lóháton. Valami jómódú fiú volt, aki csak tanulni jött a gazdaságba s
maga tartott lovat magának. Azt, ha nyúzta is, nem kifogásolhatta az
ispán úr. De még csak nem is nyúzta; iszen repült az a nagyszerű állat
és a felső udvarból jó negyedóra alatt könnyen itt volt. Jönni úgy
jöttek, hogy a madár se gyorsabban; hanem annál lassúbb volt az
elmenetelök. Az írnok úr ficoltatta a lovát a ház előtt; Ka indult is,
megint csak visszafordult; úgy tett, mintha nem bírna a lovával, amely
mindig visszakivánkozott a fiatal hársfa mellé. Amikor a számadó otthon
volt, akkor kevesebb ideig tartott a fincoltatás; de ha úgy talált
érkezni az úrfi; hogy az öreg juhos még nem került haza, akkor annál
tovább virtuskodott a leány előtt, szinte a leánynak, akitől
nyilvánvalóan nehezen vált el. Pedig mit akarhatott tőle? Hisz az ilyen
pusztai vadvirág nem holmi csélcsap úrfiak keblére való, ahol nagyon is
hamar elhervadhat.
A számadóné csendes, szűkszavú asszony volt, aki, ha gondolt is valamit,
nem igen merte azt elárulni. Ha meg a kis leánya kérte, hogy ne szóljon
az apjának, akkor éppenséggel megnémult; bomlott a gyermekéért s minden
kivánságát teljesítette volna. Mindössze ennyit szokott mondani: „Bözse.
vigyázz!" és ebben benne volt minden elképzelhető intés és jótahács.
Bözse vigyázott is.--Ösztönös szeméremmel tartotta magától távol az
úrfit, de mégsem annyira, hogy a ficsúr csak annál jobban ne hevült
volna a közelségében. Ha a kezét simogatta az úrfi, nem rántotta el,
hagyta; de ha a derekához közeledett a karjával, rácsapott a feléje
nyúlkáló kézre. Csókot egyetlen egyet lophatott tőle az úrfi, azt is
véletlenül, de annak az ízét nem bírta elfeledni; hanem a kis leány
résen volt attól fogva és semmiféle praktikával sem lehetett a
tolvajságot megismételni.
Peti mondta a leánynak:
--Bözse, én egyszer kárt teszek abban a nyálasban!
A leány kacagott:
--Ugyan, ugyan. Peti, mit akarsz? Derék fiatal úr az, olyan szépen tud
az beszélni, tanulhatnál tőle!
Peti majdhogy el nem harapta a nyelvét, olyat készült mondani. Hogy még
ő tanuljon attól!... És feltette magában, hogy ezután lesi, figyeli s ha
több lenne kettőnél, majd teszen valamit; azt csak ő tudja, hogy mit.
Ma különösen sötét kedvében volt. Elszántan érezte, hogy ma lesz valami,
akármi. Ma beszél az úrfival; a többi attól függ!... Ugy tervezte, hogy
a szérüskert sarkánál várja, ott muszáj neki elhaladni, ha
visszalovagol. Akkor megállítja, megkérdezi; vagy útnak ereszti vagy
nem; nagyon elszánt volt s a vasvilláját komoran szorongatta, úgy állott
lesbe a hármasfánál, éppen a szögleten.
Várt, várt, sokáig; mindegyre türelmetlenebbül forgott a hársfa körül,
mintha megkergült volna; minduntalan kinézett a tanya felé: jön--e már!
Alig bírta a várást, hisz aközben igazán este lett és őt is kereshették.
A Jószág nem kérdi, nem is bánja, mi baja az ilyen kocsis ember
szivének, az megköveteli a magáét az egész napi munkája után.
A kisbéresek már itattak; pattogtatták az ostorukat, terelgették az
ökröt a kútról hazafellé. A gólya erősen kelepelt az ököristáltó
tetején; tudja Isten, mi ütött ahhoz is ilyen későn. Talán macska
mászkált a fészke körül, arra ripakodott. Lám az is hogy félti az övét,
hogy síkra száll érte!...
Épp akkor mozdultak végre valahára a hársfa tájékán. Az úrfi lova
röhintett, az azt jelentette, hogy jön a gazdája. Peti kikukucskált;
látta, amikor egyetlen lendülettel fenn termett az irnok a ló hátán.
Bözse ott állott s nézte; még akkor is búcsúzgattak, mint akik nem
bírnak egymástól elválni. Amikor az úrfi valahára indult, Peti is
visszabujt s leste. Szorongatta a villa nyelét; elszántan tervezte,
hogyan toppan majd a lovas elé; főtt a feje, hogy hogy is kezdje, mit
mondjon, legszívesebben semmit sem beszélt volna, csak a vasvillára
bizott volna mindent. Fülzúgása támadt s attól úgy rémlett neki, mintha
beszélgetve jönnének ketten is; a fiú meg a leány. Nem bírta tovább a
nagy lelki zakatolást, előugrott a hármasfa mögül s a vasvillát ütésre
emelte, Éppen akkor, amikor csakugyan odaért a fiú meg a leány; mert
ámbár zúgó füllel hallotta, mégis úgy volt igaz, hogy biz azok ketten
jöttek s beszélgetttek; a leány kisérte az úrfit egy darabon, mert egy
útjuk volt a szérüig.
A vadul előugró alaktól az úrfi lova megijedt s minthogy éppen gyengén
fogták a száját, nagyot ágaskodott hirtelen, megpördült maga körül s
ezzel a váratlan lendülettel úgy elhajította magáról a lovasát, hogy az
nyekkenve hömpölygött meg kétszer is a földön.
Akármi egyéb történt volna, éppen csak erre nem számított a haragos
legény. Igy nem mehetett neki az elesettnek, aki amúgy is olyan szörnyen
megszégyenült. Petinek az eszén ez villant át:--Ezt ugyan röstelheti!
Milyen figura lett egyszerre; hogy nyög és káromkodik!...
Már lecsillapodott bosszúálló dühe; első gondolata a ló volt, a tüzes
paripa, amely világgá készült nagy megriadtában; azt nem volt szabad
engedni. Egy ugrással a zablájánál termett s elkapta az álladzóját;
szorított rajta egyet; attól a nyugtalan állat mindjárt olcsóbban adta;
horkolva--fujva maradt meg a helyén. Mire Bözse az első sikoltás után a
másodiknak fohászkodott volna neki, már semmi baj sem volt, csak az,
hogy az úrfi sántítva tápászkodott föl s bicegve jött, úgy szidta Petit,
dühtől--méregtől elváltozott kappanhangon: te szamár, te ökör, te birka,
te ló, te disznó!...
Olyan mulatságos volt, hogy Bözse nem bírt magával s felkacagott. Petit
mintha hájjal kenegették volna. Ezt a csengő kacagást nem adta volna
most a kerek világért sem. Bánta is már az úrfit, aki majdnem
megpukkadt! Ő is kacagott. Minél jobban szidta a póruljárt írnok, annál
jobban kacagtak mind a ketten. Szinte egymástól ragadt rajok a jóízű,
megkönyeztető kacagás.
--No,--mondta végre a legény--gyűjjön mán. fogi mán meg a kantárszárat;
biccenjen valahogy a nyeregbe. Igaz is, minek nem ül rendesen a lovon.
--Te szamár, te állat,--kezdte újra az úrfi, elképedve azon, hogy ő, a
tanult mester lovas, ne ülne a nyeregben rendesen. Talán te nem estél le
lóról sohasem?--förmedt fel pukkadó méreggel.
--Nem én!--mondta Peti jókedvű nyugalommal.
Még Bözse is tódította:
--Az? Biz az nem esik le; az itt a pusztán a legjobb lovas.
Az úrfit mintha hátba vágták volna. „A legjobb lovas!"--csendült a
fülébe, miközben fájós tomporát simogatta. És ezt neki mondják. Éppen
Bözse mondja!
Ettől a dicsérettől végkép elmult a Peti indulata. Büszkén nézett
Bözsére, meg az úrfira és újra mondta leereszkedő biztatással:
--Gyűjjön no, fogi meg a kantárszárat; majd segítek, hogy túl ne
forduljon, ha kapaszkodik.
Ez már több volt a soknál. Az írnokocska megemberelte magát; sziszegve
lódult nyeregbe és minthogy csakugyan jó lovas volt, meg is ült most
már, ámbár bőgőnek nézte a csillagos eget, olyanokat fájdult a dereka.
Se szólt, se beszélt, végigvágott a lován; még meg is sarkantyúzta. Ugy
eliramodott tehetetlen dühében, hogy csak úgy porzott utána a puszta. A
gyerekek utána bámultak; azt hitték, ragad vele a ló, nemsokára eltűnt a
fasorban.
Bözse meg Peti még akkor is kacagott rajta.
--Jaj, de furcsa volt,--vihogott a leány,--jaj, te Peti, te!
Peti elégedetten röhintett rá: ühüm!
BOGÁTI BABONÁJA.
Amikor Bogáti Janit végre kinevezték a k--i uradalomba alerdésznek,
elszánta rá magát, hogy lesz ami lesz, de ő mégis megkéri a Steinhuber
Nusika kezét az apjától, a mogorva főerdésztől, aki pedig ő rá nem
nézett jó szemmel. Vagy két esztendővel ezelőtt ugyanis Jani
behajttatott a kerülőkkel az egyik erdőrészből hat tehenet, amelyek
tilosban legeltek s aztán nemcsak az sült ki, hogy azok a tehenek a
főerdész uréi, hanem az is, hogy nem volt neki háromnál több
tehéntartása, mégis hatot tartott, amiért az uradalomtól jókora orrot
kapott. Azóta nem szenvedhette az akkori erdészsegédet, Bogátit, aki
most végre alerdész lett.
Egyetlen megnyugvása az volt Janinak, hogy Nusikával már megértették
egymást; sőt még Lencsi mama--aki bolondja volt a leánykájának--sem
rontott a dolgukon, hanem inkább segített nekik módjával, amennyire az
urától való félsze engedte.
Máskor nem találkozhattak a gyerekek, csak ha Steinhuber papa kint járt
az erdőn; ami ugyan jóformán naponkint megesett, de csak akkor volt a
dolog bátorságos, ha valahova messzebb ment ki, amikor haza sem került
estig. Ilyenkor a tarisznyájában elemózsiát vitt magával. Ámbár rá nem
bízta ő azt az erdészsegédre, hogy mikor hova megy és mi a szándéka, de
a segéd az alsóházban mégis mindent megtudott; mert Onnan (ott lakott,
tudniillik) felgukkerezett kora-reggelenkint a Nusika ablakára s ha
abban cserepes virág volt, ez azt jelentette, hogy a papa este
elemózsiát csomagoltatott, tehát ma nem lesz itthon. Ilyenkor minden
furfanggal megcsinálta Jani, hogy egy félórácskára akármi más dolgától
is hazaszökjék s a Lencsi mama gondos felügyelete mellett meglátogassa
az ő Nusikáját.
Szép nyári idő volt,--vasárnap estefelé--amikor ünnepi parádés
zöldkabátban közeledett a felsőházhoz a mi ujdonsült fiatal
alerdészünk.--Legfeljebb kidob az ajtón s akkor majd visszamegyek
az--ablakon, gondolta;--ha pedig sokat teketóriázik, megszöktetem
Nusikát Lencsi mamával együtt... Nem folytathatta a tervezgetését, mert
a nyitott ablakon át nagy zúgás--morgás--pattogás--káromkodás és
mennydörgős patália hallatszott ki. ami megdöbbentette. Rosszkor jövök,
mormolta;--de már nem állott meg; hisz félútról visszatérni kész kudarc
és bizonyos szerencsétlenség. Hallotta, hogy kiabál az öreg Frici papa
odabent, mérges indulattal, még jobban kitekerve a magyar szavak nyakát,
mint rendesen.
--Szépen van aztat; Donnenvetter! Ha aztat az írás elő nem gyun, lőhetek
magamba főbe piff--paff!
Erre a szigorú beszédre Lencsi mama csillapító szavai következtek, meg a
Nusi keserves sírása. Ha még ingadozott volna is Jani, hogy most mit
csináljon: ez a sírás becsalta. Nem minden kockázat nélkül toppant be.
--Jó estét kivánok; mi a baj?--kérdezte, készen arra, hogy a tüzet
köpködő „princi" rajta tölti ki a haragját.
Steinhuber elibe pattant.--Hogy mi a bajod? Tufferflucht! Aztat kérdezd
meg ezektől ni! Megvetéssel mutatott a nőkre:--ezek a bajod!--fejezte be
röviden, mire Nusika újabb síróversbe kezdett.
Lencsi inama volt még a legnyugodtabb, vagy csak úgy mutatta. Ő is
halvány volt és hadarva beszélt.
--Majd én elmondom, mi történt, úgyis szükségünk lesz magára, Bogáti.
Gombázni mentünk Nusikával mindjárt ebéd után, s az erdő szélén
találkoztunk az ispán úrral, aki a fogatán éppen idetartott. Egy
pénzeslevelet hozott az uramnak az erdőmester úrtól; mondtuk, hogy apus
nincs otthon, csak estére jön meg, hát ideadta a levelet nekünk. Nusika
beletette a retiküljébe. A retikül pedig vagy lecsúszott a karjáról vagy
leszakadt, amikor a bokrok közt bujkáltunk. A hármas kőnél, ahol Nusika
a zsebkendőjét kivette belőle, még megvolt; azután már csak itthon
vettük észre, hogy sehol sincs; a, gombáskosár is a Nusika karján volt,
az eltakarta a retikült, amellett nem tünt föl, hogy ott van-e,
nincsen-e. Most aztán kész a baj; pedig a Nusika opálos gyűrűje is benne
volt.
--No ja!--kiáltotta közbe dühösen Frici papa: --a gyűrűt sincsen; pedig
még tartozok rá. Azt a levelet benne volt a munkások bére egész hétre,
több mint kétezer forintok. Mink hétfőn fizetjük, hogy vasárnap a
korcsmában el ne idd. Most én mit csinálok? Hova leszek? Ki segít én
rajtam?!
Bogáti nagyot gondolt. Kivágta a rezet jó keményen: --én!
A főerdész elnémult, rábámult.--Maga?!... mit tud maga? ezek húsz
kilométert szaladgáltak az erdőben; hol megleled ott egy kis retikül,
holnapig?! mert sürgős.
--Én még ma meghozom. De egy feltételem van.
Steinhuber gyanakodva várta, hogy ugyan mi az és kérdőn pislogott rá.
--Főerdész úr nekem adja Nusikát!
--Hoppsza, gazember!--pattant fel Frici papa, --mit nem akarod
te?!--Szinte elképpedt ettől a vakmerő követeléstől.
--Alerdész vagyok már, majd csak megleszünk; ugy--e, Nusika?
--I-i-igen!--szepegte Nusika és az anyja keblére borúlt.
--Hát így vagyunk? Akkor szépen vagyunk! --csudálkozott az öreg, némileg
szelidülten. De csakhamar összeszedte magát. Kiegyenesedett.--Most csak
azért sem!--kiáltotta ingerülten; talán ti engem az orránál húzzátok?
Talán ti össze is beszéltetek; talán tudjátok is, hol van a retikül...
Lencsi mama elszörnyedt:--De papa, az istenért! Rólam teszel fel ilyen
csúnyaságot?--Hírtelen sírva fakadt.
Az öreg megszeppent. Nagy tiszteletben tartotta a feleségét s most maga
is érezte, hogy megsértette. --Lencsi ne sírjad; nem hiszem, nem mondom;
de hogy tud ez akkor mégis megtalálni valamit, ahol nem is volt?
--Az már az én gondom,--replikázott Bogáti. --Csak az a kérdés,
megkapom--e Nusikát; mert ha nem kapom, akkor jön a vizsgálat, az
idézés, a gyanúsítás, a szégyen...
--Hallgass! már elegem van!--kiáltotta Steinhuber megszeppenve.--Isten
neki... de ha becsapsz engem!...
--Ne tartson attól főerdész úr. Bízza csak rám. Nusika kérem, hol van az
a zsebkendő, amelyet kivett a retikülből a hármas kőnél?
--Itt van.
--Adja ide, kell a babonámhoz. Mert babonával szerzem meg a retikült,
ennyit megmondhatok.
Mind a hárman riadtan néztek rá, Frici papa maga is nagy szemet
meresztett.--Erre kiváncsi vagyok--mormolta.
Bogáti a zsebébe csúsztatta a Nusika zsebkendőjét; köszönt, sarkon
fordúlt és elsietett. Látszott rajta, hogy tudja, mit csinál és nem akar
időt vesztegetni.
Lencsi mama keresztet vetett utána titokban, azzal áldotta meg az
igyekezetét. Nusika még nem tért magához nagy szepegéséből, hisz
mindenért magamagát okolta; ő vesztette el a retikült a sok pénzzel.
Frici papa olyasmit morgott, hogy ez az ember bizonyosan az ördöggel
cimborál; ha meghozza a retikült, akkor csakugyan bűbájosság,
boszorkányság van a dologban.
Már jól beesteledett eközben és gyönyörű holdvilág volt. Olyan volt á
környék, mintha kivilágították volna. Az erdő susogott, mintha álmában
beszélgetne. Kezdett az este belehajlani az éjszakába. Steinhuber papa
el nem bírta képzelni, hogy mit csinál Bogáti ilyenkor odakint az
erdőben, ahol mégis csak sötét van. Ha még olyan bagolyszeme van is,
hogy bír látni abban a sötétségben. Olyan izgatott volt, hogy le sem
feküdt. Kiült a tornácra és egyik pipát szívta a másik után. Az
asszonynépet betuszkolta; látni sem akarta. Lencsi mama bízott a jó
Istenben; lefeküdt, csakhamar el is aludt. Nusika pedig odaállott az
ablaka elé és szorongó nyugtalansággal kisérte képzeletében a
vőlegényét, akit már annak érzett.
Az éjszaka lassankint egészen elhatalmasodott ezalatt. Egy kecskefejő
perregett a házraboruló nagy hársfán; néha.kilendűlt a lomb közül a
holdsugárban rajzó szúnyog közé: olyankor látni lehetett nesztelenül
surranó árnyékszerű alakját.
Nusika ébren álmodozott. Ki tudja meddig. Órákhosszat. Éppen azt élte át
újra, amikor egyszer éjjeli zenét kapott Bogátitól és a cigány húzta;
Jani meg halkan énekelte: „Éj van, éj van, nyugalomnak éje, a magas
menny holdas csillagos;--szép virágom, kékszemű leányka, drága kincsem,
mit csinálsz te most"... De nem álmodozhatott tovább, mert megzörrent a
kis kapu és valaki jött, a kerten keresztül. Nusika a holdfényben
szívdobogva ösmerte meg Bogátit. Felsikoltott örömében.
--Nusika,--maga még ébren van? édes angyalom, szóljon az apjának, hívja
ide.
Nusika kitalálta, hogy ez mit jelent. Lelkendezve sietett a
tornácra:--Apus! apus! megjött Bogáti!
Steinhuber úgy pattant fel a szendergéséből, mint a gummilabda.--Hol
van? mi van? mit hoz? ... és rohant nyomban Bogátihoz.
Az alerdész odanyújtotta neki a retikült.--Itt van, tessék--mondta
fölényesen, mint aki érzi, hogy itt most ő az úr.
Steinhuber papa magánkívül volt.--Itt van! csakugyan itt van! benne van
a levél!... ni, még a gyűrű is!... de hogy csináltad ezt te gazember,
te? talán igazán az ördöggel cimborálod?
--Az már az én dolgom, mondtam, hogy babonám van,--felelt Bogáti és a
papája szemeláttára megölelte, megcsókolta Nusikát.
Az öreg hirtelen elfordúlt, hogy ne is lássa.
*
Az esküvő után, amikor már vagy századszor faggatta Steinhuber papa a
vejét, hogy mondja meg már, hogyan bírt ráakadni éjjel az erdőben
egymaga arra a retikülre, végre engedett Bogáti az ő titokzatosságából.
--Dehogy is voltam én egymagam,--mondta; --hisz Nero velem volt. (Nero
volt tudniillik a hűséges vizslája.)
--Nero!... Nero mindig is veled van; de mit tud Nero ehhez?
Bogáti ránézett az öregre és meggyőződéssel mondta:--mindent. Amikor
hallottam, hogy Nusika kivette volt a zsebkendőjét a retikülből, már
tudtam, hogy meglesz a retikül. Nero majd előkeríti. Kimentem vele a
hármas kőhöz, ott még megvolt, azután megszagoltattam a Nusika
zsebkendőjét, amelyen én ugyan nem, de Nero nagyon jól megérezte a
retikül finom bőrszagát; s akkor elindítottam: keresd Nero!... A többit
látni kellett volna. Gyerekjáték volt az egész. Úgy haladt a hölgyek
nyomán, mintha zsinóron húzták volna. Nem tettünk kétszáz lépést, már
hozta a retikült. Sok ilyen kis tréfát csináltunk mink már ketten. Ez
volt az én „babonám", lássa papa.
Az öreg a homlokára csapott: tufferflucht! és én tökfejem erre nem is
gondoltam volna.
Hirtelen eszébe jutott valami. Körülnézett. Elkezdett az ujjaival
csettintgetni.--Nero! Nero!--kiabálta.
A hűséges vén vizsla előbújt a díván alól.
--Gyere Nero, kapod valamit,--mondta az öreg, szinte elérzékenyülten és
egy nagy darab vajaskenyeret adott Neronak.
GYURI BÁCSI.
Amikor a tavasszal meglátogattam Ida néniéket, a jó öreg asszonyt
magából kikelve találtam. Pörölt Gyuri bácsival, az urával aki szelíden
tűrte a szemrehányásait.
A kertjökben találtam őket, ahol már nyílott az orgonavirág és a mező
felől édes illatok szálldostak errefelé. A nagy kert veteményes részében
néhány napszámos--leány dolgozott is, nem is, ahogy jól esett neki.
Világos kacabajkájokban olyanok voltak, mint a mákvirág, amely sorjában
van egymás mellett s az egyik fehérbe játszó, a másik rózsaszínben
játszó, a harmadik lilába játszó; egyik sem egészen határozott színű, de
mind csupa üdeség, gyöngédség, mint a harmat. Tudniillik Ida néniék
vidéken laknak; gazdálkodnak és elvonultan éldegélnek; kivált amióta
egyetlen fiók, a kis huszárhadnagy, valahol az orosz harctéren fogságba
került.
Borzasztó idők voltak azok. Jól emlékszem, mert éppen akkoriban kelt
híre a végzetes satanovi csatának, ahol egy egész magyar huszárezredet
söpörtek el az oroszok géppuskái. A szegény Palkó gyerek is ott tünt el,
és eleinte mindnyájan azt hittük, hogy ő is azok közt volt, akik szép
fiatal piros vérökkel öntözték a satanovi mezőt. Bizonyosságunk
tulajdonképen nem volt; de akik azt a csatát átélték, úgy beszéltek
róla, hogy azt az ember ökölbe szorított kézzel, csikorgó foggal, könyes
szemmel hallgatta. Még a legreménykedőbb természet is sötét lemondásba
komorodott attól.
Ida néni olyan volt, mint az őrült. Étlen--szomjan és álmatlanul
tördelte a kezét és járta a templomokat, de imádkozni nem tudott, csak
nyögött és a halántékát simogatta. Gyuri bácsi ennek a rettentő anyai
szenvedésnek a láttára elfeledte a maga nagy kétségbeesését és
fűhöz--fához szaladgált valami bizonyosság után.. Egyszer hetek múlva
ragyogó arccal került haza; lelkendezve, örömkönyek közt ujságolta Ida
néninek, hogy hála a jóságos jó Uristennek, nem esett el a fiu, hanem
fogságba került. Látták. Többen is látták. Nem is volt benne abban a
fergeteges rohamozásban. Oldalvédnek volt kiküldve és ott esett az
Oroszok kezébe, akiknek a húszszoros ereje előtt le kellett tennie a
kardját. Mindezt nagy részletességgel és nevekre hivatkozva mondta el
Gyuri bácsi és folyvást hálálkodott aközben a jó
Istennek.--Megyek!--kiáltotta azután--megyek rögtön a haditudakozóba;
megyek Pestre; nem nyugszom addig, amíg meg nem tudom, hol van, merre
vitték.
Ida néni boldog megkönnyebbüléssel, lélekzet után kapkodva
küldte:--erigy lelkem; erigy édes öregem; tégy meg mindent, mindent! az
életem, az eszem, a mindenségem függ tőle, hogy sikerrel járj; erigy!
És azután megint eltelt egy pár hét, kínos, szorongó, de már
reménykedéssel vegyes izgalmak közt; amikor értesítést hozott Pestről
egy külön staféta, hogy a Pali gyerek csakugyan fogoly és
Vladivosztokban van; oda vitték, ott őrzik a háború végéig. A külön
embert Gyuri bácsi egyik régi jó barátja, egy ezredes küldte ki hozájok
az írott jelentéssel! A két öregember egymásnyakába borúlt s úgy sírt,
hogy még a „staféta" is velök sírt. Azt persze megvendégelték,
tejbe--vajba fürösztötték; még a lába nyomát is áldották, úgy
bocsátották vissza az ezredeshez, ezer hálálkodással.
Ettől fogva megváltozott az öreg házaspár zaklatott élete. Nyugodtabb
lett, megint normális lett. Kivált amikor végre, megint csak hosszú
hetek múlva, megjött az első hadifogolylevelezőlap arról a rettentő
távolságról és maga a fiú, a saját kezeírásával jelentette, hogy él, még
csak meg sem sebesült, és hogy a honvágyon kívül semmi baja sincsen.
Ida néni leborúlt az ágya fölött lévő kis feszület elé és ott áldotta
sokáig az Istent, a kegyelmest, az irgalmast, aki az ő szívének szörnyű,
félelmét ilyképen legalább enyhítette. Él! él! ez az egy hang, ez az egy
ujjongás harsant végig az ő számára a mindenségen. És mindjárt nekiült,
írt,--levelezőlapokat írt Vladivosztokba, de az urával címeztette meg. A
francia címirat zavarta; attól tartott, hogy roszszúl egészíti ki; pedig
ha rosszúl adresszál akkor a fiú majd nem találja megkapni. Bizonyosan
sóvárogva várja szegény a hazai híreket. A mama levelét!
Gyuri bácsi hűségesen címezgette az ilyen leveleket, azaz:
levelezőlapokat. Mert csak azt lehetett küldeni. De ilyet azután
mindennap, minden áldott nap.--Ő maga is írt; vagy legalább hozzáírt
valamit a mama leveléhez. Ida néni mindig hagyott egy sornyi helyet
őneki is és el nem engedte, hogy apa is írjon a fiának. A levelekre
megjött időnkínt--bizony nagyobb időközönkínt--a megnyugtató válasz
Vladivosztokból, a világ végéről. De hála Istennek, csakhogy jött, ha
ritkán is, és ha meg is látszott rajta, hogy a fiú nem írhat szabadon,
amit akar. Mert hogy igen egyformák voltak a levelei.--„Jól vagyok,
egészséges vagyok, effélék voltak azok a "hírek", melyek hazajuttatását
az orosz hadicenzura megengedte. Ebbe még Ida néninek is bele kellett
nyugodni.
Azóta nagyon nagy idő telt el s a háború folyvást tartott. Tehát a
levelek folyvást jöttek--mentek. De Ida néniben tartja a lelket a
reménység, meg az imádkozás. Amikor legutóbb meglátogattam őket, nem
imádkozott, hanem pörölt Gyuri bácsival. Épp arra érkeztem.
--Nahát nem borzasztó?--kezdte Ida néni. --Ugyan, mit szól hozzá kedves
öcsémuram?--Most hozza az uram a Pályi Ditta eljegyzése hírét. És még
csak meg sem botránkozik; úgy beszél róla, mint valami nagyon
természetes dologról; de hisz' ez rettenetes!
Zavartan keresgéltem emlékezetemben, hogy ugyan ki is az a Pályi Ditta
és hogy miért legyen olyan rettenetes, ha eljegyezték. Gyuri bácsinak a
közbeszólása térített eszemre.
--Jó Isten,--mondta az öreg úr--az a fiatal leány nem hibás; csöppet sem
hibás. Gyerek volt még, amikor Pali udvarolt neki; hisz' Pali is gyerek
volt; a korát nézve most is gyerek. Most múlt huszonhárom éves.
Huszonegy sem volt, amikor elfogták. A leány azóta sokat
változhatott.--Az olyan gyerek--szerelem nem tartós; az idő pedig
telik--múlik; senki sem lesz fiatalabb, mindig csak idősebb. Mert
kérték, hát megy. Jóravaló derék ember a vőlegénye. Nem kell félteni a
mi Palinkat; ha visszakerül, igazán el lehet majd róla mondani, hogy
minden ujjára kap kettőt is. Hagyiuk békességben azt a Pályi Dittát.