attól, hanem az ijedtség, hogy nem rontottam--e el mindent, mindenkorra.
Talán éppen az volt a szerencsém, hogy olyannak láttál, amilyennek soha
egyetlen más asszony sem. Nem volt az ravasz kieszelés, hogy a
kényre--kegyre meghódolt rab hallgatott azután melletted. Valami
megsúgta, hogy az a nagy és hatalmas akarat, amely száz asszony közül
kilencvenkilencnek veszte, a te nem tetszéseden megtörik. Hosszú
hónapokon át egyszer sem mondtam azután, hogy szeretlek; csak éreztettem
veled. És amikor egyszer azon a legritkább véletlenségből adódott
magános délutánon egyedül értelek, és a divánra nyugtatott félig
mezítelen karod elvette a megmaradt eszemet, akkor sem bírtam
szerelemről beszélni, hanem félénken, fájdalmasan, nem tudva mit teszek,
ráomoltam a karodra, akkor a te „szegényedet" nem volt lelked
eltaszítana hanem ott maradtál borzongva, remegve, szemedet lehunyva
Boriska, igy volt--e? Igaz--e, hogy neked sohasem volt szabad az én égő
szívemet mutogatnom? Szerelemről hallani annyi volt neked, mint
felkorbácsolni a lelkiösmeretedet; szerelemről te nem tudtál, nem
bírtál, nem akartál beszélni; akkor sem, amikor az én menyországi
diadalom után másnap olyan boldogan néztél a szemem közé és arcom mohó
kérdésére ezt felelted: „nem bántam meg! semmitsem bántam meg!"
(Az asszony lehúnyta a szemét; karját rányugtatta a zsöllye támlájára;
most is félig mezítelen volt az a szép kar. A férfi egy szempillantás
alatt odasimult s elkezdte a csókjával égetni.)
--Hát csókold, nem bánom, úgyis utoljára... hisz' megcsaltál.
--Most sem a szerelem! még most sem, amikor válni készülsz! Csak az,
hogy „megcsaltalak!" De hogy azt mondanád: „lásd, milyen nagyon, milyen
odaadóan szerettelek s te mégis elvetted tőlem a szerelmedet!"--ezt nem!
ezt a te ajakad, a te szíved nem bírja el. Pedig erre vágyom és erre
vágytam mindig. Én hallani akartam tőled, erről a te fukar kis
szájadról, hogy szeretsz; hogy nagyon, de nagyon szeretsz; épp úgy,
ahogy én téged. Amikor megengedted, hogy száz piros rózsát
tépjek--szaggassak a szájadról, a szerelem rózsáit, akkor is
fel--felsírt bennem a keserűség amiatt, hogy mindent úgy veszek el és te
meg nem édesíted az örömömet egyetlen édes szavaddal sem; te nem növeled
a boldogságomat azzal, hogy a magadéról beszélsz; mintha, varázslat
nyügözte volna a szavadat, hangodat; mintha titkos veszedelemtől
tartottál volna, ha belőled is kitör egyszer az érzés és elmondod
valahára, hogy milyen boldoggá tettelek, és teszed te magadat azzal,
hogy nagyon szeretsz. Pedig szerettél; nagyon szerettél; lehettél
volna--e különben annyira az enyém? De azokkal a mély gyöngédségekkel
adósom maradtál, amelyek csak a szerelem hangjaiban vannak. S én olyan
eszeveszettül vágytam erre tetőled. Sokszor voltam úgy, hogy már kérni
akartalak, mondd utánam; mondd nekem: „édes lelkem uram, édes szerelmes
drága uram!"--de hátha mosolyogtál volna és mégis hallgattál volna?
Kinevettél volna! Ott lett volna megint a szemedben: „szegény!..." Nem
bírtam el ezt a gondolatot.
--Hanem elmentél és kerestél magadnak valakit, aki mondja.
--Nem kerestem.
--Találtál.
--Az lehet.
--Akivel megcsaltál. "Akit megtanítottál „a szerelem hangjaira".
--Milyen gúnyosan mondod, látod!
--Nem én mondom, ő írta; itt a levele, a „szerelmes" levele.
--Olvastad?
--Minek képzelsz? Annyira csak tán mégis asszony vagyok. Ha már a
kezemben van! Ha már elvesztetted nálam.
--Úgy--e, milyen gyönyörű stilus.
--Talán el legyek ragadtatva?
--Igazad van.
--Nekem mindig igazam van.
--Most az egyszert kivéve.
--S ugyan miben nincsen most igazam?
--Abban, hogy megcsaltalak volna.
--„Volna?!"
--Hisz' nem csaltalak meg.
--S ez a levél?
--Az sem bizonyít. Az csak azt bizonyítja, hogy van olyan asszony is,
aki tudna velem szerelmesen beszélni.
--És te ővele? Miket írtál te neki? Meg mernéd mutatni? El mernéd
mondani?
--Ha akarod, rögtön.
--Ne, nem akarom. Ha csak egyetlen szó volna is benne, amit már nekem
mondtál...
--Mit tennél, Boriskám, életem?!
--Én már senkid sem vagyok, ne beszélj így velem.
--Kikaparnád a szememet, mondd, mondd!
--Azt én nem mondom. Én nem vagyok olyan tanulékony, mint ez itt.
(Rácsapott az ölében levő levélre, azután egy hirtelen mozdulattal
lesöpörte a földre; az illatos papiros zizegve hullott lefelé; éppen a
lába elé. Akkor még rá is topantott s arrább taszította.)
--Édes. édes, édes!--búgta a férfi boldogan.
--Hozzám ne nyúlj!
--Hisz minden szavad féltés, minden mozdulatod féltés.
--Utállak, gyűlöllek.
--Nem, te szeretsz, csak nem bírod mondani. Hogy áldom azt az asszonyt,
meg a levelét!
--?!
--Neki köszönhetem, hogy a szerelmedet érzem. Már azt hittem, attól
féltem, hogy az a te szeszélyes, hűvös szívecskéd még azzal sem
törődnék, ha...
--Ha?
--Szóval, attól féltem, hogy nem is féltenél.
--Féltelek én? miattam elmehetsz; azt teheted, amit akarsz; miattam
irkálhatsz leveleket és irathatsz magadnak leveleket. Engem nem csalsz
meg többet.
--Soha többet! esküszöm.
--Kinek? bánom is én.
--Boriskám, mondd, hogy szeretsz.
--Ne szorítsd a kezemet... hagyj békét a karomnak.
--Mondd, hogy szeretsz. Nézd, hogy epedek érte. Vallj nekem szereimet,
egyetlen egyszer, most.
--„A szerelem hangjai" (!) hisz' megkaptad, megkapod; csak akarnod kell.
Menj az asszonyodhoz.
--Itt vagyok, egyetlenem! Nála vagyok.
--Ahhoz menj, ahhoz a másikhoz...
--Ej, nincsen. Te édes, egyetlen, drága.
--Aki a levelet írta, ahhoz menj, mondom.
--Úgy--e, gyönyörű stilus?
--Másodszor vagy odáig miatta. Hát: gyönyörü! tudom is én; ilyen levelet
minden bakfis írhat; helyesírást sem tud; két „t"--vel írja, hogy
"szerettlek".
--Nem az van ott, te drága: „szerettelek".
--Fogadjunk!
--Jól van, fogadjunk.
--Milyen bizonyos vagy a dolgodban! De nagyon elolvastad!
--Ha csak olvastam volna!
--Hát még? mit tehettél egyebet is?
--Ó, te! te mennyországom: magam fogalmaztam; azért olyan gyönyörű az a
stilus.
--Te fogalmaztad?
--Persze, hogy én. Azután leirattam. Azután elveszítettem nálad.
--Hogy én megtaláljam?!
--Csak nem képzeled, hogy ilyen levelet éppen nálad igazán el lehet
veszíteni?
--Akkor mégis megcsaltál.
--Féltékenynyé akartalak tenni.
(Az asszony fülig pirul.)
--S én nem voltam és nem vagyok féltékeny; nem is leszek! értette
uracskám? értette?
(Odakint fúj a szél; egy erős szélkölyök betaszít az ablakon egy lombos
galyat. A szobában hirtelen árnyékos borúlat támad egy pillanatra. Az
asszony halk hangja, enyhe tiltakozása hallik.)
--A karomnak pedig hagyjon békét; már mondtam.
EGY KIS „FENSTRÁLÁS".
Kancsal Pál gazduram csakugyan elvette özvegy Hornungnét, a módos sváb
asszonyt, aki gyermek nélkül maradt így egyedül; míg ellenben Pál
uramnak már--már eladó leánya vala.
Az egész eset kissé különös módon történt. Tudniillik Kancsal az ő
asszony nélkül való árvaságában átjárogatott vasárnaponkint Bogátról
Pedmérre, minthogy emitt templom is vala, meg jobb korcsma is; aztán itt
lakott valami atyafia, aki olyan kedvetlen agglegény volt. Ezzel
szeretett elbeszélgetni a nagy kertben, amely a lucernással együtt
lehetett három holdas. Egyéb azután nem is igen volt benne, mint néhány
gyümölcsfa; kivált egy pár hatalmas diófa. Annak is az árnyéka ért
legtöbbet nyáridőben; mert teremni, nagyon ritkán termett. Finnyás fa
volt; hol elfagyott virágzásakor, hol jég érte, hol pediglen okát sem
lehetett tudni, csak nem termett. Hanem legalább gondozni sem kellett.
Még a termés leszedése--leverése se igen adott munkát. Kukorica meg
krumpli volt a kertben a lucernán kivül. Ezekre szükség volt a ház
körül. A kukoricát a gazda a hizónak szánta; a krumplit maga is szivesen
fogyasztotta. A kapálással, töréssel, kiszedegetéssel, elpepecselt,--és
emellett pipázott, punktum. Ilyen emberrel jól megfért Kancsal Pál és ha
templom után a kertbe vonultak ketten, némán is jól elmulatoztak
pipaszóval.
A leánykája nem volt velök. Azt a magányos ember beadta a városba,
pesztrának. De amikor felcseperedett, hazahozta. Akkor sült ki, hogy
szegényke semmihez sem ért, amihez falusi háztájon érteni kellene; még
tésztát gyúrni sem tudott; kisasszony--féle volt, akinek Kancsal nem
bírta rendes hasznát venni. Így érlelődött meg benne mindjobban az a
gondolat, hogy mégis csak muszáj újra megházasodnia, különben csára
indul minden a ház körül.
Sokáig nem nyilatkozott erről a tervéről; csak főzte magában; és aközben
szétnézegetett itt is, ott is; szemlélődött; keresgélte a neki valót,
aki aszszonynak is eléggé asszony legyen még, azaz formás
legyen;--dolgozni is tudjon, akarjon, szeressen; --legyen is valamije,
mert az sohasem árt. Ő maga ugyan már nem volt fiatal; de jó erőben
maradt mindenképen; derék ember volt külsőleg is, a gazdaság körül is.
Attól nem tartott, hogy nem kap fehércselédet maga mellé. Vasárnap
kihúzta magát s rálépett a lábára keményen, délcegen;--tartott magáról
valamit ilyenkor.
Egyszer, amig az atyafia magára hagyta a kertben, a szomszéddal határos
sövény mellett pompázó vén diófa alatt a lócán,--csöndes dudolászást
hallott a másik kertből s erre kiváncsian kukucskált át a sövény résén.
Megakadt a szeme valakin, aki a vetemény közt
le--lehajolgatott;--borsót, vagy. mit szedett kosárra;--a nyári
melegben, egymaga lévén, csakúgy könnyedén volt felöltözve; rövid
szoknya volt rajta, meg kurta ujjú ing s--harisnyátlan lábán papucs.
Gömbölyded menyecske tettvett odaát;--piros volt, mint a főtt rák; a
karja meztelen, erős, barna; felért vastagságra a kiváncsi gazdáéval;
amikor le--lehajolt, a szoknyája megfeszült rajta és fellibegett,
térdhajlásig. Kancsal anynyira belemerült a csudálkozásba. hogv észre
sem vette az atyafiát, aki visszajött és lassan sompolygott a háta mögé.
Egyszer csak rácsapott a vállára: --Mit néz kend odaát olyan
szemdülledve?--kérdezte.
Kancsal elugrott a sövénytől, mint a csínyen ért gyerek; ő is piros
volt, akár a főtt rák és zavartan hebegte.--Kicsoda az az asszony? derék
aszzony lehet...
A rokon helyben hagyta:--Az a',--Most. vette meg a szomszédos árvatelket
s csak egy pár hete, hogy itt lakik. Özvegyasszony! Sováb! Hornungnénak
hívják. Senkije sincs;--de mondják, módos asszony.
Minek kerítenék a dolognak nagy feneket; Pál uram még aznap
megösmerkedett az özvegygyel és szüretkor elvette, minthogy az
asszonynak is megtetszett a derék szál munkásember, aki másforma volt,
mint a borotvált nehézkes svábok, akik. közül a gyöngébbeket az új ura
akár a bajusza hegyére tűzködhette volna.
Könnyen ment minden; még az is, hogy Kancsal Pál azután otthagyta
Bogátot és átjött ide a jobbik gazdaságba, a kényelmesebb házba, a
svábok közé. Persze, elhozta magával Tercsikét is, az édes leányát, akit
a mostohaanyja most már kinevelhetett a falusi életre, amíg majd meg nem
csinálja itt a maga szerencséjét, ahogy férjhez adandó leányzóhoz illik.
Rendben folytak a dolgok és Kancsal Pál nem bánta meg a bátorságát, mert
el volt ezentúl látva mindennel; Hornungné Kancsalné korában is
gömbölyded és jólelkü maradt; dolgozott, ha kellett kettőért, ahogy
megszokta volt. Kevésszavu asszony volt, aki, ha az urára nézett, mindig
mosolygott; látszott rajta, hogy ő is jól járt; megkapott ő is mindent,
amit kivánt; a mostoha leányával jól bánt, mindenre tanítgatta, jó
gazdaasszonynak nevelgette.
Csak egy valami volt, ami Kancsalnak nem tetszett; de azért sem
hibáztathatta a feleségét, mert nem ő rajta múlt, hogy ilyen volt a
szokás a svábok között.
A lakóházuk végén ugyanis, ahol a leány hálókamrája volt, ősi hagyomány
szerint "fenstráló" ablakocska nyílott a szögletre, hogy alkalma
lehessen az arravaló legénynek, egy pár szót váltania esténkint a
kiválasztottjával, akinek így udvarolt sváb módra.
Magyar helyen ez nincsen; ha a legény bekivánkozik és ha arravaló,
bejöhet a kis kapun és nyiltan beszélhet, amikor annak van ideje.
Kancsalnak ez tetszett jobban; a fenstrálást illetlennek, gonosznak
tartotta, mert ámbár az a kis ablak legfeljebb a fejét engedte látni a
kikandikáló leánynak, mégis csak rejtett udvarlás volt az, ha a szülők
nem tudhattak róla. Minthogy pedig Tercsike lassankint a legszebb
leánynyá virult a faluban, el lehet gondolni, hogy milyen
settenkedés--lopakodás támadt akörül a kis ablak körül, amikor már nem
volt más dolga a legénységnek.
Kancsal váltig célozgatott is arra, hogy be kéne rakatni azt a „lyukat".
De akkor még világosság se juthatott volna a kamrába. Ha erről szót
ejtett, kinevette a felesége, aki maga is ilyen "lyuknak" köszönhette az
első urát, a boldogult Hornungot. Nem vitatkozott ugyan a másodikkal,
hanem sok beszéd helyett megölelte. S ha Kancsal azt a két meleg kart a
nyaka körül érezte, elfelejtett egyebet; más dolga akadt neki, mint hogy
a leányára vigyázgasson, aki a kamrájából ki sem léphetett volna, hogy
azt az "öregek" ne tudják.
De azért nem szűnt meg egészen a Kancsal nyugtalankodása; sőt amikor
egyszer a Mánherzék Tóniját vette észre a kisablak alatt, egyenesen meg
bosszankodott. Mert Tóninak nem volt valami jó híre;--dologkerülő
legénynek hirlelték, aki. ha mást nem is, de az istenadta napot folyvást
lopta. Elég csinos legény volt sovábnak; csináltvirágos kalapot viselt
és a bajuszát sem nyírta; a rossz híre miatt talán még jobban tetszett a
falubeli szüzeknek, akik tudták róla, hogy a maga fajtájabeli legényeket
kiszokta taszigálni néha a korcsmából. Duhaj volt és verekedésért ült
is. A leányok pedig nem tartják ezt tisztességtelen dolognak; inkább még
szívesebben táncolnak a virtusossal, mint az anyámasszony katonájával,
amilyen elég akadt a faluban.
Kancsal Pál ezt még a maga fiatalságának az idejéből tudta. Ő is ezen a
réven kapta volt első feleségét. A többi kérőfélét tudniillik hamarosan
megrázogatta, mint a lisztes zsákot. Csakhogy ő helyt állt a dologban is
és tudott keresni az asszonyra, illendően. A virtust még nem bánta
volna; de a léhaságot utálta és féltette a leányát, hogy utoljára is
belebomlik a nem neki valóba.
Addig--addig, hogy nem állhatta tovább, szóba ereszkedett magával a
legénynyel, ilyenformán:--Hallod--e te Tóni, nekem ne járj többet azután
a fruska után, mert ha még egyszer a kisablak alatt kaplak,
megpuhítlak.--Nyomatékképen felkapott a kovács udvarán levő szekérrudak
közül egyet és könnyedén megforgatta a feje fölött.
Tóni úgy elbámult ezen, hogy még a szája is tátva maradt. A goromba
szót, ami már--már a száján volt, visszanyelte. Volt esze, hogy ne
puhíttassa magát; kivált efféle pálcával. Magába fojtotta, amit gondolt
és eloldalgott. Kancsal gazduram pedig megkönnyebbülten dobta le a rudat
és hazaballagott.
Nap--nap után leste azután a kisablak tájékát esténkint, de nem vett
észre gyanusat.--Tercsike semmitsem tudott az esetről;--jókedvü volt és
nem látszott rajta, hogy valami hiányossága volna. Nyilván nem búsult
azért, hogy Tóni elmaradt.--A ház teljes békessége ilyformán
zavartalanul meg volt és Kancsal gond nélkül végezte a maga dolgát, ami
néha--néha fuvarozásból is állott. Jó lovai voltak és ha „forspont"
kellett, még a bíró is mindjárt őt rángatta elő. Megtette szivességböl,
hogy vállalta a fuvart, jó pénzért. Főképen minthogy maga is szeretett
egy kicsit kódorogni, világot látni.--A kocsin elüldögélt, amíg hajtott;
pipázott a közben és gyönyörködött a változatos határokban, amelyeken
áthaladt. --Csikót is nevelt s azt tanítgatni kellett;--ha már jól tűrte
a hámot s a zablát, akkor öröm volt nézni a járását, hogyan szokik a vén
ló mellé. Ez mulatsága volt Kancsalnak s így nem sokat szabódott, ha
mennie kellett valahová; többnyire a vasútra, vagy néha vadászokkal
ide--oda; azok még szivarral is ellátták s megkinálgatták egy pohár jó
borral.
Egyszer egy ilyen fuvarból kocogott hazafelé jó későn s mégis korán,
mert otthon nem várták. Úgy volt hogy csak reggelre jön meg, de az urak
a rossz idő miatt nem maradtak kint, hanem elvasutaztak és a fuvarost
haza eresztették. Kancsal nem sietett; kímélte a csikót; lépésben
hajtott inkább, mint ügetésben. Tizenegy óratájt jutott az utcájába,
amikor már tele volt hintve az égbolt csillaggal.
Hát amikor a saját lakóházához közelednék, lát ám valami emberforma
árnyékot a kisablak alatt, amely fölé erősen hajlott egy akácfa.
A fejébe nyilalt.--Ez Tóni,--gondolta és már erre a puszta gondolatra is
elöntötte a méreg.
--No lám, nem valék itthon s máris...--dörmögte vastag bajusza alá,
nagyot fújva dühében. De itt az utcán nem hagyhatta magára a csikót,
amelyre folyvást vigyázni kellett; nem is állott meg, hanem folytatta az
útját és kieszelte sebtében, hogy a kapuhoz áll előbb; ott a lovak
nyugodtan várnak a kapunyitásra; hisz' ők is szívesen igyekeznek itthon
a jászol elé. Úgy tett; de amikor a bakról leszállott; nem a kaput
nyitotta, hanem ostorral a kezében, lábujjhegyen futott a szögletre s
úgy csapott le a fenstráló legényre, mint héjjá a varjúra. Felemelte az
ostorát és végig akart vele suhintani a meglepett „árnyékon". Előre
rákiáltott:--rajtakaptalak most, kötnivaló...
De még mielőtt lesújtott volna, ijedt hang szolalt meg, amely nem volt a
Tónié:--Az Istenért, gazduram, meg ne üssön;--tisztességes szándékban
járok én itt!
Remegett a félős hang s így közelről az „árnyék" is jóval kisebb volt
mint Tóni. Kancsal hallotta, hogy becsapódik a kis ablak belülről és
hirtelen megösmerte a jegyzősegédet, akit éppen jegyzőnek jelöltek a
szomszédos községben; híre járt, hogy bizonyosan meg is választják ott,
rokona lévén távolról, a főszolgabírónak.
Kancsal megszeppent.--Tyüh! Ez baj lett volna, gondolta; a hivatalos
urak nem ijednek ám meg a kocsirúdforgatástól;--a „csendér" se kutya!...
hm!
Lassan eresztette le az ostort.--De azért forrott a vére és alig tudott
nyugodtan beszélni.
--Úgy,--úgy!--tisztes a szándék, no lám... Most mindjárt éjfél lesz;
lám!--De ha már így van, akkor csak tessen beljebb kerülni; akkor
mindjárt elintézzük;--megkérdezzük Tercsit; --ha minden úgy igaz, ahogy
maga mondja, akkor majd meglássuk.
A fiatalember nem mert ellenkezni. Lehet, hogy nem is akart.--Az az
őzszemü fruska megérhette neki ezt az ijedtséget; talán komolyan is
olyasmit gondolt, hogy így van rendjén; hisz' szerelmes, hát akkor kinek
mi köze ahhoz másnak, ha bomlik; csak az ő baja az. Mindenekelőtt pedig
most legalább kisül, hogy Tercsike hogy érez. A többit azután vigye el
az ördög, ha neki úgy tetszik.
Elől ment; Kancsal Pál pedig utána. A mélyen alvó kövér svábasszonyt, ez
idő szerint Kancsalnét, alig lehetett feldörömbölni, hogy nyisson ajtót.
Amikor felriadt, ijedten kiabált tüzet, rablót. Tercsike vigasztalta meg
valahogyan, hogy semmi baj sincs, csak a gazda jött meg.
Amikor Kancsal végre bejuthatott, ott látta maga előtt a kedves
életepárját olyan kevéssé felruházva, hogy első dolga volt rádobni a
subáját, amelyet még kánikulában sem hagyott el, ha fuvarba indult.
--Jesszus ná! Kiabálta az asszony az idegen férfi láttára és beszaladt
kendőért, miegymásért. Mire visszakerült, akkorra Kancsal már ki is
faggatta Tercsit.--No beszélj most, te fruska;--mi igaz, hogy igaz;--de
úgy hazudjál, hogy mindjárt kitaposom a beledet.
Tercsike, rémülten fakadt sírva. Ijedtében megnémult. De a segédjegyző
bátran toppant a gazda elé.
--Mondtam már, hogy tisztességes szándékkal vagyok; ha Tercsi hozzám
jön, elveszem. Kell--e még több?
Ennél több még Kancsal Pálnak sem kellett.
Szeliden fogta meg a kisleány karját s odalódította a legényhez.
--Aszondom, nekem ne rezonirozz, hogy ha fenstrálni nem rösteltél; most
tedd ám jóvá.
Tercsi abbanhagyta a sírást. Olyan lett az arca hirtelen, mint a nyári
égbolt hamarosan múló zápor után: ragyogott, mosolygott.
Egy szót sem szólott, csak rákacagott az apjára és szemérmes boldogságát
belerejtette a legény mellébe, amelyhez szorosan simult, bíztatás nélkül
is.
Még a mostoha mamája is elégedetten és hangosan nevetett és a jó példán
buzdúlva ő is odasimult az urához.
Kancsal rácsapott a felesége kövér hátára:--Eredjetek aludni, no;--a
többiről ráérünk beszélni.
*
S a végén a kis Kancsal Tercsiből csakugyan jegyzőné ténsasszony lett.
ZULEJKA.
Dombory László valamikor „globetrotter" volt, a szó legszebb értelmében.
Igazán elmondhatta, hogy látta a nagy világot. Ki tudná azt, hogy amikor
esztendőkig alig vettük hirét, hol s merre utazgatott.
Az ösmerősei valami nagyon is titkos szerelmi okát emlegették ennek a
szakadatlan önmaga elől bujdosásnak; de erről senki sem tudott
bizonyosat. Végül az itthoniak elfeledték azt a keveset is, ami a
dologban talán igaz volt, sőt azt is, amit már csak ők magok találtak ki
hozzá. Elfeledték már magát Dombory Lászlót is, aki nem igyekezett az
emlékezetét visszaidézni az ő számukra. Annál nagyobb volt a környék
meglepetése, amikor hirtelen hazajött és hosszabb időre beült a
dominiumába. Ezt is a tiszttartójától tudták meg az emberek; mert László
úr egyelőre teljesen visszavonultan élt a birtokán, ahol sok rendezkedni
valója lehetett a hosszú távollét után.
Az igaz, hogy úrnak tipikus úr volt Dombory. Azok közül való volt, akik
a szenvedélyeket mindig alárendelik az akaratuknak s akik az akaratukkal
az élet minden viszonya közt arisztokrata--mérséklettel, de annál
férfiasabban tudnak élni. Elköltött ugyan egy nagy vagyont az utazási
passziójára; de olyan nobilisan költötte el, hogy azt még nézni is öröm
lehetett. A trópusi éghajlatot éppúgy ösmerte, mint a jéghegyek világát;
pörkölte az Egyenlítő napja és végigcsápolta a fjordok szele. Amikor
aztán „hosszabb szabadságra" hazakerült, már kissé őszbehajló volt,
pedig alig haladta meg a negyvenet. Magas és szikár, de csupa izom; a
szeme szúrós, sötét; a homloka közepén állandóan egy függélyes mély
ránc, mint az olyan embereknek, akik sokat vannak egyedül és sokat
gondolkodnak.
Ilyennek láttuk, amikor egyszer--ez is váratlanul történt--meghivott
magához néhányunkat, akikkel valaha baráti viszonyban volt.
A virágosvölgyi kastély, ahol én akkor már évek óta nem voltam, nagy
park közepén rejtőzött; a parkot nem nagyon gondozták; fa és bokor úgy
nőtt benne, ahogy az Isten növesztette. Közvetetlenül beleolvadt a park
a több száz holdnyi erdőségbe, amely hires volt a vadállományáról. A
kastély tele volt mindenféle néprajzi érdekességgel és vadásztrofeával.
Annak mindnek megvolt a maga izgató története, s a tigris--és
medvebőrök, vadbivalyszarvak, vizilófogak, megannyi nagyszerű napnak az
emlékét képzeltették el velünk.
Ebéd után átmentünk a dohányzóba, amelyből ajtó nyilt a verandára is,
meg a billiárd--terembe is. A fekete kávét a verandára hozták s mikor az
inas körülhordta a szivaros--ládikát, a házigazdánk így szólt:--Egy kis
meglepetést tartogattam a számotokra; azt hiszem, meg lesztek vele
elégedve.
És mialatt kiváncsian néztünk rá, intett az inasnak: --Zulejka bejöhet.
Zulejka... visszhangzott bennünk a keleti szépséget sejtető szó. Az ebéd
finom borai élénkítették a képzelődésünket; azt hiszem, senki sem volt
köztünk, aki előre is ne irigyelte volna házigazdánkat az ő Zulejkája
miatt.
Szinte izgató várakozásunknak a szomszédos biliárdteremből fölhangzó vad
hördülés vetett véget; az inas, aki az ura parancsára odament
Zulejkáért, feltárta az ajtót és a következő pillanatban roppant
szökéssel termett köztünk egy gyönyörű szép--tigris.
Hogy milyen riadalom tört ki erre a vendégkoszorú közt, azt nem kisérlem
meg leírni; még magam is éreztem, hogy elhalványodom. Hogyne, mikor az
egész dolog teljességgel váratlanul vett ilyen fordulatot.
A tigris ellenben nem törődött velünk, hanem amint a házigazdánkat
meglátta, kecses, játékos szökéssel lendült eléje s roppant pracliját a
vállára tette, úgy nyalta végig az arcát, hizelegve. Nincs az az
angora--macska, amelyik különbül cselekedhette volna.
--No, ugy--e, remek kisasszony ez az én Zulejkám?--kérdezte Dombory
dicsekedve, anélkül, hogy a legkevésbbé is észre látszott volna venni
megdöbbenésünket, amely jóval több volt meglepődésnél.
Ezt persze el kellett ismernünk;--most már megjött a szavunk is.
Tudhattuk, hogy a gazdánk feltétlenül parancsoló ura a tigrisnek és így
az épségünkben baj nem eshetik. Dicsértük a remek bestiát, de túlságosan
közel még sem kivánkoztunk hozzá.
--Ezt én magam fogtam Asszamban, Angol--Indiában--mondta Dombory;--akkor
alig volt nagyobb egy házi macskánál. Persze, a mamájával volt egy kis
affairem.