puszta unalmassá, egyhangúvá kezdett válni, a főhadnagy nem bírta el a
semmittevést és bejárogatott a városba. Ott mégis csak volt valami, egy
kis társasélet, meg kaszinó, ahol kártyázni lehetett. Akárhányszor csak
a késő éjszaka vetette haza. A felesége eleinte ébren várta. Azután
megszokta elmaradását és már nem várta meg; másnap az ura délig aludt,
ebéd alatt ásított, unatkozott, alig várta, hogy újra fogathasson és
mehessen.
--Ha akármi kell is, szivem,--mondta a befelé duzzogó és az
elégedetlenségét némán elrejtő asszonykának --csak hivasd Kardost, üzenj
neki, ő majd intézkedik. Magam sem tudnék jobban.
Kis híjja volt, hogy erre fel nem kacagott a felesége. Amikor a kocsi
kigördült az udvarról, az asszony fitymáló gondolattal ismételte: „magam
sem tudnék jobban!" és hozzátette: mintha egyáltalában tudnál, mintha
értenél valamihez!
És minthogy így egyedül nagyon unatkozott, hivatta Kardost.
Amikor az intéző úgy tapasztalta, hogy az ő kis úrnője érdeklődni kezd a
gazdaság iránt, kinyilt a szive, megeredt a szava.--Én nem is
tudom,--mondta,--hogy nem lehet szeretni ezt az életet. Mikor ebben
minden olyan szép és olyan becsületes. A királylyal sem cserélnék, ha
kint lehetek a pusztán. Lám, most november van és a ködjárás mennyi
elevenséget hoz az üres rónaságra! A fehér ködök úgy szállnak, mintha
százezer galamb szárnya libbenne össze lassú ereszkedéssel, a bogáncson
pirosfejű tengelicerajok lakmároznak s a hangjok olyan, hogy nincs az a
pacsirta, amely túltenne rajta; jönnek--mennek a vadludak s
beszélgetnek, a nagy tuzokok őrt állanak a pusztán és vigyáznak a
semmire; minden szép itt, minden!
A fiatal asszony eltünődött.--Miért nem házasodik meg maga,
Kardos?--kérdezte hirtelen, de bele is pirult a túlságosan bizalmas
kérdésbe. Az forgott a fejében, hogy milyen igazán házasembernek való az
ilyen, akinek nem kell több és más, csak amit otthon mindig megkaphat.
Az intéző hallgatott egy darabig. Azután azt mondta:--Én nem
házasodhatom meg sohasem.
--Nem házasodhatik?! Miért nem?
--Mert olyan asszony nincs több, mint maga!
Még csak meg sem adta a szokásos tiszteletet a „nagyságolással".
"Magának" mondta. Olyan volt ez az egyetlenegy mondása, hogy szinte
megrengett tőle a föld. Egy egész világ omlott össze tőle. Már nem az
úrnő meg az intéző volt szemközt egymással, hanem az asszony, meg a
férfi.
Igy nem maradhattak sokáig együtt. Az asszony zavartan keresett ürügyet
és elküldte--az intézőt. A gondolatával pedig ijedten kisérte--a férfit.
Amikor az ura hazakerült, még ébren volt, de nem árulta el. Magára akart
maradni. Mit is mondhatott volna? Ha mindent úgy mond el, ahogy volt,
akkor az talán vádaskodásnak látszhatott volna. Abból mindenféle baj
lehetne. Hallgatott, csak anynyit mondott reggel az urának:
--Én nem hivatom többet azt a Kardost. Én nem értek a gazdálkodáshoz.
Beszélj vele te magad.
Este a főhadnagy mosolyogva kötekedett Kardossal:
--Intéző úr, panasz van magára, minek untatja a feleségemet a bocik
dolgával? Máskor meséljen neki valami szépet. Nevettesse meg, hogy ne
álljon a szája olyan pityergőre.
Kardos az asszonyra nézett, de az elkapta előle a tekintetét.
Amikor megint arra a kézcsókra került a sor, az asszony alig merte
odaadni a kezét. Most meg már úgy érezte, hogy süt az intéző ajka.
Szerette volna remegő ujjait elrántani, de az a tanintatlan, kemény kéz
nem engedte.
A főhadnagy felszisszent a kézszorításra.--Terringettét, Kardos, miből
van maga?--kérdezte és megrázta összeragadt ujjait.
--Pardon,--mondta az intéző mentegetődzve és ajánlotta magát.
Amikor a házaspár egyedül maradt, a főhadnagy hizelegve mondta a
feleségének:
--Édes kincsem, egy vallomással tartozom neked, röstelem, de megesett és
most már nem segíthetek a dolgon máskép, csak teáltalad. Tegnap
vesztettem...
Az asszony kiegyenesedett.--Kártyáztál?--kérdezte csudálkozva.
--Kivételesen, szivem, kivételesen,--hebegte az ura.
--Pedig amikor megkértél, megigérted a gyámomnak becsületszóra, hogy
sohasem veszel többet kártyát a ke...
A főhadnagy közbevágott:
--Igen, igaz! Nem is tudom, hogy esett: megtörtént, azt hiszem, egy
kicsit mámoros lehettem.
--Mennyit vesztettél?--hangzott a fagyos kérdés.
--Hm, hm! Kissé kellemetlen, kissé sokat. Annyit, hogy pénzt kellene
felvennünk. Ha te aláírnál egy váltót szivem...
--Soha!... Ezt meg én igértem volt meg a gyámomnak. Becsületszóra. És én
meg is tartom.
--Igen? Hehe!... No lám! De talán mégis, lásd, ez egyszer... Máskép nem
segíthetek magamon. Szentugyse nem.
--Ne beszéljünk többet erről a dologról, barátom.
--De, nézd, édes Leona, kérlek szépen...
--Már mondtam, ne beszéljünk róla.
A főhadnagy kiegyenesedett.
--Hát így vagyunk?--kérdezte nyersen. Akkor parancsolom. Ami a tied, az
az enyém. És ha szeretsz...
Az asszony felkacagott. Nézte a fennhéjázó kártyást, aki szerelemre
hivatkozva, követel tőle pénzt. Igazán a szivéből kacagott. Ha
szeretlek?... Ó Istenem, már nem!
Másnap a főhadnagy elutazott. A felesége nem is búcsúzott tőle.
*
Amikor Borsodyné magára maradt, hivatta az intézőt.
--Kardos,--mondta szokatlanul erélyes hangon, --magának tudnia kell a
dologról, válok az uramtól.
Az intéző némán, meglepetten nézett rá, de az asszony most nem sütötte
le a szemét.
--Válok,--ismételte nyomatékkal.
Kardos kissé elhalványodott. A homlokára mély ránc szaladt. Lehetetlen
volt benső felindulását leküzdenie.
--Akkor én is megyek,--mondta elszántan.
--Maga is?!... miért?... Megőrült?--hebegte az asszony zavartan.
--Én is; mert én maga mellett így nem bírom el. Amúgy még könnyebb volt.
Többet akkor sem mondhatott volna, ha a fülemilék nyelvén vallott volna
szerelmet.
Az asszony megértette.
--Várjon,--mondta pirulva,--nem tart a válás olyan sokáig.
És engedte, hogy a kezén megint ott égjen az a lángoló csók...
VESZEDELEM AZ ERDŐN.
Fülledt nyári este volt s Balázs, a pérpagonyi erdész, lassan bandukolt
hazafelé az erdei ösvényen, amely kacskaringósan vezette végig a
sűrűségekkel és tisztásokkal tarkított pagonyban. Egész nap talpon volt
s most már jól esett volna otthon egy pohár hideg savanyúvizes bor
mellett megpihenni. Hiába volt olyan acélos, erős, edzett, mégsem tréfa
az, hajnaltól alkonyatig lesni, kergetni a bizonytalanul bujkáló
orvvadászokat, akik már megint nagyon vakmerően garázdálkodtak. Alig vol
nap, hogy a vadőrök ne jelentettek volna neki --a főnöküknek--valami
ujabb csinyt, amit az a veszedelmes népség követett el. Lövést hallottak
itt is, ott is; de hiába volt minden igyekezete az erdész--és
vadőrszemélyzetnek, nyomra akadni nem birt; a tettest vagy a tetteseket
elcsípni sehogysem tudta.
Ekkor vette a kezébe az ügyet Balázs, a péri erdész. Olyan harmincöt év
körül levő vasember volt; fáradhatatlan, szivós, rettenthetetlen és
halálmegvető, aki azért nem házasodott meg, mert akkor nem birt volna
eléggé elszánt maradni. Egy cigányasszony úgyis megjósolta neki, hogy
vadorzó lesz a veszedelme és a végzete. Kétszer már le is lőtték; ott
maradt az erdőn vérbe fagyva: más emberfia százszor elpusztult volna
olyan sebekben, de ő talpra állott lassankint. Hanem a bátorsága nem
csökkent; inkább vakmerőséggé fajult. Engesztelhetetlen, fanatikus
gyűlölettel volt a vadorzók iránt és nem volt olyan fergeteges idő, hogy
utánok ne, ment volna, ha azt remélte, hogy találkozhatik velök.
Éppen kiért a dunai töltésre, a védőgátra, amelynek a kanyarodójánál
gunnyasztott a gátőr viskója. Eszébe jutott, hogy ott jó víz van a
kútban; tikkadt volt, kivánta a hűs italt, arra tartott, nem kellett az
útjából nagyon eltérnie. A gátőr, az öreg Pandur Gazsi, otthon volt s
húzott is neki friss vizet szivesen. Éppen a vacsoráján rágódott volt,
valami tyúkcombon vagy micsodán. Amikor az erdészt meglátta, odadobta a
csontot a házőrző kuvasznak; az rögtön bekapta, szétropogtatta,
eltüntette. Balázsnak úgy tetszett, mintha azt a csontot ő előle siettek
volna eltakarítani olyan gyorsan. Rászólt a vén bakterre:--Tán fácánt
zabált kend? A gátőr nagy szemet meresztett, ötölt--hatolt. Honnan venné
már ő a fácánt? Egy vén gyöngytyúkja volt, azt sütötte meg a leánya,
magyarázta.
Erről a leányról hallott már az erdész, de még nem látta. Pedig híre
volt annak, hogy milyen különös teremtés. Nem régóta került haza az
apjához, csak amióta a szegény öreg ember mellől elhalt a második
felesége. Ez kora tavasszal történt s akkor a leány--az első asszonytól
való--aki azelőtt a nénjénél volt valahol, megsajnálta az apját s
visszajött hozzá, hogy gondozza. De alig--alig volt itthon; tudja Isten
hol járt napról--napra; reggel elment, este megjött, hajnalban elment,
délben megjött, néha meg este ment el és hajnalban került haza. Mint
valami vándorló lélek, akinek nincs nyugta. Az apját hiába kérdezte
volna valaki, az semmit sem tudott. Különben is ritkán érdeklődött
egyik--másik vadőr a leány iránt, csak ha éppen erre járt valamelyik.
Szépnek és fiatalnak mondták, de azzal egyikök sem dicsekedhetett hogy
sokat beszélt vele. Sötétnézésű, hallgatag teremtés volt a gátőr
Eszterje. Röviden felelt, ha kérdezték, ő maga senkit sem kérdezett; ha
tehette, kitért a szó elől. Embergyűlölőnek hitték. Pedig be' kár volt
érte, hogy így érje utól majdan a hervadás.
Már éppen tovább készült Balázs, amikor a ház mögül előtoppant a fekete
párduchoz hasonlatos leány és nagy szemet meresztett a nem várt
látogatóra. Összevillant a szemök és a fekete párduc sütötte le előbb a
magáét. Balázs ugyancsak rajtafeledte a tekintetét. Nem volt csuda. A
leány nyulánk, sötét alakja emlékeztetett a sátoroscigányasszonyokéra; a
haja koromfekete volt, a szeme mint az éjszaka, a nézése izzó, a
mozdulata hajlós, a arca napsütötte. Most éppen zavarban volt egy
kicsit; a köténye csücskével legyezgette magát s eközben kirázott
valamit a kötény zsebéből. Az erdész meglátta, felkapta, visszaadta. De
aközben megint csudálkozott egy sort. Mert egy kilőtt töltényhüvely volt
az a valami és Balázs az ő gyakorlott érzékével azt is megérezte, hogy a
puskapor szaga még rajta van a kormosbelsejű töltényen. Azt hát nem
régen sütötték el.
Egy árva szót sem szólott, hanem annál többet gondolt. Még a szive is
nagyot dobbant bele. Ime, gondolta, ez a leány tud a vadorzóról; talán a
szeretője; ettől, vagy ennek a révén mindent meg lehet tudni.
Elkezdett a leánynyal beszélgetni és csudák--csudája, az embergyűlölő
boszorkány felelt neki. Olyan volt a hangja, mint a póli--madáré; lágy
és bársonysima, édesen csendülő és panaszos, mint a mély fuvola. Az
erdész elfeledte lassanként, hogy mit is akart; hogy titkosrendőrként
akarta volna kipuhatolni, honnan került a leányhoz az a gyanús töltény.
Különben is mondott annyit a leány, hogy találta, az erdő szélén
találta, amikor gombázni volt. Ezzel be kellett érni egyelőre. Miért ne
lehetett volna ez igaz? Már késő este volt, amikor Balázs bucsut vett a
gátőr--viskótól. Hazamenet azután folyvást látta a fekete párducot;
visszaidézte maga elé a képzeletében. Még a hangját is. Sohasem hallott
még olyan mélyrezgésü asszonyhangot.
Másnap megint arra a tájékra került valami ürügygyel. A gátőr legelőt
kért volt a tehénkéjének; --arra azt felelte az erdész: majd meglássuk.
Most úgy vélte, megérdemel ennyi kedvezést a szegény gátőr s elment
hozzá, hogy ő maga mondja meg neki a jó hirt. Annál jobban
bosszankodott, amikor nem találta otthon a leányt.
Harmadnap megint hiába járt arra; negyednap pedig már káromkodott is, de
hogy miért, azt nem mondta. Hanem a gátbakter ezzel fogadta a késő este
hazavetődött leányt:
--Hallod--e, ma is itt volt az erdész, ne szökdössél előle annyira, mert
amilyen hirtelen indulatú ember, még az én fejem bánhatja.
Eszter elgondolkodott. Kiült a padra a viskó elé és nézte az erdőt meg a
csillagos eget. Valahol messze egy róka vakogott; bent a sűrüségben
bakőz riasztott; megijedhetett valamitől. Az öreg gátőr régen aludt a
vackán, amikor a leánya még folyvást a csillagjárást leste.
Másnap azután egész nap sem mozdult el hazulról. Az erdész urat várta
titokban. Az bizony meg is jött, sőt jóval korábban, mint rendesen. Azon
kezdte, hogy megszidta Esztert, hogy hol csavarog mindig. De mintha még
a szidásával is simogatta volna.--Talán van valakid?--kérdezte
féltékenyen.
A leány csak ennyit mondott: nekem?! és abban annyi csudálkozás volt,
hogy Balázs fellélekzett. Amikor elváltak, ráparancsolt: nekem ne
ténferegj örökké; nem szeretem; még bajod eshetnék. Tele van a környék
kóborló cigányokkal.
Eszter újra csak tünődve nézett rá, mintha sehogysem értené, mit
törődnek annyit ővele; nem volt ő ahhoz szokva; nem fél ő senkitől sem.
Az erdész pipára gyújtott s elindult az útjára, hazafelé. De az erdő
széléről visszajött.
--Te, mondta, holnap aligha eljöhetek. Vadorzót lesünk. A fácánosban
tett kárt tegnap is. Csak az én kezem közé kerüljön egyszer! csak
egyetlen egyszer!... Pedig már megszoktalak,--csapott át hirtelen más
témára;--szivesebben jönnék ide, mint hogy azokkal a bitangokkal
vesződjem. A vadőreim is mind azzal bajlódnak.
A leány hallgatott. Az erdész hirtelen megkérdezte: vagy eljöjjek?
mondd! Eszter hosszasan, kérdően nézett a szeme közé és mintha ez lett
volna a szemében: mit akarsz te tőlem? Arra meg az erdész nem tudott
egykönnyen felelni. És másnap ott hagyott csapot--papot, fácánost,
vadőrt és vadorzót és amint alkonyodott, lelkendezve indult a
gátőrházhoz. Még akkor is odament volna, ha fergeteges jégeső állta
volna útját.
*
Amikor félúton a bordási vágásba ért, lövést hallott a füzes sűrüjéből.
Arra egyszerre elfelejtett minden egyebet, csak a vadorzót érezte;
halálos gyűlölete afelé hajtotta, kergette. Azzal a nagy tájékozással,
aminő csak az ilyen szabadban élő emberben fejlődhetik ki ennyire,
rögtön tudta, melyik ponton történt a lövés. A vadőrök most a fácánost
őrizték, itt csak vadorzó járhat. Azzal a könnyedséggel, amelyet még a
saját emberei is csudáltak benne, surrant a bokrok közé, hogy
toronyiránt jusson minélelőbb a gaztett színhelyére. Mert abban nem
kételkedett, hogy az a lövés nem volt hiába'. A legnagyobb biztossággal
csúszott át olyan helyeken is, ahol más emberfia százszor eltévedt
volna. Tiz perc alatt megtett így annyi utat, amennyit az ösvényen csak
félóra alatt járhatott volna meg.
Egy magasles volt a sűrüség közt; arra akart fellépni óvatosan, hogy
onnan széjjelnézzen. De már elkésett. A bokrok közt erre tartott valaki.
A zörgésről tudta, hogy az nem vadállat, hanem kétlábú ragadozó;
könnyen, puhán lépdelt a "vadorzó" (csakis ő lehetett), meg--megállott
és neszelt, figyelt, hallgatódzott, azután újra indult. Már itt zörgött
a magasleshez vezető cserkésző--uton; az eléje hajló galyakat
félretolta. Cipelhetett valamit, mert hallani lehetett, hogy a lélekzete
zihál.
Még egy pár másodperc és--ott állottak szemközt egymással, három
lépésnyire egymástól;--az erdész a puskáját lövésre készen tartotta, de
a hang, amikor „állj"--t akart kiáltani, mégis a torkán akadt.
Ott volt előtte megtorpanva, ijedten eltorzúlt arccal a fekete párduc és
mintha ugrásra készült volna, hirtelen meggörnyedt, ledobta a terhét,
villámgyorsan kapta fel ő is a puskáját, amelynek csöve rámeredt
Balázsra.
Az erdésznek átvillant az agyán a cigányasszony jóslata: "vadorzó lesz a
veszedelmed!" Egy másodperc századrészén mulhatott minden, mégsem lőtt.
Egyszerre eresztették le a puskájukat. Balázs némán közeledett a
„vadorzóhoz", aki megvillantotta hófehér fogsorát. Mosolygott. A
puskaját maga kinálta oda; az erdész elvette, megnézte. Jó
duplapuska,--mondta,--hol dugdosod?
--Itt, a nagy fűzfa odvában,--felelte a leány nyájasan, mintha arra
válaszolt volna, hogy hol árulnak olyan kalárist, aminő az ő meztelen
nyakán díszlett.
--Mit lőttél?--kérdezte tovább az erdész szelid hangon s a földre dobott
zsákra fordult a tekintete.
--Őzet!--vallott a „vadorzó" nyugodtan és már nem sütötte le a szemét,
sőt most Balázson volt a sor, hogy megzavarodjék a rácsudálkozó
tekintettől.
--Hátha valamelyik erdőőrrel találkoztál volna?--szólott szemrehányó
hangon.--Elfogott volna...
--Engem ugyan soha!...--kiáltotta a leány fennhéjázva.
--Hisz' látod, én is elfogtalak.
--Az más!...
Az egész nagy erdő minden bokra azt suttogta: "az más!" Balázs
megrészegedett a szótól is, a hangtól is, de az értelmétől mégis a
legjobban.
--Meggondolatlan vagy--dörmögte.
Eszter kiegyenesedett, megragadta az erdész karját, keze még a kabáton
át is sütötte a nagy darab ember testét, lelkét.--Ne haragudjon
rám--csicseregte hizelgő simulással.
--Én? Terád?!--kiáltotta az erdész. És csak restelte folytatni, amit
gondolt,--hogy akár valamennyi őzet lelőhetné miatta.
A következő pillanatban ott csüngött a leány a nyakán. Ölelte, hogy
majdnem megfojtotta. Balázs alig bírta kinyögni: vigyázz, jön valaki!
Csakugyan jött. A bokrok megint megzörrentek és egy kutya csaholt.
--Ez Tamás!--mormolta az érdész--a legjobb vadőröm. Bizonyosan ő is
hallotta a lövést. Egy szót sem! bizz rám mindent.--Azzal elkezdett
kiabálni:--erre--erre Tamás!
A vadőr lihegve furakodott át a bokrokon.
--Ejnye,--mondta és lekapta a kalapját,--de megfuttatott a tekintetes
úr! Legalább két kilométert szaladtam egy szuszra.
--No, majd kijár érte egy pohár jó bor; most csak kapd fel ezt az őzet
és vidd a gátőrházhoz, onnan majd elvitetem holnap.
A vadőr katona volt; fegyelemhez szokott; szó nélkül engedelmeskedett.
Csak féloldalt pislogott a leányra és azt gondolta magában, ami neki
tetszett. Éppen csak az igazat nem gondolta. A gyepre dobott
vadorzópuskát észre sem vette eközben.
Amikor eltünt és ők ketten megint egyedül maradtak, Balázs rámordult a
leányra:--Most megölelhetsz. És szinte felbődült veszett
gyönyörüségében, amikor a leány szót fogadott neki.
--Gyere, hazaviszlek!--mondta szenvedélyes akarattal, alkut nem tűrő
hangon.
--Asszonynak visz?--kérdezte a leány, követelve.
Az erdésznek már vérben forgott a szeme, lüktetett az agya, dobolva
dobogott a szíve.
--Annak viszlek;--felelte elszántan.
--Ha megcsal, megölöm; tudja ugy--e, hogy a kezemben volt az élete?!
Balázs elképedt. Felkacagott.--Ó te! te!!--egyebet nem tudott mondani;
csak újra kacagott.
És magához rántotta a leányt.--Gyere!...
*
Így lett mégis „veszedelme" a vadorzó.
A SZERELEM HANGJAI.
--Kérlek... kérlek szépen, édes asszonykám, ne siesd el... ne engedj
hirtelen haragodnak; ne mondj nagy szavakat... nyugodjál meg, azután
hallgass meg; kérdezz...
--Kérdezzelek!... Hihetek én teneked ezentúl? Megcsaltál!
--És még sem csaltalak meg. Szavaimra mondom, nem.
--Oh!
(Egypár másodpercnyi szünet. Az asszony borus, szinte sötét arccal nézi
a férfit. Mintha abban az „Oh"--ban a felháborodás mellett
leküzdhetetlen megvetés is lett volna. Feljajdulás, vészkiáltás,
kiábrándulás, végtelen szemrehányás, a férfiszóban való kételkedés, egy
világ összeomlása,--minden, ami rossz s ami keserű.)
--Édes!
--Ne szólíts többet így. Egyáltalán ne tegezz. Ne tegezzen.
--Azt én nem tudam. És te sem tudod. Azt mink nem tudjuk.
--Majd megválik. Tapasztalni fogod.
--Látod?!
--Nyelvbotlás... semmi; különben is olyan nagyon mindegy. Mi köztünk
sohasem lesz már többet az, ami volt. Nem is lehet. Erről nem tehetek;
még ha akarnék sem. Különben ne gondold, hogy valami túlságosan a
szivemre veszem. Tudtam én ezt; vártam én erre mindig. Ismertelek.
Hiszen jól van. Most még tegezlek, mert máskép nem bírnék veled őszintén
beszélni. De vége...
(A nyitott ablakon be--beröppent a forró nyár szellője; odakint úgy
sütött a nap, mintha egy nagy kohóba akarta volna beleolvasztani a
világot. Az asszony fáradtan hanyatlott hátra a zsöllyéjében; a kalapja
a fején volt, a keztyűje a kezén; gépiesen legyezte magát egy
ujsaglappai, amelyet a könyves asztalkáról vett el az imént.)
--Édes asszonykám! Édes! Olyan szerencsétlennek tudnám magamat érezni,
és mégis van a neheztelésedben valami boldogító. Az az érzésem, hogy
féltesz...
--Ez nem féltés. Ez csak a megalázottság szégyene, tudd meg.
--Ne tagadd, féltesz. Ne vedd el tőlem ezt a nagy örömet. Olyan nagyon
vágytam én erre mindig. Hányszor mondtam.
--Mégis megcsaltál. (Hevesen): De hogy is merted? Hát nem tudtad, hogy
ezzel olyat rontasz el, amit sohasem lehet jóvá tenni? Elrontottad, ami
a legtöbbet ért Büszke bizalmamat ölted meg mindenkorra. Azt a nehezen
ápolt, mindig gyanakvásra hajló bizalmamat, amelylyel ugyan áltattam
magamat, de igazi megnyugvást találni benne nem bírtam.
--Minden tőled függött, csak tőled magadtól.
--Ugyan!... én talán megcsaltalak? Én talán nem voltam egészen csak a
tied? Mersz a szemem közé nézni?
--Oh, Istenem, tudom én, hogy csak az enyém voltál; és mégsem voltál az
egészen. Valami hiányzott... Gyere közelebb, nem bírok így ülni
melletted; add ide a kezedet, hadd húzzam le a keztyűcskédet...
--Erre igazán semmi szükség sincsen. Azt mondtad, kérdezzelek. Beszélj.
Ne mondd, hogy úgy mentem el tőled, hogy meg sem hallgattalak. Mit
akarsz még mondani?
(Az ablak előtt egy nagy fa zöld árnyéka imbolygott erre--arra. Mintha
valaki, aki láthatatlan, titokban be--bekukucskált volna. A lombok halk
sóhajtással lendültek össze, aztán megint széjjel.)
--Mit akarok mondani? Tulajdonképen csak egy nagy és örök mondanivalóm
van s ezt olyan jól tudod. Szeretlek! Nagyon szeretlek és te vagy az
első és egyetlen asszony, aki ezt így hallja tőlem, a szívem--lelkem
remegő, boldog, mindent kináló nagy vágyával utánad... Ne fordulj el. Ne
tégy úgy, mintha nem hinnéd, vagy mintha csak a kételkedés paránya is
megbírná mérgezni a hitedet. Azt mondtad: ösmersz. Hallottál rólam
valamiket; sőt én is elmondtam neked az életem üres bizonytalanságát,
amelyben a boldogság ösztönszerű vágya és keresése asszonyok mellé
vezetett, akik sohasem bírtak meghatni, boldogságot adni. Amit te
irántad éreztem, az az első perctől fogva valami egészen más volt.
--Gyönyörű érzés lehetett. Nagyon kivételes érzés. Annyira, hogy
példátlan hűségre ösztönzött, ugy--e?
--Ne csúfolódjál. A végén látni fogod, hogy a hűségemen semmi csorba sem
esett. Engedd, hogy beszéljek.
--Tessék.
(Elnézett a mozgó lombok felé; a szemében szomorú lemondás volt, amelyet
közönynek szeretett volna mutatni; arcán gyönge pirosság; a szeme
szögletében egy kis szokatlan harmatozás, mint egy erőszakkal
visszatartott könycsepp.)
--Már rég' túl voltam igazi fiatalságomon, amikor megösmertelek. Azt te
sem gondolhattad, hogy nem volt a multamban asszony. De azt mindjárt
megmondtam neked, hogy olyan soha, akiben mindaz meglett volna, ami
énnekem annyira nagyon kell. Te sohasem igyekeztél azon, hogy meghódíts
és mégis mindenem lettél. Azzal a te csöndes tartózkodásoddal, amely a
lényed legbensőbb titkossága, mélységesen mély érdeklődést és
kiváncsiságot ébresztettél bennem, amelynek eleinte csak nyugtalan
betegévé, később elszánt és sokszor kétségbeeső bolondjává váltam.
Emlékszel--e, amikor először mondtam: „Boriska, baj van; nagyon szeretem
magát", akkor már fülig voltam. Hogy néztél rám, Istenem! mintha csak ez
lett volna a szemedben: --sejtettem, tudom, de nem akarom tudni és jobb,
ha elhallgat, mert különben egészen elveszít. --Nem mutattál sem
megdöbbenést, sem lázadást, mégis éreztem, hogy büntetsz. Egy hang
nélkül. Csak azzal a reménytelenséggel, amely a lényedből olyan
ellenállhatatlanul sugallódott belém. Elfulladt a szerelmi vallomásom.
Nem kértem mást, csak hogy engedj ott maradnom a közelségedben, csak
hogy érezzelek; a szemed beszélt akkor is az ajkad helyett és azt
mondta: „szegény".
(Az asszony szeme a lombról visszatért a mellette mormoló férfira. Az a
szem megint azt mondta: „szegény".)