neki mulat. Vagy csak mérges „azért is“ volt az elszántságában: ne
higyjék, hogy bántja valami, amit az ura művel.
A cimborák asztala egy virágoskert volt akkor este. A főhelyen
rózsakoszorús trónocska várta az ünnepelt vendéget. A cimborák frakkban.
A cigány úgy húzta, hogy nemcsak a hegedűje sírt, hanem azok is, akik
hallgatták. És mindig Éva asszonynak húzta. És mindig az ő nótáit húzta.
Ambrus, mint házigazda, az asztal végén ült, szemben Évicával, aki mellé
két java--cimboráját ültette, akik híres udvarlók voltak. Adta, hogy nem
féltékeny. A cimborák tehát udvaroltak is--módjával. Tudták, hogy rajtok
a férj szeme. A gazda csak onnan messziről mosolygott át a főhely felé
és emelgette aközben néha a poharát, mutatva, hogy most a „vendég"
egészségére iszik. Egyébiránt úgy átengedte a teret a cimboráknak, hogy
Éva asszony, aki a meghívást valami másra magyarázta titokban,
megállapította hallgatólagosan, hogy ez már igazi sértésnek is beillik.
Csak azért is mulatott. Húzatta, és koccintott a szomszédaival. Az
urával csak úgy „par distence"; mutogatva neki, hogy „szervusz"!
Éjfélkor előállott a hintós fogat, hogy hazavigye az asszonyt. A szent
János áldomása után úgy kisérték le Tary Évát valamennyien, mintha
testőrei lettek volna. Az inas felült a bakra; a cigány a Rákóczit húzta
s a parádés kocsis a lovak közé suhintott.
Hogy azután hogy folytatták a cimborák kivilágos--kivirradtig, azt csak
hallomásból tudta meg Tary Éva.
Én is így tudtam meg ezt is, meg mindent, amit a városban széltében
beszéltek.
Valahol Beregben vadásztam akkoriban és hazafelé útba ejtettem nyírségi
ösmerőseimet.
Parády Ambrussal valamikor nagyon jó pajtások, sőt jóbarátok voltunk.
Együtt faragtuk az iskola padját és együtt buktunk meg a számtanból.
Később, mint nagy diáikok, együtt és egymásért verekedtünk a szatmári
gubás--legényekkel, valami leányügy miatt. Az ilyesmi jobban
összeforrasztja az embereket, mint akármilyen vérrokonság.
Vágytam rá, hogy lássam az én régi jó kenyeres pajtásomat, akinek a
sorsa iránt különösen is felkeltették az érdeklődésemet azok a
mendemondák, amelyek róla az egész környéken szárnyaltak.
Bizonyos voltam benne, hogy Ambrus megörül, ha meglát. Minthogy a
mulatság után bent maradt a városban, felkerestem.
Olyan bolond örömben sem láttam még valakit azért, hogy engem
ölelhetett. Én pedig a viszontlátás első becézgetese után mindjárt
belevágtam a fejszémet abba a kemény fába, hogy a régi testvériség jogán
megkérdezzem tőle: mi igaz abból a sok mindenből, amivel őróla tele van
itt a világ.
A barátom elkomolyodott. Szép, férfias arca elborult. De nem neheztelés
volt azon, hanem szomorúság. Pár pillanatig így nézett rám, azután
megszólalt:
--Tudod, öreg, tulajdonképen minden igaz és mégis semmisem
igaz,--kezdte.--Neked, nem bánom, elmondom. Ugyis nyomja a lelkemet;
pedig senkim sincs, akinek ezt a furcsa züllésemet megmagyarázhatnám. De
már benne vagyok és ebből nincsen szabadulás.
Lenyomott egy karosszékbe és mellém telepedett. Azután hol hévvel, hol
ellágyulva a következőket mondta:
„Nagyon szerelmes voltam a feleségembe, amikor elvettem. De még
szerelmesebb lettem belé, amikor belekóstoltam abba a bolond nagy
boldogságba, amit teste--lelke árasztott számomra. Én nem tudom, mi volt
abban a csöpp asszonyban annyi felséges jó; de olyanná váltam attól,
mint a megrögzött mákonyevő.
Szerelmes voltam, ész nélkül és mohon. Bele nem fáradtam ebbé az
érzésembe. A gazdaságomban találtam annyi foglalkozást, hogy a feleségem
néha magára maradhatott; éppen eleget arra, hogy meg ne únhassa Örökös
udvarlásomat, hízelkedésemet, kedvének keresését. Amikor előkerültem és
ujra megöleltem, az énnekem az igazi mennyország volt.
Persze, te azt hiszed: nem is lehetett másképen, csak úgy, hogy ő is így
szeretett engem. Hisz' a házasságunk szerelmi házasság volt, egyetlen
bárányfelhőcske nélkül az egünkön. Hát 'iszen szeretett. Valahogy
józanul, okosan, finoman, diszkréten; --válogass, kérlek, ezekben a
körülírásokban, amelyek mindegyike kétségbeejtheti a nagyon szerelmes
férfit.
A feleségem akkor csókolt meg, amikor akartam, --de csak akkor.
Megölelt, ha kivántam; de magától sohasem fúrta magát a két karom közé.
--Nem így szerettem én és nem így akartam, hogy szeressenek.
Ugy éreztem, hogy már kínozom tapadásommal, a nagy vágyammal. Pedig azt
szerettem volna, hogy élni se tudjon nélkülem; hogy elválhatatlan legyen
tőlem. Sohasem hittem volna, hogy ilyen bolondja lehet a férfi egy
asszonynak. És hogy éppen én lehessek valaha az a férfi. Ha ezt
emlegettem neki, mosolygott. Mintha azt mondta volna: maga poéta! hogy
kiszínez magának valamit s aztán azt szeretné, hogy én is olyan poéta
legyek, mint maga. De hisz, akit maga kíván, az csak egy álomkép...
Ijedten hagytam abba ezt a képzelődésemet. Hátha még valóra talál válni.
De nem sokáig bírtam elterelni gondolataimat eszelős vágyamtól.
Elkezdtem az én rejtelmes hűvös tündérkémet még hevesebben ostromolni:
hátha végre mégis lángot fog a szíve. Az erős, nagy szerelem csudát
művel; annak nem lehet ellenállani. Az előbb--utóbb gyujt.
Tanítgattam, kérleltem; esdekeltem neki: mondj már valamit, édes, amire
úgy vágyom tetőled; ölelj meg egyszer már magadtól, nagyon--nagyon... ne
engedj elepedni, kis madaram; csicseregd bele a lelkembe a szerelmedet,
hisz' énnekem csak te kellesz a világon.
Ilyenkor félénken nézett rám. Mosolygott; megriadt; --hirtelen, de csak
pillanatra megölelt; mintha lepke szárnya érintett volna, olyan röptében
megcsókolt és elfutott. Ezt így cselekedte százszor, --mindenkor. A
lelkemet tettem a lába elé; de ez az angyalszemű kis ördög nem bírta
mutatni, hogy szeret. Pedig én ez után tikkadoztam.
Annyit zaklattam érte, hogy egyszer türelmetlen lett és így kiáltott
fel: Istenem, keressen valakit!...
Abban a percben el is hallgatott,--de már kimondta. S az én agyvelőm
egyszerre megdermedt, a szívem meghiggadt, elnémult.
„Keressek valakit!"... Kiegészítettem: aki olyan lehessen, amilyennek én
őt és csak őt kivánnám...
Egyre ezt ismételtem magamban: „keressen valakit... keressen valakit..."
Egy szót sem szóltam többet. Már nem kértem sem a szerelmét, sem a
csókját. Nem ostromoltam. Megkináltam egy cigarettával, mint olyankor
rendesen, amikor izgatottnak láttam.
Én is rágyujtottam. Együtt dicsértük a finom egyiptomi szivarka
zamatját: igértem neki belőle másnapra százat, örült neki. De a szemében
megdöbbenést, tünődést, szorongó kérdést láttam: "mi történt most?!"...
Minderre én már nem feleltem. Ha mindent megértett is, ami bennem volt
és ha akkor odaborult volna rám könyörgő vezekléssel: akkor is késő lett
volna.
Az Isten minden hatalma sem tehette, hogy az a pár szó ne csengjen a
fülemben.
Ha akkor megfojtottam volna, akkor is csak ezek a szavak kisértettek
volna az ő emlékével egész életemben.
Ekkor következett az, hogy befogattam és elindultam a mostani utamra.
Hogy „keressek valakit", akit meg nem találhatok soha, sehol.
Én nem válok el tőle... de elválni sem engedem. Meg nem szabadulunk
egymástól, amíg élünk. Egymás özvegyei leszünk élve.
Aki a közelségébe tolakodik, azt levágom. Már tudják és nem is
próbálgatják.
S ez így lesz, amíg az utam végére nem érek..."
*
Elhallgatott. Egy diarabig maga elé nézett. Olyan szomorú volt, hogy nem
mertem megzavarni.
Aztán felriadt és megszólalt:
--Ni, már egészen este van;--gyerünk a cimborákhoz.
VÉGE A JÁTÉKNAK.
Özvegy Berkiné, született Pankotay Marietta asszony, egy kicsit
megdöbbent, amikor azon a bizonyos szép májusi napon, délelőtt tíz
órakor, betoppant hozzá Bánky Dininé, a barátnéja, aki egyébiránt ritkán
látogatta meg.
Ez a két asszony tudniillik nem valami nagyon szerette egymást; de ezt
egyikök sem akarta dobra ütni. Látszólag igen jól voltak, amikor
találkoztak; hanem ezen nem igyekeztek különösebb buzgalommal.
Bánkynéról mindenki tudhatta, hogy egészen csak a családjának él; két
szép gyermeke volt, egy már--már nagyocska leánya, meg egy tíz éves fia,
akik a rendes házi gondok mellett eléggé elfoglalták. A leánykája ruháit
például ő varrta, a fiát pedig felkérdezte a leckéjéből mindennap;
ezenkivül maga ügyelt a konyhára s az ura mindenféle holmiját is ő
tartotta rendben. Kedves, jó, házias asszony volt, akinek semmiféle üres
bolondságon sem járt az esze; kissé későn ment férjhez és már közelebb
volt a negyvenhez, mint a harminchoz, de még olyan kellemes külseje
volt, hogy Bánky Dini bizony bátran beérhette volna vele szerelem
dolgában is. Igaz, hogy Juliska asszony minden körmönfontság nélkül
szerette, egészségesen és nyiltan, őszintén, az ingerlő kacérkodások
teljes hijjával, ami nem mindig a legszerencsésebb módszer a férfiak
érdeklődésének az ébrentartására. Még a divattal is csak mérsékelten
törődött, a ruháit átigazíttatta, nem dobta el mindjárt a gazdagodni
vágyó szabók kedvéért. Olcsó kalapokat viselt, egyszerű dísszel, semmi
paradicsom--madár, semmi kócsag, egy kis virág vagy szalag, punktum s
ezt is többnyire maga „applikálta" a „formára". Egy szó mint száz: jó
asszony volt, derék asszony volt, takarékos, dolgos, amilyen mai napság
nem minden bokorban terem.
Ami ezt illeti, olyan sem minden bokorban terem, mint Marietta, aki
majdnem mindenben éppen az ellentéte volt Bánkynénak.
Marietta egyetlen élethivatásának azt tartotta tudniillik, hogy szép
legyen és tessék; tessék mindenkinek, hódoljon neki mindenki,
bolonduljon érte minden férfi. No, mert az asszonyok éppen az ilyen
veszedelmesfajta nőkért nem szoktak bolondulni. Marietta talán tíz évvel
is fiatalabb volt, mint Bánkyné; virágzott, mint az elmulhatatlan
tavasz, szerette a tükrét és a legnagyobb gondja a saját szépsége volt,
amelyen szerelemmel csüggött. Közös hajlandóságok ilyformán alig
lehettek ebben a két asszonyban. Miért keresték volna egymást gyakran?
Amikor Bánkyné ebben a korai időben meglepte, Marietta nem minden rossz
érzés nélkül kérdezte maga--magától: vajjon mit akarhat? De azért nagyon
mutatta, hogy örül. Megcsókolta a vendégét és még furcsább
bizonytalansággal állapította meg hirtelenségében, hogy az nem csókolja
vissza. Szándékosan kerülte, hogy ezt valahogy észre vegye. Isten hozott
lelkem: mi jót hoztál? tedd le a kalapodat...
Bánkyné közbevágott:--Hadd el, Mici, fölösleges, hogy nekivetkezzem,
azért jöttem ilyen korán, mert biztosítani akartam, hogy egyedül legyek
veled; ilyenkor még nem jönnek látogatóid és én háborítatlanul
óhajtottam egy félórácskát lefoglalni az idődből. Hanem ha megengeded,
leülök, így ni.
Tiszta, egyenes tekintetét Mariettára szögezte, aki majdnem zavartan ült
le vele szemközt. Vajjon mit akarhat? kérdezte újra hangtalanul.
--Látod, Mici, én olyan asszony vagyok, akinek ami szívén, az a száján;
az én egyszerű polgárias életemben nincs nekem szükségem kertelésre,
virágnyelvre, diplomatizálásra; veled is eszerint beszélek; de kérlek,
mondd meg a szobaleányodnak, hogy ne engedjen be addig senkit sem, amíg
én itt leszek s aztán... jó lesz, ha őt is eltávolítod, fölösleges
volna, hogy hallgatódzék.
Marietta szorongást érzett; szótlanul kelt fel és kiadta a parancsot a
cselédjének; amikor visszajött, zavartan mosolyogva mondta: szinte
megijesztesz, olyan ünnepies vagy...
Bánkyné úgy tett, mintha nem is hallaná ezt a megjegyzést. Mindjárt
rátért a dolgára, ami idehozta.
--Nézd Marietta, annyi az egész, hogy megakarlak kérni: hagyj békét az
uramnak!...
Ezt a szót, hogy „kérni", olyan nyomatékkal mondta, hogy szigorú
parancsnak is beillett.
Marietta felugrott. Bánkyné nyugodtan emelte fel a kezét s leintette. Ne
izgulj, kérlek, én nem beszélek a világba; elhiheted, hogyha erre a
lépésre rászántam magamat, akkor tudtam is, hogy mit csinálok. Az uram
udvarol neked és te szívesen fogadod... De ez még hagyján volna, én
ösmerem Dinit és apró csélcsapságaival nem törődöm; hanem most nagyobb
dologról van szó. Dini szerelmes beléd, ez idő szerint komolyan
szerelmes és ez már baj, az olyan nagy gyermek, amilyen ő, nem tud
magára vigyázni és ha tűzzel játszik, könnyen megégeti magát. Ezt én nem
akarom, nem engedem; nekem ő a legnagyobb gyerekem és én vigyázok rá.
Marietta--asszony ezalatt kissé összeszedte magát, az arcára
elbizakodottság tolakodott egy kis sértődöttséggel párosultan.
--Nagyon különös, édes Juliska, hogy így beszélsz velem, nem tudom
honnan állapítod meg olyan bizonyossággal, hogy az urad udvarlását
"szívesen" fogadom, tudtommal sem az övét, sem a másét nem veszem
komolyan, ha neked nem tetszik, hogy a társaságomat néha tán keresi,
tégy róla tetszésed szerint, lekötelezel vele.
--Hisz éppen ezt cselekszem Mici; a tetszésem ebben a dologban az, hogy
te magad távolítsd el a közelségedből, mert te vonzottad oda annyira.
Vonzottad lelkem, tudatosan; eleinte talán csak kacérúl, később
veszedelmesebben. Mert te is, mintha kitüntetnéd Dinit és ettől ő
egészen megbolondul. Lásd fiam, te talán nem gondolkodtál még azon, hogy
mi lehet ennek a vége. A férfi, ha így elveszti a fejét, minden
ostobaságra kész a „szerelméért"; történhetnek olyan dolgok is, hogy
annak következtében mink--ő meg én--elszakadnánk egymástól; hát lelkem,
arról én teveled nem beszélek, hogy nekem ez mi lenne; de hogy őneki mi
lenne, azt szívesen megmondom. Az lenne. Mici, hogy az első időkben csak
én lennék közülünk, hármunk közül, boldogtalan, no meg a gyermekek is,
akik az apjukat vesztenék el; de csakhamar elmúlnék a ti számotokra
minden jó és keserves megbánást ereznétek; hisz te nem az vagy, aki, ha
Dinihez hozzámennél--mert reménylem, ez magától értendő--örökre beérnéd
az ő kevés változatosságot igérő lényével. Az sem vagy, aki gondját
tudnád és akarnád viselni, pedig hidd el, erre szüksége van; még az
ingét is én adom ki neki reggelenkint; a nyakkendőjét én kötöm meg; a
kávéját én töltöm a csészéjébe; a dolgaira és figyelmeztetem; arra én
vigyázok, mit szabad neki enni, hogy el ne rontsa a gyomrát; ha mégis
elrontja, én ápolom; a harisnyáit én stoppolom; ha nincs otthon, én
lesem virrasztva, amíg csak meg nem jön; az ágyát én vetem meg; amikor
rosszkedvű én igyekszem felvidítani, a gyerekeit én nevelem; mert ő csak
szeretni tudja őket, de nevelni nem; a, garast én verem a fogamhoz, hogy
semmiben se legyen hiba, hiány vagy rendetlenség; a számlákat én őrzöm,
én is fizetem ki, a szabójával én alkuszom; a ruhája szövetét én
választom; a cseléddel én pörlök, ha kell s én is fogadom fel; őrzöm
testi--lelki egészségét; keresem a kedvét mindenben; kényeztetem, mintha
királyfi volna; tűröm a szeszélyeit, pedig vannak! Lesem a gondolatát,
az izlését, a kedvét; körülötte vagyok mindig, amikor nem lát is;
magamra vállalok mindent ami izgatná, bántaná, bosszantaná, és ha
kellene megvédelmezném mindentől ami fenyegeti, legyen az akármi;
kikaparnám a szemét annak, aki bántja; megfojtanám azt, aki
szerencsétlenné teszi; én az édesanyja is vagyok nemcsak a felesége.
Tudnál--e te ez lenni. Mici? tennéd--e mindezt érte könnyen, szivesen,
jókedvvel, fáradhatatlanul, boldogan, panasz nélkül, egész odaadással,
az életed egyetlen céljaképen? Mert ha tudnád és ha akarnád is: akkor,
de csak akkor beszélhetünk arról, hogy én a kedvedért félreálljak.
Diniért, az ő boldogságáért, még azt is megbírnám tenni, hogy odaengedem
neked, tedd boldogabbá, mint mellettem lehetett; én bizony a feleségi
mivoltom mellett nem lehettem csupán csak a szeretője; ez, úgy lehet,
hibám; de nekem is vannak igényeim s én amazt választottam, már ez így
van; így volt vagy tizenöt esztendőn át; most te esetleg végkép
felforgathatod; de vigyázz! gondold meg, jól gondold meg, mert ha
boldogtalanná teszed Dinit, akkor velem gyülik meg a bajod, édesem,
tudod, én nem tréfálok. Ezt akartam neked most elmondani. Én nem tudom
egészen bizonyosan, hogy is vagytok egymással, pontos adataim nincsenek,
de vannak jelek... én ösmerem az uramat... minden gondolatát kitalálom;
mint feleségnek, vannak jogaim, mint olyan feleségnek, aki az urára
vigyáz és akinek ez már azért is kötelessége, mert az ura nem tud magára
vigyázni. Egyszóval: én levelekre akadtam--nahát megvallom--kerestem
ezeket a leveleket is, mint minden egyebet. Lásd, Mici, elpirulsz, érzed
az igazamat; nem kínozlak tovább, mindent elmondtam, megértettél
reménylem. A többi tőled függ. Gondold meg jól. Én nyugodtan várok.
Felállott. Könnyedén bólintott a fejével. Ez volt a búcsuja. Most már
nem tartotta szükségesnek sem a kézfogást, sem az ölelkezést.
Marietta mereven, halványan nézett utána. Zúgott a feje. Tele volt
aggodalommal, rémülettel. Elgondolta másodpercek alatt, hogy minő sors
várna rá a Juliska helyén. Dadájává kellene válnia egy felnőtt embernek,
egy vén gyereknek. S ha nem birná el, akkor ez a makacs asszony még
valami bolondot követne el. ettől kitelik. Megborzadt.
Hamarosan az íróasztalkájához futott, kapkodva írta meg a levelet
Dininek, még meg sem szólította benne.
„Bocsásson. meg a könnyelműségemért,--írta --nem volt szép játék, de
csak játék volt. Hisz' én már menyasszonya vagyok valakinek. Felejtsen
el végképen. Még ma elutazom."
Egy szó sem volt ugyan igaz a meny asszonyságból, de hatásosnak
gondolta, azért füllentette.
Sőt még csak el sem utazott.
Tudta, hogy Dini megtört szívvel igyekszik őt most már elfeledni.
A férfi, ha még oly, gyönge is, egyetlenegyet nem tudhat megbocsátani
annak az asszonynak, akit szeret: ha az az asszony játszik vele.
Hadd higyje. Hadd fusson et
Talán igaz is volt, hogy csak játszottak vele.
SZÉP ASSZONY ESETE.
(Elmondja ő maga a barátnőjének)
„Tudod édesem, hogy én nagyon szeretek minden sportot, de kivált a
vadászatért rajongok, amelynek a gyönyöreit az uram fedeztette föl
velem. Még pedig megvallom, egy kissé a megsértett önérzet, amely
majdhogynem daccá fajúlt, volt oka annak az elhatározásomnak, hogy
„vadász" leszek. Az uram, akivel együtt lovagoltam, túristáskodtam,
ródliztam, korcsolyáztam, úsztam, sőt eveztem is, --ettől az egytől
elzárt. Ő maga szenvedélyes vadász; de engem a vadászatain nem kivánt
maga mellé. Azt mondta, hogy a nő, akinek az idegélete fegyelmezetlen,
nem lehet igazán jó vadász és lépten--nyomon hibákat követne el puskával
a kezében; megbízhatatlan, néha szeles, néha türelmetlen volna; arra a
figyelemre, arra a gyors és amellett helyes elhatározásra, amely a
férfinak szinte járuléka, egyszerűen alkalmatlan a nő.
Meg kell jegyeznem, hogy az uram is csak az erdei vadászatnak a
bolondja; a többi hidegen hagyja. De az erdők csudás útvesztőiben
lopódzni, szarvas vagy vadkan után: ennek még a gondolatára is
felvillanyozódik. Nos, én elhatároztam magamban az ő lekicsinylő
véleménye után, hogy most már csak azért is vadász leszek; megmutatom én
az uramnak, hogy ott is asszony az asszony, azaz: helyt áll. Azt
akartam, hogy még jobban tessem neki; hogy még jobban szeressen; hogy
erdei kirándulásain is megszokjon és nélkülözhetetlenné váljak neki.
Hogy mindig ott lehessek mellette.
Ez sikerült is, mert ma olyan vadász vagyok, mint akármelyik férfi.
Lőttem már szarvast is, vaddisznót is; de ami ennél több: megösmertem az
erdőt, minden felséges szépségével, külső és benső gyönyörüségével;
értem az utóbbi alatt azokat a hangulatokat, amelyeket kelt s amelyeknek
ma már én is bolondja vagyok.
A dolog nem történt olyan simán, ahogy elmondom. Egy kis ravaszsággal
kezdtem. Tudtam, hogy az uram, ha már olyan szigorúan vélekedett, nem is
engedne egykönnyen,--én hát a tudtán kívül tanúltam meg a puskával
bánni. Öreg erdészünk volt a tanítóm, aki erdei sétáimon feltünés nélkül
elkísérhetett s akinek a puskájával azután egy szép napon leterítettem
az első őzet.
Képzelheted, mit éreztem, amikor a véres zöld galylyal, kis
vadászkalapom mellett, az uram elé toppantam. De ő is odáig volt. Majd
megevett. Már nem bánta, hogy az engedelme nélkül cselekedtem. Az
erdészt megjutalmazta, nekem pedig rögtön vett egy pompás kis
golyóspuskát.
Azóta persze együtt vadásztunk mindig; megtanultam tőle a cserkészet
minden csinját--binját s a bőgő szarvasbikához úgy odalopodzom, mint a
hiúz; az uram boldogan gyönyörködik bennem s én tulajdonképen nem is
magamnak vadászom, hanem őneki. Boldog vagyok, ha látom a szemében az
elragadtatást.
Isteniek is azok az alkonyatok, meg azok a hajnalok az erdőn. Ti, városi
asszonyok ezt nem tudjátok. Amikor az erdő lelke egyszerre csak elkezd
ébredezni és a lombok susognak--sóhajtoznak s végigsuhan az egész erdőn
valami gyönyörérzetet keltő borzongás!... Ez kivált hajnalban van; az
első madárhangok csak ezután pittyennek. A sötét hajnal a
várás--lesés--hallgatódzás ideje; ülünk a vadász--székünkön egy bokor
vagy fa mellett és várjuk a derengés erősödését, amikor már meg bírjuk
különböztetni a szineket és a vonalakat, amelyek úgy össze tudnak folyni
sötét tömegekké. S aztán egyszerre nagyot sóhajt a hajnal és felnyitja a
szemét. Szél suhan át rajtunk s már világosodik. Érezzük, hogy érkezik
valaki, aki a földi mindenség ura és jóltevője. Keleten, a zöldeslilás
égi kárpit mögött kezdődik a menyországi vadrózsák nyílása!... Nem
mondom tovább, hisz most az én bolond esetemről van szó. Arról, hogy mi
történt velem szeptember közepén, amikor az édes uram erdeiben
cserkésztem egy délután.
Az uram most katona, tudod;--az idén nem lehetett itthon a cserkészet
évadján; de nekem megírta, meghagyta, rám parancsolt, hogy én csak
vadásszam. Ő helyette is vegyem ki a dézsmát. Szót fogadtam neki és
ellátogattam a pagonyokba.
Az erdészünket betegen találtam; a régi, jó vadőreinket mindet behívták;
nem volt, aki vezessen. Azaz, hogy nem volt más, mint egy vadorzóból
átvedlett erdőkerülőféle, akit sebesülten küldtek vissza a harctérről s
új behívásáig egyelőre még otthon lézengett.
Sötétképű legény volt; vad nézésű, komor és szótalan. Rövidre vágott
haja úgv meredt fel, mint a vadkan sörtéje. Medveszerű járása mellett is
csudálatosan nesztelenül lépett. Én csak könnyű vagyok, mint a lepke, de
még a gummitalpú cipőmmel sem bírok olyan hiúzlépésű lenni. Az erdőt úgy
ismerte, mint én a tenyeremet, a cserkésző utak vonalát végig tudta;
emiatt aztán hasznát lehetett venni. Az erdész őt rendelte ki mellém.
Mondom, délután volt, gyönyörű őszi délután. Félnégy óra tájban
indultunk el a vadásztanyáról a Somhegy irányába, ahol egy erős bikát
tudtak az embereim. Éppen a Somhegyet ismertem legkevésbé; vezetőre ott
igazán szükségem volt. Ez a hegy szeszélyes hajlású gerincével hol
jobbra dől, hol balra s a széljárás rajta mindig bizonytalan. De a
vadsága miatt éppen ezt a tájékot szereti a legóvatosabb vén bika,
amilyennek azt a bizonyosat jelezték. Még annak a reménységére is
végigborzongott rajtam a vadászláz, hogy találkozni fogok ezzel az
agancsos nagy úrral.
A délután, mondom, gyönyörű volt. Teljességgel más hangulatú, mint a
hajnal. Az arany--alkonyat sárgás fénynyel hintette meg az erdőt; a
szajkók szemtelenül kiváncsiak voltak s ránk ripakodtak; a kék ég
hűvösen és vidáman mosolygott. Egy óra hosszat haladtunk már s én mindig
elől jártam, ahogy az uramtól tanultam. Ahol másfelé kellett eltérnem,
ott a kisérőm halk pisszenéssel figyelmeztetett. Nem is tudtam másból,
hogy van valaki mögöttem olyan halkan mozgott. Egy pisszenés azt
jelentette: jobbra! Két pisszenés: balra! Hátra se kellett néznem. A
puskám a vállamon volt. A vadat magamnak kellett észrevennem. Ezt már
nem engedtem volna át másnak úgy sem. A cserkészetnek ez egyik
legnagyobb élvezete. Az édes uram erre is megtanított.
Már fent voltunk a Somhegyen és éppen lefelé ereszkedtünk egyik
katlanába, amikor mély, morgó hangon bőgött egyet odalent az én
hárembasám. Nagyot dobbant a szivem. Ime, csakugyan itt van! Teljes
gyanutlansággal kezdi az udvarlást szépei körül és most már csak az én
ügyességemen múlik, hogy a közelségébe jussak. Megnéztem az órámat.
Pontban öt óra volt. A hegytetőn még teljes világosság; idelent már
árnyékos esthangulat.