visszhangosan verte azt vissza s a tapasztalatlan vadász azt hihette
volna, hogy amott is bőg egy szarvas.
Gyorsuló lélegzettel indultam a hang után. Az erdő itt sűrű volt; a fák
közt alig volt nyilás, a cserkésző út fekete óriáskigyóhoz hasonlított.
Ha ilyen sűrűség közt van az „öreg úr", akkor hiába minden, meg nem
látom; legalább is nem eléggé jól arra, hogy biztosan lőhessek rá. De
tudtam, hogy a hegy alatt széles völgy van és hogy a vágásba igyekvő
suták, a basa asszonyai, azon át fognak átváltani és arra csalogatják a
bikát is. Ha odaérhetek, mielőtt átmennek a völgyön, ott találkozom is
velök.
Hanem a nyilt erdőben még sokkal jobban kell majd ügyelnem mindenre. Nem
is annyira a bika miatt, amely vakon, szerelmesen vonul a háreme után s
fel--felordít aközben, mindig jelezve: hol van. Hanem a szemfüles
tehenek miatt, amelyek hallgatnak és figyelnek; minden szokatlant
észrevesznek s amelyeket, a bokrok közt elszórtan, sokkal nehezebb úgy
meglátnom, hogy ők ne sejtsenek rólam.
Szerencsémre a szél nagyon jó volt. Szemközt lengedezett. A szimat miatt
tehát nem kellett aggódnom. De a szarvasnak szeme és füle is van, még
pedig sokkal jobb, mint az enyém.
Átvillant az emlékezetemen, hogy mit tanultam az édes uramtól: „Amikor
már előtted van a szarvas, hagyd hátra a vezetőt s magad lopódzzál
hozzá. Két ember két mozgás és két zaj. Kettőt mindig könnyebben vesz
észre a szarvas, mint egyet."
A bika újra meg újra bőgött és a nyilt völgy már nem volt messzire.
Anélkül, hogy hátranéztem volna, felemeltem a balkaromat: az azt
jelentette: megállj! Halkan szóltam hátra a kisérőmnek: itt maradj! amíg
lövést nem hallasz, várj!
Ott lehetett egészen mögöttem, mert hallottam nehéz lélegzését.
Azután nem törődtem vele. Mentem tovább, egymagam; minden lépésemre úgy
vigyáztam, mintha attól függött volna az életem.
Egyetlen gallyacska sem roppant meg a cipőm talpa alatt. Magamat is
olyannak éreztem, mintha az erdők vadja volnék. Párducsompolygással
haladtam előre, ki a völgyig, amelynek a tisztása hirtelen világossággal
nyilt meg előttem. Ott még jóformán nappal volt.
Messzelátómmal mohón vizsgáltam át a környéket. Ah! Egy szarvastehén már
csakugyan kint volt a sűrűből és gondtalanul, de minduntalan
körültekintgélve csipegette a zamatos füveket. A bika ott bőgött a
sűrűben, mögötte. Neki még nem nagyon tetszhetett a korai kivonulás.
Én pedig a reménykedés felajzott nyugtalanságával lestem, hogy mikor
látom meg ágasbogas agancsát.
Az édes uraimra gondoltam, hogy hogyan mosolyogna, ha most látna ezzel a
türelmi próbával az egész lényemben.
Abban a pillanatban, amikor a bika hatalmas agancskoronája kezdett
előretolakodni a tehenet környező bokrok között, halk neszt hallottam
magam mögött.
Hirtelen megfordultam.
A kisérőmre esett a szemem, aki alig pár lépésnyire állott tőlem és
rámbámult mereven, magából kikelve, eltorzult, sápadt arccal, égő
szemmel és vonagló szájjal, amely nyitva volt s lihegő melléből
valóságos kis viharokat fujt ki.
Abban a pillanatban meg kellett értenem a helyzetemet.
Itt vagyok egy amúgy is félig vad emberrel ebben a végkép elhagyatott
erdei magányban,--s ez az ember az elárult állati szerelem őrületével
vívódva, már-már végkép elvesztette az eszét!...
Megborzadtam. Rettenetesen féltem.
Nem törődhettem többet a szarvassal.
Ösztönösen fordítottam neki a puskám csövét és rákiáltottam.
...Azt hiszem a hangomban semmi nőies sem volt. Ütés, pofozás,
korbácsolás volt benne.
Még hallottam, ahogy a megriadt szarvasok elrobajlottak. Nem nézhettem
feléjök.
Most ezt az őrültet kellett figyelnem mindenre kész elszántsággal.
Az édes uram erejét és akaratát szivtam magamba az erdei levegőből.
--Fordulj meg!--parancsoltam. És menj előttem! Ha csak egyetlen gyanus
mozdulatot teszel is, lelőlek.
Puskám csövének az iránya bizonyíthatta, hogy szavamnak állok.
Engedelmeskedett.
Mint a vasvesszővel megfenyített fenevad, úgy fordult meg, miközben
hörgő hangok szakadoztak fel a melléből.
Igy kisértem hazáig, folyvást lövésre készen.
És azután:--el kellett eresztenem, hisz tulajdonképen semmi sem történt.
Még csak el sem mondhattam ezt a furcsa cserkészetemet senkinek sem. Még
az édes uramnak sem írtam meg. Eltilthatott volna az erdőtől, amelyet
annyira imádok.
De még sem bírtam, lásd, megállani, hogy végkép titokban tartsam.
Megfojtana, ha valahogy nem könnyítenék azon a szorongó, rémült, elszánt
érzésemen, amelyet átéltem ott. Az egyetlen könnyítés az, hogy mégis
csak beszélek róla, legalább teneked."
A GRÓFNÉ.
A gróf vendégei ebéd után egy kicsit sziesztáztak. Nagy nyár volt;
rekkenő hőség még a pusztán is. A fülledt sárgáskék levegőben alig
mozgott valami, ami élt. Még a légy is árnyékba vonult; a madarak is; a
galambok a cselédházak eresze alá menekültek; jól eshetett ilyenkor a
kastély hűs szobáiban a kényelmes pihenés. A gróf elhelyezte a vendégeit
az északi oldalon levő épületszárnyba, az emeleti úgynevezett
„platánszobákba"; azoknak az ablakait tudniillik gyönyörű óriás
platánfák árnyékolták. Ő maga azután lement a parkba, amelynek egyik
félreeső sarkában volt a telivér csikók kifutója. Szerette a lovakat és
minthogy a vendégek miatt ma még nem nézhetett feléjök, tehát pótolni
akarta a mulasztását. Elindult a gesztenyefasor felé, amely a gazdaságba
vezetett: de amikor a virágos táblák mellett elhaladt, a borostyánnal
sűrűn befuttatott lugasban, nem messzire tőle, megvillant valami
fehérség. A gróf látott ott valakit. Az egyik vendégét,--egy leányt.
Krebsler Simon kisebbik leányát, Ginát.
Egy pillanatig arra gondolt, hogy úgy tesz, mintha nem vette volna
észre. De mégis kíváncsi volt rá, hogy miért szökött meg ez a fiatal
leány az övéi mellől; mi hozta ide, holott nagy kényelemben élvezhetné
az emeleten a dolce far nientet. Az apja, az öreg Krebs
Sámuel--pardon--Krebsler Simon (!) most bizonyosan ingre vetkezve
nyujtódzik a „szófán"; Trilla kisasszony pedig--a nénje, a gyönyörűséges
tündérszép nénje--valamelyik selyem karosszékben álmodozik... ki tudja,
miről.
Önkénytelenül kanyarodott lassan a lugas felé és egy kicsit leste,
kitalálni igyekezett, hogy vajjon látja--e, nézi--e őt a leány; oda is
ment volna, nem is; közeledett is feléje, nem is; mint amikor a
meglapult vaddal szokta elhitetni, hogy nem vette észre, úgy ment
arrább--arrább; aközben pedig zsibongtak a gondolatai és újra átélte
annak a furcsa esetnek az előzményeit, hogy Krebsler Simonék most az ő
vendégei.
Biz ez elég furcsán történt. Amikor utolsó nagy kártyavesztesége után
már azon tünődött, hogy nem volna--e legokosabb mindent elintézni egy
golyóval, betoppant hozzá Krebsler Simon.
Régebben is ösmerte; még abból az időből, amikor Krebs Sámuelnek hivták.
Akkor még kisember volt; minden üzletecske jó volt neki; el nem
szalasztott volna egy vörösgarasnyi nyereséget sem.--Hja, méltóságos
gróf úr--szokta volt mondani--kleine Fische gute Fische--a közmondásnak
igaza van. De hovatovább mindinkább csak a nagyobb és nagyobb halakra
vetegette ki a horgát; sőt végül már olyan volt, mint a balatoni nagy
halászgazdák, akik ezer mázsa halat húznak ki egy fogásra a nagy
kerítőhálóval; abban azután lehetnek jó kis halak, csakhogy tömegével. A
nevét is megváltoztatta akkorra; Krebs Sámuelből átvedlett Krebsler
Simonra; ahol nem cáfoltak rá, ott kiadta magát bankárnak; különben
lehet, hogy az volt már. Mondhatott akármit, úgyis a pénze „beszélt".
Miatta ugathattak a kutyák.
--Gróf úr, kezdte, a gróf úr ösmer engem, hogy én soha életemben sem
voltam hazárd; mindig „zicherre" mentem, ha valamit elkezdtem; és most
az egyszer, lássa, hazárd vagyok. Olyasmivel jövök, amit ha nem tetszik
megérteni, akkor mind a ketten a rövidet húzhatjuk. De hátha!...
Megakadt; biztatást várt. A gróf éppen eleget kockáztatott életében,
hogy utolsó hazárdcselekedete előtt megértse ezt a hajlandóságot másban
is. Megkérdezte:--Mi az, Samu? Miről van szó? Beszéljen.
--Hát jól van, beszélek. De tessék engem végighallgatni egészen; ne
tessék addig hirtelenkedni, amíg el nem mondtam. Rosszabb már úgy sem
lesz. Csak jobb lehet.
A gróf mosolygott. Ugyanaz a mosoly volt ez, amelylyel az ezresbankót
szokta odadobálni a bakk--asztalra: a „mindegy"--mosolya.
Krebsler Simon nekifohászkodott.
--Ha meg tetszik engedni, leülök. Még belé sem kezdtem és máris
elfáradtam. Mindegy, benne vagyok. Azon kezdem, hogy van nekem kereken
négy millió korona vagyonom, ami megvan. A többi, legalább is még egy
millió, lóg; de felém. És van nekem egy leányom--azaz hogy kettő van, de
én most csak az egyikről beszélek--ez a leányom maga a Vénusz, maga a
paradicsombeli Éva, maga a szépség, ahogy festik; és ki van
nevelve--tanítva, nem is grófnénak, hanem hercegnének; mindent tud és
van ráadásul most rögtön két millió koronája; de ha én akarom, több is,
akár még egy millióval több. Ha olyan valaki veszi el, aki nekem is
tetszik...
Nagyot fujt s megtörölgette izzadt homlokát. A gróf csak mosolygott.
--És maga, Samu, ezt a szép leányát nekem szánta, ugy-e?
--Gróf úr--pattant föl Krebsler--önnek ördöge van. Ön maga a lángész;
ön...
--Én egy tönkrement mágnás vagyok, ennyi az egész--vágott közbe a
gróf.--Megértem, hogy ezt az ajánlatot teszi. Őszintén szólva, az ön
helyén én nem tenném. De az izlés ellen nem lehet disputálni. Hanem
egyet kifeledett a számításából, kedves Samu.
Krebsler nagyot nézett.--Csudálnám, gróf úr.
--Azt, hogy nekem van ám egy különös bogaram; nem a grófi cimer, legyen
nyugodt; azzal már elkészültem; hanem az a rögeszmém, hogy én nem veszek
el olyan nőt, aki nem szerelmes belém. Talán ezért nem is házasodtam
eddig. Ez már nem a gróf bennem, hanem a férfi.
Krebsler mind a két kezét fölkapta örömében, úgy deklamált.--De gróf úr,
az Istenért! Van olyan, aki önbe nem szerelmes? Lehet olyan? Hiszen még
én is!...
A gróf megint mosolygott.--Hja, édes Samu, az más. De a leánya! 'iszen
még nem is ösmer; még nem volt szerencsém hozzá. Magam is csak
hallomásból tudom, hogy csakugyan szép; mondják.
Krebsler összecsucsorította a száját; a balkeze hüvelyk--és mutatóujját
az orra alá tette, azután cuppantott.--Gyönyörű!--mondta. És
megismételte, megduplázva a „ny"--t. Gyönynyörű!
--Mindenesetre meg kell előbb ösmerkednünk --vélekedett a gróf. És azzal
a furcsa állandó mosolylyal, amely mögött akár minden bolondság is
rejtőzhetett, így szólott:--Tudja mit, kedves Samu; én holnapután
kimegyek Csillagiba, a birtokomra; legyen szerencsém ott mindnyájokhoz;
nézzenek körül; maga sok mindenhez ért; ha még talpra állhatok valahogy,
nagy változtatásokra lesz szükség a gazdaságban is; a kés a torkomon,
nekem sok időm nincs; hamar kell döntenem, a többit majd meglátjuk...
*
És ez a holnapután: ma volt.
Krebsler, meg a két leánya csakugyan vendége volt a grófnak. És Krebsler
csakugyan úgy jött s ment a birtokon, mintha már végképen bent ülne.
Trilla pedig, a nagyobbik leánya, csakugyan nagyon szép volt.
A haja bronzvörös, de nem festett; a nap is, az árnyék is csudás fény
változatokat mutatott azon a sziréni vörösségen. Az arca Madonna--arc, a
szeme Phryne--szem, termete a vigyázó őzikéé, beszéde a
pajkos--szellemes Pucké; leánynak kissé asszonyos volt, legalább az
eszével. Az öreg Krebs olyan volt mellette, mint egy hordár. Még ő maga
is szerette mondogatni--már mint Krebs--vajjon kit csudált meg az anyád?
te jerikói rózsaszál; te Adonáj leánya!
Gina (Regina) igazi kis hamupipőke volt a nénjéhez képest.
Beszédes--lelkes szép kék szemén kívül nem volt rajta semmi különös sem.
Fehér ruhácskájában, amely nyakig volt gombolva, olyan volt, mint valami
igénytelen kis nevelőnő. A haját „copf"--ban hordta; szép vastag
fonatban, kék szalaggal.
A nénje mellett alig törődött vele valaki. A gróf szólott hozzá néhány
udvarias szót; olyankor gyönyörűen elpirult a kis leány. Nagyon szépen
tudott elpirulni. Az a bizonyos sokat megénekelt hamvasan piros őszi
barack bizony elszégyelhette volna magát mellette. Ez a pirulás jutott
eszébe a grófnak, amikor most mégis a lugasnak tartott.
Gina megrezzent a láttára, mint a vadmadár, amelyet a bokrában
meglepnek.
--Hát maga. kisasszony, nem fél ettől a liliomhervasztó
kánikulától?--kérdezte a gróf, csakhogy valamit mondjon. A leányka
bátran nézett a szemébe.
--Nem, én nem félek,--kezdte kissé akadozva; de azután mindjobban
belemelegedett, nekibátorodott. --Én nagyon szeretem a pusztát, a magyar
pusztát; nekem ez a gyönyörű rónaság olyan sokat mond... el nem telnék
vele sohasem...
A gróf csudálkozva merült szemével a leány arcába. Milyen érdekes, finom
arc, gondolta; és milyen őszinte nyilt lélek, milyen igazán leányos.
--Hogy mondta?--kérdezte fennhangon--szereti a pusztát? Hát ösmeri?
--Ó igen, ösmerem; van egy barátném, egy nagybérlő leánya. Ő bejön
hozzánk télen a városba, én pedig kimegyek hozzájok májusban és odakint
vagyok őszig. Amikor haza kell mennem, sírhatnám. Nekem ott és itt is,
lám, minden olyan kedves. Én ösmerek minden madarat, minden fát, minden
füvet, minden kis bogarat; nekem nincs nagyobb örömem, gyönyöröm,
boldogságom, mint a pusztai hajnal s a pusztai alkonyat. Ha én az esti
harangszót hallom, szeretnék leborulni és szeretném, ha soha el nem
hallgatna többet, mert az a legszebb zene...
--Kisasszony, üljünk le egy kicsit--mondta a gróf gyöngéden és a nagy
gyékényzsöllyék egyikét Gina elé tolta.
--Köszönöm, gróf úr... és ön is...--rámutatott a szomszédos zsöllyére.
Olyan volt, mint a bakfis, akit éppen most hoztak ki a zárdából. Nagyon
kedves volt.
Ugyanezt gondolhatta a gróf is, mert nagyon rajta feledte a szemét a kis
leányon.--Édes gyermek --mormolta magában.
--És nem unja? Sohasem unja?--kérdezte. --Mert biz itt egy kicsit
egyhangú, azt hiszem.
--Ó, Istenem! Egyhangú! Mint a legbensőbb imádság; a mezei munka maga is
imádság--„add meg a mi kenyerünket"; és azt a mezei munka adja.
--Hol tanult ilyen szépen imádkozni, kis Gina?
A leány a neve hallatára megint elpirult.
--A zárdában,--mondta--a többiekkel; meg aztán idekint, ahol minden
imádkozni tanít. A gróf nem szokott imádkozni?
Ilyet a gróftól nem igen kérdeztek mostanig. Igazán közel volt hozzá,
hogy elpiruljon, amikor azt füllentette: dehogy nem.
--Én egyébiránt ismertem már a grófot--szólt Gina hirtelen és a füléig
piros lett.
--Honnan, gyermekem?--kérdezte a gróf szinte kíváncsian.
--Azon a lóversenyen én is ott voltam a kis barátnémmal, amelyen a
lovával felbukott. Oh, de megijedtünk... És olyan boldog voltam, amikor
hire terjedt, hogy él és hogy nem is lett nagy baja.
--Sajnált?
--Nagyon!
--S azóta emlékszik rám?
--Mindig.
--Akkor hát szivesen jött ide?
--Oh, Istenem!
--És innen is nehéz szívvel megy majd el? Szeretne itt maradni? Mindig
itt lenni, itt élni?
Gina nem bírt szólani. Lesütötte a szemét. Olyan furcsa volt ez a sok
mohó kérdés. De a gróf még egyet kérdezett. Erős, határozott hangon ezt
kérdezte:
--Akar itt maradni?!
És már fogta is a leány rebbenős kezecskéjét. Nem eresztette el. Gina
most elsápadt. Az egész mindenségért sem nézett volna a grófra, aki
kétszer is ismételte:
--Feleljen, kis leány, feleljen! Minden csak magától függ,--tette hozzá
különös nyomatékkal.
Gina nem tudta, az agya lüktet--e úgy vagy a szive, amikor elszántan
mondta:
--Ha a gróf akarja... Ahogy a gróf akarja...
A kastélyból egy gyűrött és pohos alak jött a virágágyak felé. Krebsler
Simon volt. Nem vetkezett ingujjra a szieszta alatt.--Trilla nem
engedte,--hanem úgy feküdt végig a „szófán" felöltözve és mindent
összegyűrt magán.
A gróf feléje sietett.
--Hallja--e, kedves Samu, mondok valamit.
--Parancsoljon, gróf úr; 'iszen tetszik tudni...
--Jó, jó, rendben van a dolgunk, elveszem a leányát.
Krebsler akkorát ugrott, hogy majdnem hanyatt vágódott.
--Megyek!--kiáltotta,--hozom!--Most fésülködik éppen...
--Várjon csak, kedves Samu; ne zavarja; ... én azt gondoltam, magának
mindegy, egészen mindegy, hogy melyiket; én hát megkérem magától a Gina
kisasszony kezét.
Krebsler kővé dermedt.--Mindegy,--motyogta, --persze, hogy mindegy; hál'
Istennek,--nekem nagyon mindegy.
Gina feléjök tartott; nagyon zavart volt még, de érezte, hogy neki is
van köze ahhoz, amit ezek beszélnek most. Mindent akart tudni. Már nem
volt többé kis leány.
Krebsler lekapta előtte a kalapját és mély meghajlással, ünneplésen
bókolt: grófné!
Ahogy ezt mondta, abban minden benne volt.
A gróf fölényes mosolylyal fűzte karjára a menyasszonyát.
LÁNGOLÓ KÉZCSÓKOK.
Borsody Jánosék egy körülbelül ezerötszáz holdas birtokon gazdálkodtak
az Alföldön, olyan gazdaságban, ahol a nyolcvan kilós buza nagyon
természetes és magától értendő volt. A birtok tulajdonképen az asszonyé
volt, nemes Csákváry Leonáé, aki alighogy az intézetből kikerült,
hamarosan férjhez is ment Borsody János huszárfőhadnagyhoz, első és
egyetlen szerelméhez. Minthogy árvaleány volt, akinek a gondjától
morózus gyámja is szivesen szabadult, az esküvő hamarosan megvolt és a
főhadnagy, aki az egyenruhát inkább a parádé okán szerette, semmint
igazi hivatásból, minél előbb kvietált; --elment úrnak a felesége
pusztájára.
A kis tapasztalatlan asszonyka boldogan kezdte az ő páros
pacsirtaéletét, nem volt más gondolata, mint az ura, ez a csinos,
finnyás, kissé piperkőc fiú, aki bizony semmiféle gazdaság kedvéért sem
kelt fel hajnalban, ahogy az igazi jó gazdához illik, hanem olyan lusta
életet kezdett élni már az első hetekben, mintha soha sem is hallott
volna a katonaságnál hajnali ébresztőt.
A gazdaság mégis rendben volt mindenképen, amit annak lehetett köszönni,
hogy a fiatal pár jóformán semmit sem törődött vele. Hisz ott volt
Kardos, az intéző, akit az asszony gyámja a magyaróvári akadémiából
hozott volt ide annakidején, az igazgató ajánlására. Erre az emberre
mindent rálehetett bízni, ez mindenhez értett, mindent el is végzett,
csak nem kellett az útjába állani. Rá kellett hagyni, hogy tegyen, amit
akar.
Bozontos szemöldökü, komoly és szótalan ember volt az intéző, talán
idősebbet is mutatott, mint amennyi igazán lehetett; sűrű, vastag
bajusza semmiesetre sem fiatalította. Hozzá még szakállt is viselt,
minthogy a pusztán bajos lett volna rendesen beretválkozni, a szakállát
maga nyírta, annak a szinét kissé kiszítta a nap; a szájában akkor is
ott volt a makrapipa, amikor nem égett; örökké kis vadászkalapot viselt;
a gazdaságot kétszer is bejárta naponkint lóháton, de amikor vacsorára
bejött, mindig tisztán, csinosan kiöltözve jelent meg az uraságnál, mert
hát együtt vacsoráltak. Ilyenkor már vége volt a külső munkának,
lehetett egy kicsit kérdezősködni, beszélgetni, tervezni; máskor nem is,
mert Kardos időközben nem ért rá; az ebédjét is az irodájába küldték,
akkor evett, amikor előkerült; őrá nem számíthattak volna pontos időre
sohasem.
A vacsora aztán összehozta őket. Ilyenkor voltak a tervezgetések; már
tudniillik, hogy Kardos tervezett; előterjesztette a szándékait,
elmondta, mit végzett; tapintatosan úgy tett, mintha mindenre
jóváhagyást várna, pedig senkisem mondhatott neki ellent; hisz a
gazdálkodáshoz a boldog pár majdnem semmit sem konyított. Minthogy az
intéző mindenképen igen jó modorú ember volt, akin meglátszott, hogy
gyermekkorában ezüstkanállal ehetett és nem holmi tarka cihát húztak a
párnájára, (valami elszegényedett úricsaslád sarjának kellett lennie),
szivesen elbeszélgettek vele és ha kissé jobb hangulatában elmondogatott
egyet--mást a paraszti életből olyat is, ami nem tartozott éppen a
gazdálkodáshoz, örömmel hallgatták; jóízű kis történetein kacagtak,
ámbár ő maga még csak nem is mosolygott.
El sem lehetett volna nagyobb ellentétet képzelni, mint ez a két férfi
volt: Borsody meg Kardos. A volt főhadnagy az ő finomságával, keskeny
kis barna bajuszával, jól ápolt körmeivel, karperecével, finom
cigarettjeivel, egészben majdnem nőies lényével, olyan volt amellett a
marcona kútágas--ember mellett, mint a gyerek. Az asszony úgy simult az
uracskájához, mintha a folyondár akarna védeni egy erre szoruló törékeny
fát. Ha Kardos elbúcsúzott, kezet fogtak vele. Amikor az asszonynak
kezet csókolt, úgy rászorította az ajkát arra a kis kézre, hogy szinte
nyoma maradt. Hiába! nem igen érthetett a nagy gyöngédséghez. Mindent
olyan erősen, határozottan, olyan egészen cselekedett.
Borsody mondta is a feleségének: nagyon derék ember, csak ne szorítaná
meg úgy a kezemet; minden kézfogás után összeragad az ujjam...
Az asszonynak eszébe jutottak a kemény kézcsókok, de hallgatott.
Okosabbnak tartotta. Ezt a Kardost végre is úgy kellett venni, amilyen
volt.
Napközben az urak kocsikáztak, néha lovagoltak, néha egy kicsit
vadásztak is, de csak úgy kényelmesen. A főhadnagy kitünő lovas volt és
az asszonyka nagyon gyönyörködött benne, amikor úgy látta szép, tüzes
paripáján. Ha összekerültek a pusztán Kardossal, az ellentét megint csak
élesen megvolt közöttük. Az intéző tizenhatmarkos csontos hátilova
bizony nem volt szép, hamem akármilyen szántáson sem botlott meg. Ha a
lovasa leszállott róla s a nyakára dobta a kantárszárat, a ló úgy
lépdelt utána, mint a kutya. A főhadnagy is meg akarta ezt próbálni, de
Castor, a bolond, elugrott; nekieredt a legelőnek. Ekkor tünt ki, hogy
az intéző milyen lovas és hogy az a csunya nagy ló milyen ló. Hirtelen a
nekiszelesedett telivér után nyargalt és a karikásával az első kétszáz
lépésen belül megpányvázta, elfogta, hozta vissza.
Egyikük sem szólott. A főhadnagy egy kicsit röstelkedett, az asszony ezt
észrevette, a világért sem dicsérte volna meg az intézőt. Kardosnak
magának kisebb gondja is nagyobb volt ennél; amott a kátyus úton
megfeneklett egy szénásszekér, arra nyargalt.
Este, a vacsoránál, az asszony megint arra gondolt, aimire már néhány
nap óta gyakrabban. Amikor tudniillik gazdasági dolgokról esett szó,
akkor az intéző mindig az urának beszélt s magyarázott. De ha az
effélével készen volt és rákerült a sor a csevegésre, olyankor mintha a
főhadnagy ott sem lett volna, már csak őneki, az asszonynak szólott
minden szava. Mintha mulattatni akarta volna. Hogy néz!--gondolta
magában az asszony; soha életemben sem láttam ilyen szemet.
Egyszer tűz ütött ki a belső majorban, valami rozoga istálló gyuladt ki
és a tüzes perje átcsapott a juhakolra is, amelyben vagy kétszáz fajjuh
almozott. A főhadnagyot alig bírta a holtrarémült asszonyka felkelteni;
mire kijutottak, az egész puszta ott volt a tűz körül. A cselédasszonyok
óbégattak, a férfinép oltott ahogy bírt, a fecskendővel már javában
dolgoztak, az akol tetején egy férfi vizesponyvákat dobált az égni kezdő
nádra, a tűz fényénél óriásnak tetszett; valami vad erő volt abban,
ahogy a fel--felsistergő lángok közt csápolt a ponyvákkal, amíg a tüzet
szét nem verte s el nem tiporta a veszedelmet--egymaga. Csupa korom és
füst volt, amikor lekerült az akol tetejéről. Akkor elővette a zsebéből
a makrapipáját és rágyújtott. Meglátta a rémült asszonyt, ahogy tétlen
urához simulva reszketett. Az még csak nem is vigasztalta, úgy elbámult
maga is.
--Tessék csak nyugodtan lefeküdni. Most már itt vagyok--mondta.--Itt
most csak útban vannak az urak.
Ez nem szép kérés volt, hanem parancs. Még a főhadnagy is így érezte. A
világért sem szólt volna ellene. Igaza van,--súgta a
feleségének,--menjünk.
Az asszony fülében folyvást ez csengett azon az éjszakán (minthogy nem
igen aludt):--„most már itt vagyok!"... Mintha akkor már nem is lehetne
baj. És csakugyan, úgy érezte, hogy igaz, akkor nem lehet baj.