én jobban látok. Az a leány majd meghalt Pali után és most elhidegül
tőle; pedig hős volt a mi Palink; harcolt, fogságba került, ahol
bizonyosan mindig gondol a menyasszonyára; ha nem is voltunk még egészen
annyira; de annak a leánynak nem illett, nem volt szabad Palit
elfeledni. A mi Palinkat. A mi remek fiúnkat, akinek párja nincs; aki ha
csakugyan komolyan elakarna venni egy olyan leányt, hát az a leány még
hetedhétországon keresztül is utána futhatna, nem hogy cserben hagyja. A
multkor is kérdezte Pali a levelében. Most én mint irjak neki? Hogy
írjam ezt meg neki? Bizonyosan bántani fogja; nagyon fogja bántani, ha
megtudja. Én tán meg sem írom.
--Persze, hogy nem kell az ilyesmit megírni, --mondta Gyuri
bácsi,--minek volna ilyesmivel izgatni. Ámbár nem mondhatnám, hogy olyan
sokat érdeklődik. Éppen csak egyszer kérdezősködött a leánykáról; az
ilyen nagyon fiatalemberek könnyen felejtenek. Ki tudja, milyen szép
orosz kisasszonyoknak akadt meg a szemök rajta.
--Ugyan, ugyan!--dorgálta az urát Ida néni. a te eszed mindig így
jár.--Mindig ilyen volt,--bizonyította, hozzám fordulva; azt hiszi,
mindenki olyan, amilyen ő volt. Ahányat, látott, annyi tetszett
neki.--Palika nem olyan. Ő az én fiam. Őneki a családja lesz mindene;--a
gyerekei... Ó Istenem! alig is várom! Bár megérhetném még jó Istenem!
Más kivánságom azután nincs is az életben.
Gyuri bácsi kacagott. Úgy kacagott, hogy a zsebkendőjébe fulasztotta a
kacagását, miközben a szemét törölgette. Olyan furcsa kacagást én még
sohasem hallottam.
--Hogy az a kölyök!... házasság!... gyerek!... ej, de bolond!
--Miért lenne „bolond"? Te is fiatalon házasodtál, --mondta Ida
néni.--Éppen huszonnégy éves voltál. Az ember addig rakjon tűzhelyet,
amíg fűteni tud benne. No csak nem szépen tette az a leány, hogy így
elpártolt a mi Palinktól: Én bizony nagyon haragszom rá,--nagyon!
Ida néni azután megmutogatta a Palika levelező lapjait; mind sorjában
voltak, aszerint, ahogy érkeztek, szalaggal összekötve az egész csomó.
Elfeledkezve csókolta meg a csomagot előttem.
Végigvezetett a kerten. Ez itt a Palika rózsafája, ennek a virágát
szereti nagyon;--ott van az eper--tábla, azt mindíg Palika dézsmálhatta,
másnak nem is jutott róla. Higyje el, mondta, enni sem bírok, de egy
falatot sem bírok lenyelni, hogy rá ne gondoljak; a legjobb falatot
mindíg ott hagyom a tányéromon, neki.
Egész délután Palikáról beszélgettünk. Azaz hogy csak a néni beszélt.
Gyuri bácsi szórakozottan hallgatta. Ő már sokszor hallgatta ugyanazt.
Estefelé elbúcsuztam tőlök; készültem a vasútra.
Ida néni elém tett egy levelező--lapot.--Írja rá a nevét, írjon valamit
Palikának. Majd én folytatom. Úgyis éppen írtam volna már neki.
Örömmel teljesítettem az óhajtását, Ida néni melegen hálálkodott. Amikor
elbocsátott, gratuláltam ahhoz, hogy olyan szerencsésen jártak Palikával
a szerencsétlenségben, ami mégis érte a fogsággal.
--Csak már ez a leány, ez a Pályi Ditta, ne tette volna ezt a csúfot
velünk! sóhajtotta.
--De hisz' megmagyaráztam már, dörmögte Gyuri bácsi, aki azután elkísért
a vasútra.
Szép kis sétánk volt vagy negyedóráig. Ráértem, hogy neki is mégegyszer
gratuláljak.
A rozsföldek hullámzó zöldjéről bánatosan fordította felém a
szemét.--Tele volt könynyel az a két szomorú szem.
Megállott s azt kérdezte:--Te sem találtad ki az igazat? Te sem sejted?
Hisz' Palika csakugyan elesett Satanovnál.
Végigfutott rajtam a borzongás. Nem mertem szólani. Csak rábámúltam az
öreg emberre.
--Én eszeltem ki a fogságba jutását, hogy meg ne őrüljön az a szegény
asszony; én találtam ki a módját, hogy hogyan kaphasson levelezőlapokat
„Vladivosztokból". Hamisítvány az mind, az orosz nyomtatástól kezdve a
Palika kezeírásáig. Azokat a leveleket mindet én irogattam, én irogatom.
Gondolhatod, mit érzek aközben és mit érzek akkor is, amikor
beszélgetünk ezekről a levelekről; meg amikor a feleségem válaszait
megcímezem és postára adom. Muszáj postára adnom, mert a postamestert is
meg kell csalnom; mindenkinek azt kell hinni, hogy Palika csakugyan
fogoly és Vladivosztokban van. Ha tudnák az emberek, hogy mi az igaz,
akkor előbb--utóbb elszólaná magát valaki a feleségem előtt s
az--ugy--e--katasztrófa lenne. Egyetlen szerencsénk, hogy itt élünk az
Isten háta mögött és hogy erre sohasem jár senki sem azok közül, akik
tudják, hogy kik nem jöhetnek vissza soha többet a satanovi csatatérről.
Az a szegény kis leány, az a Pályi Ditta, az tudta, mindjárt tudta; el
is siratta. Palit meg is gyászolta; de arról a feleségem nem tudhat.
Lásd, ebben élek én...
Nem tudtam, mit mondjak. Minden olyan üres és banális lett volna, ami
sajnálkozás. Csak simogattam szegényt és aközben facsarodott a szívem.
Gyuri bácsi legyíntett.
--Ez még hagyján.--De mi lesz, ha majd egyszer vége lesz a háborúnak és
akkor Palikának haza kellene a fogságból jönni?--Mi lesz?!!... Ha csak
meg nem halunk addig,--tette hozzá olyan arccal, amelyre ennek a mentő
lehetőségnek az elgondolása a remény örömét rajzolta.
Még amikor a vonaton ültem, akkor is ettől a riadt kérdéstől sajgott a
lelkem: mi lesz akkor?!
A MÁSIK MIATT.
Azon a végzetes napon valami első előadásra ment volt Hadady Zoltán, a
„Hajnal" belső dolgozótársa s az újabb irodalom egyik reménysége, akinek
már az arcképét is közölték a lapok. Egyelőre ugyan nagyon szerény
írósorban levő fiatalember volt; de szelíd kis felesége feláldozó és
mindenről lemondó jóvoltából elég tisztességesen éldegélt a munkássága
után. A viruló élet reménységei előtte voltak s bizakodó kedvvel várta
az igéretekben gazdag jövőt.
Amikor a színházban körülnézett, az egyik sarokülésen megpillantott
valakit, aki merőn és kiváncsian erőszakolta a szemével, hogy
észrevétesse magát. Egy halavány fiatal nő volt az, nagyszemű, mély
nézésű; a fején az éjszaka sötét rengetegével.
Hadady érezte, hogy az arcába fut a vér.
Pár pillanattal előbb még haza gondolt arra a jó kicsi asszonyra, akit a
házi gond kötött, míg őneki könnyű alkalmai lehettek rá, hogy jól
töltsön egy--egy estét. A felesége bizony csak ritkán juthatott el
valahová. Neki elég volt az, ha az ura elmondta az egész színdarabot
apróra és olyan részletesen, hogy majdnem végig is játszotta, minthogy
emlékezni tudott a szavakra, a hatásos mondásokra, a színészek
mozdulataira. Az ajakán csüggő, szavait leső asszonyka szemébe könnyeket
csalt az érzékeny jelenetekkel. A vidámakkal megkacagtatta. Az asszony
száz szinházért sem adta volna, hogy ilyenkor az uracskája nyakába
ugorhatott.--Minek nekem egyéb, ha te itt vagy!--mondta nagyon
szerelmesen. Egyetlen törekvése az volt, hogy boldog legyen mellette az
ura; hogy ő annak az édes fiúnak az őrzőangyala lehessen; egy kicsit a
mamája, és nagyon, de nagyon a felesége... Megrakták csöppnyi fészköket,
mint a madár, és dallal a lelkökben, boldogsággal a szívökben, élvezték
azt, hogy fiatalok és hogy az egymáséi. Előttök volt az egész titkos,
bizonytalan, küzdelmes és érdekes élet, ki tudja mi mindennel tele. De
ők csak az örömet és a sikert remélték. Hisz Hadady telistele volt lázas
ambícióval arra, hogy íróvá, költővé, nagygyá, igazivá küzdje fel magát;
hogy dicsőséget arasson; hogy hírneves legyen, akit a diadalai minden
egyébért kárpótolhassanak, amit az élet fájdalmasan mérne rá. És ebben a
boldogító reménységében ott volt mellette ez az édes jó asszony, aki
csudásan finom megértéssel tudta szeretni a munkáját s olyan szépen,
okosan, melegen, lelkesen érdeklődött minden iránt, amit dolgozott, hogy
a legkisebb valamirevaló alkotása sem maradt jutalmazatlanul. Első
közönsége ez a jó kis lélek volt; ez az okos szent; ez a föltétlenül
hűséges élettárs, aki a szépségét, melegségét, gyöngéd simulását,
osztatlan ragaszkodását adta neki szerelmes rajongással. Igazi gyöngy
volt ez a drága asszony s annyira minden kacérság és hamisság nélkül
való, aminőnek a régi nagy mesterek Madonna--képei sejtetik a tiszta női
eszményt.
Erről a tökéletes feleségről vonta el most a figyelmét az a másik.
Szinte meghökkent, amikor megösmerte Vári Juditot, a pallagi
kasznárkisasszonyt, akibe valaha diákkorában nagyon szerelmes volt. De
az élet szétválasztotta őket. Hadady akkor még csak érettségiző diák
volt; alig egy--két évvel idősebb Juditnál: --nem lehetett azt
végigvárni, amíg számottevő valakivé válik. Ha Judit várt volna is rá, a
szülei bizony nem voltak erre hajlandók; nekik nem volt vesztegetni való
idejök és habozás nélkül tépték szét a pókhálószálakat, amelyekkel a két
gyerekember szíve össze volt kötve. Judit férjhez ment, mert vasfejü
apja úgy akarta...
És most, esztendők sora óta először, megint látják egymást.
Úgy jelent meg Hadady előtt az ő első szerelme, mint áz álombeli
bolygófény, amely ösmeretlen világok felé csalogat. A következő percben
már ott is volt Judit mellett.
--Rám ösmert?--kérdezte az asszony diadalmasan és az ő arcára is szökött
egy kis szokatlan pirosság. Azután bemutatta Hadadyt az urának. --A
híres író,--tette hozzá, amitől Hadadyn büszke öröm érzete futott
végig.--A férjem: Parti János, folytatta;--vállalkozó.--Eljöttünk
Pallagról; lehetetlen olyan kisvárosban élni. Itt van lakásunk a
Bajnok--utcában; huszonötödik szám, második emelet, szemközt a
lépcsővel. (Az urához fordult.) Hadady gyermekkori pajtásom.
(Visszabillentette a fejét Hadadyhoz.) Hát magával mi történt azóta,
mondja el. Nagyon kíváncsi vagyok; de mindenre ám.
A két úr kezet fogott. Hadady titokban végigvizsgálta Parti Jánost. Hát
ez az ura, gondolta kicsínylően. A vállalkozó semmit sem gondolt. Ö biz'
nem, sokat tudott arról, hogy ki híres író, ki nem. De a felesége
gyerekkori pajtásával barátságosnak illett lennie.
Zoltán felelt az asszony kérdésére.
--Megházasodtam, mondta olyan hangon, amelyben majdnem mentegetődzes
volt.--Alig bírt a Judit szemébe nézni. Hisz' valamikor azt esküdték,
hogy egymáséi lesznek. Az az eskü most is feszélyezte; pedig Judit
szegte meg előbb.
Felvonás közben végigsuttogták az egész szünetet s színház után Hadady
előbb hazakísérte Partiékat, csak azután ment a szerkesztőségébe, hogy a
kritikát megírja. Olyan is volt az. Igazi robotmunka. Az esze máshol
járt. Érezte az asszony kézszorítását, amellyel elváltak; hallotta a
hangját, amikor azzal búcsúzott, hogy: „a viszontlátásra". --A múlt idők
szele csapta meg;--tele volt azzal az orgonailattal, amely már akkor
régen is kedvelt virága volt Juditnak.
Otthon fáradtság ürügyével elhalasztotta a darab elmondását.
A felesége megsimogatta a fejét, megcsókolta a homlokát; megigazgatta az
ágyát s lefektette, mint a gyermeket. Csicsijgatta, bubusgatta,
kényeztette. Úgy tett--vett körülötte, mintha fehér galamb szálldosott
volna a szobácskában, amelynek minden zuga a gondos, szorgalmas,
fáradhatatlanul jóságos, gyöngéd kis asszonykéz nyomán szépült.
Hadady lehúnyta a szemét és megpróbálta, hogy csak a feleségére
gondoljon. De aztán mégis Juditra gondolt. Felújult a lelkében minden;
rég elfelejtett pillanatok emléke tért vissza; kivált az, amikor egy
szeptemberi alkonyaton ezt súgta a Judit fülébe: te leszel a feleségem,
vagy senki.
Hányszor mondta neki azután borzongó gyönyörűséggel, nagy
titokban:--édes kis feleségem! ... És Judit--íme--a másé. És őneki is
más a felesége.
Erőnek erejével igyekezett elfordítani a gondolatát ettől a tűnődéstől.
Nagy melegséggel, nagy hálával tért vissza a lelke a feleségéhez. Soha
senki olyan igazi jó felesége nem lehetett volna;--Judit sem. Ez a
meggyőződése megnyugtatta. Lecsillapodva szenderült el.
*
És másnap a gonosz sors úgy akarta, hogy megint összekerüljön Judittal.
Az utcán találkoztak. Hadadynak attól dobbant nagyot a szíve, ahogy az
asszony megörült neki.--Tegnap nem is beszélgethettünk: --nem lehetett.
(Ezt különös nyomatékkal mondta.) Most jöjjön, kísérjen egy kicsit;
annyi mondanivalónk van egymásnak.
Félöt tájban történt ez és félhétre volt, mire Hadady a szerkesztőségbe
jutott.--Egy sort sem bírt dolgozni. Valahogy elszédelgett, tétlenül. És
negyednyolckor sietve ment arra, amerre Judit várta. Mert úgy egyeztek
meg, hogy hazamenet az aszszony még végigsétál a Kossuth Lajos--utcán
pontban fél nyolc órakor.
A szerkesztőséget elvihette az ördög. Együtt haladtak a Bajnok--utca
felé és Hadady cipelte a Judit csomagjait.--Nem beszéltek sokat; de
minden szónak volt valami különös izgató értelme, amit váltottak. --„Hát
igazán gondolt rám?..." „Lássa, milyen nyomorult a tehetetlen leányok
sorsa..." „Még megvan az az almavirág, amit magától kaptam..." „Én meg a
legszebb verseimet magához írogattam..."
Csupa semmi ez így;--de két ember, aki valamikor szerelmes volt
egymásba, úgy tudja az ilyen semmiségeket elmormolni, hogy a másikon a
hideg--meleg végigszaladgál tőle.--Az ördögnek néha nincsen jobb
segítője, mint az emlékezés. Valamire, amire nagyon vágytunk, de ami nem
történhetett meg.
Otthon a felesége kérdésére, hogy: „hol késtél, úgy kis uram?"
szórakozottan vont vállat. A szerkesztőség nem hivatal, mormolta. Hisz'
még benne volt a mormolásban. A tegnapi színházzal pedig megint adós
maradt.
A felesége megsimogatta a fejét; megcsókolta a homlokát; megvetette az
ágyát s lefektette. Csicsijgatta, bubusgatta, kényeztette. Keresztet
vetett rá s betakargatta, mint a kis gyermeket szokás. Meg ahogy az
őrangyaloktól várja az ember.
Hadady csöndesen figyelte egy darab ideig ezt az áldott
sürgést--forgást, ezt a nemszűnő kedvezni akarást; azután behunyta a
szemét és arra a másik asszonyra gondolt. Most már rá akart gondolni. A
képzelődésének ennél kellemesebb izgalmat nem bírt volna táplálékul
adni.
Milyen különös, tünődött félálmában. A feleségem sokkal szebb,--bizony
isten!--és engem hogy imád! s mégis Juditra kell gondolnom. A hangját
úgy hallom, mintha vadgalamb búgna. A szemét magamon érzem most is,
mintha megbabonázott volna. Milyen szempár is az, azzal az el--ellobbanó
bolygófénynyel, amikor a pilláját lesüti.--Darabot kéne írni róla. Az
ilyen asszonyról lehet.
Hanem a feleségének egy árva szót sem említett Partiékról. Sem másnap,
sem harmadnap. Az aszszonyka a szerkesztőségi sok dolognak
tulajdonította a szórakozottságát.
Őt magát is nagyon elfoglalta valami sürgős munka, amivel lázasan
foglalkozott, ha ráért. Kis babafejkötőket horgolt. De akkor is egyre
csak az urára pillantgatott, aki az íróasztala mellett ült és leste az
ihletet. Aki figyelte volna, megérthette, hogy az egész lelkével az
urának él. Ha felkelt, olyan volt, mint az arrább röppenő madárka; az
urához surrant, megcsókolta és aztán tovább dolgozgatott.
Zoltán megölelte; végignézegetett rajta és elmosolyodott. --De
gömbölyödik maga, édes szivem! --mondta hamiskodó bizalmassággal. Az
áldottan áldott asszonyka zavartan borult a nyakába és ott boldogan
megpihent. Bizony, sietni kellett azokkal a babaruhácskákkal.
*
A szerkesztőségben pedig folyvást annyi volt a dolog, hogy Hadady
napról-napra későn került haza.--Most már rendszeresen találkozott
Judittal; ha lehetett, kétszer is naponkint: amikor ment és amikor
jött.--Egy félreeső csöndes utcán vártak egymásra.
Amikor a Hadady száján először kiszaladt ez a szó: te!--Judit megrezzent
s ijedten szólott rá: hallgass! nem szabad minekünk egymással így
beszélnünk.
--De amikor olyan bolondul szerettelek s aztán elvettek tőlem. Sem
éjjelem, sem nappalom nem volt miattad. A szívem most is egy seb. S
milyen féltékeny voltam! És--most is az vagyok!
--Miért mondod ezt nekem?... Ne tegezz!...
--Tudom is én, hogy miért mondom. De amikor ott, a színházban,
megláttalak, az első érzésem megint ez volt. Hát van én nekem eszem?
Judit megállott. Éppen egy lámpa alatt voltak. A szeme világított, ahogy
Zoltánra nézett. Még halaványabb volt, mint rendesen. Halkan mondta:
--Nincs rá okod. Én csak egyet szerettem életemben...
Hadadyn borzongás futott végig. Nem merte most megkérdeni, hogy kit.
Elrémült attól az eszeveszett hamarságtól, amivel mindent mondanak már
egymásnak. Pedig otthon várja valaki, aki apró babafejkötőket horgol s a
szent anyaság édes reménységével érzi az ő ideje közelségét; aki a szíve
alatt hordja a pici emberfiát, akit istenfiaként imád előre is és akiről
annyi kedves szó esik folytonosan.
De azért másnap mégis csak Juditot kereste. S a következő napokon
megint... Mindennap azzal ment haza, hogy végét szakítja ennek az
őrületnek; valahogy elmarad, ritkítja a találkozásokat. De amikor
hazulról elindult, elfelejtette minden jó szándékát, minden akaratát...
Judit úgy került az útjába napról--napra, mint az esti boszorkánypille,
amely surranó villanással jelenik meg a virágok fölött s szíjja a
lelköket anélkül, hogy leszállana rájok.
Már második hónapja tartott ez így és Hadady tehetetlen lelkifurdalással
szökdösött hazulról, hogy a másikat láthassa. A felesége egyetlen
fájdalmas szó nélkül tűrte, hogy olyan kevés időt tölt mellette. A
hófehér lelkek gyanútalanságával eresztette el; szelíden ölelte meg,
szemérmés alázatossággal simult hozzá; csak ennyit mert egyszer mondani,
amikor éppen nem nagyon jól érezte magát:--Kis uram, lelkem, ha lehet,
gyöjjön haza; olyan nagyon jó most énnekem, ha maga itthon van; nem
tudom, mitől félek.
Hadadynak borzasztóan megfájúlt a szíve. Alig bírt elmenni hazulról; de
amikor elment, rohanvást rohant oda, ahol Judit várta. Szentül
megfogadta magában, hogy most elmond neki mindent; hogy elszakad ettől a
nyűgöző varázstól.--Gyáva gazember vagyok,--szidta magamagát, kínzó
lelkifurdalással.
Judit neheztelve fogadta:--Minek váratsz? tudod, mennyire várlak!... Te
akartad, te kívántad, te követelted; most megvan a kívánságod. Ne
kérdezd az okát. Úgy sem mondanám meg. Nem, igaz, hogy szeretlek; nem
akarlak szeretni; csak nem bírok meglenni nélküled. Te se szeress, csak
gyere. Nekem ne beszélj szerelemről; annak örökre vége köztünk. Én
sohasem voltam igazán a másé a lelkemmel, mindig csak a tied, ezzel érd
be.
--Judit, ha ilyeneket mondasz, akkor én nem bírok mellőled elmozdulni.
Úgy is az árnyékoddá váltam, mit akarsz még? Pedig ha tudnád, Judit...
Azt akarta mondani: ha tudnád, mit szenvedek én attól, hogy otthon is
úgy várnak és az én helyem ott volna; most ezerszer inkább, mint valaha.
De Judit nem engedte, hogy mondja; a szavába vágott.
--Nem akarok én tudni semmit sem... Érezni akarlak. Tudni csak azt
akarom, hogy az én számomra is vagy. Úgyis az egész világé vagy és
énnekem abba bele kell nyugodnom. A te életed a szabadság; a te erőd a
függetlenség; lefoglalni téged nem lehet, nem szabad. De azért én
lehetek neked olyan valakid, aki senki sem lehet más a világon. Aki
nélkül nem bírsz lenni, élni; nem bírsz alkotni, teremteni; aki nélkül
béna vagy és koldus; én lehetek a nemtőd, a lelki szerelmed; a forrásod,
amelyből merítesz; a tüzed, amelytől meggyúlsz s amelynél melegszel.
Szomjas vágygyal tikkadj utánam és ne remélj mást, mint szenvedést,
lemondást. Akkor az enyém vagy; akkor minden leírt sorod az én termésem,
ha te gondolod is el, mert utánam sír a lelked, akármerre is fordulsz a
világon. Ez az örök szomjúság hozzám köt, mert még a reménytelenséged is
az enyém. Nekem élsz; nekem alkotsz, és én ezt akarom. Azokat a véres
gyönyöröket akarom megosztani veled, amelyek akkor fakadnak a lelkedben,
amikor az epedés dalait írod a te Elérhetetlenedhez.
Elfojtott zokogásba fuladt a szava. De már előre sietett. Hadady alig
bírt a nyomában maradni. Szeretett volna leborulni eléje és ott
meghalni... Inkább meg is halt volna, semhogy most panaszkodjék, semhogy
most a maga bajával hozakodjék elő.
*
Későn érkezett haza aznap is.
A felesége megsimogatta, megcsókolta a homlokát;
csucsujgatta-bubusgatta; csak egy kicsit fáradtabban, mint máskor.
Hadady észrevette a bágyadtságát, de nem merte kérdezni, faggatni. Hátha
panaszkodikj ha sejteti, hogy fáj neki valami olyan is, ami nem testi
baj. S ez most borzasztó lenne. Inkább durva önzésére hallgatott s nem
kérdezte.
Hanem az éjjel alig aludt. Megesküdött rá, hogy új életet kezd holnaptól
fogva. Nem lehet az; folytatni, ami most van. Abba bele kell pusztúlni.
Elhatározta, hogy reggel orvosért siet. Tanárt hív. Ha most Istenné
válhatott volna, az egész mindenséget a felesége lába elé tette volna.
Titokban könyezett és átkozta magát, a gyöngeségét. Felfelriadt és
hallgatódzott. Csöndes volt az éjszaka, a beteg asszonyka nem is
moccant.
A hold bevilágított az ablakon; a szoba derengő fénynyel telt meg; sok
fehérség látszott az asztalon: az mind babaholmi volt, ahogy az este ott
maradt. A fáradt kezecskék mára elpihentek; nem rakosgattak össze
mindent úgy, mint máskor.
Hadady nézte a halom kis finomságot; szeme onnan a sarokra tévedt, ahol
a bölcső volt, az egyelőre még üres babalakás. A kékselyem mennyezet
olyan volt fölötte, mint az égbolt egy kicsike darabja. Angyal hazája
lesz az.
Hirtelen elfogta valami nagy, nehéz szívfájás; pedig inkább örülhetett
volna a boldog reménykedésnek. De nem bírt szabadulni attól a kegyetlen
érzéstől, hogy ezzel a fehér szenttel, aki itt szunnyad mellette,
nagy-nagy igazságtalanság történt, ő általa. Régóta nem sírt már. Most
felszakadt a lelkéből a mélységes szemrehányás saját maga ellen. Tompán
zokogott bele a párnájába. Az asszony gyönge mozdulatára lélekzet nélkül
figyelt... Nem, nem ébredt fel hál' istennek!
Másnap elhozta a tanárt. Az meg is nyugtatta, meg is ijesztette...
Mindent rendben talált, csak az asszony szíve ellen volt kifogása. Ez a
dobogó gépecske a legnagyobb kíméletet követelte. Ami pedig a gólyát
illeti, az bizony néha szeszélyes madár; jó lesz résen lenni, hogy
illően fogadhassák.
Hadady végigcsókolta a feleségét a feje búbjától a kisujja hegyéig. A
szegény kicsi asszony nagyon meg volt hatva. De azért maga küldte az
urát: --Menj a dolgod után, szívem; a kötelesség az első. A szomszédné
derék, jólelkű, tapasztalt nő, megigérte, hogy akármikor lenne is rá
szükség, rögtön átjön.
Most igazán a szerkesztőségbe ment; kapkodva dolgozott valamit, amíg
estefelé, a megszokott időben azt nem érezte, hogy ha csak egy
másodpercre is, de látnia kell azt a másikat. Csak annyi ideig, amíg
megmondhatja neki, hogy mostanában ne várja, nem jöhet; lehetetlen, hogy
jöjjön. Ha tudni fogja, hogy Judit nem várja, akkor el bír majd maradni
egypár napig. Amíg a nagy bizonytalanság tart odahaza.
De Judit éppen ma nem volt ott.
Talán késett, vagy talán nem is jön ma?
Megnézte az óráját; az ideje itt lett volna, hogy jöjjön. Miért nem jön?
Hisz' ma nem várhatja.
Végigfutotta az egész útvonalat, amelyen Juditnak jönnie kellett volna.
Tikkadtan fordult vissza azután és elszánta rá magát, hogy most már
hazamegy. Az utca sarkán még egyszer megállott. Valakit látott, akinek
utána szaladt; nem ő volt... A lába a földbe gyökeredzett. Azzal
biztatta magát, hogy iszen van még ideje és a legrosszabb esetben is
bérkocsiba ül, úgy nyeri meg az elvesztett negyedórát. Az utolsó
percben, amikor már éppen inteni akart egy ácsorgó kocsisnak, meglátta
Juditot. Nem volt egyedül. Az ura kísérte. Most mit csináljon!... Az
asszony titkosan intett neki; oda idézte magához. Fellélekzett... Arra
tartott és hozzájok csatlakozott. Parti megörült neki; rögtön
karonfogta, lefoglalta; vitte magával s hívta, hogy vacsoráljon velök
egy vendéglőben. Most már tudott róla egyetmást a felesége révén és
barátkozni óhajtott vele... Majd össze ismerkednek az asszonyok is.
Nagyon kedves lesz az.
Hadady idegesen hallgatta; a vacsora elől menekülni akart... Ma nem
lehet; éppen ma lehetetlen.
De az asszony talált egy pillanatot, amikor odasúgta:
--Akarom, hogy gyere; éppen ma akarom, Hát ment. Sipotó lélekzettel,
magamagát utálva, mégis ment. Mintha gép lett volna, amelyik nemsokára
lejár és akkor összeroppan.
Vacsora alatt folyvást az asszonyt leste. Nem mert Partira nézni. Attól
félt, elönti a düh és torkon ragadja, fojtogatja... Az asszony szeme
csittitotta, csillapította:--Vigyázz, te eszeveszett!
Hihetetlen, mi mindent tud egy pár asszonyszem némán is mondani.