hagyta őket. Hadady ontotta magából a feltörő szemrehányást:--Miért
hoztad magaddal? Beszélnem kellett volna veled; én most egy darabig nem
jöhetek...
--Dehogy nem jösz,--vágott a szavába az asszony;--jösz, mert én akarom.
Délután vártalak; én sem tehetem mindig azt, amit szeretnék: néha az
ördögnek is gyertyát kell gyújtani.
--Nem jöhetek, Judit! A feleségem miatt...
--Hallgass énnekem róla. Azt hiszed, én nem halok bele abba, hogy téged
más asszony szerethet? Véres könyeket sírok...
--Judit, csak ma ne beszélj így; ne vedd el az eszemet egészen.
Gyötrelmes gyönyör minden szavad, de csak ma ne, Judit, csak ma ne.
Inkább küldj el, kergess el, eressz haza szépen.
--Eredj.
--Ne így!... Mondd, hogy megértesz; hogy sajnálsz; hogy jó akarsz lenni
hozzám; eressz el szelíden, jóságosan, gyöngéden,
--Menj. Hagyj itt--neki!
--Judit!!
--Ne nézz rám úgy! Tudhatod, hogy nem mondom komolyan. De nem bírlak
elengedni. Éppen ma nem.
--Miért éppen ma nem?
--Mert ma érzem úgy, ahogy még soha, hogy szeretlek.
A levegő szinte sistergett az ajka körül, olyan forrónak érezte azt
Hadady.
Parti jött, szerencsére... Jó hírt kapott. Ragyogott az arca. Pezsgőt
rendelt. Hadady összerezzent. Megmozdult, szökni akart. Az asszony szeme
azt Parancsolta neki: maradj!... Feléje nyújtották a pezsgős poharat.
Ivott.
A második pohár már könnyebb volt. A harmadik még könnyebb... Jóval
éjfél után kísérte haza Partiékat. Az asszony az egész úton úgy simult
hozzá, mintha ő lett volna az ura. Parti nem törődött vele. Be volt
csípve.
Végre maga maradt az utcán. Körülnézett. Eszmélt.
Rohant egy bérkocsiállomásra.
A kocsisnak dupla bért ígért, csak hajtson, ahogy bír...
*
Lelkendezve nyitott a lakásába, ahol idegenek fogadták, megdöbbent,
szomorú ábrázattal.
A szomszédasszony eléje sietett.
--Ó uram, csak egy félórával jött volna hamarabb. Akkor még élt. Olyan
nagyon várta!...
Nem bírta folytatni, sírva fakadt.
Belülről rekedt gyereksírás hallatszott ki.
Hadady betámolygott. A szegény kicsi asszony nagyon halaványan és
mozdulatlanul feküdt a fehér párnán,--mint egy szál hervadt liljom.
Az ura csak állott és vacogott, mintha a hideg lelné. Valamit mormolt.
Nyögött. Imádkozott. Valakihez könyörgött; valakitől búcsúzott. A
bölcsőnek feléje, sem nézett; behúzódott lassan a szomszéd szobába, ahol
annyit voltak együtt; ő az íróasztala mellett; a szegény kis asszony
pedig a kézimunkájával, és folyvást őt nézte; minden mozdulatát leste.
Leült ahhoz az íróasztalhoz és megírt sebtében egy táviratot; volt egy
asszony testvére, azt hívta.
Azután elszántan vette elő a revolverét s a csövét a halántékára
illesztette.
Egy angyal, meg egy démon állott mellette abban a pillanatban. Mind a
kettőt látta. Meg is ösmerte mind a kettőt.
De a következő percben összefolyt előtte minden és megnyomta a ravaszt.
IZGALOM A TANYÁN.
A nagy tél beszorította az embereket a tanyára: Csak így röviden
mondták, pedig az a „tanya" nem olyan közönséges tanya volt, amilyen a
szegény emberé szokott lenni, aki ha kiszorul a faluból a földecskéjére,
hát ott paticsból ver egy ilyen-olyan viskót, befödi szalmazsuppal (jobb
híjján). melléje ragaszt valami alfélét, a viskót vagy bemeszeli, vagy
nem; ültet a viskó hátuljához néhány akáccsemetét (ha ugyan ültet); s ha
még kutat is sikerül neki ásni a kerítetlen udvarra, akkor kész a tanya.
Mondom, ez nem ilyen egyszerű tanya volt, hanem egész telep, ahol rendes
verandás háza volt a „tiszt úrnak"; több épület szolgált cselédlakásnak;
voltak istállók s ólak, sőt magtár, meg góré is volt. Az egész egy kis
falu képét mutatta, kivált minthogy a nagy kert elején, a dombon,
kápolna keresztjén csillant meg derült időben a napsugár. A tanyai
cselédség minden második vasárnap misét hallgathatott ott.
A nagy tél itt olyan volt, hogy a hóban még az ökör is csak nehezen bírt
lépni; megkellett szüntetni minden külső munkát; még csak trágyát
hordani sem lehetett a földekre, mert eldőlt a jószág a terhes szekérrel
a mély hófuvatagokban. Így hát nem volt egyéb mit tenni, mint őrizni a
„tanyát" és akörül találni holmi egymás tenni-venni valót. Fát
hasogattak az emberek; megtisztogatták a bundásszőrű jószágot; kukoricát
morzsoltak; szecskát vágtak; foglalkoztak valahogyan, ahogy éppen
lehetett; s akinek már semmi munkaféle sem jutott, az ácsorgott,
pipázott, nézelődött.
Valami sok néznivaló nem volt, de akinek egyéb mulatsága nincs, annak az
a csekély szinház is megteszi, amit a mindenféle tanyai „féreg"
mozgolódása kinál. Például a varjaké, amelyek megjönnek erős téllel az
isten tudja honnan és ellepik a tanyai szemétdomb környékét;
meggondoltan lépegetnek a hóban és örökké keresnek-kutatnak valamit,
amit el lehetne nyelni. Olyan különös, gubbasztó halálmadarak ezek a
csupaszszájú fekete varjak ilyenkor. Lomha repüléssel lendülnek arrább;
fáradtan ereszkednek lefelé s végül szinte leesnek inkább, semmint
leszállnak; némelyik óraszámra ül a zúzmarás galyak közt, gömbbé
zsugorodva, mintha a fehéren csillanó, tündéri zuzmaralombozattal ékes
fának, nagy fekete virágai volnának. A varjak hang nélkül suhannak;
egyik jön, másik megy; aztán egyszerre seregestül kél fel, hogy újra
leszállingózzék, minden rendszer és minden igazi összetartás nélkül.
Ámbár sokan szeretnek együtt lenni, de nincs köztök kettő, amelyik
egymáshoz húzna. Néha szárnyra kap valamelyik s elválik a tömegből
másfelé, úgy hogy vissza sem jön.
Mindezt el lehet nézni annak, aki nem únja.--De van egyéb is, más
elevenség is;--a pipiskék, a sármányok, a cinkék... Ezek mind a téli
tanyakörnyék rendes hozzátartozandóságai. A verebekről nem is szólva.
Közülök a cinkék ilyenkor a kert madarai, a többi az udvaré. A
hulladék-féle csalogatja együvé szegényeket. De ki gondol arra, hogy ők
„szegények", amikor hallja a pipiske vidám tyürütyűtyűjét s látja a
citromsárgán ragyogó ékes sármányokat, amelyek őszi nyárfalevél színével
szálldosnak le a fáról, a sövényről, a többi szárnyas proletár közé.
Hang kevés van; a kuvasz csöndes, nincs kit megugasson; hisz ilyenkor
még a garabonciás diák sem vándorol.
Gebe írnok úr a hízóknál mulatozott egy kicsit, azoknak a röfögése
kísérte egyik óltól a másikig: megvakargatta a rózsaszín pofájú
Yorkshirek széles szalonnás hátát; azok kéjesen csemcsegtek rá és
szuszogva, fújva hálálkodtak neki. Csak akkor térült el tőlök az írnok
figyelme, amikor felharsant a tiszti udvar felől az öreg Mári
vészvijjogása:--Jaj, hogy a menykő csapja agyon, hát nem itt járt már
megint? hát nem megfojtotta a legszebb plymuth jércénket, a
bestelelke?!... A nagy siránkozást többszörös szidalom fűszerezte és
Gebe Karcsi mintha a saját nevét is hallotta volna a vén cseléd
szájáról. Hogy annak az írnoknak is mjndenre futja az idejéből, csak
ezzel a baromfigyilkos görénynyel, vagy miegyéb istenátkával nem bir; s
a többi...
Az írnok arra sietett, ahol Mári jajongott. Az elkeseredett nőszemély
zászlóként lengette feléje a megfojtott plimuthot. Biz az idei jérce
létére volt akkora mint egy nagy magyar kakas. Kár volt érte, hogy olyan
csúf halállal végezte. Át volt harapva a torka; sőt a feje sem volt a
nyakán; kiszítta a vérét valami bitang gyilkos.
Gebe rögtön tudta, mi lehetett az, Mondta is. Nem görény a bűnös, Mári
néni, hanem nyest; kövi nyest; láttam már a nyomát.
--Ütötte is a nyomát.--bottal úgy-e?--csúfolódott a bizalmasságra
kapatott öreg házibutor. --Már látom el kell hivatni az erdész urat,
hogy itt rend legyen egyszer; hogy meg ne egyen bennünket a farkas. Ha
én az úrfi volnék, már régen széthánytam volna ezt az egész tanyát; a
farakásokat, ni, ott az istálló mögött; bizonyosan abban bújkál a nyest,
vagy mi a csuda. De persze, sok a dolgunk, minduntalan meg kell tömni a
pipát úgy--e? Pedig itt van a sok jó kutya, amivel nyestet lehetne
fogni: gyere ide Kormos! Bundás! Harcsa! Hektor! Kuszuri! Puszuri! hej
ide, mind--mind!
Olyan különös hívással sikogta el ezeket a kutya neveket, hogy egyszerre
ott volt a féltucat mindenféle kutya s eb, körülötte. Kormos, Bundás,
Harcsa, megannyi lompos kuvasz; Hektor, a kasznár úr vizslája és Kuszuri
meg Puszuri, két kaján pofájú ravasz „dakli".
Erre a hívásra a poklok fenekéről is megjöttek volna, mert ilyen hangon
szokta őket „Mári mama" (a kutyák számára az volt) ebéd idején
összecsőditeni. A kuvaszok a farkukat csóválgatták és maguk elé
eresztették Hektort; tudták már az illendőséget, hogy azé az elsőség. De
a két dakli nem igen respektálta a vizsla--arisztokrataságot, hanem csak
ráugrált Máriára s meghengergőzött a mamuszán, amelyet télen papucsképen
viselt.
--No, itt vannak!--bíztatta az írnokot;--ha még ez a hadsereg sem elég
egy rongyos nyestnek, akkor nem is vadász maga! Jaj, szegény, kedves,
szép jércikém, jaj!...
Gebe gondolt egyet.--Jól van no,--mondta, --széthajigáltatom a rőzsét,
legalább lesz dolog vele, ha megint össze kell rakni. Ki az ördög tudja
azt, hol bujkál azóta az a bitang kis hóhér?
Nagy immel-ámmal és édeskevés reménységgel mondta. De a véletlen éppen a
legjobbkor avatkozott bele a dologba. Futvást jött a kis kanász és
lihegve újságolta, hogy a disznóólból egy fehérhasu vadmacskát kergetett
ki, amelyik egyenest a rőzse alá szaladt.
Egyszerre kiáltotta az írnok is, Mári is: a nyest.
Most már hiteles alapon lehetett elindulni. Gebe kedvre kapott.
Összecsődítette hirtelenében a béreseket; azok jobbára úgyis csak a
napot lopták. Kihozta az irodából a puskáját, amelynek ugyan csak egy
kakasa volt, ellenben a másik csőhöz szolgáló ravasz el volt törve. Hja!
így van az, ha tilalmas a vadászat az urasági birtokon; minek legyen
akkor becsületes puskája az irnoknak?
Mári bíztatta a kutyákat:--Oda menjetek ni, az írnok úrhoz; ha
megfogjátok a nyestet, olyan csontokat kaptok, hogy megfulhattok tőle.
A puska láttára a vizsla, meg a két dakli mindjárt érdeklődéssel
csatlakozott Gebéhez; a kuvaszok hátul maradtak, de látszott rajtok,
hogy a szokatlan készülődés felkeltette a kiváncsiságukat. A béresek
vasvillával vonultak ki, és a tanyai karaván, megértvén, miről van szó,
csakhamar elindult „nyestet fogni".
*
A havon félreismerhetetlenül látszottak a nyest egészen friss, kicsi
kéznyomai. Alig hogy a daklik azt megérezték, csaholva bukdácsoltak
előre a rőzserakás felé, ahol a gonosz vérszopó elrejtőzött.
Most már bizonyosra lehetett venni, hogy nem hiába lészen a fáradtság,
amivel a rőzserakás széthajigálása jár. A béresek, az áldomás
reményében, jókedvvel láttak a munkához. A rőzserakás, amely akkora
volt, mint egy kisebb kunyhó, gyorsan apadt a villák kitartó
piszkálódása folytán. A daklik roppant nagy mulatságot szereztek az
embereknek, mert folyvást nyefegtek, vakogtak, csahintottak; jelezték,
hogy éreznek valamit; bebujtak a réseken a rőzse közé és ott bujkáltak a
lehetetlenül keskeny alagutakon, amelyen néhol átfurakodni sem bírtak, s
olyankor keservesen jajgattak, vonítottak.
Hektor úgy szaladgált a rőzserakás körül, mint az a bizonyos kotlós tyúk
a tó körül, amikor récefiókái magára hagyták. A vén vizslát is
megbolondította a folytonos izgulás, amit a daklik árultak el; szűkölve
nyugtalankodott és mindenképen részt szeretett volna venni a
mulatságukban; de biz az ő nagy teste sehogysem férhetett a rőzse
nyílásai közé. A kuvaszok meg sem kiséreltek ilyesmit, hanem körülállták
a terepet és ráncolt. homlokkal, hegyezett füllel lestek azt a
pillanatot, amikor rájok kerül a sor a nagy atak végén, ha majd
izzé-porrá kell szakgatni a szorongatott nyestet.
Akkora volt a mozgás és a zaj, hogy az egész tanya apraja és
asszonyféléje odagyülekezett a nyestfogókhoz. Gebe egyre kergette őket:
menjetek innen, mert ha kiugrik, én odalövök; közétek ugrik, közétek
lövök!...
A varjak arrább húztak és az akol táján telepedtek le újra. De
máskülönben nem mutattak ijedtséget. A rőzserakás fogyott, de a másik
oldalon, ahová áthajigálták, viszont növekedett. Adaklik elökerültek
valamelyik zugolyból és szófogadatlanul kerestek másik, alkalmasabb utat
befelé. Hiába mutogatta nekik Gebe, hogy: itt, itt Kuszuri, Puszuri!
--nem hallgattak rá; oda se hederítettek; csak egymással törődtek,
egymással, diskurálgattak kutyanyelven; furcsán poszogtak, nyafkáltak;
összeszaladtak s a saját eszök szerint csinálták meg a haditervöket,
amelytől az írnok kedvéért egyáltalában nem voltak hajlandók eltérni.
Nyilvánvaló volt, hogy érzik a nyestet és hogy nagyon szeretnék
megropogtatni a derekát. A nyest pedig éppen ezt nem szerette volna.
Bújt is előlök, mint a csík. Sokkalta vékonyabb termetével játszva
csúszhatott át a legkisebb nyíláson is és szó sem lehetett arról, hogy a
daklik a rőzse közt elcsípjék. De azért nagy hasznára voltak az
„üzlet"-nek, mert folyvást jelezték, hogy hol bujkál a nyest; hol kell
tehát jobban dolgozniuk a rőzsebontogatóknak.
Ugy fogyott a viskónyi rakás, hogy már minden pillanatban a puszta
földig juthattak az emberek s a nyest előpattanhatott. Ámbár tél volt,
mégis csurgott a veritek az erőlködő béresek homlokáról. Még Gebének is
melege lett az izgatottságtól. A sok kutya egyre ott lábatlankodott
előtte, körülötte; majdhogy fel nem buktatták, annyit bujkáltak át a
lába között. Hektor üvöltésszerű hangokat hallatott időnkint; a kuvaszok
vadul morogtak; a béresek nekihevülten káromkodtak; Mári néni már
harmadszor futott ki a konyhából, amelyet csak így részletekben mert
magára hagyni, és lázasan tudakolta: Na, mi lesz már? Megvan--e már?...
el ne ereszszék, a jóságos Istenért!...
Senki sem hallgatott rá. Mindenkit sokkal jobban elfoglalt a maga
feladata, semhogy a meddő kérdések özönére felelhetett volna.
A rőzsegalyak csak úgy röpködtek hátrafelé: a daklik őrülten
nyugtalankodtak és néha olyan visítást műveltek, hogy azt lehetett volna
gondolni, talán felébredt bennök a vetélytársi gyűlölet és egymást
fojtogatják.
Az egész rőzserakásból egyetlen tömb volt még hátra; akkora mint egy
petrencére való szénacsomó. Az alatt kellett lenni a bujkáló gonosznak.
Annak az utolsó rakásnak a széthányása már olyan lázasan történt, hogy a
nyest maga is megbolondulhatott a sok kiabálástól, ugatástól,
csaholástól.
--No most! no most! ehol van!--orditozták a béresek egyszerre; és a
következő pillanatban a gummi-rugalmasságú, kígyótestű kis bestia
kipattant az utolsó rőzseágak alól és acélos két-három szökéssel odaát
termett az új rőzserakás alatt, amelyet vagy egy óra óta hánytak
egymásra az izzadó béresek.
Mindenki elképedve kiabált. Azután a megdöbbenés csendje következett s
csak a daklik őrjöngtek azon a ponton, ahol a nyest eltűnt.
Mári néni éppen akkor tipegett elő megint a
konyhából:--Megvan?!--kérdezte reménykedve.
--Meg ám,--mondta Gebe fanyarul,--ehol van ni, a rőzse alatt, hányja
szét, ha akarja.
A tanyai kolomppal kongatni kezdte a bakter a déli tizenkét órát. A
béresek összenéztek.--Gyerünk tán ebédelni--indítványozta valamelyik.
Gebe bólintott.
--Még ha az egész tanyát nekem adják, akkor sem fagyoskodok itt az
ácsorgásban tovább.
Előre Kormos, Bundás, Harcsa!... Hektor! Kuszuri! Puszuri! Mári néni vár
benneteket; aló mars, az Árgyilustokat!...
A sok kutya még tétovázott. Kivált a daklik nem akartak belenyugodni
abba, hogy vége legyen a mulatságnak. Gebe sem volt rest; felkapta
rozoga puskáját s odadurrantott vele egy áthúzó varjura.
Persze, hogy elhibázta.
De a kutyák rögtön szanaszét futottak. A kuvaszok ijedten; a vizsla
abban a hitben, hogy „apportirozni" kell neki valamit; a két dakli meg
arra gondolhatott, hogyan srétezte meg őket a minap tekintetes Gebe
írnok úr, nyúl helyett.
A nyest rőzserezidenciája körül csakhamar csend és békesség volt.
TARTALOMJEGYZÉK
Lap
1. A nagyasszony házasít 5
2. Lepkék a rózsa körül 18
3. Lecke 28
4. Tavaszi este 35
5. Játék a tüzzel 42
6. Övék a világ 52
7. Vacsoraközben 59
8. Egymás özvegyei 66
9. Vége a játéknak 75
10. Szép asszony esete 81
11. A grófné 88
12. Lángoló kézcsókok 96
13. Veszedelem az erdőn 104
14. A szerelem hangjai 112
15. Egy kis fenstrálás 121
16. Zulejka 130
17. Oda a millió 138
18. Párbaj fegyver nélkül 145
19. Bogáti babonája 152
20. Gyuri bácsi 159
21. A másik miatt 166
22. Izgalom a tanyán 180