patvaristájának az volt a legelső próbája, hogy el tudja-e
olvasni principalisa irását.
Mert olyan irás volt az, mint mikor a légy beleesik a kalamárisba, aztán
végig mászik a papiroson. Ha mindenki irása hasonlít a maga emberéhez,
úgy Korcza úr irása saját szakasztott mássa volt; oly átkozott rosz
kalligrafia, hogy ha öt-hat napig hevert, ő maga sem tudta kitalálni, mi
tartalma lehet a tintasövénynek; s ilyenkor a kétségbeesetten hozzá
folyamodó másolót azzal torkolta le: «az én dolgom: irni; audiat dolga:
hogy el tudja olvasni».
– No halljuk! szólt, kétszer is rándítva homlokán, Korcza úr. Olvassa
hát.
– Óh, így nem mesterség olvasni, mondá Biróczy, de megfordítva. S azzal
felforditva az irást, olvasá el principálisának a fertelmes ákom-bákot.
– Kutyánszky! Dörmögé Korcza úr. Már most lássuk, tud-e audiat irni? Le
tudja azt híven másolni, a mit irtam? Tessék a toll!
Az asztalon állt egy óriási négyszögletű ólom kalamáris; abba Korcza úr
beleütött egy tollat félszárig, úgy hogy azt azután nem lehetett csak
épen a közepén megfogni. A toll vitorlájának meg az a hivatala volt,
hogy azzal a pipaszopókát szokták tisztítani: a minek az a kettős haszna
lett, hogy a patvaristát elszoktatta attól, hogy a tollat rágja.
– No, tessék a toll!
Korcza úr gonoszkásan nevetett félszemmel, hogy fogja meg a gyerek a
félig tintás, félig pipanedves tollat?
Biróczy körülnézett: ott hevert az asztalon egy nyúlláb, a mivel a
krétát szokták a jegyzék tábláról letörülni; annak a nyúllábnak a körmei
közé szoritotta a maszatos tollat, s úgy másolta le az iratot.
Korcza úr csak a fejét rángatta s az üstökéhez kapkodott erre a tromfra.
Mikor készen volt a másolat, odavitte hozzá Biróczy s bemutatta.
Korcza úr egy pillantást vetett az iratba:
– Nem jól van, nem jól van, nem jól van!
– Mi nincs jól, mi nincs jól, mi nincs jól?
– Azt audiat dolga kitalálni.
Azzal kétfelé repeszté a másolatot.
– Irja újra.
Biróczy másodszor is hozzáfogott, iparkodott egészen híven lemásolni,
még az összerántásokat is s aztán vitte a principálishoz.
Most megint csak egy futó tekintetet vetett az irásra.
– Nem ér semmit, nincs híven másolva.
Azt is kétfelé repesztette.
– Irja újra.
Biróczy még egyszer neki ült; gondolta, az interpunctióban hibázhatott;
most már ezt is híven iparkodott utánozni.
A harmadszori bemutatásnál azonban két ivet vitt principálisához, az
egyik összehajtott tiszta papiros volt, a másikat, a teleirottat háta
mögött tartá.
– Hát e micsoda? Kérdé a principális elbámulva az üres papiroson.
– Ez a szélylyelszakitani való papiros, mondá Biróczy. Majd aztán
odaadom a másikat.
– Kutyánszki! kiálta fel Korcza úr. No hadd lássam hát, nem tépem szét.
Azzal végig nézte az eléje tett másolatot, s ujjával beleböködve,
kegyetlen szigorral ismétlé:
– Most sem jó még; most is hibázik benne valami.
– Hibázik? mondá Biróczy. Tudom már, hogy mi hibázik?
Azzal neki akasztá a tollat az iratnak, végig fecscsentette rajta a
tintát, épen úgy, a hogy a principálisa iratán volt.
A principális se nem nevetett, se nem káromkodott: csak a fejére
ütögetett az öklével gyöngédeden a kefehajú fiunak.