--Nem olyan nagy eset volt--felelte a barátunk, szinte meghökkenve,
nehogy túlságos várakozást keltsen.--Inkább az elefántomé a nagyobb
érdem. Ő, az öreg "mukna", (fogatlan elefántbika) nagyszerű vadásztárs
volt. Rendíthetetlen nyugalmú vénség, aki a tigrist úgyszólván semmibe
sem vette. Ilyen segítséggel gyerekjáték a tigrisvadászat.
Magunkban köszöntük szépen ezt a gyerekjátékot. De mégis szerettük volna
hallani, hogy folyt le az affaire a tigrismamával. Ismételtük a kérdést.
László most már nem kérette magát.
*
--Kalkuttától vagy negyedfélszáz angol mérföldnyire voltam
akkor--kezdte;--a sidlii maharadzsa meghivására tértem el eredeti
irányomból, miután Bilasiparában eredménytelenül vadásztam néhány ideges
elefánttal tigrisre az ottani junglekben (dzsöngl). A sidlii maharadzsa,
akit már egy korábbi találkozásunk óta indiai barátaim közé
számíthattam, felajánlotta volt nekem az ő legjobb vadászelefántját, az
öreg Mohamedet s elvitt a saját területére, amely Bidyapur vadonját és
feneketlen mocsarait foglalta magába. Ez a járhatatlan ősjungle tele
volt tigrissel s a nagy, csíkostestű bestiák naponkint elhordták a
szegény nép néhány tehenét--borját.
A bungalow-ban (sátor), amelyben az első éjszakát töltöttem, egész éjjel
hallhattam a sakálok vonítását és amint álmatlanul nézelődtem a
sötétségben, néhány nagy világítóbogár volt a szórakoztatóm, amelyek a
sátramban röpködtek. Amerre szállottak, tűnő fénysugárnak tetszettek s
addig--addig nézegettem őket, amíg végre minden sakálhangverseny mellett
is el nem nyomott az álom. De nagyon keveset alhattam, mert már
pirkadáskor felzavart az egyik sikarim (vadász), akinek a szavait a nagy
álmosságtól alig birtam megérteni. „Bag--bag", ismételte többször, ami
azt jelenti: "tigris". Végre kitaláltam, hogy miről van szó és abban a
pillanatban talpon voltam: már teljesen elmúlt az álom a szememből.
Mire gyorsan felöltöztem, a rádzsa már várt rám a hajtókkal,
akik--elefántok voltak. Volt vagy húsz; egyik nagyobb a másiknál és
mindegyiknek a nyakán egy mahout (hajcsár) ült, aki vezette, vagy
helyesebben szólongatta, biztatta az okos állatokat.
Nem telt bele félóra, már megérkeztünk a jungle olyan pontjára, ahol a
tigrisek az éjjel levágott tehenet felfalták. Többen lehettek, mert a
riskából alig maradt a helyszinén más, mint a nyomorúságos kajla szarva,
meg a lábszárcsontjai; a puha talajon látszottak is a különböző nagyságú
tigrisnyomok, amelyek közt egy kétszer akkorának tetszett mint a többi.
A haditervet a rádzsa hamarosan megállapította és engem otthagyott a
szerinte legjobb helyen az öreg „muknával", meg a mahoutjával, aki
Mohamedet mindegyre „kedvesemnek" szólongatta; őmaga a rádzsa, nem
messzire tőlem állott meg az elefántjával az aránylag keskeny
nádasszalag szélén, amelyen a hajtóelefántoknak végig kellett jönniök,
mifelénk.
A hajtók a rádzsa utasítása szerint vagy félkilométerre húzódtak le a
jungle ritkásain s csak ebben a távolságban bontakoztak szét
csatársorba, hogy azután felénk induljanak.
Mindez teljesen emberhang nélkül történt; zajt csak a csörtető
roppanttestű állatok okoztak, amint a jungle közt gőzmozdony erejével
haladtak.
Egyelőre volt időm figyelni, szétnézni; gyönyörködni az exotikus
világban, amely körülvett. Mohamed úgy állott mozdulatlanul, mintha
kőszobor lett volna;--éppen csak az orrmányának akadt néha egy kis
foglalkozása,--leszakított egy--egy nyaláb füvet maga előtt, a lábához
verte, hogy a földet lerázza róla, azután lassan, meggondoltan falatozta
a csemegéjét. A „howdah" (az elefánt hátára erősített kosárféle),
amelyben ültem, meg sem billent ettől. Hallgattam az énekes szarka
dalolgatását, ami az egyik bozót mögül hangzott; lestem egy nagy zöld
gyíkot, amelynek a hosszúsága lehetett félméteres, hogyan csúszik a nád
közt, mintha kigyó volna; egy pár keselyű vijjogott fölöttem a sötétkék
égen; vagy száz lépésnyire a rádzsa fehér burnusza világított. Különben
pedig szinte félelmes csend volt; még a szellő sem libbent, hogy attól a
bozót sugdoshatott volna.
A forrón tűző nap úgy elbágyasztott eközben, hogy a szemem lassankint
le--leragadt; elbóbiskoltam a how--dahban.
Arra riadtam fel, hogy mintha az egész jungle égne, olyan
ropogás--pattogás verte föl az imént még mélységes csendet. Ismertem már
ezt a különös zajt. Tudtam mi okozza. Húsz hajtóelefánt csörtetett a
kefesűrűségü, két embermagasságot meghaladó gazosban, amelynek a száraz
részei pattogtak--töredeztek, mint az üveg; szálas, fonalas szövedékei
pedig szakadoztak, mint a túlfeszített húr. Húsz elefántnak nyolcvan
talpa zúzta--törte az első utat ennek a vad világnak a járatlant
vonalain. Ember ott mászva sem bírt volna a labirintos sűrűségből
kibontakozni; az elefánt ellenben minden legkisebb nehézség nélkül
haladt benne.
A hajtók már nem voltak messzire; alig lehettek tovább száz lépésnél.
Azt hittem, eredménytelen lesz a hajtás és a tigrisek más sűrűségben
lapulnak valahol; de még mielőtt a figyelmem lankadni kezdett volna,
veszett ordítás támadt s a hajtóelefántok közül egy ideges bika
izgatottan kezdett trombitálni. A mahoutok kiabáltak: bag--bag!
A tigris tehát mégis jelentkezett!
Nagyon is közel ugorhatott fel az ideges elefánt előtt, mert az úgy
megriadt tőle. hogy világgá akart futni; de a mahout alaposan fejbe
veregette vastag botjával, amíg csak vissza nem fordult és be nem állott
újra a hajtósorba.
A nyugtalanság, az ideges feszültség most már végigterjedt az egész
vonalon.
A tigris bent volt a hajtásban és ha a rádzsának jó sejtése volt, akkor
valószinüleg erre tart azóta, hogy felugratták a vackából.
A jungle legsűrűbb része terült előttem; olyan sűrű, hogy még a
szememmel sem bírtam közéje hatolni. De a járhatatlan szövedék közt egy
nagyon keskeny tisztás ér húzódott felém, kacskaringósan. A tigrist ezen
vártam.
Majd kinéztem a szememet; cordit--puskámat lövésre készen tartottam, úgy
lestem, hol pillantom meg őt a várva--vártát; hol villan meg sárgás
teste a bozót között; hol látom a magas gaz ringását, amit a csúszó
tigris hosszukás testének a furakodása okoz.
A „mahout" összerezzent előttem az elefánt nyakán és előre mutatott.
Mintha a földből nőtt volna ki, úgy állott,--alig tíz lépésyire,--az
elfánt előtt egy nagy tigris és a szájában egy apró tigriskölyköt
hozott. Hogy bírt odajutni anélkül, hogy a legcsekélyebb jelt is észre
vettük volna, azt én máig sem értem.
Mohamed látta és meg sem moccant. Amikor a puskámat felkaptam, a mahout
elkiáltotta magát zavart ijedtségében: lőjj uram, lőjj!
A tigris erre letette a kölykét maga elé és borzalmasat ordított; a
szeme villámokat löveit; a torka vérvörösen tátongott; a fogai vadul
villantak ki a szájából; pofáján ráncokba verődött a düh vonaglása.
A mi húsz vagy huszonkét elefántunk között talán egyetlen másik sem lett
volna, amelyik erre a pokoli hangra és látványra nyugodtan maradt volna.
Pedig ha az elefánt izeg--mozog, vagy éppen ijedten megfordul, akkor
lehetetlen a hátán levő vadásznak kedvező lövésalkalomhoz jutnia.
Mohamed nem moccant. Csak az ormányát emelte föl, s oly állást vett így,
mint a bajvívó, aki „en garde" áll a kardjával. Egész lényében ez volt:
gyere no! csak rajta!
Nem tanakodhattam sokáig. Rövid célzás után eldördült a puskám. A tigris
borzasztó nagyot ugrott, neki Mohamed homlokának. Az elefánt orrmánya
lecsapott rá röptében; átkapta a derekát, egyet csóvált rajta s a
földhöz teremtette.
A tigris elnyúlt, mint a béka.
Mohamed várt egy másodpercig, azután egyet lépett előre és mielőtt a
holtra vált mahout rászólhatott volna, rátette egyik felső lábát a
tigris fejére. Egy pillanattal később az a fej palacsintává lapult a
talpa alatt.
Hanem a gyönyörü csíkos bőr épen maradt, kivéve azt a lyukat, amelyet a
golyóm ütött rajta. De Mohamed nélkül ez a golyó talán kevés is lett
volna!
*
Még némák voltunk az elképzelt jelenet hatása alatt, amikor Dombory
folytatta:
--A kis tigriskölyköt a rádzsa nekem adta egy bayadérrel együtt, akit
tisztességből el kellett fogadnom; de aztán a hazája határán szélnek
eresztettem.
Hanem a szebbik leányzót, ezt az én Zulejkámat, elhoztam magammal és
felneveltem.
Látjátok, milyen szelid, milyen hizelkedő; mint egy valóságos asszony, a
legveszedelmesebbjéből. Még eddig mindig szabadon volt: játszott a
gyerekekkel, meg a háziállatokkal; szereti a nappalt átaludni, de amint
alkonyodik, Zulejka megéled; kisampolyog a kert bokrai közé és lassú
lépéssel haladva nyujtózik el, úgy les mindenre, úgy figyel mindenre.
Nagy fejét lógatja--gondolkodik; keres valamit, amit nem talál. Ha aztán
feljön a hold és megérkezik a csendes éjszaka: Zulejka eltűnik, mint az
árnyék és én rendesen ott fedezem fel az istálló tetején, ahol
elfekszik, elnyujtódzik. Nézi a fényes éjszakát, amely ezernyi
bizonytalan sejtést kelthet benne.
--És nem tartasz tőle--kérdeztem--hogy egyszer valami nagy veszedelmet
okoz? Hogy kitör belőle az indiai tigris?
Dombory vállat vont. A zsebébe nyult és elővett onnan egy nagyon komoly
kis fegyvert, egy jókora öblű pisztolyt.
--Máról holnapra semmiesetre sem történhetik baj; hisz olyan szelid,
hogy valami átmenetnek feltétlenül kell majd mutatkozni a természetében.
Ha így történnék, arra is készen vagyok. Csak egyetlenegyszer ne
fogadjon szót, amikor hazaparancsolom!...
--Akkor?...
A barátom egy buja juharfára mutatott, amely lent zöldelt a parkban,
vagy húsz lépésnyire tőlünk. --Látod azon a fán azt a sárga
levelet?--kérdezte.
Még nem is mondhattam, hogy látom, már eldördült a pisztolya. A sárga
juharfalevél közepén kerek lyuk volt.
Zulejka meg sem rándult. A durranásra felemelte a fejét s kinézett a
parkba.
ODA A MILLIÓ!
A galagonyási kasznáréknál nagyban készülődtek a vendéglátásra, minthogy
afféle disznótor volt nálok úgy tél vége felé.
Jó kis tél volt s amióta a havazás elállott, harapósabbá vált a hideg.
Reggelenkint olyan zuzmara rakodott a fákra s a bokrokra, hogy
gyönyörűség volt azt a meleg szoba ablakán át nézni. Az ereszről hosszú
jégcsapok csüngtek olyan hegyesen és meredten, mintha ezernyi tőr lett
volna egymás mellé akasztva. De csak annál igazibbá vált az ilyesmik
által a téli hangulat, ami nélkül nem is lehet a disznótor az, aminek
lennie kell.
Amikor itt volt az ideje, jöttek--érkeztek a környékbeli vendégek;--a
darázs sem igyekezhetne jobban a mézszagra. A kasznárné ténsasszony a
konyhán sürgött--forgott, buzgólkodott, őneki az volt legnagyobb
büszkesége, hogy jövő ilyenkorig beszéljenek az emberek erről a
disznótorról. Az édes ura pedig a pince körül szorgoskodott, ahonnan a
finom borokból is hozott fel kóstolót erre a különös alkalomra. Ő hozta
rendbe a kártyaszobát is;--mert a harminckétlevelű biblia forgatása el
nem maradhatott. Enélkül a férfiak csak ittak és pipáztak volna, ami
okos embereknek mégsem elég az egész éjszakára; pedig hajnalig tartó
mulatságról volt szó.
A behavazott utakon még szánkóval is bajos volt a közlekedés; a ló
elakadt a hófúvásban;--a bennrekedt szánkót néhol ökörrel--bivalylyal
kellett kivontatni. Amit a kasznárék két bivalya mozdított, az mozdult
is esze nélkül.
A keszi jegyző ilyenformán lemondott a szánkázásról és elhatározta, hogy
inkább lóra ül, úgy léptet át a Galagonyás--majorba. Peterdi kasznár
úrékhoz. Egy óra alatt így is szépen odajuthat.--Kis mokány lova
prüszkölve ballagott vele az esti időben is szép hóvilágos tájékon. A
jegyző elgondolkodott útközben erről--arról és már előre örült, hogy
valahára megint lesz egy kis „párti". Az ilyen „murik" nem esnek meg
anélkül, vagy kaláber vagy tarokk, vagy ami mindegyiknél különb:--egy
kis ferbli, egy kis „hazai csendes";--hej, ez az igazi!
--Bizony szép játék az,--mormolta magában, --csak érteni kell hozzá. A
balekot könnyen pőrére vetkeztetik a nálánál gyakorlottabb--ügyesebb
huncutok. Más egyéb hazárdjáték is van a világon, de ész csak ehhez
kell; bája, zamatja csak ennek az egynek van; a többi mind a buta
vakvéletlen esélyétől függ. A jó ferblistának ellenben a rossz kártya
sem rossz, mert azt éppen úgy el tudja titkolni, mint a veszedelmesen
jót. Az igazi ferblijátékos olyan, mint a szfinx:--kitanulhatatlan,
megismerhetetlen. Ő rajta a kártyája meg nem látszik; ő sohasem ideges,
nem kapkodó, nem siet, de el sem késik, soha. Mindig nyugodt és mindig
megfigyel, anélkül, hogy valaki sejtené. Igazi szinész a jó ferblista,
még pedig az univerzális tehetségüek közül, akik néha olvadó lirikusok,
hogy a következő osztásban már cselszövő intrikusokká, vagy álmodozó
melankolikusokká, esetleg zajos hősökké változzanak, akik hevesen
támadnak kis erővel is; még olyankor is, amikor a félénkek reménytelenül
mondanak le és eldobják vigasztalan kártyájukat Az ilyen játékos
előbb-utóbb kivárja a maga úgynevezett negyedóráját,--amikor tudniillik
jár neki a kártya,--s akkor végigsöpri viharos szerencséjével az
álmélkodó, megfélemlített kompániát.
Ilyen „matador" volt például a d--i „főúr", a jókedvű plébános, akit az
ő szelid, szentes ábrázata, állandó mosolya, rendíthetetlen nyugalma
közveszélyessé tett, ha kártya volt a kezében. Senki sem tudta a
„kasszát" olyan ártatlan ábrázattal „behúzni" és senki sem értett hozzá,
hogy olyan kígyósimasággal forgassa meg a „visszavágások" éles tőrét
aggódó ellenfelei veséjében, amelybe különös talentummal látott bele.
A „ferblit" el sem lehetett képzelni a kasznáréknál a „papunk" nélkül,
ahogy a főurat Peterdi papa nevezni szokta. És ha játékközben magán
érezte a pap szelid, kérdő tekintetét, ráförmedt:
--No, mit les úgy rajtam, maga baziliszkus szemű?!...
Ma megint volt reménység efféle évődő mulatozásra; --de előbb végig
kellett enni a disznótort, ami még jógyomrú embernek sem utolsó feladat
lehetett. Hisz ami egy másfélmétermázsás kövér disznótól jó csak
telhetett, az mind a vendégek elé került. Először is a fáintos kocsonya,
füléből, körméből. orrából;--azután a tormás hús, meg a nyomon követő
mindenféle kolbász és hurka; a borsos kolbász, a fokhagymás kolbász, a
véreshurka, májashurka, tüdőshurka; mindehhez káposztasaláta, vörösrépa,
uborka, krumpli pirítva, nyers káposzta, savanyú mustár, édes mustár,
friss sertéskaraj, tepertős pogácsa, új tepertővel sütve. No meg egy kis
túróscsusza, meg egy kis kompót a--sült pulykához, amit azok számára
találtak fel, akik a „disznóságokat" kevésbbé szeretik.
Bizony ilyen vacsora megkivánta a különféle vidámító italokat is; a
kadarka--fröccsöt, a rizlingkvaterkát, a muskotály--kóstolót, meg egy
kis vöröset a bikavérű burgundi fajtából; aztán az asszonynépnek holmi
ürmöst, konty alá való édességet...
Mire a kártyaasztalokhoz kerültek a vendégek, valamennyinek kétfelé állt
a füle és csak szuszogni bírt; még azt is nehezen.
Ilyen testi és telki állapotban kezdődött a „csöndes", --amelyhez persze
hozzáült a keszi jegyző is, aki csak akkor éledt fel egészen, minthogy
félig megfagyva jött volt meg lóháton.
A pap évődni kezdett vele:
--Hallja--e, nótárius uram, miféle csacsija van magának? Földig lóg le
róla a lába! (Tudniillik a jegyző meglehetősen nyurga ember vala.)
A jegyző sunyított:
--Tudja, főuram, Jézus Krisztusnak sem derogált a csacsi; és mégis jobb,
ha magam ülök rajta, mintha megfordítva volna.
Azután nekifogtak annak, "amiből éltek";--tudniillik a kártyának--és
csudák csudájára mindjárt az első "kasszát" a jegyző söpörte be.
Besöpörte a másodikat és a harmadikat.
Megnyerte a negyediket, az ötödiket.
Amikor a hatodik, hetedik, nyolcadik is hozzá vándorolt, akkor már
mindenki babonát, ördöngösséget, huncútságot, gonosz lélekkel
cimborálást stb. emlegetett. Még a főúr is mintha egy kicsit veszített
volna nagy hidegvéréből. Nem kritizált ugyan, nem heveskedett; de
ümmögött és csóválta a fejét.
Mindez semmit sem használt. A jegyző csak nyert, nyert, mintha fizették
volna érte. Utoljára több volt már előtte száz forintnál. (Akkoriban még
forintban beszéltünk.)
Ekkor a lelke fenekén egy titkos hang szólalt meg és nem hagyott neki
többet békét. A hang ezt sugdosta:--Kelj fel! Szedd a sátorfádat és menj
haza! Szökjél meg, mert ha itt maradsz, visszaveszítesz mindent!...
A bekvaterkázott jegyző fel is kelt; de annyi esze volt, hogy a tervéről
egy árva hangot sem szólt. Csak kikivánkozott egy kicsit, ami ellen
elvégre is senkinek sem lehetett kifogása.
Kiment és kissé bizonytalan lépésekkel botorkált le az istállóba, ahol a
lova volt. A ködmönét nagy bölcsen, szintén magával vitte.
Sebtében maga nyergelt; még csak segítséget sem: hívott, hogy meg ne
súghassa valaki odabent, hogy szökik.
Amikor nagynehezen felkapaszkodott a lovára, az minden biztatás nélkül
elindult vele hazafelé.
Szelid, alázatos, báránytermészetü lovacska volt, a mindenbe belenyugvó
fajtából. Nyugodtan lépdelt s a jegyző úgy érezte magát rajta, mintha
karosszékben ringatnák. Lassankint el is bóbiskolt. Először behunyta az
egyik szemét, azután felváltva a másikat; azután időnkint mind a kettőt
is. Eközben folyvást hallotta a ferbli-jelszavakat, avizókat,
kommandókat: „mi a vizi?!..." "besszer"! „rebesszer"! --„hivok"!
„blindre! megadom! mije van"?!
Mindig őneki volt legtöbbje félálmában is és mindig elvitte a
kasszát;--olvasta a sok nyereséget: tíz, húsz, száz forint, ezer forint,
egy millió forint!... No, ez már valami!...
Erre maga is megijedt, felriadt.
Ohó, ni,--az imént olyan jó csöndes idő volt most pedig fúj a szél és
mintha havaznék! Dehogy! Csak a zuzmarát verdesi le a fuvalom az útszéli
fákról s annak a jégmorzsái csapkodják szemközt.
Ettől ugyan még lehetne egy kicsit bóbiskolni. Hisz olyan szépeket
álmodott az imént. Megpróbálta, hátha folytathatná. A milliónál hagyta
volt el; most lehunyt szemmel mormolta magában:--egy millió, egy millió,
éppen egy kerek millió!... Farkas! --ordított fel hirtelen, minthogy
valami veszett morgást hallott álmában.
A szelid lovacska is megzavarodott a bősz kiáltástól és amit még sosem
tett, elkezdett forogni, ágaskodni.
A nótárius tágra meresztette a szemét, de semmit sem látott. Horkoltam
álmomban és azt gondoltam farkasmorgásnak;--állapította meg a saját
vígasztalására; azután megnyugodva sarkantyúzta meg a lecsendesült
lovacskát, amely újra visszaesett békés szamártürelmébe.
A szél csakugyan feltámadt és egyre söpörte a jégmorzsákat a fákról. A
jegyző már vágyott volna az útja végére, de bizony az még sehol sem
volt. Addig még lehetne tán egy verset bóbiskolni. Vagy nem?!--Csak
azért sem?!... Hát jól van: nem!--és éppen ezért: igen. Az ember
ilyenkor fölteszi magában, amit akar, de csak azt cselekszi, amit lehet.
A nótárius nem akart aludni és máris megint aludt. Álomképzetei zagyvák
és kalandozók voltak. Érzései különösek, földöntúliak.
Ugy érezte, mintha hullámok sodornák; a szél is taszította; már nem
hasogatta az arcát. Közben a muskotály illatát szimatolta. Ej, be jó
finom borai is vannak a kasznár úrnak...
Jó ideig tartott ez, amikor végre valóságos kutyaugatásra riadt fel.
Hálaistennek, csakhogy itthon vagyunk!--mormolta fennhangon.
Amikor a lova az istálló előtt megállott s felnyeritett, a jegyző
letoppant róla. A kutyák majd megették; ott hörögtek, vicsorogtak
körülötte, amíg szorongó káromkodására valami rekedt hang el nem
parancsolta őket onnan.
--Ki maga?--kérdezte a jegyző meglepetve.
--Én itt a bakter vagyok, kérem alássan.
--Hol: itt?! Én nem ösmerem magát.
--Itt a Galagonyás--majorban; itt vagyok én a bakter. És ösmerem ám a
téns jegyző urat.
--Megbolondult maga?--hörkent fel a rémüldöző falupennája; hogy lehetne
maga a galagonyási bakter, ha én a keszi jegyző vagyok?
Erre a különös logikára viszont a bakter nézett nagyot. Nem érthette a
furcsa összefüggést, ami abban volt, hogy ha a jegyző úr Keszin hiszi
magát, akkor hogy mondhat mégis olyan bolondot a bakter, hogy ez itt a
Galagonyás--major.
--De pedig mégis az volnék, instálom a téns jegyző urat. Láttam is,
amikor úgy egy félóra előtt el tetszett lovagolni, oszt' most vissza
tetszett jönni.
A jegyzőnek leesett az álla. Szépen vagyunk, mormolta, boros fejében
keresgélvén a helyzet nyitját. Hirtelen a fejére csapott. Eszébe jutott,
hogy a lova megbotlott az úton és a zuzmarát szembe csapkodó szélben
ide--oda forgott maga körül. Bizonyos, hogy megfordult akkor és minthogy
könnyebb volt neki, ha hátulról fújja a szél, a gazdája
beleavatkozásának a hiányában visszaporoszkált ide, ahol egyelőre
közelebb is érte az istállót.
Mit tehetett? Ebbe már bele kellett nyugodnia. Minthogy mindeközben
úgyis megint megszomjazott arra a fáintos muskotályra, visszabotorkált a
kompániájához, a kártyaszobába.
Éppen jókor. Ott már kurrentálták, életrehalálra keresték; rögtön le is
ültették előbbi helyére és osztottak neki ferblit. Egyik kezében a
kártyát szorongatta, a másikban a kvaterkás poharat.
Egy óra múlva egy garasa sem volt, nemhogy a nyereségből, hanem még a
magáéból sem. Mindent a pap nyert el tőle.
Amikor plűre vágódva feltápászkodott a zöldasztal mellől, kissé bárgyún,
de azért vidáman motyogta:
--Fuccs a milliónak!
PÁRBAJ FEGYVER NÉLKÜL.
Alkonyodott. A mező sárga fényben úszott. A leszálló nap végigsimogatta
sugaraival a nagy pusztát, amelyben bágyadt mosolygással gyönyörködött.
A mezőn alig volt már valaki. Egy pár kaszás mindössze. A szedresárok
táján kaszálgatott Kondor Peti is, de éppen abbanhagyta, mert észrevett
valamit.
A Nyitra védőtöltése felől egy lovas ügetett az Irtás--major irányában.
A lova ugyancsak kinyujtózkodott, szinte röpült, pedig csak ügetve
haladt--suhant. Aki rajta ült, tudott vele bánni. Ló és lovas szinte
fürdött az esti aranyfényben.
Peti összehúzta >a szemöldökét, megcsikorgatta a fogát. Vállára dobta a
kaszáját s nagyot nyögve indult a vadkörtefa alatt ácsorgó fogatához. A
szekér előtt a lovai ki voltak akasztva az istrángból.
Befogott hamarosan; egy saroglyára való friss lucernát dobált fel a
szekérre vasvillával, azután elkocogott ő is az Irtás--majorba vezető
úton.
Amikorra odaért, már beesteledett. A nagy pusztát végigsimogatta az esti
szél. A legény nem érezte a hűvösséget, az ő feje forró volt. Kifogott,
bevezette a lovakat az istállóba; friss szénát adott nekik s úgy sietett
aközben, hogy az öreg kocsis meg nem állhatta, hogy rá ne szóljon: „Mán
megint bomlasz valamiért, te fiú; nem csuda, iszen holdtölte van."
A legény olyasmit dünnyögött, hogy kinek mi köze ahhoz; de csak halkan
mondta; nem akart volna most civakodni, hiábavaló szavakat váltani.
Legsietősebb dolgát is csak nagyjából végezte s aztán ellépett az
istállóból; körülkerülte a szérüskertet s a kazlak mögött sebes lépéssel
indult a juhászszámadó lakása felé, amely az utolsó házban volt a
pusztai major cselédlakásai közül Alighogy az akácos mellett arra
fordult, nagyot dobbant a szive. Ugy volt, ahogy gondolta. Az irnok úr
lova oda volt kötve a ház előtt nyujtózkodó fiatal hársfához.
A szénahányó vasvilla most is ott volt a Peti kezében. Azt, tudja Isten
miért, magánál felejtette. Most először is beledöfte a gyepes földbe, de
úgy. hogy a villa két ága elgörbült bele; azután kirántotta a földből
heves, indulatos mozdulattal. Lihegett, fujt; olyan kongó hördülés
szakadt fel a melléből, amilyen a gulyabeli vadbika dünnyögése.
A számadó kutyája elébe jött s farkát csóválva hízelkedett volna neki.
Elrúgta magától. A szegény kutya nyiffant egyet s eloldalgott. Peti a
homályban élesen világító ablakhoz lopódzott s be akart nézni rajta, de
az ablak alsó fele el volt takarva belől valami kendővel s a lámpa fénye
csak a felsőrészén özönlött ki. A függönyt pótló kendőn keresztül mintha
két egymáshoz nagyon közel levő árnyék látszott volna. Petinek nem is a
szeme, hanem a szive mondta meg, hogy kiknek az árnyalakjai azok. Az
egyik bizony a számadó leányáé volt, a másik nem is lehetett másé, csak
az írnoké.